Sokan annak ellenére sem akarnak párkapcsolatot, hogy akár évekig szeretőként összejárnak valakivel, beleragadnak egy-egy viszonyba, ami ugyanakkor számukra elsősorban a testiségre épül. Ez nem jelenti, hogy nem alakul ki érzelmi kapcsolat is akár kettőjük között, azonban ez mégsem egyenlő azzal, hogy valódi, kölcsönös és felvállalt párkapcsolatot akarjon valaki.

Általában az egyedüllét oldása, a lelki támogatás vágya, az intimitás és elfogadás igénye tartja fenn ezeket a viszonyokat, ezek azonban – úgy tűnik – nem feltétlenül elegendők egy párkapcsolathoz. Ezek az emberek előre látni vélik, hogy mint párkapcsolat, ez a viszony különböző okokból nem működne: mert „nincsenek egy hullámhosszon”, vagy valójában „nem erre vágynak”, a másik „személyisége (vagy abban valami) nem szimpatikus, riasztó vagy visszás”. Így a helyzet nem jut el a felvállalásig.

Ezek a prolongált, nem felvállalt kapcsolatok mindkét félre rombolóan hatnak. Az egyik oldalon azért, mert miközben fenntartják, nem tudnak valós kapcsolatot létrehozni, és meghasonlottságban élnek, hiszen igazán nem ezt akarják. A helyzet ambivalens volta erős negatív érzelmeket gerjeszt, és saját magunkkal szemben is bűntudatot ébreszt. Egymás és önmaguk megbecsültsége csökken, azonban sem benne lenni igazán, sem kilépni nem tudnak a felek. A kiszolgáltatottabb fél hajlamos hitegeti magát, reménykedni a kapcsolat fejlődésében. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, hogy a másik „majd megváltozik”, hogy „csak lassabb a tempója”, hogy „biztos kötődési problémái vannak”. E közben folyamatosan megéli, hogy a másik nem elérhető érzelmileg, szeretetlenségben él, ami mély sérülést tud okozni.

(foto: Irving Penn: Jean Pachett telefonal, NY, 1949)

Speciális esete ennek a történetnek, ha valamelyik fél házas, és nem is tervezi, hogy elhagyja a családját. Ez némileg legitimálja ugyan a hiányt és visszautasítottságot, érzelmileg azonban talán még inkább rombolóan hat önbecsülésünkre és személyiségünk egészére: sosem érezhetjük magunkat a „legfontosabbnak”, az „első számúnak”.

Annak, hogy valaki fenntartja szeretői státuszát, természetesen pozitív indokai is lehetnek: ha erős és megkérdőjelezhetetlen szerelmet érzünk, akkor nem engedjük el a másikat. A remény, hogy majd elválik, sokszor valóban beigazolódik: sokan hagyják el családjukat egy új és jobb kapcsolat reményében, és sokszor sikeresek is ezek az új házasságok, (sokszor azonban nem). Csakhogy előre nem lehet tudni: töretlen bizalom szükséges hozzá, hogy kibírjuk egy ilyen „ridegtartásos” kapcsolati felállásban, ami érzelmeink folyamatos megkérdőjelezésével jár: „szeretem-e ennyire?” vagy „büszkébbnek kellene lennem és lelépni?”.

Sokan azzal az alapélménnyel érkeznek bele ebbe a helyzetbe, hogy nem találtak más, megfelelő partnert, egyszerűen senki sem volt elég jó számukra, egyedül Ő, aki már foglalt. Újabb kérdésként merül fel, hogy ez valóban a realitást tükrözi-e, vagy arról van-e inkább szó, hogy valahogy az illető maga intézte úgy az életét – talán tudattalanul – hogy olyasvalakit választott, aki éppen ebbe a szerepbe teszi őt bele.

Ugyanis előfordul, hogy a saját elköteleződéssel kapcsolatos problémáink nem engedik, hogy teljes értékű és egyenrangú párkapcsolatokat alakítsunk ki. Könnyebbnek és biztonságosabbnak érezzük, ha soha nem kerül sor az együttélésre, vagy a jövő tervezésére.

Sokszor pedig a szeretők éppen olyan életvitelt folytatnak, amelybe szinte csak ez az egyetlen kapcsolódási forma fér bele: gyermekük van, vagy rengeteget dolgoznak – számukra bőven kielégítő a heti egy alkalom. Az ünnepek azonban mégis képesek megterhelni ezeket a viszonyokat, hiszen akkor válik kézzelfoghatóvá, hogy a számunkra legfontosabb személlyel nem tölthetjük együtt az ünnepek intimitását.

Önbecsülésük, önmaguk értékelése sokszor eleve sérült ezeknek az embereknek, el sem hiszik, el sem tudják képzelni, hogy jár nekik a jobb, több, hogy lehetnének ők is az első helyen valaki más életében. A házas fél pedig választásával nagyszerűen ráérez erre, és fenntartja a viszonyt, mivel számára kényelmes, ideális: több lábon áll, és sokféle szükséglete kielégül a két kapcsolaton keresztül.

Az eredeti családból hozott téves hiedelmek bevésődései is meg tudják határozni a szeretői lét vállalását: megbújhat mögötte a „második vagyok” élménye a családban vagy a testvérsorban, illetve annak a szintén gyermekkorból hozott élménye, hogy „engem nem lehet csak úgy szeretni”, „nem érdemlem meg”, „ügyeskednem kell”, „áldozatokat kell vállalnom”, másképp nem jár nekem, hogy szeressenek.