Mikor jön el a pont, amikor immár valaki szülőjeként „visszatalálunk önmagunkhoz”?  Létezik-e egyáltalán az az önmagunk, akihez vissza lehetne/kellene találni? Ahhoz a valakihez, akinek még nem volt gyereke, csak önmaga volt az összes nyűgével, örömével együtt?

Szülővé válni cezúra, ami az életet egy előtte és egy utána állapotra bontja. Az „utána” állapotot sokan énvesztésként, énük kiürüléseként élik meg. Ezt nem feltétlenül a depresszió, vagy a napi 24 órás készenlét és popsitörlés mondatja a nőkkel/férfiakkal, hanem egy mélyebb, egzisztenciális szinten valóban ezt történik. Ahogyan Emmanuel Lévinas francia fenomenológus írja, a másik iránt viselt felelősség kibillenti önmagamat a centrumomból. Immár nem én vagyok világom középpontja, hanem egy másik ember. Énem addigi prioritásai, normái és vektorai elmozdulnak, egész koordinátarendszere a feje tetejére áll. Onnantól kezdve egy másikért létezem, bármilyen „modern” szülő is vagyok. Ebből az új létviszonyból nincsen visszatérés. Énem öndefiníciójából nem tudom kivezetni a szülőségemet. Bármi történik velem vagy körülöttem, első gondolatom már mindig a gyerek lesz: mi lesz vele. Nem pedig: mi lesz velem?

 A „régi önmagamhoz” való visszatalálás projektje persze már eleve csapda. Úgy hangzik, mintha a szülővé válás előtt lett volna egy egységes, stabil énem, akihez vissza lehetne találni. Valójában azt értjük ez alatt, hogy azon régi énünk iránt van nosztalgiánk, akivé váltunk, ameddig éppen eljutottunk a formálódásban a gyerek születése előtti pillanatig. Vagy valami még régebbihez, amikor még „valóban szabadok voltunk” – legalábbis visszatekintve úgy tűnik. Még ha akkor egyáltalán nem éreztük magunkat szabadnak, akkor is.

Melyik identitáspillanatot akarjuk tehát visszahozni? Melyik idővilágot? Konzerválható-e bármely identitásszekvencia a múltból? Vagy csak a centrumát vesztett énünk villant elénk újra képeket, énképeket a magunk mögött hagyott múltakból mint a vágy tárgyait, zárójelezve elérhetetlenségüket? 

Szülőként való létünk előtt a szabadság kérdése nem igen foglalkoztatott minket. A szabadság észrevétlen adottság volt. Eszköz, nem pedig cél. Cél, ami után szülőként viszont már napi szinten sóvárgunk, amiért küzdeni kell, elérni, kicsikarni, letárgyalni, elkéredzkedni, vagy fizetni érte bűntudattal, a bébiszitternek... Szabadság, amit használnunk is nehéz, még ha kicsi is van belőle, és nagy „kincs” is.

 Tehát ahogyan azon gondolkodom, hogy mit jelentene a visszatalálás „önmagamhoz” , rájövök, hogy ilyesmi nyilvánvalóan nem lehetséges. Ha mindenképpen „régi önmagam” akarom feltámasztani tetszhalott állapotából, akkor legjobb esetben hozzábiggyeszthetek néhány régi identitásregiszterem új önmagamhoz, szülői énemhez. Önmagam fragmentáltságának megélése azonban örök társunkká szegődik. Hol ez vagyok, hol az. Permanens két helyen élés. Az egyik, vagy másik élet és én folyamatos zárójelben íródása.

A kérdés már csak az, hogy különféle identitásregisztereink hogyan egyezkednek, melyik milyen kompromisszumra hajlandó. Milyen mértékben válnak társszerzőjévé életemnek.