Sokak számára okoz megterhelést a karácsony közeledte, hiszen nagyszerű lehetőség szembenézni a családtagjainkkal való viszonyainkkal. A karácsony a valóságban zajló nagy családi pszichodrámák színtere, ezáltal az önismeret eszköze is lehet.

Mi mindennel szembesülhetünk az ünnepekre készülve, ami miatt nem elsősorban a csodás fények, a töltött káposzta és megható karácsonyi zenék határozzák meg a hangulatunkat?

Tudom-e képviselni magamat? Meg tudom-e úgy szervezni a karácsonyi vendégeskedést, hogy nekem jó legyen? Ez a feladat több részből áll: kiérlelni az ünneplésnek azt a módját, ami a miénk, ahogyan mi szeretnénk ünnepelni, akkor is, ha ez nagyon más, mint a családból hozott minta. Van, aki elutazik melegebb országba, van, aki a családi vacsi után leugrik a haverokkal a bárba, van, aki kirándulni szeret, van, aki romantikus filmet néz otthon. A következő nagy próbatétel, hogy ezt a saját igényt valahogyan megértessük a többi családtaggal. Itt aztán mindenféle érzelmek jöhetnek: sajnálat, aggodalom, düh, megfelelés: Mit fognak szólni a többiek, ha kettesben akarunk lenni 24-én? Mi lesz, ha anyám egyedül marad Szenteste? Hogy adagoljam, hogy elutazunk? Mit tegyek, ha nem akarok főzni vagy ajándékozni? Ilyen helyzetekben könnyen bekapcsol a bűntudatunk is, és megnehezíteni az életünket. Szüleink „elrontott” életének terhe és felelőssége nem a miénk, de kicsit a miénkké válik ezen a kiemelt fontosságú családi ünnepen.

A legfontosabb az, hogy ne bűntudatból és ne megfelelésből tegyünk gesztusokat egymás iránt, hanem valódi törődésből és emberségből. Ezt akkor tudjuk megcsinálni, ha lélektani értelemben felnőttünk, és nem harcolunk már a szüleinkkel/gyerekeinkkel/volt férjünkkel, nem akarunk bizonyítani/megfelelni nekik, és nem akarjuk, hogy ők töltsék fel a gyermekkori érzelmi hiányainkat. Nem akarjuk megváltoztatni őket, és elfogadjuk őket hibáikkal együtt.

Ha a gyermeki énállapotunk aktív, akkor a karácsony napja iszonyú fontossá válik: ha nem úgy sikerül, ahogy elképzeljük, akkor kiborulunk. Követeljük, hogy foglalkozzanak velünk, jelezzék fontosságunkat. Ebben az énállapotban eluralnak az érzelmek: minden gyermeki hiány aktivizálódik bennünk: törődésre vágyunk, könnyen megsértődünk, túlzottan alkalmazkodunk vagy követelőzünk, az is lehet, hogy lázadunk.

Ha a szülői részünk aktív, akkor a karácsony napja szintén nagyon fontossá válik. Gondoskodunk, rengeteg energiát teszünk bele, főzünk, ajándékozunk. Emellett azonban elvárásokat is megfogalmazunk, kritikusak vagyunk, irányítunk, leteremtünk, leckéztetünk. És ismét baj van, ha nem úgy sikerül, ahogy elképzeltük.

Felnőtté válás! Ez a legfontosabb jelszó a karácsonyi ünnepségekhez. Ha nem is megy könnyen, a karácsony újabb és újabb alkalmat ad arra, hogy kidolgozzuk saját felnőtt énünket. A felnőtt belátja, hogy tulajdonképpen mindegy, melyik napon van együtt a család, a lényeg az együttlét. A felnőtt elfogadja, hogy nem az ajándék a lényeg. A felnőtt képes arra, hogy részt vegyen az együttlétben: nem elszenvedi, nem kibírja, nem akar megfelelni, hanem részt vesz. Nem azért főz, mert „kell”, hanem mert szívesen vendégül lát másokat. Vállalja a felelősséget a döntéseiért: hogy hol, mikor és kivel szeretné az ünnepeket tölteni, és tudja is képviselni döntéseit, eltűrni azok következményeit. Nem vállal felelősséget azért, hogy a másik hogyan érzi magát: az a másik felnőtt dolga. Nem engedi, hogy bűntudata vagy lelkiismeret furdalása legyen azért, mert nem a másik, hanem a saját kedvéért tesz dolgokat. Mindemellett őszinte szeretettel és törődéssel fordul szerettei felé, nem akar szerepet játszani.

Sokszor hiába történt már meg a szakítás, és teltek el akár hónapok, a felek mégis újra és újra azon kapják magukat, hogy exükkel csetelnek, sms-eznek, vagy mennek éppen fel a lakására. Miért sétálunk vissza szakítás után olyan könnyen a másik a karjaiba, mintha mi sem történt volna? Hát normálisak vagyunk mi? Semmit nem tanulunk a tapasztalatinkból? – Ezekkel a kérdésekkel bombáz minket felettes énünk.

Persze sokféle válasz létezik.  Lehet, hogy még mindig szeretjük a másikat, reménykedünk. Lehet, hogy nem találtunk jobbat, vagy vonz az a zsigeri otthonosságérzés, ami a közelében eláraszt minket. Hónapokig, évekig is elnyújthatjuk így a szakítást, ha a másik is partner ebben saját motivációi miatt. Hiába fogadjuk meg újra és újra, hogy befejezzük az önkínzó vagy jobb híjján kapcsolati formát, mégse tudunk ellenállni annak a tehetetlenségi erőnek, ami örökösen visszavisz minket az ismerősség akol melegébe.

(Elizabeth Gadd)

Amíg egyszer csak mégis sikerül. Az emberek általában akkor lesznek képesek erre, ha – egyszerűbb esetben – megjelenik egy harmadik szereplő, vagy ha akkorává válik számukra a szenvedésnyomás, vagy az önundor, hogy a centrifugális erő erejével veti ki őket az igen is, meg nem is kapcsolati felállásból. Mi jön ez után?

Ezután – a beszámolók szerint – a vákuum tapasztalata következik. Ami persze – semmi kétség – már előtte is velünk volt. Ennek az üresség érzésnek a tapasztalata azonban most más. Ilyenkor az emberek, ha ki tudják böjtölni a pár hét szenvedést, meg tudják tapasztalni az erőt is, hogy képesek voltak végre tenni valamit magukért. A szenvedés kiböjtöli az erő érzetét. Minden szakítás erősebbé tesz minket, hiszen ha mással nem is, de egyvalamivel gazdagabbak lettünk: a tapasztalattal, hogy kijöttünk belőle.

A következő fázis, ideális esetben, a magányé. Az emberek fejében ilyenkor olyan gondolatok járnak, hogy soha nem  lesz már senkijük, életük – romantikus tekintetben – végpontjához érkezett. Retrospektíve ez a gondolat amilyen erőteljes, olyan abszurd. Ezzel együtt azonban az emberek elkezdik megélni a szabadág érzetét is. Az addig ijesztőnek tűnő magány-érzet kezd átalakulni, és megint csak erő-tapasztalat születik az egyedüllétben: senki szemében nem méregetjük magunkat. Mi válunk az egyetlen vonatkoztatási ponttá a magunk számára.

Majd elérkezünk a nyitás fázisába, ami szintén érdekes tapasztalat. Hirtelen ráocsúdni, hogy mégis vannak férfiak, nők a világon exünkön kívül is. Itt is várják azonban még kihívások az embert, hiszen az első időkben reflexszerű zsigeri hasonlítgatás történik régi párunkhoz. Végül mégis meglepődve tapasztaljuk, hogy mást is lehet szeretni.

És a körforgás újra beindul...

Otto Kernberg pszichoanalitikus három féle kapcsolati-szerelmi deficitet különböztet meg. A nárcisztikus személy „piackutatást” folytat a prok és kontrák latolgatásával, a mazochista szorongva idealizálja szerelme tárgyát, arról fantáziálva, hogy az úgyis vissza fogja utasítani, és ő értéktelenné válik, a paranoid típus pedig rettegve figyeli, hogy rosszul kezelik vagy megcsalják-e.

A nárcisztikus karakter

nem mutat valódi érdeklődést partnere, annak belső élete iránt. A kapcsolat, amire a nárcisztikus képes, inkább tranzakcionális mint interperszonális. Számára az a legfontosabb szempont, hogy minél többet profitáljon, kapjon a másiktól. Fontos, hogy a partner a környezet számára is felmutatható legyen, de az újdonság varázsa előbb-utóbb csökkenni fog. Ha a partner szakmailag sikeres, könnyed, élvezi az életet vagy bármiben jobb nárcisztikus társánál, könnyen féltékenységet, irigységet válthat ki belőle, (főleg, ha az illető férfi). Persze ezt próbálja nem tudomásul venni, vagy eleve tudattalanul zajlik az egész. Mindez a sok fel nem ismert frusztráció előbb-utóbb oda vezet, hogy a nárcisztikus fél elkezdi unni a kapcsolatot, kritikusan látni a másikat és korlátozva érezni a szabadságát. Tulajdonképpen ezekkel az érzésekkel védekezik tudattalanul elfojtott frusztrációi ellen, és ebben nyilvánul meg szeretetre való képtelensége. Ahelyett, hogy megélné tehát szeretetre való képtelenségét, azt éli meg, hogy valami baj van a másikkal.

A szeretetre való képességgel együtt jár az is, hogy meg tudjuk engedni magunknak azt a szabadságot, hogy feltárulkozzunk párunk előtt, megmutassuk gyengeségeinket, sebezhetőségünket, segítséget tudjunk kérni. Ahhoz, hogy valaki felnőtt párkapcsolatában erre képes legyen, az szükséges, hogy van egy belsővé tett, szerető anyaképe, ezért meg tudja engedni magának, hogy függőhelyzetbe kerüljön, hogy valakire támaszkodjon. Ez a nyitottság és őszinteség tud hozzájárulni a felek személyes fejlődéséhez és a kapcsolat fejlődéséhez is.

Ez a probléma nem a do it yourself kategória, Kernberg évekig, heti több ülésben analizálja pácienseit. Szóval, ha valaki magára ismer (az már nagyon jó jel), irány a terápia!

Nem ritkán a hozzánk forduló párok lényeges kapcsolati kérdése, hogy akarnak-e gyereket. Sokszor ez egy asszimmetrikus kérdés: az egyik fél inkább akar, mint a másik, vagy egyikőjüknek inkább közömbös, mint a másiknak. Illetve gyakran eltérő okok állhatnak a kétségek mögött a pár két tagjánál.

Amikor a terápiás célt fogalmazzák meg, az így fest: szeretnénk eldönteni, hogy vállaljunk-e/akarunk-e gyereket jelentős kétségeink ellenére. Van, aki úgy fogalmaz: azért vagyok itt, mert szeretnék akarni. A kétségek igen sokfélék, vegyünk sorra párat.

Párok esetén sokszor felmerül, hogy:

•   Nem kiteljesedésként fogják megélni a szülőséget, hanem a szabad aranykor végének. A gyerekvállalás szimbolikusan a fiatalságuk végét jelenti, esetleg saját szüleik szerepének felvételétől való félelmet.
•   Félnek, hogy szabad/harmonikus/izgalmas/kényelmes életünknek vége szakad: nem tudnak többé utazni, felborul a szépen bejáratott élet, nem tudnak  majd eleget aludni. Minden a gyerekről fog szólni.
•   Rámegy pár-létük: intimitásuk/szexualitásuk/egymás számára kitüntetett pozíciójuk a kapcsolatban: a vágy tárgya, a nő anyává válik, az apa kiszorul, mert az anya a gyerekkel lesz elfoglalva, az apa beleszeret a kislányába.

Egyéni kétségekként a következők fogalmazódnak meg gyakran (nőknél):

•   Ellenérzések (a félelemtől a viszolygásig) a terhesség testi vonatkozásaival kapcsolatban: a terhesség 9 hónapja mint teher, Alien-érzés, a test megváltozása. Félelem a szülés fájdalmától, a lehetséges komplikációktól, császármetszéstől, illetve a szülés okozta esetleges problémáktól, például a hüvely kitágulásától. Megjelennek a szoptatással és testsúllyal kapcsolatos testi félelmek.
•   A nőiség átalakulásától/elvesztésétől való félelem: „onnantól  csak anya leszek ” (és nem nő), „nem leszek szexuálisan vonzó”, „a párom nem fog kívánni”, „ én nem fogom kívánni a szexet”.
•   "Nem vagyok biztos benne, hogy a páromtól akarok gyereket” (bármelyik oldalról)
•   A korai idők magánya, négy fal közé szorítottsága sokakban él.

Páros/egyéni félelmek egyaránt, hogy:

•   Nem lennének jó szülők, a gyerekeikről nem tudják elképzelni, hogy boldog életük lenne (mellettük), elrontanák a nevelését. Tipikus megfogalmazások: „erre a világra szülni”, „hogy annyit szívjon, mint én”. Amikor valaki ilyen félelmeket fogalmaz meg, általában szó szerint ugyanaz a fantázia jelenik meg a jövőbeli gyerek feltételezett szenvedéseiről és saját rossz szülőségük mibenlétéről, mint amilyen a saját gyermekkoruk volt. Azt projektálják a jövőre. Továbbá a szülőségről szóló elképzelést gyakran nagy mértékben befolyásolja saját szülőnk megélése az anyaságról: az ő hiedelmei, sémái bennünk is visszhangoznak: "ha szülsz, elveszted a barátaidat, egyedül maradsz" "ha szülsz, a férjed megcsal vagy elhagy" stb.

•   A korai időszak nagyon rossz lesz: ez jelentheti a korán kelés kényelmetlenségét/a kisautót tologatás/gügyögés/ pelenkázás őrjítő unalmát egész nap. Vagy éppen, hogy a későbbi életkorok tűnnek elbizonytalanítónak: kamasz lesz, megutál, később felém sem fog nézni.
•   Rossz ok miatt akar(nak) gyereket: a magány ellen, a kapcsolati problémák orvoslására, hogy öregkorukban legyen, aki ápolja őket. Kérdés, hogy mit jelent pontosan jó okból akarni gyereket. A mérlegelés bár sokszor racionális szinten folyik, mégis zsigerileg vagy a véletlen/életkörülmények folytán dől el. Ráadásul, a szülési kor kitolódásával párhuzamosan fokozódik a tudatosság, ami nem segíti a döntési folyamatot, mert nagyon sok ellenérv is felsorakozik, ami jogos ugyan, de elhomályosíthatja a szülés, gyermeknevelés pozitívumait, örömeit.
•   Más dolgok fontosabbak: egyszerűen nem vonzó a gyerek/gyereknevelés.
•   Visszavonhatatlan: „nem lehet visszvinni a boltba”. Óriási felelősség a gyerekvállalás, és mivel életre szól, bekapcsolnak az egyébként is létező egzisztenciális szorongások a jövő miatt, mennyire látunk messzire, kitart-e a kapcsolat, nem leszünk-e betegek...

A tanácsadás során mögé nézünk ezeknek a félelmeknek, negatív érzéseknek. Megnézzük, hogy racionálisak vagy irracionálisak, indokoltak vagy indokolatlanok. Megkeressük, honnan jönnek, mikor csatlakoztak az illetőhöz. Mi az a családi háttér és azok a gyerekkorból hozott negatív minták, amelyek tudattalanul táplálhatják az ellenállást. Azt is kutatjuk, hogy mi ezeknek a negatív érzéseknek a „pozitív szándéka”, tehát, hogy mitől óvja, védelmezi az embert, vagy mi az a pozitív cél, amit el szeretne érni ez a „szorongó részünk”. Például a félelem attól, hogy be leszek zárva négy fal közé, azt üzeni, azt szeretné elérni, hogy megmaradjon a viszonylagos szabadságom, aktivitásom, „régi életem”. Ezen a vonalon elindulva megkeressük, hogy mennyiben irracionális vagy racionális ez a félelem. Ha irracionális, akkor felfejtjük az eredetét, a korai esetleges rossz tapasztalatokat például, módosítva azt a képet, ami az illetőben az anyasággal/egyedülléttel kapcsolatban él. A félelem racionális részével kapcsolatban pedig alternatív terveket dolgozhatunk ki: az apa is mehet gyesre például.

Feltárjuk továbbá, hogy az esetleges testtel, testi változásokkal kapcsolatos félelmeknek megágyaz-e valamilyen általánosabban, a testképpel összefüggő probléma. Ránézünk, hogy milyen maga a párkapcsolat, megteremtődött-e egy alkalmas lélektani légkör egy gyermek fogadásához.

Ugyanakkor legitimáljuk azt a verziót is, hogy valaki nem akar gyereket. A társadalom még mindig stigmatizálja a nőket, akik nem szülnek, pláne azokat, akik ezt saját elhatározásból teszik. Mi azonban azt közvetítjük a pároknak és az individuumoknak: nem kell szülni, ha valaki nem akar. Az egzisztenciális választásnak ezt a szabadságát bárki megengedheti magának anélkül is, hogy rossz gyerekkora lett volna, vagy a saját anyaságával kapcsolatos félelmei lennének. Senki ne szüljön, aki nem akar. Senki ne bántsa magát azért, ha nem akar gyereket.

Vannak helyzetek, amikor igazán megéljük, hogy párunk/házastársunk a szövetségesünk, mellettünk áll jóban és rosszban. Támogat nehéz élethelyzetekben, munkanélküliségben, gyászban, betegségben, életközépi válságban, szüleinkkel kapcsolatos konfliktusainkban. Leginkább akkor van szükség erre az összetartásra, amikor nehézségekkel küzdünk.

A lojalitás az egyik kapcsolati elkötelezettség másik fölé helyezését jelenti.  Többféle lojalitás létezik: van gyermek és szülő között, amely alapvetően a vérségen alapul, ugyanakkor a törődés és gondoskodás, a neveltetés következménye is, amiért gyermekként hálát érzünk. A gyermeki lojalitás asszimertikus, az egymást követő generációk között vertikálisan működik, és természetéből adódóan nem visszavonható. 

A párkapcsolatokban pedig horizontális lojalitás jön létre: itt a felek egyenrangúak, kölcsönösen vannak jogaik és kötelezettségeik, ez az elkötelezettség azonban visszavonható, ha úgy döntenek, hogy nem elég megfelelő számukra a kapcsolat.

Egészséges párkapcsolati működés esetén feladjuk az eredeti családhoz fűződő kizárólagos kötelékeinket és külső, egyenrangú kapcsolatban köteleződünk el, az elsődleges lojalitást a párunkkal éljük meg. Vannak azonban szülők, akik nem támogatják gyermekük önállósodási törekvéseit és maguk mellé láncolják, gyermekszerepben tartják felnőttként is. Fordítva pedig, vannak felnőttek, akik szüleikhez továbbra is gyermeki lojalitást élnek meg, előbbre helyezve őket akár házastársuknál is, legalább olyan szorosan kötődve hozzájuk. Ha valaki maximálisan elérhető szülei számára felnőttként is, és saját életét alárendeli nekik, akkor ez a szülők felé mutatott túlzott lojalitás meg tudja gátolni felnőtt, egyenrangú párkapcsolatok kiépítésében, egészséges működtetni tudásában. Ha eredeti családunkról nem tudtunk egészséges mértékben leválni, ez talajt teremt a lojalitás-konfliktusok kialakulásához.

Könnyebb vagy súlyosabb döntési helyzetben előfordul, hogy választanunk kell szüleink és párunk között, mert az igényeik versengenek egymással. Elutazzunk-e az Ünnepek alatt, vagy legyünk a szüleinkkel? Minden vasárnap ott a helyem a családi ebéden, vagy kiránduljak inkább a párommal? Magamhoz vegyem-e beteg apámat, vagy őrizzem meg a családunk békéjét, és hívjak mellé gondozót? A lényeg, hogy ezekben a helyzetekben tudatosan vagy tudattalanul valamelyik kapcsolat javára döntünk, ezzel együtt a másik rovására.

Vannak szülők, akik hajlamosak bűntudatkeltéssel, lelki zsarolással nehezíteni ezeket a döntéseket, így a felnőtt gyermekben bűntudat, lelkiismereti gondok, és félreértelmezett felelősségérzet alakulhat ki. Nehezítheti a helyzetet, ha valaki egyedüli gyermek, vagy a szülők magányosak, mert özvegyek vagy elváltak.

Nagy feszültséget okoz egy párkapcsolatban, amikor párunk és szüleink között konfliktus alakul ki, és mi nem tudunk egyértelműen az egyik vagy a másik oldalra állni. Ez a lojalitás-konfliktus azért robban ki, mert veszélyezteti mind a szülők, mind a párunk felé táplált lojalitásunkat és lebénulunk: kit válasszunk? Mivel a gyermeki lojalitás visszavonhatatlan, ezért nem mindig vagyunk képesek teljes mértékben párunk mellé állni a konfliktusban, hiszen akkor meg kellene tagadnunk saját szüleinket. Ekkor viszont párunk jogosan érzi azt, hogy megszűnik köztünk a véd- és dacszövetség, mert nem állunk mellé.

Az ilyen helyzetekben sokszor keményen sérül a kapcsolat, a felek kölcsönösen azt érezhetik, hogy nem bízhatnak a másikban, vagy nem elég fontosak neki, vagy a másik elárulta őket. A lojalitás-konfliktusok megbeszélése és feloldása fontos a kapcsolat jövőjét tekintve. Amikor megpróbáljuk feloldani a nézeteltérést, próbáljunk belehelyezkedni párunk helyzetébe. Ne azt lássuk csak, hogy ellenünk van, hanem arra koncentráljunk, hogy nehéz a helyzet számára, amit talán nem a legjobban kezel, de nem rosszindulatból, hanem saját lojalitás-konfliktusa miatt.

Párunk megismerésének egyik felülete az élettörténetének, múltjának, volt kapcsolatainak megismerése. Manapság egyre gyakoribb, hogy nem az első kapcsolatunk az, amelyből életre szóló házasság születik, kinek nehezebb, kinek könnyebb múltja van, amivel az aktuális kapcsolatába érkezik. Döntés kérdése, hogy kérdezgetjük-e párunkat az exekről, vagy megvárjuk, amíg maguktól mesélni kezdenek. Van, aki úgy dönt, hogy éles vonalat húz: „a múlt az múlt, ne firtassuk”, van, aki pedig pontosan tudni szeretné mi történt. A múltról szóló önfeltáró beszélgetések persze fokozzák az intimitást a párok közt, de elsülhet rosszabbul is, ha a párunk féltékeny, vagy hajlamos messzemenő következtetéseket levonni a múlt sztorijaiból, és ez által komoly torzításokat hoz létre.

„Ezt tetted, tehát ilyen ember vagy!”

Legnagyobb problémát az jelentheti a régi történetek hallatán, hogy eszközként használjuk arra, hogy a jelenben lévő személy tulajdonságaira következtessünk. Múltbéli viselkedése alapján megítéljük a párunkat, ami elmehet egészen addig, hogy megvetjük, undorító alaknak gondoljuk. Egy-egy egyéjszakás kaland, részeg félrelépés, vagy más történet felborzolja a kedélyünket, és a féltékenység az erkölcsi elvárások álarcában kezd tombolni. Ilyenkor úgy tűnik saját múltbéli tévedéseinket, túlkapásainkat, botlásainkat sokkal könnyebben elfogadjuk, mint a párunkét. Míg mi magunk hivatkozhatunk az akkori körülményekre, vagy múltbéli kompromisszumainkat érthetőnek ítéljük meg, a másik esetében ugyanezeket hajlamosak gyávaságnak vagy gyengeségnek feltüntetni.

Az igaz, hogy a múltbéli kapcsoltok hossza, minősége és a hűséghez való viszony sokszor ismétlődéseket mutat a későbbi kapcsolatokban, és utalhat valamilyen alapvető kötődési módra. Azonban ő már nem ugyanaz az ember, és lehet, hogy pontosan ezek a tapasztalatok vezették oda, ahol most tart, talán éppen ezek miatt képes a jelen kapcsolatában jobban működni.

„Hogy voltál képes egy ilyennel?”

A féltékenységre hajlamos fél riválisnak éli meg az exeket is, ezért önbecsülése fenntartása érdekében hajlamossá válik leértékelni őket, vagy erős megvetést, haragot érezhet irántuk. Ez a harag sokszor azonban végül nem a múltbéli figurára irányul, hanem párunkra vetül. Keressük a helyét párunk választásainak sorában: ha egy „ilyen” valakivel járt, akkor neki ő is elég lenne? Méregetjük, hogy méltó volt-e párunkhoz  régi szerelme, vagy éppenséggel arra a következtetésre jutunk, hogy a párunk nem méltó hozzánk, hiszen régen „kevesebbel” is beérte. Újabb ítéleteket hozunk: párunk választását, döntéseit, vonzalmait, ízlését kezdjük el minősíteni.

A múltbéli választások sokszor valóban megdöbbentőek lehetnek a jelen kapcsolat fényében. De bizonyára nem véletlenül történt, oka volt, hogy párunk annak idején mellettük döntött. Fogadjuk el és feltételezzük párunkról, hogy azért lépett bele egy kapcsolatba/kalandba, mert akkor, ott, az neki valamiért fontos vagy jó volt. Fontos alapfeltevésünk, hogy mindenki mindig a tőle telhető maximumot hozza ki magából. Bizonyos életkörülményekben az a maximum kívülről nézve „kevésnek” tűnhet, de ha megértjük mi van mögötte, akkor már képessé válunk el is fogadni azt. Az a múltbéli figura nagy valószínűséggel szerette, törődött a párunkkal, támasza volt rövidebb-hosszabb ideig, örömöt adott neki. Ha mi szeretjük a párunkat, akkor miért olyan furcsa, hogy más is szerethette? Az exek „mumusát” jó átalakítani egy reális képpé.

Sok párkapcsolatot hálóznak be titkok, tabu témák, elhallgatások. Sokszor nem is igazi titkok ezek, mert nem valami sötét, rejtegetni való eseményre vonatkoznak a múltban, hanem csupán egy vágy, elégedetlenség, frusztráció, kétely, ami a párok egyik vagy mindkét felében ott lappang, de képtelenek megosztani partnerükkel. Ezek a dolgok külső szemmel sokszor apróságnak/megoldható/megbeszélhető problémának tűnnek: „idegesít, ha a párom felteszi a lábát egy székre”, „arra vágyom, hogy kipróbáljuk a kötözős szexet”, „kapcsolatunk elején, amikor még bizonytalan voltam, lefeküdtem az exemmel”, „pornót nézek titokban”, „miért nem tud lefogyni egy kicsit”.

Sok olyan pár van, akik persze képesek ilyen dolgokról beszélni egymással, kik konstruktívan és egymást nem megbántva, kik vádlóan, minősítve, sok feszültséget és fájdalmat okozva, inkább destruktívan. Vannak olyan párok viszont, akik képtelenek mélyebb érzésekről beszélni, legyenek azok negatívak (elégedetlenség, hiány, harag, ambivalencia), de akár pozitívak (szeretet, büszkeség, elismerés, hála).

(Erika Materson)

Akik negatív érzéseiket nem kommunikálják, attól félnek, hogy a kapcsolat nem bírná el a negatív visszajelzést, illetve biztos megbántanák a másikat. A félelem részben jogos, mert ha nem "énállításokkal" kommunikálunk a saját érzéseinkről (pl. "nekem jól esne, nekem fontos, engem bánt, nekem rosszul esik, nekem szokatlan..."), hanem a másik egész személyét minősítjük („unalmas vagy”, „unalmas veled a szex”, „egy bunkó vagy”, „igénytelen vagy”, „nem vagy anyatípus”), könnyen félre mehet a közlésünk, és csupán védekezést vagy visszatámadást vált ki. Ezért a hiány hangsúlyozása helyett választhatjuk azt, hogy arról beszélünk, milyen szükségleteink, vágyaink vannak.

Viszont ha a nem kommunikálást választjuk, arra akár a kapcsolatunk is rámehet. Az apróságnak tűnő dolgok ugyanis elkezdenek dagadni, mint egy léggömb: csak növekszenek bennünk, és lassan párunk egész személyére rávetülnek. Miközben ő mit sem sejtve éli az életét. Pedig a nyomasztó igazságok megsemmisülnek, ha felismerjük őket (fogalmaz Camus a Sziszüphosz mítoszában): az addig megoldhatatlannak tűnő problémáról kiderülhet, hogy könnyen orvosolható, de az is, hogy mélyebb kapcsolati problémát, elakadást rejt. Például párunk azért nem házias, mert nem érzi otthon magát nálunk stb - de erről legalább végre elkezdhetünk beszélni. Ha megfogalmazzuk szükségleteinket, akkor elindulhat a kommunikáció, jobban megérthetjük partnerünk szempontjait, mozgatórugóit, és mi is visszajelzést kaphatunk. Kiderülhet, hogy mely elvárásunk jogos, melyik inkább hiperkritikusságunk szülötte.

Egy jó párkapcsolat legnagyobb erőforrása és bázisa a jó kommunikáció. Mi is, párunk is akkor tud fejlődni, ha visszajelzéseket kapunk. Ki más látna minket ennyire közelről? Maga a kapcsolat is ekkor tud fejlődni, hiszen az őszinteség közel hoz minket egymáshoz, továbbá az a kapcsolat mondható jónak, amelyben mindkét fél jól érzi magát. 

Akik pozitív érzéseiket nem kommunikálják, ők rendszerint attól félnek, hogy kiadják magukat és kiszolgáltatottá válnak. A háttérben sokszor sztereotípiák állnak: például egy férfi nem sír, nem mutat érzelmeket. De ugyanúgy a nők is elrejthetik érzéseiket, ha pl „Légy erős!” tudattalan parancsot cipelnek gyerekkoruk óta a hátukon (lásd tranzakcióanalízis). Engedjük meg magunknak kifejezni a szeretetet, elismerést, hálát is!

Túl sok kapcsolatot tart fent a magánytól való rettegés. Közhely, de mit is jelent? Mitől félünk valójában, amikor a magánytól félünk? Nyilvánvalóan nem az okozza az igazi rettegést, hogy egy szerda estét nem lesz kivel eltöltenünk, és nem is az, hogy senki nem fogja a kezünket, amikor reggel kisétálunk a villamoshoz, ami a munkába visz.

Az egzisztencialista pszichoterápia lényegre tapintó magyarázata erre a rettegésre, hogy valójában az egzisztencialista elszigeteltségtől rettegünk. A tényleges, pár nélküli egyedüllét időszakaiban, amikor együtt kell élnünk a tudattal, hogy senkinek a "lelkében nem vagyunk bent", voltaképpen létezésünk végső magánya tudatosul: hogy egyedül születtünk, döntéseinket és választásainkat is egyedül kell meghozni, és meghalni is egyedül fogunk. Ahogy Camus fogalmaz, „a világegyetem közönyével” csak egyedül nézhetünk szembe.

Pedig bárki vesse is ránk óvó tekintetét, a legelemibb kihívásokra: az öregedésre, a betegségre, a szorongásra egyedül kell felelnem. Éppen ez a felismerés az, ami fel is tud vértezni ezzel a szorongással szemben. Sok olyan döcögő kapcsolat van ugyanis, ahol éppen, hogy a kapcsolati magány tüneteivel (a másik nem ért meg minket, egyedül érezzük magunkat, nem beszélünk közös nyelvet) való küzdelem kendőzi el ezt a mélyebb, mégis személyiségfejlesztő tudatosulását az egzisztenciális egyedüllétnek. Sokan inkább választják a mindennapok felőrlő konfliktusait, mint hogy magukkal töltsenek időt „a mennybolt nélküli ég alatt” – olvashatjuk továbbra is a Közönyben.

Kiknek igazán nehéz ez? Sokféle úton el lehet indulni a magyarázatokat keresve. Például azoknak, akiknek gyerekkorukban a fúzió-izoláció története nem volt zökkenőmentes. Tehát  korai tapasztalatokban az anyához, apához való kötődés, majd később a leválás valamiért nem volt megfelelő, vagy traumatikus volt. Vagy azoknak, akiknek saját identitása nincsen kidolgozva, és igazán csak „mi”-ként tudja elképzelni az életet. Vagy csökkent önértékelés esetén, amikor létezésünket csak egy másik ember tudja igazolni számunkra, így önmagában az élet értéktelennek tűnik, ahogy mi magunk is.

Pedig érett kapcsolatba két autonóm ember tud csak belépni, akik már egyedül is berendezkedtek saját világukban.

„Jövök, segítek, megoldom!” – hangzik azoknak az embereknek a jelmondata, akiknél az ún. önfelálodázás séma meghatározó az életükben. Ők azok, akik szinte mindig a körülöttük állók vágyaira és szükségleteire fókuszálnak, legyenek azok magánéleti vagy munkakapcsolatok. Muszáj segíteniük, a késztetés ellenállhatatlan. Sokszor azonban ők maguk is szenvednek attól, hogy mindez saját örömük, elképzeléseik rovására megy. Sokszor haragot éreznek az iránt, akiről látszólag olyan odaadóan gondoskodnak. Azonban bűntudatot éreznének, ha nem tennének meg minden tőlük telhetőt, sőt azon felül is.      

(Seonna Hong)

Ezek az emberek így próbálják meg fenntartani fontos kapcsolataikat, vagy elérni, hogy szeressék, elismerjék őket. Ez a legfontosabb eszközük, hogy ezt elérjék. Olyan, mintha az lenne a pólójukra írva: „bármit megteszek érted”. Tipikusan ilyen a „nagyon jó barátnő”, akinek nincs magánélete, jön, segít, ott van, ha kell, mintha nem is lenne saját élete, olyan odaadással veti bele magát mások életébe. Másik típus az a barátunk, aki mindent el tud intézni, minden munkára van egy embere, mindenkinél jobban tudja, kihez kell fordulni, és bár lehet, hogy ezek nem működnek mindig, de abban biztosak lehetünk, hogy ha kikérjük a véleményét, akkor addig nem nyugszik, amíg ő maga meg nem oldja a mi problémánkat. Párkapcsolatban pedig ez a dinamika még jobban felerősödhet.

Ennek hátterében nagyon gyakran azt fedezhetjük fel, hogy gyerekként nem fogadtak el minket feltétel nélkül, ami számos forgatókönyvben manifesztálódhat. Lehet, hogy a szülőknek fontosabb volt a státusz és a külvilágnak való megfelelés vágya, lehet, hogy az anyánk túlzottan a saját szükségleteivel volt elfoglalva és egyáltalán nem tudott reagálni a gyerekére. Lehet, hogy gyerekként túl hamar fel kellett nőnünk és szülő, felnőtt szerepet ellátni családunk életében.

Ha munkáról van szó, eszünkbe juthat a helper-szindróma is, amikor a segítés droggá válik, és az ember nem tudja többé szétválasztani a magánéletét a hivatásától. A segítők különféle típusai:

• a "foglalkozás áldozata", aki saját kapcsolataiban is segítő
• a "hasító": szakmai szférában magas a kontrollja, de otthon agresszív, követelőző kisgyerekké változhat
• a "perfekcionista omnipotens”, aki mindig, mindenben, mindenhol helytáll
• a "kalóz", a foglalkozását használja kiürült magánéletének kitöltésére, szakmai előnyeit kihasználja (például szexuális kapcsolatba lép azzal, akit segít)
• a "túlazonosuló", aki az intézménnyel, ahol dolgozik, vagy a hivatásával maximálisan eggyé válik, intim szférája pedig akár teljesen el is sorvad (Bővebben lásd Hajduska Mariann)

Sok kapcsolatban a konfliktusok rendre odáig fajulnak, hogy az egyik vagy másik fél bedobja a „jó, akkor szakítsunk!” mondatot. Az ilyen típusú mondatok erősen destruktív hatással vannak a kapcsolatra, mivel a másik félben bizonytalanságot és az elhagyatottság érzését ébresztik. Rendszerint a felfokozott lelki állapot és a tehetetlenség juttat el valakit idáig, de ez nem mentés fel a felelősség alól, amit vállalnunk kell a kimondott szavak miatt. Minden szó kimondása hosszan rezonál a partner lelkében, akkor is, ha azt mondjuk „szeretlek” és akkor is, ha azt hogy „szakitok”. Amikor szakítással fenyegetőzünk, akkor valamilyen okból feljogosítva érezzük magunkat, hogy romboljunk és bántsunk, és nem a megoldást keressük. Az érzelmek mindig jogosak, és érdemes komolyan vennünk őket, de ha tartós párkapcsolatot szeretnénk, meg kell tanulnunk kordában tartani azt, ahogyan kifejezzük az érzelmeinket.

Mik lehetnek a szakítással való fenyegetés mögött húzódó egyéni pszichés tényezők?

Kapcsolati ambivalencia: külső vagy belsővé tett? Aligha léteznek olyan párok, akik soha nem gondolkoztak el a szakítás lehetőségén. Bizonyos élethelyzetekben szinte óhatatlanul felmerül, és ambivalensek leszünk azzal kapcsolatban, hogy akarjuk-e tovább csinálni. Az ambivalencia elviselésének megvan a normál fejlődési iránya. Amíg ez a párkapcsolati ambivalencia nyílt, külsővé tett, addig elhangzik a „jó, akkor szakítsunk” mondat, de a kapcsolatot mégis fenntartjuk. A külső ambivalencia azonban jó esetben belsővé tett ambivalenciává válik, ahol saját ügyünkként, saját vívódásként intézzük el a kérdést, és csak akkor tesszük explicitté, ha valóban reális lehetőségként merül fel bennünk a szakítás gondolata, nem csupán az indulatunkat akarjuk kisütni vagy a másikat megbántani a téma felemlegetésével.

A veszteségtől való félelem: előremenekülés. Van, aki annyira fél attól, hogy elhagyják, hogy kiélezetté válik azokra a jelzésekre, amelyek egy kicsit is az elutasításra utalhatnak. Megelőzni próbálja a végső elutasítást azzal, hogy a kezében tartva a kontrollt, inkább ő maga fenyeget a szakítással vagy konkrétan szakít is, hogy megelőzze a szenvedést. Csakhogy az önkéntes szakítással sem elkerülhető a fájdalom. A rendszerint hirtelen döntésből meglépett szakítás után az elviselhetetlen szeparáció miatt ő maga szeretné visszafordítani a helyzetet, hiszen pontosan azt a veszteséget idézte elő, amitől félt.

Kapcsolati játszma: kérlek tiltakozz! Van, aki számára a rendszeres szakítás, vagy az azzal való fenyegetés a szerelem „próbatétele”. Célja, hogy a másik fél ennek ellenére is bebizonyítsa szerelmét, kitartását, hűségét, akaratát a kapcsolat folytatását illetően. Akkor szoktak csak megdöbbenni, ha a másik azt feleli: „Rendben. Szakítsunk.” és valóban kilépnek a kapcsolatból. Ha ezt a választ kapnák, nem biztos, hogy újra meg mernének próbálkozni ezzel a játékkal. Aki nem tűri a bizonytalanságot, és nem megy bele ezekbe a játszmákba, azok általában nem is vesznek részt ilyen jellegű kapcsolatokban. A játszmára hívó fél pedig olyan partnert keres, akivel megteheti, aki fél a veszteségtől, és a felmerülő szeparáció hatására még erősebben kötődni kezd.

Éretlen érzelemszabályozás: a helyzetből való kilépés. Ha az érzelmi élet szabályozásának tanulása kevésbé sikeres, akkor előfordul, hogy a hirtelen ránk törő erős érzelmeket, indulatokat nehezen tudjuk szabályozni, kordában tartani. Ilyenkor az érzelmek eluralnak, és azok vezérlik a cselekedeteinket. Mivel az érzelmek akár pillanatról pillanatra változhatnak, ezért ha ezek vezérelnek minket, akkor kaotikus viselkedést eredményeznek. Egy-egy konfliktus során a negatív érzelmek hirtelen nagy intenzitása legtöbbször arra késztet, hogy azonnal kilépjünk a helyzetből. Mindegy hogy milyen következményekkel jár, csak szabadulhassunk a miket elárasztó heves indulatoktól. A kapcsolatból való kilépés egyfajta rossz konfliktuskezelési stratégia, aminek azért érezhetjük szükségét, mert úgy éljük meg, hogy nem lehet elviselni az érzelmeket, amelyek ránk törnek. Valójában az érzelmeinktől akarunk szabadulni, nem a másiktól, vagy a kapcsolattól.

A másik idealizálása vagy devalválása. Jó esetben gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy a szeretett személy (anya) egy személyben okozhat nekünk jó és rossz érzéseket is, a szeretetünk ettől még stabil és állandó marad. Ha ezt az integrációt nem sikerült elvégezni, akkor felnőttként azt fogjuk megélni, hogy egy kapcsolatban a másik VAGY jó VAGY rossz. Ennek megfelelően egyszer felértékeljük, máskor kritizáljuk, egyszer elviselhetetlennek tartjuk nélküle az életet, másszor végleg szakítani akarunk, szeretjük vagy gyűlöljük. Ezt hívják hasításnak, amikor egy személy, dolog, esemény megítélése fekete vagy fehér, és nem elképzelhető, hogy egyszerre tartalmazza mindkét színt.

Epizodikus memória. Ha nincs rálátás a kapcsolat egészére, csak a pillanatnyi helyzetre, akkor a pillanatnyi állapot alapján írjuk le a kapcsolat egészének minőségét. Normál esetben tudjuk, hogy ha összevesztünk, attól még szeretjük egymást, és voltak vagy lesznek jó pillanataink is. Ha azonban ez a történeti rálátás hiányzik, akkor hajlamosak leszünk kiindulni az adott konfliktusból vagy negatív érzelemből. Ilyenkor ez sugározza be a kapcsolat egészét és indokolttá tesz a szakítást.

A fenti egyéni pszichés tényezők kezelése mellett egy párterápiás helyzetben leginkább az érzelmek szabályozását és a kognitív funkciókat tudjuk erősíteni. Fontos egyben látni a kapcsolat erősségeit és gyengeségeit, fontos emlékezni a jóra, amikor éppen rossz. Ha a párok megoldásra törekszenek, akkor nem bújhatnak a mögé az állítás mögé, hogy „ilyen vagyok” vagy „nem tehetek róla”, “nem tudtam nem kimondani”. Nem győzzük hangsúlyozni a párok tetteinek és szavainak egyéni felelősségét: döntés kérdése, hogy építik vagy rombolják kapcsolatukat.

Énképünk kialakulása egészen korai gyerekkorunkban kezdődik, majd az életkorral és az önismeret fejlődésével sokat változik. Pontosabbá válik, egyre határozottabban látjuk és megértjük, hogy milyenek vagyunk. Az énkép a saját külsőnkről, alkatunkról, tudásunkról, erkölcsi normáinkról, szexualitásunkról alkotott képünket mind-mind magában foglalja.

Mi van azonban akkor, ha az énképünk eltér a realitástól? Ha gyerekkorunkban a világ rosszul, hamisan tükrözte vissza tulajdonságainkat, torz vagy őszintétlen visszajelzéseket kaptunk, vagy akár nagyon magas elvárásokkal állítottak minket szembe? Ekkor könnyen torz/hamis énkép alakul ki bennünk saját magunkról: butának, bénának, kövérnek érezhetjük magunkat, ami még akkor is fennmarad, ha később a környezet újra és újra megcáfolja ezeket.

Az énkép torzulhat negatív és pozitív irányba is. Lássuk a negatív torzulást!

Előfordulhat, hogy a gyermekkorban kialakult negatív énkép által definiáljuk magunkat, és azzá válunk, amivé a szüleink „tettek minket” visszajelzéseikkel. Túlóvó szülők mellett felnőttként is önállótlannak érezhetjük magunkat. Magas elvárásokkal rendelkező szülők mellett olyasvalakinek, aki „soha nem lehet elég jó”. Előfordulhat, hogy valaki szép és sovány, mégis kövérnek és csúnyának érzi magát, mert gyermekkorában megjegyzéseket tettek a külsejére, vagy soha nem dicsérték meg. Lehet, hogy két diplomája van és sikeres a munkájában, még sincs önbizalma intellektuális téren. A reális énképtől való negatív eltérés folyamatos önbizalom problémákat és elégedetlenséget szül önmagunkkal és az életünkkel szemben. A reális énkép és a saját énkép közelítése az egyik legfontosabb feladatunk. Minél nagyobb az átfedés, annál jobban tudunk funkcionálni az élet különböző területein.

Elvárt én és ideális én. Mindannyiunkban van egy elképzelés arról, hogy milyenek szeretnénk lenni, tulajdonságaink eszményi állapota. Jó esetben ez az „ideális én” elég közel áll az énképünkhöz, de még motivál minket a fejlődésre. Ha azonban az ideális és saját énkép között nagy a különbség, akkor csökken az önbecsülésünk. Ha pedig van a fejünkben egy kép, hogy milyennek “kellene” lennünk akár szüleink elvárása nyomán (elvárt énkép), akkor sokat szoronghatunk. Van, aki egyenesen egy másik ember szeretne lenni, mint amilyen, vagy olyasvalakihez hasonlítja magát, aki egészen más karakter mint ő.

Az is lehet, hogy azt gondoljuk: „tökéletesnek kell lennem”, „nem hibázhatok”, „nem lehetek szomorú”, „a kapcsolatomnak is tökéletesnek kell lennie”. Ilyenkor ismét a származási családból hozott elvárások szűrődnek be, melyeket felnőttként is, akár öntudatlanul teljesíteni szeretnénk. Ha túl magasan van a mérce, és nem önmagunkhoz viszonyítunk, akkor lehetséges, hogy soha nem tudunk megfelelni a mások vagy magunk által definiált ideálnak, elvárásnak. Az ideális énhez való közeledés nagyon fontos feladat, itt azonban párhuzamosan zajlik a már-már elérhetetlen ideálok lefaragása és a saját pozitív tulajdonságok erősítése.

A cél, hogy reálishoz minél közelebbi, pozitív, hiányosságainkat is (elfogadással/valós szintű fejleszteni akarással) integráló énkép alakuljon ki bennünk. Ezen lehet dolgozni, önállóan vagy szakember segítségével is. Íme egy kis segítség a saját munkához:

Lehetséges új tulajdonságok beemelése az énképbe. Vegyük észre és értékeljük, hogy vannak olyan jó tulajdonságaink, melyeket saját magunk fejlesztettünk ki az évek során. Készíthetünk listát a hozott tulajdonságainkról és azokról, ami csak a miénk.

A negatív tulajdonságok pozitívvá alakítása. Egy-egy negatív tulajdonságunkról hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem tudunk változni benne, annak ellenére, hogy számos ellenpéldát lehetne felsorolni az életünkből. Azt gondoljuk például, hogy „képtelen vagyok egyedül bármit megcsinálni” miközben rengeteg dologban önállóan és egyedül cselekszünk. Ne ragaszkodjunk negatív énképünkhöz, keressünk ellenpéldákat! Biztosan fogunk találni, még akkor is ha túlsúlyban vannak a régi megoldások.

Dicsérjük meg magunkat esténként, elalvás előtt 5 dolog miatt. Tapasztalhatjuk majd, hogy mennyire könnyű vagy nehéz elismerést adni saját magunknak.

Ne a hiányosságokra fókuszáljunk. Természetesen vannak, de legalább annyi jó tulajdonságunk is van. Ne romboljuk az énképünket azzal, hogy csak a negatívumokra koncentrálunk. Gyakoroljuk kimondani az elismerő szavakat!

Ne mások visszajelzésétől függjünk. Nincs olyan ember, akit a világon mindenki szeret és elismer, lesznek olyanok, akikkel nem jövünk ki. Tudatosítsuk, hogy ez nem csak rólunk szól, hanem róluk is.  

Összehasonlítás másokkal – a problémagyártás receptje! A legjobban úgy tudjuk rombolni a magunkról alkotott képet, ha olyanokhoz hasonlítjuk magunkat, akik valamiben jobbak. Ilyenkor az idealizált másik rossz tulajdonságai, gondjai nem jelennek meg a tudatunkban, ők egyszerűen csak bizonyítékul szolgálnak arra, hogy velünk „baj van”. Állítsuk le ezt a folyamatot!

Elfogadó kapcsolatokat keresni. Nagyon jó hatással van az önbecsülésre, ha megértő, empatikus, elfogadó közegben tudunk létezni. A negatív kritika inkább rombolja az önbecsülést. A jó párkapcsolatok ismérve, hogy egy negatív visszajelzésre minimum öt pozitív jut - ekkor érezzük, hogy elismernek és elfogadnak minket.

Mi a szerelem? A válasz a kérdésre néha egyértelmű, néha kevésbé. Néha nem ismerjük fel, hogy szerelmesek vagyunk. Néha azt hisszük, hogy azok vagyunk, és fokozatosan, vagy hirtelen jövünk rá, hogy mégsem vagyunk. Néha utólag sejtjük meg, hogy azok voltunk, akár már egy szakítás után. Néha összekeverjük a szexuális vágyunkat a szerelemmel. Néha összekeverjük a fantáziánkat a valósággal.

Van, hogy hiába nézünk a másikra, nem is őt látjuk, hanem a vágyainkból tudattalanul összeszőtt kép mását véljük felismerni benne. És ez a kép fogva tarthat még akkor is, amikor már rég rájöttünk tévedésünkre. Van, hogy idegesít a másik, csomó problémánk van vele, nem elég okos, vagy nem jó a szex, mégis valami ellenállhatatlanul vonz benne - ideig-óráig. Máskor minden klappol, mégse mozdít meg minket a másik.

Így sok rossz kapcsolat alapul szerelmen, és sok kapcsolat ürül ki, amely szerelemből indult, mert a felek különféle okokból, akár nem összepasszolásuk okán, nem tudják átforgatni a kezdeti intenzitást valami tartósabb, reálisabb kapcsolati kötelékbe.

Sokak szerelemképe nem igazán kifizetődő. Sokan azt gondolják szerelemnek, amit 14 évesen erről gondoltak, vagy amit a romantikus filmekben látnak. Hajlamosak vagyunk ilyenkor méricskélni, hogy mennyire dobogtatja meg a szívünket a másik. Ebben a szerelemképben - az esetleges hányattatások ellenére - mindig van valami egyértelműség, szimmetria és végső megelégedettség. Legalábbis az erre való vágy. Ez a szerelemkép sokakat megakadályoz abban, hogy kapcsolódni tudjanak vagy tartós kapcsolatokat tartsanak fent, mert mindig átjárja őket a hiány érzete. Ez az éretlen szerelemkép nem készíti fel birtokosát egy tartós kapcsolat óhatatlan hullámvölgyeire, buktatóira, nehézségeire: a kapcsolati realitásra. 

Mások felismerik, hogy sokféle szerelem van. Sokféle módon lehet kötődni a másik emberhez, vágyni rá, szeretni őt. Az érett szerelemképpel bírók önmagukat is ismerik, így képesek azt is felismerni, hogy nekik mire van szükségük ahhoz, hogy együtt tudjanak élni valakivel. Az érett kapcsolódni tudásban tehát képesek vagyunk azonosítani saját értékeinket, erősségeinket és hiányosságainkat, tudjuk, hogy milyen kapcsolatot keresünk, amiben ki fogunk tudni teljesedni, amiben jól tudjuk érezni magunkat. Képesek vagyunk az igényeinket (pl. szeressenek és legyenek megértők velünk) és a vágyainkat (nézzen ki a másik úgy mint egy filmsztár) egymásnak megfeleltetni, és megtalálni köztük az egészséges arányokat.

Bár nagyon sokakat éppen az egyedülléttől való félelme tart benne rozoga kapcsolatában, és titkon csak arra vár, hogy jöjjön valaki, aki kirángatja onnan, mégsem a legjobb ötlet azonmód átnyergelni valaki másra.

De miért? A kérdés jogos. A szeparációs fájdalom iszonyatosan nehéz. Szorongás, depresszió, az öngyógyításra tett sikeres és kevésbé sikeres kíséreltek: munka, szex, alkohol, napi 5 óra a konditeremben, barátok idegeire menés az állandó nyamvadásunkkal. Ehelyett milyen szép is lenne valaki karjaiban vigasztalódni, és csendesen szüttyögni frissen letudott nyomorunkon. 

Ebben az esetben nem tanulunk ugyanis magunkról, és nem fejlődik a személyiségünk aképpen, amit csak a gyász munkálhat ki bennünk. Ergo: nagyon hamar ugyanabban cipőben találhatjuk magunkat. Ugyanolyan kapcsolatban, ugyanazokat a hibákat elkövetve, ugyanazokkal az érzésekkel küzdve.

Fan Ho: Közeledő árnyék, 1954

A gyászt ugyanis nem hiába nevezte el Freud gyászmunkának. Ne legyenek kétségeink, ez egy kőkemény munka, amit  - bár barátok, pszichológus sokat segíthet – de mégis egyedül kell végeznünk. Egyedül kell azonosítani és megélni mindazt a sok negatív érzést, amely felmerül bennünk. Majd megdolgozni ezeket: megérteni, minek szól pontosan a düh, a frusztráció, a hiány. Elfogadni, hogy sok irracionális érzésünk is van. Türelemmel megadni magunkat a kötődés eloldódása keserves idejének. És egy idő után elengedni tudni romboló érzéseinket. Emlékezni tudni a szépre is.

Értelmet adni az elmúlt éveknek, megérteni, miért voltunk benne, megérteni, miért lett vége. Felfedezni a szerepünket, letenni társ-identitásunk, megtalálni magunkat az egyedüllétben. Meglátni, hogy mit veszítettünk és mit nyertünk. Mivel lettünk gazdagabbak, vagy stagnáltunk-e az együtt töltött évek során. Megmunkálni a haragot, megküzdeni az ürességgel, feltölteni azt újra magunkkal. Újra otthonossá tenni a ránk zárult, fojtogatóan üres világot, lélegzethez jutni, örülni tudni benne.

Ahogy egy francia filozófus fogalmazott: nem csupán megéljük a fájdalmainkat és az örömeinket, hanem azokból élünk: a fájdalmaink éppen úgy építenek, felépítenek minket, mint az örömeink.

Vannak olyan párok, akik rengeteg problémájuk ellenére is együtt vannak. Úgy érkeznek hozzánk, hogy szinte bele sem fér az első ülésbe a tengernyi panasz. Amikor az őket összetartó, megerősítő erőforrásokról kérdezünk, akkor jellemzően van egy kis területe a kapcsolatnak, ami jól működik: ilyen lehet a közös intellektuális érdeklődés, a közös kutya szeretete, az összebújás esténként egy hullafáradt nap után.

Minden más területen azonban a kapcsolat kiürültnek látszik, vagy túlzottan megtépázott az eluralkodó konfliktusok miatt. Természetesen el lehet kezdeni dolgozni az alaphiányok feltárásán, a jobb kommunikáción, de ha két ember hirtelen ráocsúdik, hogy a kapcsolat már jóideje nem erőforrás, akkor fontos ránézni, hogy mit is ad akkor nekünk a kapcsolat. Ezt a kérdést értéksemlegesen tegyük fel, tehát ne csak a jóra koncentráljunk.

Sok kapcsolat ugyanis állandó frusztrációt ad a tagoknak: a nem megbecsültségét, szexuális frusztrációt. Elégtelenségérzéset, gúsbakötöttségét, fulladásérzést, amely mégis kibogozhatatlanul össze van fonódva a biztonság érzetével.

Más esetekben a felek sokszor azt élik meg, hogy nem is önmagukként vesznek részt a kapcsolatban. Énük egy fontos aspektusa nincsen elismerve, nem is látja párunk nőiségünket, férfiségünket, lelkünk finomrezdüléseit, szorongásainkat, humorunkat, énünk önmagunk számára legértékesebb elemeit.

Amikor valaki így érzi magát kapcsolatában, számára az élet egy véget nem érő keserű küzdelemmé válik. Folyton megpróbálja jobbá tenni a kapcsolatot, vagy menekül otthonról, másra helyezi át a libidóját: munkára, hobbira. Újra és újra végigelemezi a helyzetet, rágódik magán, magát vagy a párját hibáztatja, miközben egyre mélyebbre ásódik az elégtelenségérzés bugyraiban. És mivel minden kapcsolat a világ keretévé is válik számunkra, szinte el sem tudjuk képzleni, hogy kilépjünk belőle. Pedig, ahogy egy páciensünk olyan találóan fogalmazott a szakítása után: „ahelyett, hogy folyton megpróbáltam volna megoldani valamit, végre elkezdtem élni az életem”.

Nagyon nehéz megérezni, hogy mikor kellene kilépnünk egy reparálhatatlanná vált kapcsolatból. Általában krízisek, veszkedés, egy harmadik szereplő hozza el a rettegett, ugyanakkor kívánt véget. Sokszor azonban jóval tovább húzzák a párok, azon megmaradt kis erőforrásra hivatkozva, ami még pislákol közöttük.

Semmilyen általános recept nincs. Kemény önismereti munkával, kölcsönös akarással, szempontváltással innen is lehet visszaút egymáshoz. Ehhez is az kell azonban, hogy meg akarjuk hallani a belső hangukat, ami direkt vagy indirekt módokon (szorongás, falásrohamok, motivációszegénység, ivás stb) informál minket kapcsolatunk általános egészségi állapotáról.

Sokféle kommunikációs probléma adódhat a párok között, onnantól kezdve, hogy valaki nem kommunikálja az igényeit, vagy passzív-agresszióval él. Vagy indirekt kommunikációt használ, tehát nem verbálisan megfogalmazva mondja el, hogy mi a baj, hanem mondjuk sírni kezd vagy nem mosogat el hetekig. Sokszor a felek nem is veszik észre, hogy valójában a kommunikációjuk miatt torkollik vitába egy-egy akár ártatlan téma megbeszélése is.

Visszatérő mondataink: nem tehetek róla, nem tudtam megállni, nem tudom befolyásolni, nem tudok túllépni rajta, nem tudok leszokni. Legyen szó akár haragunk másikra borításáról, szorongásunktól való szenvedésről, szakításon való túllépésről vagy a cigarettáról való leszokásról. Ki is az (az én) bennünk, aki bár szeretné, de nem képes minderre? 

Ezeknek a dolgoknak természetesen van kisebb vagy nagyobb zsigeri tehetetlensége is. Nehéz legyűrni a masszív szorongást, nehéz nem a másikra ordítanunk, ha idegesek vagyunk, nehéz nem martalékául dobni magunkat a fájdalomnak, ha valakit gyászolunk.

Ezen érzéseink bizonyos fokig jogosak, legalábbis van egy érzelmi jogalapjuk: valóban van bennünk düh vagy aggodalom, amivel valamit kezdenünk kell, ahogyan a gyász fájdalommunkáját is el kell végeznünk. Azonban sokszor előfordul, hogy a fájdalom, a félelem vagy a düh mintegy kikerül a kontrollunk alól, és „átveszi az irányítást”. Ez azonban illúzió. Valójában mi adjuk ki a kezünkből az irányítást. Mi mondjuk ki a rettenetes szavakat a másikra, mi veszünk egy újabb adag cigit, mi ragaszkodunk már önromboló fájdalmunkhoz is.

Minden elengedés: párkapcsolaté, haragé, szorongásé egyedi, más-más technikákat igényel. Egy nagyon fontos szemléletváltás viszont mindig a segítségünkre lehet: nem történnek velünk a dolgok, hanem mi csináljuk. Miénk az ágencia, a hatóerő. Mi indítjuk cselekvéseinket. Vágyaink, érzéseink és gondolataink, még ha sokszor idegenkedünk is tőlük, hozzánk tartoznak. És mindenhez, ami hozzánk tartozik, meg tudjuk változtatni a viszonyunkat. Tehát, amikor azt mondjuk vagy gondoljuk, hogy "én nem vagyok képes...", akkor jobban járunk, ha úgy gondolkozunk, hogy az énem egy része kötődik ahhoz a fájdalomhoz, szorongáshoz, önromboló vágyhoz..

A szabad akarat pszichológiai szempontból azt jelenti, hogy van egy reflektív énrészem, amely szabadnak gondolja el magát, és képes ránézni és formálni saját érzésein keresztül a világhoz fűződő viszonyát.

A külső kapcsolatok jelentős megtartó erővel bírnak egy párkapcsolatra nézve. A kapcsolat működését sok mindenben támogatja, ha vannak barátaink. Nem tudhat mindent egy párkapcsolat sem: előfordul, hogy az intellektuális érdeklődés, a humor, vagy valami más hiányzik belőle, amiket így csak a barátainkkal tudunk igazán megélni. Akármennyire szeretjük a párunkat, a világ végére is elmennénk vele, de ha csak egymásnak vagyunk, akkor eljöhet az a pillanat, amikor már annyira ismerjük egymást, hogy semmi újat nem tudunk felmutatni egymásnak. Életünk beszűkül, gondolkodásunk és nézőpontunk egyoldalúvá válhat, megunhatjuk egymást, ezért nagyon fontos, hogy külső visszajelzéseket kapjunk. Ráadásul privát identitásunkat is csak akkor tudjuk megélni, ha nincs ott a párunk, hiszen ha ott van, máris másképp beszélgetünk, másra figyelünk, és egyfajta „mi” tudatban veszünk részt mások társaságában.

Mi mindent kapunk, ha tartjuk a kapcsolatot a barátainkkal?

Tükrözés és nézőpontváltás

Mivel a barátunk egy másik ember, másik életet él, másképp gondolkodik, ezért adhat olyan szempontokat a gondolkodásunknak, ami nekünk eszünkbe sem jutott volna, mert túlságosan bezárultunk önmagunk igazába. A barátok biztosítják azt a nézőpontváltást, ami kimozdít a megszokottból. Minden másik ember valahogy másképp tükröz vissza minket, és egy picit mindenkivel másképpen is viselkedünk: ez mutatja sokoldalúságunkat. Emiatt minden baráttal való találkozás felfrissíti a lényünket, új minőségekkel egészíti ki identitásunkat.

Valami más

Barátokon keresztül új gondolatokhoz, új élményekhez juthatunk, melyeket ők osztanak meg velünk. Magát a kapcsolatot is felfrissíti, ha kitekintünk és új információkkal és inspirációkkal gazdagodva térünk vissza hozzá, és lesz miről beszélgetni újra.

Lelkizés

Egy barátnak egész más dolgokat mondunk/mondhatunk el, mint a párunknak, és egészen másképpen. Akár a kapcsolatban megélt negatív érzéseinket is megoszthatjuk, anélkül, hogy rombolnánk vele a kapcsolatunkat. A barátok egyfajta szelepként is működnek a párkapcsolatunkon, sokszor csak velük tudjuk ventillálni - kiélni feszítő/szorongató/haragos érzéseinket. Ha nem lennének, akkor lehet, hogy „felrobbanna”.

Szeretet, beágyazottság élménye

Megnyugtató érzés, hogy vannak barátaink, rendelkezünk egy emberi hálózattal, melyben szeretetre, figyelemre lelünk. Barátainkkal megéljük a világban való otthonosság-élményt és azt, hogy önmagunk lehetünk. Sokan a párkapcsolataikban is jobban vagy kevésbé szerepeket játszanak: a szexi nő, a rendes férj, az odaadó háziasszony… Barátaink társaságában viszont ledobhatjuk ezeket az identitásrétegeket és lehetünk kicsit “csak úgy”.

Közös barátok

Nemcsak az a fontos, hogy külön-külön rendelkezzünk baráti kapcsolatokkal, hanem hogy legyenek közös barátaink. Összetartó erővé válik „együtt szeretni másokat”, vagy akár hosszasan elemezgetni a közös barátainkat. Társaságban visszatükröződik, hogy párként hogyan viselkedünk, milyen látszatot keltünk, milyen a viszonyunk. Emellett a közös programok segítenek meglátni a másikban azokat a vonásokat, amit kettesben nem látunk: frissebb, újabb arcát mutatja párunk, mint otthon a kanapén punnyadva. Ezek az „új” benyomások persze okot adhatnak ellenérzésekre, de büszkeségre és megbecsültségre is, és újraéleszthetik bennünk a szerelmi érzéseket.

Nagyon különbözőek a párok abban, hogy a tevékenységeket együtt csinálják-e vagy inkább mindenki a maga útját járja, aztán a kapcsolatban újraegyesülnek. Vannak olyan kapcsolatok, amelyek több hetes/hónapos utazást, távollétet is elbírnak, és vannak olyan párok, akik 4-5 napot sem töltöttek még külön. Ez a közelség-távolság játék, vagyis a közös és külön töltött idő behangolása nagyon fontos a kapcsolatokban. Ez persze idővel folyamatosan alakul, hiszen például a szerelmesek mindent együtt akarnak csinálni, de 7 év után már lehet, hogy örülnének egy kis külön bulizásnak. Változik a szituációtól függően is, például egy kismama, vagy egy beteg pár nagyobb törődést és jelenlétet igényelhet, mint azelőtt. Akkor a legszerencsésebb a helyzet, ha mindkét fél hasonló arányban vágyik a közelségre és a távolságra.

Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy mindent együtt kell csinálni, ezzel azonban saját magukat is csapdába ejtik: nem találkoznak a barátaikkal, elhanyagolják a hobbijukat, nem vesznek részt számukra izgalmas programokon, csak azért, mert a párunkkal akarnak lenni. Ez a törekvés akkor szokott jobban felerősödni, amikor bizonytalannak érezzük magunkat a kapcsolatban, párunk érzelmeiben. Nehéz ilyenkor külön lenni, inkább kapaszkodnánk, pedig talán a kapcsolatnak pont az tenne jót, ha párunk megérezhetné a távolságunkat, ezzel együtt a hiányunkat is.

Ha az elköteleződés adott, és az érzelmek is kielégítőek, akkor mindez csupán a kapcsolatban részt vevő személyek egyéni igényén, kötődési stílusán, személyiségén múlik. Ez minden kapcsolatban egyedi mintázatot alakít ki, tehát nincs szabály arra, hogy hogyan „kell” ennek működnie egy jó kapcsolatban. A helyes arányok megtalálásában azonban fontos, hogy lehessen külön-külön is idő, de maradjon meg egy közös metszet: legyen néhány olyan tevékenység, amit a párok nagyon szívesen csinálnak együtt, mert ez összekapcsoló erőként fog funkcionálni a kapcsolatban.

Nézzünk meg néhány kombinációt, amit a párok produkálnak a közelség-távolság összehangolása során:

Szimbiózis-igény

Van, aki a „teljes összeolvadás” igényével érkezik egy párkapcsolatba. Mindent együtt szeretne csinálni párjával, nehezen képzeli el, hogy külön alszanak, közösen járnak társaságba is. Folyamatos figyelmet, törődést, szeretetet igényel, erősen vágyik a szoros testi kontaktusra is.  Általában sürgeti a kapcsolat előrehaladását, minél előbb össze szeretne költözni. Előfordulhat, hogy a párja csak a szerelmi időszakban nyitott erre, később azonban terhesnek érzi, szeretne kibontakozni ebből. Szerencsésebb esetben hasonló szükségletekkel rendelkező párra lel. Hosszú távon azonban mindenképp szükséges mindkét fél számára a szimbiózisból való kibontakozás a kapcsolat fenntartása érdekében. Hosszútávon a szimbiotikus igényt egyik fél sem tudja kielégíteni, illetve beszűkíti és unalmassá teszi a közös életet. A szimbiózis igénye mögött erős szeparációs szorongás állhat, melyet a saját eredeti családban megélt hiányok tartanak fenn, azonban, ha a párkapcsolatban feltöltődik ez a hiány, akkor elkezdődhet a kibontakozás és a világ felfedezése (csakúgy, mint gyermekkorban).

Ha közeledünk: távolodik, ha távolodunk: közeledik

Ezeket a kapcsolatokat az a „húzd meg ereszd meg” játék tartja fenn, nevezetesen amikor az egyikük önállóbbá válik, kissé eltávolodik, akkor a másik utánanyúl, új lendülettel udvarolni kezd, vissza próbálja állítani a közelséget és az intimitást. Ha azonban a párja erősen kötődni és ragaszkodni kezd, ő maga távolodik, menekülőre fogja. Ilyenkor a másik tesz meg mindent, hogy szerelmét visszaszerezze, ezzel azonban a távolodást erősíti. Ha rájön, hogy inkább elengednie, önállósodnia kell, a párja ismét észbe kap és visszaédesgeti. Kicsiben minden kapcsolatban működnek hasonló motívumok: az önálló, saját identitással rendelkező, magabiztos társ jóval vonzóbbnak tűnhet, és egy egészséges hódítási ösztönt kapcsol be, nem úgy, mint például egy szimbiózisra vágyó „gyermeki” társ.

Egészséges távolság-közelség

Ez az a kombináció, ahol mindkét fél számára megengedett a saját, külön töltött idő: találkozás saját barátokkal vagy egy-egy utazás a másik nélkül. Emellett azonban találnak maguknak több olyan tevékenységeket, amiben együtt jól érzik magukat. A jó kapcsolatokban általában elég nagy ez a közös terület. Újra és újra érdemes rápillantani a kapcsolatra és visszaállítani a kettesben töltött idő fontosságát, különösen akkor, ha már gyerekek is vannak. A közös élmények feltöltenek és biztosítják a párok közötti intimitást. Az intimitás csökkenésének vészjelzői általában a nők szoktak lenni, akiktől olyasmiket hallunk, hogy „mindig csak a telefonodat nyomkodod”, „nem figyelsz rám” vagy „sose megyünk sehova”. Köszönjük meg nekik, hogy figyelmeztetnek a távolodásra és helyre akarják billenteni az egyensúlyt.

Teljes távolság

Abban az esetben, ha ez áll fenn, akkor mindenki éli a maga életét egymással párhuzamosan, erre szokták mondani, hogy már szinte csak „lakótársak vagyunk”. Már nincsenek közös tevékenységek, nincsenek nagy beszélgetések, a szex is leállt, és valami meggátolja a párokat, hogy közeledjenek egymáshoz. Ez az elhidegülés vagy eltávolodás sokszor úgy tűnhet, hogy nem visszafordítható, de ha mindkét fél szeretné, akkor a kapcsolat erőforrásait újjáélesztve még meg lehet találni az elveszített kapcsolatot egymás között.