Bár nagyon sokakat éppen az egyedülléttől való félelme tart benne rozoga kapcsolatában, és titkon csak arra vár, hogy jöjjön valaki, aki kirángatja onnan, mégsem a legjobb ötlet azonmód átnyergelni valaki másra.

De miért? A kérdés jogos. A szeparációs fájdalom iszonyatosan nehéz. Szorongás, depresszió, az öngyógyításra tett sikeres és kevésbé sikeres kíséreltek: munka, szex, alkohol, napi 5 óra a konditeremben, barátok idegeire menés az állandó nyamvadásunkkal. Ehelyett milyen szép is lenne valaki karjaiban vigasztalódni, és csendesen szüttyögni frissen letudott nyomorunkon. 

Ebben az esetben nem tanulunk ugyanis magunkról, és nem fejlődik a személyiségünk aképpen, amit csak a gyász munkálhat ki bennünk. Ergo: nagyon hamar ugyanabban cipőben találhatjuk magunkat. Ugyanolyan kapcsolatban, ugyanazokat a hibákat elkövetve, ugyanazokkal az érzésekkel küzdve.

Fan Ho: Közeledő árnyék, 1954

A gyászt ugyanis nem hiába nevezte el Freud gyászmunkának. Ne legyenek kétségeink, ez egy kőkemény munka, amit  - bár barátok, pszichológus sokat segíthet – de mégis egyedül kell végeznünk. Egyedül kell azonosítani és megélni mindazt a sok negatív érzést, amely felmerül bennünk. Majd megdolgozni ezeket: megérteni, minek szól pontosan a düh, a frusztráció, a hiány. Elfogadni, hogy sok irracionális érzésünk is van. Türelemmel megadni magunkat a kötődés eloldódása keserves idejének. És egy idő után elengedni tudni romboló érzéseinket. Emlékezni tudni a szépre is.

Értelmet adni az elmúlt éveknek, megérteni, miért voltunk benne, megérteni, miért lett vége. Felfedezni a szerepünket, letenni társ-identitásunk, megtalálni magunkat az egyedüllétben. Meglátni, hogy mit veszítettünk és mit nyertünk. Mivel lettünk gazdagabbak, vagy stagnáltunk-e az együtt töltött évek során. Megmunkálni a haragot, megküzdeni az ürességgel, feltölteni azt újra magunkkal. Újra otthonossá tenni a ránk zárult, fojtogatóan üres világot, lélegzethez jutni, örülni tudni benne.

Ahogy egy francia filozófus fogalmazott: nem csupán megéljük a fájdalmainkat és az örömeinket, hanem azokból élünk: a fájdalmaink éppen úgy építenek, felépítenek minket, mint az örömeink.