Mikor jön el a pont, amikor immár valaki szülőjeként „visszatalálunk önmagunkhoz”?  Létezik-e egyáltalán az az önmagunk, akihez vissza lehetne/kellene találni? Ahhoz a valakihez, akinek még nem volt gyereke, csak önmaga volt az összes nyűgével, örömével együtt?

Szülővé válni cezúra, ami az életet egy előtte és egy utána állapotra bontja. Az „utána” állapotot sokan énvesztésként, énük kiürüléseként élik meg. Ezt nem feltétlenül a depresszió, vagy a napi 24 órás készenlét és popsitörlés mondatja a nőkkel/férfiakkal, hanem egy mélyebb, egzisztenciális szinten valóban ezt történik. Ahogyan Emmanuel Lévinas francia fenomenológus írja, a másik iránt viselt felelősség kibillenti önmagamat a centrumomból. Immár nem én vagyok világom középpontja, hanem egy másik ember. Énem addigi prioritásai, normái és vektorai elmozdulnak, egész koordinátarendszere a feje tetejére áll. Onnantól kezdve egy másikért létezem, bármilyen „modern” szülő is vagyok. Ebből az új létviszonyból nincsen visszatérés. Énem öndefiníciójából nem tudom kivezetni a szülőségemet. Bármi történik velem vagy körülöttem, első gondolatom már mindig a gyerek lesz: mi lesz vele. Nem pedig: mi lesz velem?

 A „régi önmagamhoz” való visszatalálás projektje persze már eleve csapda. Úgy hangzik, mintha a szülővé válás előtt lett volna egy egységes, stabil énem, akihez vissza lehetne találni. Valójában azt értjük ez alatt, hogy azon régi énünk iránt van nosztalgiánk, akivé váltunk, ameddig éppen eljutottunk a formálódásban a gyerek születése előtti pillanatig. Vagy valami még régebbihez, amikor még „valóban szabadok voltunk” – legalábbis visszatekintve úgy tűnik. Még ha akkor egyáltalán nem éreztük magunkat szabadnak, akkor is.

Melyik identitáspillanatot akarjuk tehát visszahozni? Melyik idővilágot? Konzerválható-e bármely identitásszekvencia a múltból? Vagy csak a centrumát vesztett énünk villant elénk újra képeket, énképeket a magunk mögött hagyott múltakból mint a vágy tárgyait, zárójelezve elérhetetlenségüket? 

Szülőként való létünk előtt a szabadság kérdése nem igen foglalkoztatott minket. A szabadság észrevétlen adottság volt. Eszköz, nem pedig cél. Cél, ami után szülőként viszont már napi szinten sóvárgunk, amiért küzdeni kell, elérni, kicsikarni, letárgyalni, elkéredzkedni, vagy fizetni érte bűntudattal, a bébiszitternek... Szabadság, amit használnunk is nehéz, még ha kicsi is van belőle, és nagy „kincs” is.

 Tehát ahogyan azon gondolkodom, hogy mit jelentene a visszatalálás „önmagamhoz” , rájövök, hogy ilyesmi nyilvánvalóan nem lehetséges. Ha mindenképpen „régi önmagam” akarom feltámasztani tetszhalott állapotából, akkor legjobb esetben hozzábiggyeszthetek néhány régi identitásregiszterem új önmagamhoz, szülői énemhez. Önmagam fragmentáltságának megélése azonban örök társunkká szegődik. Hol ez vagyok, hol az. Permanens két helyen élés. Az egyik, vagy másik élet és én folyamatos zárójelben íródása.

A kérdés már csak az, hogy különféle identitásregisztereink hogyan egyezkednek, melyik milyen kompromisszumra hajlandó. Milyen mértékben válnak társszerzőjévé életemnek.

Miért van, hogy évek, évtizedek múltán is rezonálnak bennünk olyan párkapcsolataink emlékei, amelyek nem voltak jók számunkra, nem szerettek minket eléggé, elhagytak, becsaptak, megalázó helyzetbe kényszerítettek. Az ilyen kapcsolatok emlékezete még évekkel később is szinte gombnyomásra aktiválódik az emberben. Elég egy ismerős táj, zene, egy a múltbeli helyzetre rímelő téma, és átjár minket ugyanaz a fájdalom – persze nem az az intenzitás, de az a minőség.

Ezek olyan kapcsolati traumák, melyek zsigeri szinten mosnak át minket: akárhogy is szeretnénk elfelejteni, lett akár családunk, gyerekeink, énünk egy része mégis lecövekel az élmény mellett, ami miatt egy látszólag ártalmatlan trigger visszahozza az egész múltbeli idővilágot. Olyan ez mint a nosztalgia, csak éppen a fájdalmas kapcsolatok traumatikus nosztalgiája. A trauma az, ami a kontrollom nélkül visszaszippanthat idejét múlt, mégis időtlen valóságába. Innen, a trauma felől olvasva válik világossá, hogy ezeket a kapcsolatokat miért olyan nehéz feldolgozni.

Identitásszervező elvvé válik ugyanis az élmény. Olyan vonatkoztatási ponttá, amely akaratunk ellenében is meghatároz minket, és azt, ahogyan a világra tekintünk: az önmagunkhoz való viszonyunkat, önértékelésünket, szorongásainkat, a tudást, hogy mire voltunk hajlandók egy kapcsolatban, egy kapcsolatért, milyen kompromisszumokat voltunk képesek meghozni...

Sokszor intenzív negatív érzések is látszólag paradox módon csak erősítik a köteléket régi partnerünkhöz: harag, megbántottság, bosszúvágy. Van, hogy azon fantáziálunk, hogy a másik képébe vágjuk, hogy gyűlöljük, vagy abban reménykedünk, hogy soha nem lesz boldog. A negatív fantáziák azonban a reparáció, jóvátételi fantáziák dinamikája értelmében nem visznek közelebb minket a felszabaduláshoz. Hanem éppen, hogy hozzákötnek a sérelemhez.

Valójában nemcsak a másikra haragszunk, hanem saját magunkkal sem tudunk megbékülni: „hogyan lehettem ebben a kapcsolatban”, „hogyan tehettem meg ezt magammal”, hallom sokszor a kérdést a klienseimtől. A megoldás felé vezető út is valahol erre kereshető. Érdemes eltolni a fókuszt a „szemét exről” magunkra. Megérteni, nekünk miért volt szükségünk rá, milyen szükségletünket elégítette ki a kapcsolat (például nárcisztikus szükségletünket: „nem törődött velem, de jól nézett ki”, megkapaszkodási vágyunkat: „fojtogató volt a kontrollmániájával, de hogy ragaszkodott hozzám”?). Így megbocsátani elsősorban nem neki, hanem magamnak kell, elfogadni, hogy akkor, ott, az az énem miért maradt a kapcsolatban. Empatizálni saját magammal is: belehelyezkedni akkori énembe, és megérteni magam. De itt nem állunk meg, hanem felmérjük azt az utat is, ami a mostani énünkig vezet minket: mit tanultam, miben lettem más, mit „adott” nekem ez a tapasztalat.

A szerző:

https://www.ppk.elte.hu/munkatarsak/dr-pinter-judit-nora

Kicsi gyerekeink, vérmérséklettől függően tevékenységeik széles skáláján - megvadult gnúcsorda, kontemplatívabb lapozgatás – konstans igénylik szüleik állandó jelenlétét, türelmét, lelkes igenlését, unott hümmögését legalább, bár ez utóbbi esetben már üvölteni kezdenek a kis pokolfajzatok/ édes kis nyuszikák. Karantén sem kell hozzá, hogy az intézménybe még nem járó porontyok szülei tudják, mit jelent bezárva lenni egész nap...és beleőrülni, ha nincs elég nagyszülő, bébiszitter, családi bölcsi. Látszólag kivitelezhető ténykedéseink is kivitelezhetetlennek bizonyulnak: telefonálni, befizetni egy számlát, megfőzni egy kávét (levest), megbeszélni párunkkal a délutáni programot, a kiválasztandó roller színét.

Szülőként így a nagyon kevés szabadidő felosztása az egyik legnehezebb feladat, ami állandó konfliktusforrássá válhat. A neuralgikus örök kérdés: ki van többet a gyerekkel, mindennapos ádáz harcok terepévé teheti a családi fészket, mivel a szülőpár mindkét tagja csak a másik szülő rovására tud magának szabadságot kisajátítani a létezés fagylaltízű monotonitásából. Soha nem elég a kapott/lopott/kiharcolt idő. Saját igényeink háttérbe szorítása ketyegő bombává válik, ami, ha nincs szelep, a kapcsolatunk terében robban – állandó feszültségben, apróságokon felhorgadó őrjöngő veszekedésekben, passzív agresszióban, morgásban, sértődésben, gyerekkel való kiabálásban és bűntudatban mutatkozik.

A probléma az, hogy nincs teljesen kielégítő megoldás: valakinek mindig kevesebb idő jut, valaki mindig többet van a gyerekkel, valakinek mindig fel kell adnia a vágyait. És mind a két szülő úgy érzi: ő az a valaki.

Miken érdemes elgondolkodni:

Felvilágosul szülők (nők) gyakran szenvednek attól, hogy nincs egyenlőség a gyerekkel kapcsolatos vállalásokat illetően: ha a szülők törekszenek is a fifti-fiftire, az élet gyerekkel állandó rögtönzés. Érdemes elfogadni az élet, különösen a gyermeknevelés részben elkerülhetetlen szolgálat jellegét. Illetve a komplementaritás eszméjét ízlelgetni: valakinek mindig ott kell lenni. Viszont nem kell mindkét szülőnek folyton ott lenni. Sokszor az apák/ anyák állandó fojtogató kötelességérzetből nem mernek elmenni, szabadidőt kérni, ami aztán visszaüt a kapcsolatra.

Érdemes tudatosítani, hogy a gyereknevelés nem verseny a szülők között: sem úgy, hogy ki van otthon többet, ki tesz meg többet, ki áldoz be többet, de úgy sem, hogy kit szeret jobban a gyerek.

Könnyű továbbá a szimbiotikus együttmozgás csapdájába is esni. Pedig a saját, egyedül eltöltött idő olyan töltekezést nyújthat, amire sok szülő nem is tudja, hogy mennyire szüksége van.

A munkájukat priorizáló szülők mantrája, hogy „nincs időm dolgozni”. Az ilyen szülőknek érdemes átgondolni pár dolgot: az értékrendjüket, a munkába menekülés kérdését, a gyermekvállalás miértjét, továbbá újra feltenni az élet értelmére vonatkozó kérdést :)

Kézenfekvő praktikus megoldások: Heti beosztás, hogy kinek mikor van szabadideje (sajnos ezt a gyerekes élet kiszámíthatatlansága sokszor keresztül húzza, továbbá az is teher, hogy nekem szerda 14-17 óráig kéne kötelezően kikapcsolódnom, elmennem otthonról, jól érezni magam, ráadásul tartalmasan, pl. sportolni...). Fontos tényleg az aktív mozgás, továbbá a barátoknak (jellemzően nem szülőknek való) panaszkodás - remek szelep.

A sok frusztráció, a kevés/nem létező saját idő, a kialvatlanság depresszióssá, szorongóvá, agresszívvá tehet. Mivel a gyerekere nem akarjuk irányítani az indulatot, így a legkézenfekvőbb céltábla a párunk. Tudatosítsuk, hogy porontyunk apukája, anyukája nem az ellenségünk. Ő is erőn felül teljesít.

Sokaknak személyiségük legrosszabb oldalát hangosítják fel a deprivációban telő hónapok, évek. Ekkor még az a feladat is vár ránk, hogy megpróbáljuk állandóan meghaladni magunkat a lehető legnehezebb körülmények között. Az igazság mégis az, hogy nem lehet nem fejlődni a gyerek mellett: még ha türelmetlen állatnak is tűnik az ember kívülről, valójában egyre türelmesebb, egyre többet bír, egyre rugalmasabb, egyre találékonyabb, egyre bölcsebb – mert a gyermeknevelés folyamatosan tanítja.

Ne bántsuk magunkat gyenge pillanatainkért! De ne is mentsük fel magunkat mindig, ha indulatunkat megint ráöntöttük a partnerünkre!

A szerzők:

https://www.ppk.elte.hu/munkatarsak/dr-pinter-judit-nora

http://csernyvirag.hu/

Fotó: Ralph Gibson: Christine, 1974

Ha egy pár szeretne gyermeket, aki két vagy több évi próbálkozás után sem fogan meg, az komoly pszichés terhet jelent mindkettőjükre és a párkapcsolatra nézve is. Az idő múlásával látszólag beleszoknak a helyzetbe, mégis életükre és kapcsolatukra mint egy folyamatosan nyomasztó, sötét felleg telepedik rá a tény, hogy nincs gyerekük. Míg a próbálkozás évei alatt több gyermek is születik körülöttük, ők nem tudnak továbblépni.

Funkcionális meddőségnek nevezik, ha biológiai eltérés nem indokolja a sikertelen próbálkozásokat. Talán könnyebb feldolgozni, ha találnak valami eltérést vagy betegséget, hiszen ez esetben orvosolható a baj, és utána nincs akadály. Érthetetlenebb a dolog, ha a várandósság elmaradását nem magyarázza ismert fizikai indok. További nehezítő körülmény lehet a párok életkora is, hiszen egy bizonyos kor után sürgetővé válik a gyermekvállalás.

A legerősebb negatív érzelem, amit a párok megélnek ebben a helyzetben, az a tehetetlenség. Ez akkor is fenn áll, ha az ok ismeretlen, és akkor is, ha elháríthatatlannak tűnő biológiai akadály derül ki. Rengeteg kérdés merül fel ilyenkor. Lehet befolyásolni a fogantatást, vagy mindezt rajtunk kívül álló dolgok irányítják? Vajon mindent megpróbáltam, eleget tettem, mit lehetne még? Diétázzak, tornázzak, járjak terápiába? Utolsó állomás általában a lombikcentrum. A sikertelenség ellenére a remény képes a végsőkig fennmaradni: ha már hormontermelés sincs, akkor majd a hormongyógyszerek segítenek, sőt, ha petesejt/hímivarsejt sincs, akkor ott a donor. Sokat hallani azt az elképzelést, hogy a „görcsös akarás nem segít, el kell engedni és azonnal jön a baba.” Még ha az elengedés jó stratégiának is tűnne, vajon el lehet-e tudatosan engedni a gyermek iránti vágyat?

Hogyan hat a gyermektelenség a gyermekre vágyó pár életére?

Szexuális élet örömeinek csökkenése

Az idő múlásával a párok nagy igyekezettel próbálnak a gyermeknemzés érdekében cselekedni. A nők kiszámolják a legtermékenyebb napok dátumait, vagy egyéb időre vonatkozó stratégiákat dolgoznak ki az együttlétekhez. Elmúlik a spontán és önfeledt szerelmeskedések ideje, egyre inkább a cél elérése van fókuszban. Azonban férfiak közül sokan nem szeretik, ha időre „kell” kívánni a nőt, a nők egy része pedig hajlamos lemondani az élvezeti faktorról a nemzés érdekében. A programozott szex különösen a mindennapokban kihívás. Egy-egy nyaralás vagy munkaszüneti nap fokozhatja a természetes vágyakat, de még így is nehéz kiverni a fejekből, hogy mi a végső cél. Az orvosi asszisztencia sem hat jól a nő saját testével való kapcsolatára: eltávolítja, elidegeníti a test örömteli megélésétől. A női vonzerőbe vetett hit és önbizalom könnyen sérül. Természetes, hogy a vizsgálatok után a vágy sem érkezik vissza olyan könnyen.

Ki erősebb - ki gyengébb

A várakozás/remény és csalódás havi ciklusait jól ismerik a gyermekre váró párok. Eközben felváltva lehetnek erősek és gyengék, jó esetben az egyikük van fent és a másik lent, így egymást tudják vigasztalni, erősíteni. Nagyobb a baj akkor, ha valami miatt mindketten alázuhannak a csalódottságba és az időszakos reményvesztettségbe. Megfelelő kommunikációval, kitartással ezen is túl lehet lendülni, de sokan érzik ilyenkor, hogy a gyermektelenség válságba sodorja a kapcsolatukat.

Nézetek, értékek ütközése

Legtöbb pár esetében a férfiak viszik a racionalitás és gyakorlatiasság inkább biológiai alapokra építő szemléletet, és a nők inkább az érzelmi-intuitív, természetre hagyatkozó, vagy pszichológiai-spirituális tényezőket hangsúlyozó vonalat. Természetesen ez fordítva is lehet, és az is előfordul, hogy egyeznek a párok világnézetei. Ha mégis különbözőek, akkor nagy harcokat generál a párok életében: családállításra menjünk és homeopatához, vagy írják fel a hormont és irány az inszemináció? Mindkét irányban való segítségkérés nagy én-feladáshoz, identitásbeli kérdésekhez vezethet, ha azt valamelyik fél nem érzi magáénak. Fontos lenne, hogy ilyenkor a párok tanuljanak egymástól, és maradjanak nyitottak a számukra ismeretlen megoldási módokra. Ha jó a kommunikáció, akkor az ellentétes igényekből egy közös probléma-megoldási stratégiát dolgozhatnak ki.

A másik hibáztatása

A tehetetlenségben önkéntelenül keressük, ki a hibás a helyzetért: én, a másik, a sors/isten, a doktorok, a szüleim? Az önvád is nagyon erős tud lenni, de párkapcsolatban nehéz megfékezni a másik hibáztatását. Általában a nőket vizsgálják, műtik, kezelik, vagy feltételezik, hogy az anyasággal kapcsolatban vannak pszichés elakadásaik. A férfiak alkalmasságában általában nincs kétely, ha a spermavizsgálatok megfelelő minőségről tanúskodnak. Párok egymás között mégis kölcsönösen vádolhatják a másikat a sikertelenség számos feltételezett tényezője miatt: nem használta ki a megfelelő időt, nem ment el a vizsgálatra, nem is igazából akar apa/anya lenni, nem veszi komolyan, nem él egészséges életet, stb.. Elkezdődik egymás életmódjának kontrollálása, az egészségesség és sikeres utódnemzés érdekében.

Kételyek az összeillésben: mástól vajon lenne gyerekem?

Ha egy párnak hosszú ideig nem születik gyermeke, elbizonytalanodhatnak abban, hogy összeillenek-e egyáltalán. A hiedelmek szerint a gyermektelenség akár annak a jelzése is lehet, hogy "nem egymásnak teremtették" a pár két tagját. A legmegrázóbb, kapcsolatot mélyen megingató gondolat, hogy talán mindkét félnek lehetne gyereke valaki mástól. Mivel ezt a hűség jegyében természetesen nincs mód kideríteni, így örök kételyként bujkál a lélek mélyén. Az erősen elkötelezett, mély kötődést megélő párok kitartanak amellett, hogy egymástól szeretnének gyereket, de olykor felmerül a kérdés: meddig adunk időt magunknak/egymásnak? Fogunk-e tudni együtt boldogok lenni, gyermek nélkül?

Más-más megküzdési stratégiák

Mindannyian másképp kezeljük a helyzet adta tehetetlenséget, szomorúságot, dühöt vagy kudarcot. Általában jobban jellemző a férfiakra, hogy csendben maradnak, magukban tartják a bánatukat, vagy bagatellizálják a problémát, de a lényeg, hogy kifelé sokszor nem is látszik, mennyire szeretnének már gyereket, vagy hogy mennyire megviseli őket a hiánya. Előfordul, hogy látszólag nem foglalkoznak vele, munkába menekülnek, nem is akarnak tudni a dolog női oldaláról. A nőknek annyiban nehezebb a helyzetük, hogy folyamatosan észlelik testük ciklikus változásait, így nem nagyon lehet figyelmen kívül hagyni a várakozás nehézségeit. A nők szívesebben beszélnek róla, sírnak, akár pszichológushoz járnak. Bár nem könnyű, mégis fontos az érzésekről egymással is beszélgetni, mert a kapcsolatra rossz hatással van a bezárkózás.

Más életcélok keresése

Ha már olyan rég óta nem érkezik a gyermek, a párok a létezés értelmességével szemben is felvethetnek kérdéseket. Mi tehát az élet célja, mivel töltsük ki azt az űrt, amit a gyermekekről való gondoskodás és szeretet betöltene? Sokan ilyenkor nagyobb utazásokat terveznek, vagy más módokat keresnek arra, hogyan lehetne hasznos, örömteli és értelemmel teli életet élniük. Az aktuális helyzetben nehéz a motivációt megtalálni illetve átcsoportosítani, talán mert egy nagyon ősi ösztönkésztetés nem tud kielégülni az utódnemzés elmaradásában. Mind a párok, mind az egyéni mentálhigiéné szempontjából fontos az önmegvalósítás és a gyermekvállaláson felüli életcélok kidolgozása.

A mindennapi monotónia, megszokott heti menetrend után ki ne várná az ünnepeket, a szabadságot, kicsit megpihenni, együtt lenni? Csakhogy az ünnepekkel járó hirtelen ránk szakadt közös szabadidő tartogat meglepetéseket, nehézségeket is.

A túlterheltségben és a hajtásban nem könnyű az ünneplésre, ajándékozásra készülni, ezért maga az ünnepnap is sokszor teljesítményfeladattá válik, feszültség lesz az örömteli készülődés helyett. Ahhoz, hogy tudjuk, minek örül a másik, odafigyelésre és közös időre lenne szükség, hiszen ez termékenyíti meg a másikról való gondolkodást és az ötletelést, de éppen ez hiányzik.

A párok az ünnepekkor végre teljes napokat töltenek együtt, alkalom nyílhat az intimitásra, ez nem megy azonban mindig könnyen. Eleinte szokatlan lehet, hogy a nap minden órájában együtt vannak: közösen hoznak döntést, szerveznek programot, közösen főznek, vagy legyen szó bármi másról, amit egyébként külön szoktak csinálni. Az idő strukturálása is közös feladattá válik, már nem tagolja a munkahelyi időbeosztás, csak rajtuk múlik, mi illeszthető be és mi nem. Ezekben is újra össze kell csiszolódni, és nem biztos, hogy elsőre működik, lehet, hogy sok veszekedés kíséri.

Lehetséges, hogy elszoktak attól, hogyan figyeljenek magukra vagy a másikra, ilyenkor ezt újra kell tanulni. A szervezés-tervezés feladatai mellett nagyon fontos, hogy befelé figyeléssel tudjanak találkozni önmagukkal, azaz saját valódi érzéseikkel és szükségleteikkel, majd a másikkal is, akivel mindez megoszthatóvá válik. Ehhez időre van szükség. A pároknak tehát önmagukat és magát a kapcsolatot is újra fel kell tölteni: szeretgetni, ápolni, gondozni. Akár napok is eltelhetnek, amíg kialakul a jóleső közelség és meghittség érzése, az ehhez vezető út pedig nem mindig konfliktusmentes. Az intimitás feltétele ugyanis, hogy meg lehessen osztani az érzéseket és gondolatokat, amelyek sokszor a hetek alatt felgyűlt sérelmek és feszültségek feltárásával jár együtt. Amíg ezek nincsenek kimondva, nehezen jutunk közel egymáshoz. 

Előfordul, hogy a közös szabadság idején eleinte csak pihenni, aludni vágyik valaki. Stresszes hetek, hónapok, stresszes év után ezt is fogadjuk el a másiktól! Ám a konkrét pihenés és semmittevés nem mindig a legjobb módja a kapcsolati feltöltődésnek, sokszor jobb közös élményeket beszerezni. Kérdés, hogy mivel tudnak a párok közösen töltekezni: lehet, hogy az egyikük sci-fit szeret nézni, a másikuk komolyzenei koncertre vágyik. Érdemes keresni valami közös töltekezési formát, ami összekapcsol, ugyanakkor nem kell egyik félnek sem kompromisszumot kötnie hozzá, mert ugyanolyan jól esik mindkettőjüknek.

Az első munkaszüneti naptól a meghittségig tehát lehet, hogy hosszú út vezet. Van, akinek könnyű a váltás, van akinek nehezebben megy. Elvárásaink tovább élezhetik a helyzetet: ha azonnal egy kedves és odaadó párt várunk és csodás órákat képzelünk el együtt, csalódhatunk. Legyünk türelmesek és elfogadók a párunkkal, amíg újra „megérkezik” a kapcsolatba!

foto: Nicolas Bruno

Bármennyire szeretnénk behúzni egyet a zajos szomszédnak, ordítani a pincérrel, vagy falhoz vágni a síró csecsemőt, a legtöbben nem tesszük meg. Az emberrel szembeni tettleges erőszak erős belső tiltás alatt áll, és általában tudjuk is kontrollálni magunkban. Vannak, akik heves pillanataikban ordítanak, csapkodnak, tárgyakat törnek, a falba öklöznek, vagy magukat bántják. Ez a fajta kontrollálatlan indulatkitörés azonban hasonlóan ijesztő és romboló tud lenni. A verbális agresszió sem megfelelő forma: amikor a másikat hibáztatjuk, leszóljuk, kritizáljuk, fenyegetjük, sértegetjük, parancsolgatunk neki. Választhat valaki kisebb, látszólag ártatlan szelepeket is: a káromkodás, szitkozódás, fröcsögés mind jó erre, csakhogy nem könnyű együtt lenni olyasvalakivel, aki folyton puffog.

Ha viszont elfojtjuk indulatainkat, akkor számos egyéb kerülő úton jelenik meg: szorongás, pánik, kényszeres cselekedetek, fóbiák formájában. Akár testi tüneteket is létrehozhatunk általa: hasmenés, szívdobogás, gyomorégés, vérnyomás-problémák, stb.

Az egyik leggyakoribb probléma a párkapcsolatokban is az agresszió kezelése. Nem mindegy mit kezdünk saját agressziónkkal: hatékony levezetése és feldolgozása rendkívül fontos a társas együttélés illetve a pszichés- és testi jóllét szempontjából. Számos formában tudjuk dühünket nem megfelelő módon kiélni, elnyomni, magunk ellen fordítani, vagy áttolni olyasvalakire, aki nem szolgált rá. Nagy kihívás indulatainknak szociálisan is elfogadható medret találni.

A bennünk lévő agresszív indulatokat nehéz elrejteni a hozzánk közel állók elől.  Az agresszió természetes része az emberi működésnek, egyesek szerint veleszületett ösztönkésztetés. Általában akkor tör fel bennünk, ha a frusztráció ér, vagy sarokba szorítva érezzük magunkat, fenyegetettségnek vagyunk kitéve, és mindezekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Agresszív impulzusaink dühvé alakulnak, mellyel tovább bonyolódik bennünk a kérdés: kire haragszom? Magamra, a világra, a férjemre, a gyerekemre?

 Vannak kiélezett kapcsolati helyzetek, amikor nagy erővel jelentkeznek az agresszív impulzusok.

Az elhagyástól való félelem nagy agressziót válthat ki. Az ilyen típusú indulati örvény gyökerei valószínűleg a gyermekkorba nyúlnak vissza, de felnőttként is könnyen felütheti a fejét, amikor valaki elutasít, elhagy, bejelenti a szakítást, vagy megcsal. Egy számunkra fontos kapcsolat elvesztésétől való félelem, és a befolyásolhatatlanság tehetetlensége az őrjöngésig tudja fokozni az indulatokat.  Az elhagyástól való szorongás vagy a féltékenység sokszor nem indokolt esetben is megjelenhet a pároknál, így a mindennapi élet részét képezheti. Ilyen esetben érdemes terápiás segítséget kérni.

Egy másik kiélezett időszak a kisgyermek érkezése a pár életébe. Ennek a helyzetnek az a specialitása, hogy a kisbabára nem irányulhat a harag, rajta nem vezethető le a feszültség, mert pici és teljesen kiszolgáltatott. Így a szülők ott maradnak a frusztrációikkal és a saját tehetetlenségükkel: ha a baba sír, nem alszik, beteg stb. Mivel nincs „hibás”, nincs konkrét tárgya az agressziónak, így az elementáris erővel feltörő indulat nem talál medret magának. Nem véletlen, hogy ebben az időszakban megszaporodnak a párok közt a konfliktusok A rengeteg feszültség, aggodalom, szorongás által felgyűlő agresszió levezetéséhez nehéz felületet találni, és adódik a lehetőség, hogy a párunkra ömlesszük. Sok házasság megy tönkre, amikor gyermek születik, ha a kapcsolat nem bírja el az ezzel járó extra frusztrációt. A gyermek születése akár a bántalmazót is kihozhatja valamely szülőből, ha korábban sem tanulta meg valahogyan levezetni saját agresszióját.

Mihez lehet kezdeni a felgyűlt agressziónkkal? Hogyan lehet „helyesen” elvezetni?  

A kommunikáció a legfontosabb: megtanulni saját érzéseink felismerését és megfogalmazását. Megtanulni vádaskodástól és hibáztatástól mentesen kommunikálni. Megtanulni nem azonnal reagálni, indulatainkat kontroll alá venni: ne dobjuk oda magunkat az indulati örvénynek és ne érezzük feljogosítva magunkat, hogy megtehetjük ezt. Kisbabákkal kapcsolatban inkább lépjünk ki a helyzetből, hagyjuk el a szobát, lélegezzünk mélyeket, és csak akkor reagáljunk, ha valamelyest sikerült megnyugodni.

A sport sosem árt, közvetlen módon a küzdősporton keresztül is szelepelhet rengeteg indulat.

Relaxáció és/vagy meditáció hosszabb távon nagyon jó hatással van: persze ne közvetlen a frusztráló helyzetben kezdjük el, hanem a rendszeres gyakorlás által tudunk „kisimulni” és kevésbé borul el az agyunk, bármi történik.

Az énidő, a töltekezés a kisgyerekes párok esetében életmentő lehet. Muszáj annyira önzőnek lenni, hogy legyen saját program, amikor lenyugszunk, feloldódunk, kikapcsolunk. Ezen belül lehet sport vagy relaxáció is!

Összességében pedig egyfajta kognitív átkeretezésre van szükség: az elengedés és a nem akarás a két kulcsfogalom. Ha akarok valamit és nem megy, óhatatlanul frusztrálódom, jobb nem akarni, elengedni. Ebben az átkeretezésben szintén nagyon nagy segítség lehet a relaxáció, a sport és az énidő.

Alapvető konfliktusforrás tud lenni párok számára, hogy egy buliból (házibuli, sörözés, baráti találkozó), amire együtt érkeztek, vajon közösen is kell-e távozniuk. Jellemzően kialakul a rutin, valaki jobban bírja, míg a másik hamarabb fárad, attól is függ, melyikőjük baráti társasága stb. Vannak nehezített helyzetek, amikor közelkedés, helyszín stb. miatt a felek praktikusan is össze vannak kötve, de mi most pusztán a lelki-kommunikációs kérdésekkel foglalkozunk.

Mikor indulunk már?!

A probléma akkor kezdődik, amikor az, aki már menne, nem kommunikálja megfelelően szükségleteit. Tehát például látványosan unatkozik, vagy szenved, vagy kérdezgeti partnerét, hogy mikor indulnak már, miközben a másik láthatóan még jól érzi magát. Sokszor passzív-agresszív, bűntudatot keltő stratégiát használ: „jó, én akkor hazamegyek, ha te nem jössz”. Ez után nehéz jól éreznie magát a másik félnek. A végeredmény sokszor, hogy együtt baktatnak hazafelé némán, vagy durcásan ülnek a taxiban/éjszakai buszon. Egyikőjük puffog, hogy eddig kellett szenvednie, másikuk, hogy elrángatták a jó kis buliból.

Miért nem érzed jól magad?

A másik tipikus helyzet, hogy a bugisabb fél, látván partnere feszengését/álmosságát/unalmát, erőltetve is megpróbálja bevonni őt a buliba: itatja, rángatja a táncparketten, odavezeti különféle emberekhez beszélgetni. Ez akár be is jöhet, de sokszor csak még nagyobb feszengés lesz a vége.

A másik negligálása

Látva, hogy partnerünk egy csöppet sem találja fel magát, nem teszünk semmit. Mi jól érezzük magunkat, ő meg oldja meg. Néha odapiszkálunk neki, hogy feloldódhatna. Fordított esetben, az unatkozó fél egyszercsak fogja magát, és köszönés nélkül, vagy egy „én mentem” után távozik, gondoljon, amit akar a partnere.

Megoldás

Ne akarjunk a másik helyett dönteni, ne gondoljuk, hogy tudjuk, mi lenne a másiknak a jó. Tartsuk tiszteletben a másik vágyait, de inkább csak akkor bólintsunk rá olyasmire, amihez nincs igazán kedvünk, ha utána nem fogunk napokig duzzogni miatta.

Nem kell mindenhonnan együtt távozni. Ha partnerünk láthatóan jól érzi magát, de mi nem, és ez már biztsoan nem is fog változni, ne várjuk, hogy észreveszi szenvedésünket, hanem közöljük vele, lehetőleg őszintén, hogy ő „nyugodtan érezze jól magát, mi inkább hazamennénk”. Ha pedig látjuk, hogy a partnerünk már menne, mi pedig maradnánk, akkor nyugodtan adjunk neki engedélyt a távozásra, és „kérjünk” a maradásra.

Számtalanszor halljuk a kérdést pároktól. Nincs rá szabály, nekünk sincs rá receptünk. Az jellemző azonban, hogy a vágy nem önmagában múlik ki, miközben minden más remekül működik. A testi eltávolodás mögött sokszor lelki eltávolodás van. Amíg a lelki eltávolodás marad, addig fizikailag sem lesz könnyű közeledni. Lássuk, milyen tipikus problémákkal függ össze a szexuális vágy csökkenése (a teljesség igénye nélkül), az alábbiak jellemzően átfedik egymást!

Elsodródás

A hétköznapi teendők, munkahely, eltérő napirend, gyereknevelés miatt a felek szinte alig találkoznak, és ha esténként össze is futnak a tévé előtt, vagy a konyhaasztalnál, fáradtak, és tele van a fejük mindennel. A beszélgetések is inkább csak a terhek elosztásáról, napi teendőkről, a család terveiről szólnak. A felek észrevétlenül szoknak bele abba, hogy csupán a feladatok menedzselése tartja őket egyben.

Minőségi idő hiánya

Sok párnak, főleg, ha gyerekek is vannak, nem marad ideje, vagy inkább nem dolgozik azon, hogy ideje legyen kettesben töltött minőségi időre. Fontos, hogy legyen legalább egy alkalom a héten, amikor a pár csak egymással foglalkozik.

Apa/anya lét

A párként együtt töltött idő ahhoz is lényeges, hogy ne anya-apa szerepben, hanem nőként-férfiként legyünk egymással. Minél kevésbé éljük meg ezen részét énünknek és párunkénak, annál kisebb eséllyel fog előugrani belőlünk a szexre éhes állat. Nő és férfi énünk megtapasztalásának sok színtere van: a testünkkel való foglalkozás, randik a párunkkal, bókok, élmények, kiszakadás a hétköznapokból...

Munkatárs lét

Gyakran előfordul, hogy egy pár közösen visz egy vállalkozást. A munkatársi szerep könnyen állandósulhat közöttük, otthon is a bizniszről van szó, a munka és a magánélet témái, konfliktusai, elvárásai összefonódnak. Főnök-beosztott, vagy kolléga-kolléga szerepből nehéz intim csatornákra váltani.

Szimbiózis

A szexualitás akadálya lehet, ha egy párnak túl sok fronton van összefonódva az életük. A szimbiózis ilyenkor a tevékenységek és az együtt töltött idő tekintetében megvan, de sokszor ez épp a szexualitás rovására megy, még a téma is tabuvá válik, amiről nem beszélnek. Egy test és egy lélek vagyunk - mondják a párok. Nem könnyű azonban szexelni, ha csak egy testünk van: olyan mintha saját magamra kellene vágynom. 

Nem tudok felnézni rá

Sokszor halljuk nőktől, hogy nem látják férfinak a partnerüket, ami mögött, ha mélyebbre megyünk, sokféle eredőt találhatunk.

- lojalitáskonfliktus – „mindig az anyósom oldalára áll, nem áll ki mellettem”, illetve „kifiguráz a barátai előtt, rajtam poénkodnak”

- soha nem formál véleményt – „neki minden mindegy, mindent rám hagy, mindenben nekem kell döntenem”

- nem segít otthon/elintézni valókban – „mindent egyedül kell csinálnom, azzal, hogy dolgozik napi 8 órát, részéről kipipálva a családfenntartói szerep”

Kommunikáció hiánya – elfojtott érzelmek

Ez szinte a legtöbb konfliktusban jelen van. A frusztráció a munka, gyerekek, a konfliktusok miatt felgyűlik, ha nem tudjuk őket megnyugtatóan megbeszélni a partnerünkkel. Dühösen, frusztráltan, elégedetlenül nem lehet szexelni. (Persze, van, ahol a düh afrodiziákum, de az egy külön eset.) A jó kommunikáció olyan a párkapcsolaton mint egy szelep, csak ott tud távozni a feszültség, csak utána a szexben. (A blogon számos cikk szól a működőképes kommunikáció alapelveiről).

A szexualitás nem evidencia a házasságban, hanem a szexuális légkört meg kell teremteni. Ehhez kívül és belül egyaránt nyugalom kell, kikapcsolni a külvilággal kapcsolatos aggodalmakat, és biztosítani a zavartalanságot: se telefoncsörgés, se bekukucskáló gyerekek. Ellenben idő, hangulat, és egy másik perspektíva, amelyből magunkra és a párunkra nézünk.

Megváltozik a párkapcsolat, ha belép a pár életébe egy harmadik szereplő: a gyerek. Sokszor már a terhesség alatt megjelennek azok a tipikus párkapcsolati nehézségek, melyekkel kisgyermekes párok esetében találkozunk a párterápiás üléseken. Megváltozik a kommunikáció a felek között, sok elvárás keletkezik bennük a másik felé, evidensnek vesznek dolgokat, anélkül, hogy ezt a másikkal megvitatnák, csökken a tisztelet a másik iránt, ingerültek, türelmetlenek lesznek. Ezek azonban csupán tünetei a mélyben zajló komplex érzelmeknek. Elsősorban jó kommunikációval lehet az óhatatlanul felmerülő, új keletű feszültségeket orvosolni.

Tulajdonképpen hasznos, ha a párok minél előbb szembesülnek a megváltozott kapcsolati viszonyokkal és a gyermekvállalás lélektani következményeivel: jobb már a terhesség alatt végigbeszélni néhány fontos és konfliktuózus témát, hogy aztán a kisbaba születésekor már ne maradjon túl sok feszültség belőle. Ehhez arra van szükség, hogy fel merjük vállalni szorongásainkat, indulatainkat.

A gyermekvárásnak mindenki szerint a legboldogabb időszaknak kellene lennie, ezért hajlamosak vagyunk szégyellni, elrejteni, titkolni negatív érzéseinket. Olykor saját maguk számára is ijesztőek a gondolataink, ezért alig merjük kihangosítani őket. Pedig az a jó, ha kimondódnak, és nem csináljunk úgy, mintha nem lennének. A párok közti intimitás akkor marad fenn, ha őszintén beszélhetnek lelki dolgaikról. Sajnos meg tudja nehezíti a várandós nő dolgát, ha az apuka nem terhelhető a terhesség alatti gondokkal: vagy azért, mert nem tud vele mit kezdeni, mert ő is megijed, vagy egyszerűen csak nem kenyere az érzelmekről való beszéd. Ez utóbbi persze az apa saját lélektani felkészülését is megnehezíti.

Nézzük, milyen lélektani változások befolyásolják a kapcsolatot a várandósság ideje alatt.

A várandós nő „módosult tudatállapotban” van. Ez egyrészt a hormonoknak köszönhető, másrészt az anyaságra való lelki készülődés során fellazulnak az énhatárai: ezzel készül fel arra, hogy majd a babájára rá tudjon hangolódni és megértse a szükségleteit. Csakhogy a fellazult énhatárok minden más téren is felruházzák extra érzékenységgel. A számára érzékeny pontok most még érzékenyebbekké válnak, minden erősebben hat rá érzelmileg. Párjának ezért érdemes kerülni a negatív szuggeszciókat, és jobb óvatosan fogalmaznia.

A várandós nőnek fokozott támaszigénye van. Ennek következtében több jelenlétet, segítséget, és több empátiát is vár el a párjától. Biztonságra törekszik, fizikailag és lelkileg is, például elvárja, hogy mindig elérhető legyen a párja telefonon, vagy hogy készítse fel előre, mi fog történni: külön programokra, mikor ér haza stb.   Párja emiatt azt érezheti, hogy felerősödtek a vele szemben támasztott elvárások és korlátozzák őt. Érdemes elmagyarázni neki a mögöttes érzelmeket, hogy ne vegye számonkérésnek, folyamatos piszkálásnak és kritikának. Sokaknak nehéz a másik kedvéért erőfeszítéseket tenni, lemondani számukra fontos élvezetekről, pedig a várandósság alatt nagy szüksége van erre a nőnek, most Ő a főszereplő.

A várandós nő szeretné, ha nem csak ő várná a gyereket. Jól esik neki, ha nem hagyják magára a terhességi feladatokkal, hanem párja is figyel és emlékszik ezekre, akár kísérje is el a dokihoz, vérvételre stb. Ezzel kifejezheti a támogatását, és néhány más gesztussal is jelezheti, hogy a párja mellett áll. Összességében a "nem-vagyok-egyedül" érzés, amit a fokozott támaszigény miatt szükséges erősíteni: szavakkal, odafigyeléssel, viselkedéssel.

Az apák egészen másképp élik meg a helyzetet. Mivel nem velük történnek durva fizikai változások, és nincs befolyásuk a történésekre, előfordulhat, hogy kontrollvesztettnek és kirekesztettnek élik meg magukat. Vagy csak egyszerűen nem tudják átérezni, hogy mi történik. Csak az elmondás, beszélgetés segítségével tudnak a változásokhoz kapcsolódni, ezért nagyon fontos, hogy a kismama el tudja mondani mit él át. A gyermekkel való kapcsolódás is egyelőre az anyukán keresztül zajlik.

Sokszor kérdezik maguktól a férfiak: „Mikor kapom vissza azt a nőt, akibe beleszerettem?” Úgy érezhetik, hogy az eddig jó fej, laza párjukból egy elviselhetetlen sárkány lett. Gondoljunk arra, hogy a fentebb említett okok húzódnak a feszültségek mögött. Ez az időszak most RÓLA szól, legyünk türelmesek, hogy a várandósság minél  feszültségmentesebb legyen. Férfi részről sokszor belátásra, nagy türelemre és elfogadásra, alkalmazkodásra van szükség. Ne most lázadjon, ne most vívjon szabadságharcot!

A gyermek ugyan még nincs fizikailag közöttük, de megtörténhet, hogy a pár közé ékelődik, azzal, hogy mindketten őrá, az ő jóllétére és a terhességre figyelnek, és érzelmileg nem férnek hozzá egymáshoz. Egyszerre tehát fokozódik az intimitás a közös gyermek vállalása által, ugyanakkor fokozódhat a távolság is. A távolodást az is erősítheti, hogy nem tudnak már mindent együtt csinálni: a terhes nő nem ihat a buliban, fáradékonyabb, átalakulhat a szexualitásuk, előfordulhat, hogy az addig kedvelt közös tevékenységek már nem férnek bele az életbe.

Természetesen mindketten megrémülnek a konfliktusok hosszú távú fennmaradásától. Azonban ami most itt elkezdődik, az jó felülete lehet egymás megismerésének, az érzékeny pontok feltérképezésének, és a másikkal való bánásmód részletesebb kidolgozásának. Akár írhatnak egymásnak használati utasítást is.

Mire megszületik a baba, érdemes megtanulni az érzelmekről való beszédet, illetve egymás meghallgatását. Konfliktusok, feszültségek óhatatlanul lesznek, ezt nem lehet kikerülni. A lényeg, hogy legyen a kezükben eszköz arra, hogy feloldják: beszélgetéssel, együttérzéssel. 

Annak sem könnyű, aki szakít. Nehéz elköteleződni a szakítás mellett. Sokszor egyáltalán nem egyértelmű, hogy a szakítással nyerni fogunk. Még, ha van is valami zsigeri drive, ami kifelé gravitál minket a kapcsolatból, közben sok minden jó is van benne, és szeretjük a másikat. Ilyenkor azzal a gondolattal és egzisztenciális ténnyel kell megbarátkoznunk, hogy van olyan, hogy mindkét döntés rossz, amit egy helyzetben hozni lehet. Akárhogy is döntök, szenvedni fogok. Ezt nem tudom megspórolni.

Ilyenkor áll elő az az eset, hogy a szakító fél nem tud elköteleződni a szakítás mellett, ami több módon is megnyilvánulhat.

Jó forgatókönyv

Némán szenved. Anélkül küzd ambivalenciájával, hogy azt elhagyott kedvese tudomására hozná. Újra és újra átrágja magában az indokait, folyamatosan elbizonytalanodik, győzködi magát, hagyja, hogy a barátai is győzködjék. Végül vagy sikerül lezárnia magában, vagy úgy dönt, hogy rossz ötlet volt szakítania, és megpróbálja visszacsinálni. Ezután lesz, ami lesz.

 Rossz forgatókönyv

Látványosan szenved. Folyamatosan megosztja exével kétségeit, őrlődését, hogy mennyire egyedül van, mennyire hiányzik neki a másik. Tulajdonképpen úgy adja elő, hogy ő a szenvedő fél. Azt lebegteti, hogy van visszaút, neki csak időre van szüksége. De amint volt kedvese azzal áll elő, hogy kezdjék újra, ő visszatáncol.

Valójában csak a tudatra van szüksége, hogy exe még még ott van neki, még nem visszafordíthatatlan a dolog. Sokszor ez egy tudattalan fokozatos leválási igényt fejez ki, mert az elvágólagos szakítás túl fájdalmas volna. Lehet azonban a háttérben szeparációs szorongás, vagy csupán kiélezett ambivalencia.

Akárhogy is, annak, akit elhagytak, ehhez asszisztálni igazi gyötrelem, mert neki az áll  - érzelmi - érdekében, hogy elhiggye, hogy partnere talán tényleg visszamegy hozzá. Hónapokig, akár évekig is mehet a közös őrlődés. Extrém esetben a szakító fél annyira beleéli magát a szenvedő fél szerepébe, hogy még a környezet is vele azonosul, sokszor nem is tudják, hogy valójában ő fejezte be a kapcsolatot. Sokszor ennek a huzavonának az tud véget vetni, hogy az elhagyott fél összeszedi magát, és emberfeletti erővel pontot tesz a melodráma végére. Pedig ő a gyengébb fél, neki nehezebb meghoznia ezt a döntést, ezért igen tisztességtelen, hogy végül rá hárul.

Tanulság

Nehéz szakítani, de vállalni kell döntéseink következményeit. Benne van a pakliban, hogy meggondoljuk magunkat, de döntésképtelenségünk nyűgét nem terhelhetjük rá volt partnerünkre. Nekünk kell az erősebbnek lenni.

Az érintés csecsemőkorunktól kezdve a legfontosabb felülete a másokkal való kapcsolódásnak. Az érintés szerepe, hogy megnyugtasson és fokozza a biztonságérzetet - a bőrkontaktus, a szív és a légzés hangjának hallgatása által. A bőr érintésével oxitocin termelődik a szervezetünkben, amit a „minden rendben érzés” hormonjának is neveznek. A későbbiekben is az érintés az egyik legfontosabb szeretetnyelv, ez által érezzük és mutatjuk ki gyengéd érzéseinket. Felnőtt párkapcsolatban az érintés egy része szexuális jellegűvé alakul át, és a szeretkezés kiváló alkalmat biztosít arra, hogy mindketten sok-sok oxitocint gyűjtsenek.

A gyerekkorból hozott érintési szokásoknak a felnőtt párkapcsolatokra is hatása van: aszerint fogadjuk vagy utasítjuk el párunk testi közeledését, ahogyan azt korábban megszoktuk, megtanultuk, vagy éppen a gyermekkori hiányokat akarjuk a felnőtt kapcsolatban feltölteni. Sajnos előfordul, hogy gyerekkorban az érintés túl sok volt: fojtogató, határsértő, túlszexualizált vagy bántalmazó jellegű, így sokan nem kérnek belőle felnőttként, mert valamilyen módon fenyegetőnek élik meg a testi közelséget a korábbi rossz tapasztalataik miatt. Léteznek olyan úgynevezett „hideg” szülők is, akik nem az érintés útján mutatják ki a szeretetüket, így a gyermek „leszokik” róla, hogy szükségletként élje meg, illetve ismeretlen lesz számára az érintés nyelve későbbi szeretetkapcsolataiban. Nagy különbségek alakulhatnak ki felnőtt korra tehát abban, hogy ki mennyire igényli és örül az érintésnek: van, aki belesimul, és van, aki belefeszül.

Érintés alatt felnőtt párkapcsolatban egyrészt a „szex-mentes” simogatást/ölelést értjük, másrészt a szexet. Azonban érdemes a kettőt külön-külön tárgyalni minden kapcsolatban, mert lehetséges, hogy ellentétesen működnek: van, akinek nehezen megy a simogatás, de könnyen megy a szex, és fordítva. Az érintésekre általában a pár maga dolgozza ki íratlan szabályrendszerét, szerencsés helyzetben hasonló igénnyel rendelkeznek ezen a téren. Ha kettőjük között nagy eltérés mutatkozik, akkor emiatt valószínűleg mindketten szenvednek.

Fontos alapkérdés, hogy kinek jó az, amikor érintünk: a magunk örömére vagy a másik kedvéért tesszük? Gyerekkorban és a párkapcsolatokban is okozhat gondot, ha valaki inkább a saját szükségletei miatt érint és nem a másik szükséglete miatt. A legjobb persze, ha az érintés mindkét fél örömére történik, de van olyan, hogy felnőtt kapcsolatban a pár egyik tagja folyamatos testkontaktusban akar lenni a másikkal, ami terhes lehet a másik fél számára. Inkább fokozott biztonságigényt jelez, és célja nem öröm okozása vagy kifejezése, hanem valamiféle gyermeki létállapotból eredő kapaszkodási vágy.

Persze van olyan is, hogy valaki alapvetően sokkal több érintést igényel, mint amennyit a párja nyújt számára. Inkább férfiak részéről tapasztaljuk, hogy a számukra a szex maga elegendő érintésnek számít egy párkapcsolatban, de könnyen elmarad tőlük a simogatás vagy más gyengéd érintés. A párjuknak pedig hiányzik, mert – úgy fogalmaznak - jól esne nekik az elvárás/viszonzás nélküli kedvesség. Mi lehet e mögött?

Légy erős! parancs: Ha valakiben ez a belső parancs munkálkodik, akkor nem engedheti meg magának, hogy adjon vagy kérjen gyengéd érintést, mert esetleg gyengének látszódna.

Érintési analfabéták: Ha nem tanulta meg az érintés nyelvét a családban valaki, akkor nem tudja, hogyan kell, esetlen, merev, ügyetlen ezen a téren.

Gyerekkori rossz élmények: Ha az érintés fenyegető, fojtogató, elárasztó jellegű volt, akkor nem feltétlen vevő rá felnőttként.

Szerepek: Belejátszhatnak a sztereotíp nemi szerepek, ha valaki úgy nevelkedett, hogy egy férfinak keménynek kell lennie.

Elvárásnak éli meg: Gyerekkorba visszanyúló deficitek miatt szorongást válthat ki a másik közeledése. Úgy érezheti, hogy viszonoznia „kell”, elvárják, hogy kifejezze a szeretetét, ami számára nehezen megy.

Vékony a határ szexuális és szex-mentes érintés közt: sokszor arról van szó, hogy a két különböző érintés-típus között egyesek számára nagyon keskeny a határ, és minden érintés szexuális vágyat kapcsol be. Ezért ők azt a megoldást választják, hogy vagy nem érintenek egyáltalán, vagy azonnal szexuálisan reagálnak.

Mások előtt nem megy

Van, akinek az okoz gondot, hogy mások előtt mutassa ki gyengéd érzéseit. Ha társaságban nem szívesen érint valaki (kézfogás, ölelés csók), ez kiboríthatja a másik felet és hajlamos lesz megkérdőjelezni a kapcsolat felvállalását. Néha csupán az intimitásnak és a privát szférának a védelme mutatkozik meg ebben a viselkedésben, azt üzeni: „nem tartozik másokra a mi szerelmünk”. Olykor pedig az egyéni szégyenlősség, szemérmesség nem engedi, hogy mások jelenlétében testi gyengédséget fejezzenek ki.  

Szex hiánya

Vannak kapcsolatok, ahol az összebújás mindkét fél igénye: szeretetük és intimitásuk kifejeződésének jele, ugyanakkor jobban háttérbe szorul a szexuális szenvedély. Ez a felállás inkább egy szülő-gyerek kapcsolatra vagy testvéri kapcsolatra emlékeztet, szélsőséges esetben mindkét fél lemond a felnőtt szexualitásról. Lehetnek e mögött is gyerekkori rossz élmények, vagy a párkapcsolatban elfoglalt és önként felvállalt szerepleosztás. A kapcsolat fenntartása érdekében van, aki belemegy a teljes aszketizmusba is. Csakhogy egy felnőtt párkapcsolat nem működik szexualitás nélkül, nem várhatjuk el a partnerünktől, hogy mellettünk végleg lemondjon vágyairól, és saját magától sem várhatja senki, hogy ezt kibírja. A szex hiányával kapcsolatos legismertebb állítás, hogy „a szex nem tart össze egy kapcsolatot, de hiánya képes tönkretenni azt”. Persze vannak időszakok, amikor érthető módon háttérbe kerül a szexualitás, mint például gyerekszüléskor, gyászban, betegen, stb. Ezért fontos kiegészítenünk: nem a szex hiánya okozza önmagában a bajt, hanem az, hogy ki hogyan értelmezi a szex hiányát. Vajon a szerelem végét vagy a vonzerő elvesztését látjuk benne, vagy csupán egy nehezebb átmeneti időszakot? Erről érdemes beszélgetni egymás között.

Sokan panaszkodnak arra, hogy párjuk nem érez semmit, nem reagál, nem lehet meghatni semmivel. Még ha igyekszik is ilyen-olyan érzelmi reakciókat mutatni, mintha nem élné meg az érzéseit. Ez a megfigyelés sokszor jogos, nem ritka ugyanis, hogy valaki nagyon letompítva vagy csak utólag képes megélni bizonyos érzéseket. Továbbá az is gyakori, hogy valamilyen más érzést él meg ahelyett, ami adekvát lenne az adott szituációban.

Ezeknek az ún. fedőérzéseknek vagy az „érzéstelenségnek” mindig van valamilyen funkciója, legtöbbször önvédelmi funkció. Egyfajta tudattalan elhárító stratégiával van dolgunk, ami véd minket attól, hogy túlzottan elárasszanak minket az érzelmek. Ez szinte minden esetben gyermekkorból hozott, tanult reakció. Sokszor a Légy erős! tudattalan parancs, vagy egy kimondott/nem kimondott üzenet: Ne érezz! Nem lehetsz szomorú! Nem lehetsz dühös! kíséri.

Lássuk, milyen gyerekkori szituációkból eredhet az érzések tudattalan elfojtása!

Ezekben a szituációkban az a közös, hogy érezni veszélyes/nem kifizetődő/túl fájdalmas volt. Ha például sosem kaptuk meg a szülőnktől a megfelelő érzelmi viszonzást/támogatást, amikor kifejeztük pozitív érzéseinket vagy szorongásunkat, akkor rátanulunk, hogy ezeket nem fejezzük ki, inkább kiül egy mosoly-maszk az arcunkra, jelezve: „minden rendben van, nincs szükségem támaszra”.

Vagy például, ha túlzottan kiszámíthatatlan, bizonytalan volt a környezet gyermekkorunkban, akkor azt tanultuk meg, hogy érdemesebb visszavonulni belőle, mert nagyon igénybe vevő szüleink kaotikus, ambivalens megnyilvánulásaihoz lelkileg viszonyulni. Ekkor a távolságtartás megnyilvánulhat egy látszólagos közömbösségként, flegmaként, faarcként: „engem nem érint meg semmi” – hiszen a gyerekkori tapasztalatom az, hogy csak így tudom védeni magam. 

Ha a környezet abuzív, betolakodó, amitől nem tudom magam megvédeni, akkor csak a belső autonómiám védelme marad. Ezt lehet, hogy csak az érzéseim kiiktatásával tudom megvalósítani, mivel a környezetemet úgysem tudom befolyásolni.

 Párkapcsolatokban természetes módon kialakul a „mi” tudat. Az énhatárok átjárhatóbbá válnak, egymásra hangolódunk, hatunk egymásra, hangulatunkat és érzéseinket megérzi a másik is. Természetes, hogy minket is bánt, ha a párunk szomorú, ránk is hat, ha ideges, és fel tudunk vidulni, ha vidám. Ebből a természetes jelenségből azonban adódhatnak problémák is, ha nem jól kezeljük a bejövő érzelmi impulzusokat, illetve ha a saját érzelem- és gondolatvilágunkat, vagy viselkedési reakciónkat akarjuk a másikra erőltetni, holott ő még nem tart ott. Hiszen hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ő egy másik ember. Nézzük meg néhány „káros” formáját annak, amikor a másikkal való egységben észrevétlenül a felelősséget is át akarjuk vállalni.

„Közös ügy”

Számos olyan élethelyzet van, amely óhatatlanul a pár mindkét tagját érinti, mert a közös életüket befolyásolja. Ilyen a munkanélküliség, egyikük betegsége, a származási családban lévő konfliktusok vagy gyász, anyagi gondok, stb. Ezek bár közös ügyek, hiszen a pár mindkét tagjára hatással vannak, mégis jobb meghagyni a felelősséget anak, akit személyesebben érint a dolog. Fontos a bizalom megajánlása a másiknak, elhinni, hogy számára is éppen olyan fontos a helyzet rendezése, és a maga módján mindent megtesz érte. Lehet, hogy más a ritmusa, más megoldási stratégiákat használ, más elképzelései vannak. Nem tesz jót, és nem is érünk el vele semmit, maximum ellenállást vagy bezárkózást, ha a saját megoldást akarjuk a másikra erőltetni.

„Én jobban tudom, mire van szükséged!”

Találkozunk olyan párokkal, ahol az egyikük időről időre elkezdi a másikat noszogatni, számon kérni amiatt, ahogyan az életét intézi: „Sportolnod kellene! Néztél ma már állást? Végezz el még egy sulit! Kezdj el fogyókúrázni!” stb. Ezzel olyan felelősséget vállal magára, ami nem az övé.

Valójában párja helyett gondolkodik, párja helyett „akar”. Általában azonban nem ér célba az üzenet, sőt inkább negatív hatása van: a másik kiskorúsítva érezheti magát, ellenállhat, fellázadhat, dacolhat. Részben éppen azért nem tudja megélni az ügyét saját felelősségének, mert a másik a noszogatásával átveszi ezt tőle. Ezzel a noszogatással tartja benne a passzivitásban. Persze van, aki számára bizonyos egyéni feladatok és terhek átvállalása kényelmes is lehet, azonban hosszútávon függőség kialakulásához is vezethet. 

„Értsd meg, hogy féltelek!”

Bizonyos esetekben a túlzott aggodalom a másik iránt azt váltja ki, hogy folyamatosan ellenőrzi, hogy „mit, mikor, hol, kivel” csinál: rendszeres telefonos kontaktust igényel, elvárja, hogy párja időre hazaérkezzen, elé megy a sötétben, bár mindezt nem kéri tőle senki – a partner sokszor inkább tehernek érzi.

Ez a viselkedés valójában az egyén saját problémájából, bizonytalanságából, vagy egyedülléttől való félelméből ered, és nem a másik szükségleteihez igazodik. Természetesen érdemes létrehozni valamilyen egyezményt a távollétet és elérhetőséget illetően, hogy elkerüljük a felesleges szorongást. A túlzott kontroll azonban fojtogató lehet, ismét kiváltja a gyermeki reakciókat és az ellenállást, akár a menekülés érzését is.

„Nehogy megfertőzz engem is!”

Megtörténhet, hogy bizonyos egyéni pszichés problémák tüneteit valaki kiterjeszti a párjára is: ilyen tipikusan a kényszeresség, fóbiák, szorongások, hipochondriás jellegű gondolatok, amelyek miatt némelyek párjuk életébe is bevezetnek szabályokat és tiltásokat. Például azért mert valaki szorong a fertőzésektől, nem engedi a párját találkozni barátaival, vagy akár étteremben vacsorázni. Közlekedési vagy szociális fóbiák miatt nem tudnak együtt utazni, nyaralni, társaságba menni.

A tünetek kiterjesztése óriási terhet rak a másik félre: nagyon korlátozónak élheti meg, saját meggyőződés nélkül, mégis sokszor a konfliktus elkerülése érdekében teljesíti a kérést. Ezzel azonban fenntartja és támogatja is a tüneteket, elismeri azok létjogosultságát. A tünet tudatosítása nagyon fontos, és annak belátása, hogy nem elvárható a másiktól, hogy az ő tünetéhez alkalmazkodjon: az ezzel való megküzdés ugyanis ő egyéni feladata.

„Biztos miattam van!”

Képesek vagyunk magunkat okolni párunk hangulatai miatt: „Biztos elrontottam valamit, rosszat mondtam! Már nem szeret…” Saját magukban keressük a hibát és magunkra vesszük a felelősséget a másik lelki állapota miatt. Bűntudatunk lesz, jóvá akarjuk tenni, amit nem is mi okoztunk. Hiedelmek gyártása helyett jobb, ha rákérdezünk, mi van párunkban. Fontos belátni, hogy nem csak rólunk vagy a párkapcsolatról lehet szó, más problémák is adódhatnak.

„Titkol valamit?”

Azért mert párunk nem számol be minden apró érzelmi rezdüléséről, még nem jelenti azt, hogy elutasít minket. Rosszkedve mögött sokszor ő maga sem tudja mi áll, és nem is az okok feltárására vágyik, hanem támogató jelenlétre, talán csendre. Saját szorongásaink miatt sokszor nem vagyunk képesek beérni ennyi magyarázattal: azt éljük meg, hogy párunk nem osztja meg velünk a gondjait, nem őszinte velünk. Ezek azonban mind hiedelmek és feltételezések, melyet a hallgatás óhatatlanul kivált a másikból. Természetesen az a legjobb, ha rákérdezünk, mi a baj. Ha nincs válasz, hagyjuk, hogy ő megoldja, hiszen könnyen lehet, hogy az egész róla szól – és nem rólunk.

„Majd én segítek!”

Ha párunk rosszkedvű, sokszor mi magunk akarunk tenni azért, hogy jobb kedve legyen. Segíteni akarunk, meg akarjuk változtatni a hangulatát.  Magunkra vesszük ennek a terhét, de egyáltalán nem biztos, hogy tudunk hatni rá. Hagyjuk meg neki a változtatás felelősségét: legyen az ő dolga hogy mit kezd a rosszkedvével.

Amikor a párterápián próbáljuk feltárni a párkapcsolati konfliktusokat, a pároknak sokszor még a megfogalmazás sem megy könnyen. Ahogyan a problémáinkat megfogalmazzuk, sokat ronthatnak a helyzeten, akár mélyebbre áshatják a problémát, mint amilyen az magától lenne. Tanácsadóként sokszor az a feladatunk, hogy pontosítsuk, konkrétabb üzenetekké formáljuk, „lefordítsuk”, ami a párokban zajlik.

Vegyük sorra néhány példa segítségével, milyen tipikus kommunikációs torzítások jelenhetnek meg a párok között.

Általánosítás: „mindig, mindenki, senki, soha”

Tipikus jelenség, hogy egy-egy egyedi helyzetből kiindulva, a párok indokolatlanul általánosítani kezdenek. „Soha nem viszed le a szemetet, mindig én mosogatok, folyton elmész a barátaiddal” stb. E tendencia mögött általában már régóta felhalmozott és ki nem mondott sérelmek találhatók, melyek tisztázásához ilyen esetekben konkrét példákat kérünk, visszakérdezünk: „Tényleg soha?”, és ellenpéldákat is gyűjtünk. Azaz valóságvizsgálatot folytatunk, amelynek során bizony megdőlhetnek az általánosítások. Ehhez még csak pszichológus sem kell, egyedül is gyümölcsöző lehet felülbírálnunk mindigeinket és soháinkat.

Hiányzó vagy általános alany: „az emberek, mások, többen”

Vannak, akik előszeretettel használnak általános alanyt ahhoz, hogy megfogalmazzák véleményüket, érzéseiket. „Az ember ilyenkor kiborul.” „Mindenki ideges lenne ettől.” Az által hogy nem azonosítja be a konkrét személyt – azaz önmagát -, távolítás történik, így könnyebben ki tudja/meri fejezni érzelmeit. Ebből arra is következtethetünk, hogy akik így fogalmaznak, nehezen férnek hozzá érzéseikhez, és nehezen fejezik ki azokat, sokszor azért, mert a másik előtt nem szeretnének gyengeséget mutatni.

A „másokra” való hivatkozás mögött legtöbbször csupán egy-egy emberrel kapcsolatos tapasztalat áll, illetve a saját véleménye igazolásának/nyomatékosításának vágya. „Mindenki így gondolná” „Másoknak sem tetszik.”

Tanácsadóként megkérjük a párokat hogy „az ember” helyett használjanak egyes szám első személyt, és mindig konkretizálják, hogy kinek a véleményére utalnak. 

Hibás ok-okozat: „felidegesít, kiborít”

Könnyen kapcsoljuk össze saját érzelmi állapotunkat azzal, hogy a másik hogyan viselkedik. Néha azonban ez az oksági viszony indokolatlan. Hiányzik a köztes láncszem: hogyan éri el a másik azt, hogy idegesek/ irritáltak/ türelmetlenek legyünk? Konkrétan mi az, ami annyira érzékenyen hat ránk, hogy kiborulunk tőle? Egyáltalán nem biztos, hogy más is kiborulna ugyanettől, vagy egy másik lelki állapotban ugyanígy felidegesednénk. Ilyenkor tehát azt tisztázzuk, hogy mi az a tényező, amire érzékenyek vagyunk, igyekszünk megtalálni mi bennünk az a „piros gomb” amit a másik ilyenkor nyomogat. Ha egyáltalán tényleg ő nyomogatja, és nem a mi feszültségi szintünk van éppen az egekben...

Ködösítés, nem kézzelfogható dolgok: „újra összhangba kerülni, megőrizni a szabadságomat”

Vannak, akik szeretnek nem tényekben és konkrétumokban gondolkodni, elvont gondolkodásúak, miközben próbálják a konkrétság látszatát kelteni. Csakhogy homályos értelmű vagy elvont megfogalmazásaikkal nehéz mit kezdeni, hiszen mindenki mást ért alatta. Érdemes konkretizálni: „Mit értesz összhangon? Miből éreznéd, hogy szabad vagy?” Ugyanide tartoznak a bizonytalan főnevek: „stressz, boldogság” és a bizonytalan igék is: „szivat, drámázik”, melyekkel szintén az a probléma, hogy nem világosak, mindenkinek más jelentést hordoznak, ezért tisztázásra szorulnak. A bizonytalan igék sokszor megszívják magukat érzelmi-indulati tartalommal, és nem a realitást tükrözik, hanem a szó használójának a torzított érzékelését: ő látja csak szivatásnak/drámázásnak”, ami éppen történik. Ha például minden esetben „drámázásnak” minősítjük, amikor párunk valami miatt feszült, azzal jelentéktelenítjük, lenézzük, negatívnak láttatjuk a reakcióját, miközben lehet, hogy éppen jogos az aggodalma. Ráadásul magára hagyjuk az aggodalmával, ami távolságot idéz elő a felek között.

Kényszerítő segédigék: „muszáj, kell, nem lehet”

Aki ilyen segédigéket használ, valójában nem igazán tette magáévá a cselekedetének szándékát és annak felelősségét sem. Mindaddig, míg egy változtatás „muszáj vagy kell” alakját ölti, addig nem belülről fakad, ezért a szóhasználatot javítjuk: „szeretném, akarom, vagy fogom”.

Gondolatolvasás: „hülyének néz, valószínűleg mérges lett, megsértődött”

Ilyenkor azt képzeljük, hogy tudjuk, mit érez vagy gondol a másik, ennek hatására feltételezésünkből kiindulva reagálunk rá, és nem a valódi reakciójából indulunk ki. Rengeteg meglepetést tud okozni, ha a párterápián rákérdezünk, és kiderül, hogy egyáltalán nem az van a másikban, amit a partnere evidensnek gondolt. Sokszor saját félelmeinket látjuk bele a másikba, vagy már ismert helyzetek régebbi reakcióit vetítjük bele. Csakhogy minden helyzet különböző, és soha nem tudhatjuk, mi játszódik le a másik fejében. Ilyenkor mindig megkérdezzük a másik felet: „Igaz ez? Tényleg így érzed?”

A gondolatolvasás másik fajtája, amikor elvárjuk, hogy a partnerünknek „tudnia kellene”, hogy mire vágyunk, mi esne jól. Ez tévedés. Senki nem gondolatolvasó. A felnőtt együttélés és kommunikáció alapja az, hogy megfogalmazom a vágyaimat, belső világomat.

„Nem tudom”

Nem fogadjuk el a „nem tudom” választ. Pontosan azért vagyunk a terápián, hogy együtt gondolkodjunk, megfejtsük a helyzetet. Ha valaki előszeretettel válaszol így, annak több oka lehet: nem meri mondani, nem akarja mondani, vagy gyorsan akarja mondani, úgy érzi teljesítményelvárás van, és szorongása akadályozza a hozzáférést a válaszához. Mindegyik esetben igyekszünk segíteni abban, hogy a „nem tudom” mögötti valódi válasz kijöhessen.

Nem kell pszichiátriai esetnek lennünk ahhoz, hogy több személyiségrészt fedezzünk fel magunkban: mindannyiunkban vannak különböző működésmódú én-részek, melyeknek megvannak a maguk szükségletei. Önmagában nincs gond azzal, hogy több én-részünk van, egészen addig, amíg jó összhangban élnek egymással. Érdemes kielégíteni mindegyiket és integrálni őket, hogy harmóniában tudjunk élni önmagunkkal, a kapcsolatainkban és a mindennapi életünkben. 

Azonban nagy belső feszültséget élünk meg, ha a részeink ellentmondásba keverednek egymással.

Sokszor az egyik részünk elnyomja a másikat. Például ha valaki keményen dolgozik, teljesít és meg akar felelni, elnyomja azt a részét, amelyik szeretne pihenni és semmit tenni. Vagy ha valaki 24 órában felelősségteljes komoly felnőttként viselkedik, akkor sosem elégül ki a felszabadult, játékos gyermeki része. Ilyenkor az elnyomott rész kerülőutakon keres kielégülést: pl. baleset vagy betegség kényszeríti pihenőre, vagy éppen alkohol hatására fellazul a kontroll, őrült és felelőtlen dolgokat kezd csinálni. Életutunkat végiggondolva könnyen nyomára bukkanhatunk, hogy mikor és miért kezdtük el elhanyagolni ezeket a részeinket. Szeressük és gondozzuk inkább őket, hogy ne kelljen váratlanul teret követelniük maguknak.

Párkapcsolatokban gyakori példa, hogy a kapcsolat fenntartása érdekében az egyik fél folyton alkalmazkodik, megfelel, segít, a másikra figyel, de nem fejezi ki és nem is elégíti ki saját másik részének azt a szükségletét, hogy önmaga legyen/szabad legyen/dühös legyen, stb. Ilyenkor azt érezzük, hogy nem vagyunk igazán önmagunk, mivel egy fontos részünket elhanyagoltuk. Az elnyomott/elhanyagolt részünk időzített bombaként bármikor berobbanhat: hirtelen megcsalásban, váratlan elköltözésben, vagy dührohamban, akár testi tünetek formájában nyer teret magának, ha nem próbáljuk meg integrálni személyiségünkbe és kapcsolati működésünkbe. 

Sokszor a részek ugyanakkora erővel lehetnek jelen egymás mellett, ezzel teljesen összezavarják a viselkedést. Kapcsolati problémák esetén például sokszor találkozunk azzal, hogy egy részünk vágyik a stabil tartós párkapcsolatra, de egy másik részünk szabadságot és függetlenséget akar, és mind a kettő ugyanazzal az intenzitással, tudatosan van jelen, ezért komoly belső küzdelmet, intrapszichés konfliktust élünk meg. Lehetséges, hogy a kapcsolatot igenlő részünk mellett van egy másik részünk, aki fél az elköteleződéstől vagy az intimitástól, aki védi magát a csalódástól és a veszteségtől, vagy egyszerűen csak nehezen vesz részt a tartós kapcsolatok megszokott mindennapjaiban, mert izgalmakra és kalandokra vágyik.

Gyötrő tud lenni a kérdés: mit válasszak? A szabadság, szerelem és kaland új lehetőségét vagy a tartós biztonságos kapcsolatot? Ez esetben a szabadságra vágyó részünk azzal a hiedelemmel kapcsolódik össze, hogy a párkapcsolat leköt, korlátoz, megfoszt a szabadságunktól, és a szabadság egyedül kapcsolaton kívül valósítható meg. Ugyanakkor másik részünk vágyik a kapcsolat pozitívumaira, melyek alapvető szükségleteket elégítenek ki: biztonság, intimitás és szeretetigény, figyelem, meghittség, otthonérzés – ezek miatt nehéz lemondani is róla. Bármelyik részünkre hallgatunk, a másik részünk hiányt él meg. Ha nagyon nagy az ambivalencia, akkor kialakulhat egy „se veled se nélküled” állapot, ahol ismétlődő szakítások és kibékülések kísérik a kapcsolatot. Vagy pedig a kapcsolaton belül maradunk, de szenvedünk, mert nem tudjuk, hogyan elégítsük ki kaland és szabadságvágyunkat.

Hogyan oldhatjuk fel ezt a belső konfliktust, anélkül hogy szakítanánk?

• Ne adjuk fel a számunkra fontos dolgokat a másik kedvéért, vagy akár vonjuk be őt is.
• A saját életünket színesítsük olyan tevékenységekkel, emberekkel, amik/akik megadják a szabadság érzését.
• Ne várjunk mindent a párunktól: nem biztos, hogy a kapcsolaton belül kell kielégítenünk kaland, izgalom és újdonságigényünket.
• Töltsünk külön több időt, hogy újra és újra vonzónak és izgalmasnak lássuk párunkat, és ő is minket.
• Nézzünk szembe vele, hogy ez a probléma minden későbbi kapcsolatunkban ugyanúgy el fog kísérni minket, ha most nem oldjuk meg.
• Tegyük mérlegre az értékeinket: biztonságérzet vagy szabadság: nem biztos, hogy a kettő teljesen kizárja egymást.

Az alapérzelmek és helyettesítő érzelmek elmélete a tranzakcióanalízisben jó iránytűként szolgál ahhoz, hogy rendbe tegyük zavaros érzelmeinket. Az alapérzelmek minden emberben univerzális módon megjelennek. Tiszta, hiteles és autentikus érzelmekről van szó: öröm, bánat, harag és félelem. Minden szituációban létezik egy oda illő érzelmi reakció:

• ha nem tudjuk megváltoztatni a múlt történéseit (veszteség), akkor bánat,
• ha fenyeget valami a jövőben, akkor félelem,
• ha jól esik valami, akkor öröm,
• és ha a jelenben frusztráció ér, akkor düh.

Alapérzelmeink az eredeti szükségleteinket képviselik, tehát konstruktívak az adott helyzetben, sokszor azonban mégsem ezeket érezzük. De vajon miért?

Bizonyos érzelmeknek lehet, hogy nem volt elfogadott a kifejezése az eredeti családban, ezért - akár indirekt módon – letiltották, például nem reagáltak megfelelően, ha sírtunk. Ilyenkor elfojtjuk ezeket az őszinte érzelmi reakciókat, és más, oda nem illő érzelemmel helyettesítjük, melyre viszont a család megerősítően reagált, azaz engedélyt ad, hogy érezhessük. Ezeket nevezzük helyettesítő- vagy parazita érzelemnek.

A saját családunkban is megkereshetjük a letiltott érzelmeket, melyeket valószínűleg számunkra is nehéz lesz kifejezni: ha átgondoljuk, hogy egy családi ebéden milyen érzelmek megengedettek és melyek nem támogattak, akkor máris jó nyomon járunk. Gyermekkorunk elemzéséből kirajzolódhat, hogy milyen érzelmi reakciót jutalmazott az édesanyánk, és mire reagált elutasítással/meg nem értéssel/bagatellizálással.

Így előfordul, hogy veszteség esetén nem szomorúak, hanem dühösek leszünk, vagy félelem helyett elszomorodunk, vagy ha jól esik valami, akkor szorongunk és bűntudatunk lesz, a düh helyett pedig szégyent érzünk stb.

A helyettesítő érzelem lehet egy másik alapérzelem is, vagy: ha nem színtiszta alapérzelemmel találkozunk, mint akár a bűntudat, szorongás, tehetetlenség, zavar, önsajnálat, elkeseredés, sértődés, akkor biztos, hogy helyettesítő érzelemről van szó. Ezek a „téves” érzelmek sok energiát emésztenek fel, mert nem visznek közelebb az eredeti szükséglet kielégítéséhez, és a problémás helyzet feloldásához. Terápiában legfőbb célunk, hogy megfejtsük a mögöttes, valós érzelmeket, a hozzá kapcsolódó szükségleteket, és engedélyt adjunk az adekvát alapérzelem megélésére.

Legtöbb esetben a negatív érzelmek, a düh, félelem és a szomorúság letiltását találjuk, de az sem ritka, hogy örülni „nem szabad”. Lássunk néhány példát a helyettesítő érzelmek működésére: 

„Nem lehetek szomorú”

Egy pár férfi tagja nemrég vesztette el édesapját. Sokszor enervált, fáradt, vagy társaságban elidegenedettséget él meg. Családi együttlétek alatt a férfi édesanyja a menye érzelmi megnyilvánulására/sírására zavart mosollyal és témaeltereléssel reagál. Valószínűsíthető, hogy a szomorúság kifejezése le van tiltva a családban. Ezért éli meg párja nehezen a szomorúságot: elidegenedettsége vagy testi fáradtsága mögött a bánat elrejtett érzelmét találjuk, és a feldolgozatlan gyászt.

Szomorúság helyett düh

Gyakori csere, hogy a szomorúság helyett dühvel reagálunk. Ismerős párterápiás helyzetekből, hogy az egyik fél folyamatosan dühös: támad vagy védekezik, kiabál, heves és elárasztó. Mögötte sokszor a gyöngédség iránti szükségletet találjuk, annak a szomorúságát, hogy nem kapta/kapja meg a párjától, amire vágyik. Mégsem képes ezt bánatként megélni, hanem haragos lesz, így a párja sem képes vigasztalóan fellépni. Így kettejük helyzete háborús övezetté változik, pedig mennyivel egyszerűbb lenne kimondani: „Nagyon hiányzol, szomorú vagyok, hogy így eltávolodtunk egymástól.”

„Nem félek!”

Az előbbi történet akkor is lejátszódhat a párok között, ha az egyik fél nagyon fél a másik elvesztésétől. A félelem érzését azonban nem engedi közel magához, mert azt a gyengeség jelének hiszi. Így a veszteségtől való félelem helyett haragját adja ki folyamatosan, minden olyan megnyilvánulástól dühös lesz, amiből ő maga arra következtet, hogy a másik fél eltávolodik. Természetesen ez sokkal közelebb is viszi a valódi szakításhoz, azaz nem oldja meg a problémát. Elég lenne annyit mondani: „Nagyon félek, hogy elveszítelek.”

Tiltott düh

Másik gyakori csere, hogy düh helyett egyéb érzelem jelentkezik, mert a düh volt letiltva az eredeti családban. A düh társadalmi szinten sem elfogadott érzelem, így nagyon gyakori mindkét nemnél, hogy már gyerekkorban a szülők leblokkolják. Nem haragudhatunk a szüleinkre, nem haragudhatunk a tesónkra, nem lehetünk mérgesek, ha oviba kell menni. Pedig a düh nem egyenlő agresszív cselekedettel, hanem egy alapérzelem, aminek létjogosultsága van, és fontos elismernünk a jelenlétét. Sok kapcsolatban látjuk, hogy zavar és tehetetlenség, önvád, szégyen, stb. tud társulni ahhoz, ha a párunk rosszul bánik velünk, megbánt, megcsal, pedig az lenne az adekvát, ha dühösek lennénk. Ilyenkor jó felcímkézni a mögöttes érzelmet, engedélyt adni: „lehetsz dühös!”, és idővel erőre kap és megjelenik az érzelem.

Van, hogy képtelenek vagyunk elszakadni valakitől, hiába rombolja az életünket / hagyott el minket / árult el / mérgez szeretni nem tudásával, szavaival, tetteivel. Valami hozzáköt.

A kötelék, ami a másikhoz köt, valahogy erősebb a racionalitásnál. Olyan a másik számunkra ilyenkor mint a drog: azt éljük meg, hogy nem tudjuk nem akarni. Hiába látjuk, hogy mit tesz velünk, hiába látjuk, hogy nem jó nekünk. Igazából mégsem látjuk. Tényleges függőség köt a másikhoz, mintha heroinhoz vagy a cigarettához kötődnék. Mintha szexfüggők, szerencsejáték függők lennénk.

A sok fájdalom ellenére, amit a másiktól elszenvedünk, mégis a vonzalmat érezzük erősebbnek. A sok negatív érzés paradox módon csak erősíti a köteléket. Ilyenkor sokszor tudattalan, betöltetlen gyerekkori szükségleteink állnak a háttérben. Például erős korrekciós vágyunk, ami arra irányul, hogy felnőttként korrigáljuk az abuzív vagy nem kielégítő gyerekkori szülői jelenlétet felnőtt párkapcsolatainkban. Ilyenkor az a vágy mozgat minket tudattalanul, hogy majd most megkapom, majd most elérem, hogy az, aki nem szeret, egyszer mégis szeretni fog.

Nem fog. Úgy legalábbis nem, ahogyan arra mi vágynánk.

A másik iránti kiirthatatlan szenvedélyünk („de hát szeretem”) ilyenkor ebből a vágyból táplálkozik. Érzelmünk nem arról informál tehát, hogy valóban érdemes újra és újra megpróbálni helyretenni a nyilvánvalóan romboló kapcsolatot. Hanem arról, hogy saját magunkban kell helyretenni valamit. De nem a minket romboló másik kerülőútján.

A másik ilyenkor csak ideális felület, akin kiélhetjük korrekciós vágyunkat, ami eleve kudarcra van ítélve. Ha meg is kapjuk a másikat, az érzésvilág, amiben találjuk magunkat éppen az lesz, amit korrigálni szeretnénk.

Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: kiüresít vagy gazdagabbá tesz-e szenvedélyünk? Mit ad nekünk a kapcsolat?