Miért jobb egyedül szakítás után?

És nem rögtön egy új kapcsolatban

Bár nagyon sokakat éppen az egyedülléttől való félelme tart benne rozoga kapcsolatában, és titkon csak arra vár, hogy jöjjön valaki, aki kirángatja onnan, mégsem a legjobb ötlet azonmód átnyergelni valaki másra.

De miért? A kérdés jogos. A szeparációs fájdalom iszonyatosan nehéz. Szorongás, depresszió, az öngyógyításra tett sikeres és kevésbé sikeres kíséreltek: munka, szex, alkohol, napi 5 óra a konditeremben, barátok idegeire menés az állandó nyamvadásunkkal. Ehelyett milyen szép is lenne valaki karjaiban vigasztalódni, és csendesen szüttyögni frissen letudott nyomorunkon. 

Ebben az esetben nem tanulunk ugyanis magunkról, és nem fejlődik a személyiségünk aképpen, amit csak a gyász munkálhat ki bennünk. Ergo: nagyon hamar ugyanabban cipőben találhatjuk magunkat. Ugyanolyan kapcsolatban, ugyanazokat a hibákat elkövetve, ugyanazokkal az érzésekkel küzdve.

egyedul.jpg

Fan Ho: Közeledő árnyék, 1954

A gyászt ugyanis nem hiába nevezte el Freud gyászmunkának. Ne legyenek kétségeink, ez egy kőkemény munka, amit  - bár barátok, pszichológus sokat segíthet – de mégis egyedül kell végeznünk. Egyedül kell azonosítani és megélni mindazt a sok negatív érzést, amely felmerül bennünk. Majd megdolgozni ezeket: megérteni, minek szól pontosan a düh, a frusztráció, a hiány. Elfogadni, hogy sok irracionális érzésünk is van. Türelemmel megadni magunkat a kötődés eloldódása keserves idejének. És egy idő után elengedni tudni romboló érzéseinket. Emlékezni tudni a szépre is.

Értelmet adni az elmúlt éveknek, megérteni, miért voltunk benne, megérteni, miért lett vége. Felfedezni a szerepünket, letenni társ-identitásunk, megtalálni magunkat az egyedüllétben. Meglátni, hogy mit veszítettünk és mit nyertünk. Mivel lettünk gazdagabbak, vagy stagnáltunk-e az együtt töltött évek során. Megmunkálni a haragot, megküzdeni az ürességgel, feltölteni azt újra magunkkal. Újra otthonossá tenni a ránk zárult, fojtogatóan üres világot, lélegzethez jutni, örülni tudni benne.

Ahogy egy francia filozófus fogalmazott: nem csupán megéljük a fájdalmainkat és az örömeinket, hanem azokból élünk: a fájdalmaink éppen úgy építenek, felépítenek minket, mint az örömeink.