Ha párunk súlyosan megbetegszik

Ha a pár egyik felénél komoly, akár gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizálnak, az súlyosan megterheli a párkapcsolatot és a másik felet is. Egy ilyen diagnózis megkapása mindig sokkolóan ér minket, még ha voltak is tünetek, a pszichének időre van szüksége, mire alkalmazkodni képes a megváltozott valósághoz: a betegség valóságához.

brandonkidwell5.JPG

Diagnózis

A diagnózis kétélű fegyver: egyrészt megkönnyebbülhetünk, mert végre értelmet kapnak az addig szorongással és értetlenséggel eltöltő tünetek, azonban a különféle betegségekhez kötödő társadalmi jelentések, netes félinformációk miatt sokszor még nagyobb ijedelmet vagy elsőre halálos ítéletet is jelenthet a számunka. Hiába tudunk meg egyre többet a rákról, SM-ről, a betegségeket körülvevő „mítoszok” továbbra is nagyon ijesztők.

Gyász

A betegség az egész család krízise: szembesülés a sérthetetlenség illuzórikus voltával. A kezdetektől hullámvasútszerű testi-lelki érzelmi reakciók jellemzők (a betegre és környezetére egyaránt), amelyek voltaképpen a gyász szakaszai: tagadás, harag, alkudozás, kilátástalanság, elfogadás. A család és a beteg gyásza ráadásul sokszor nincs szinkronban: van, hogy a beteg már az elfogadásnál tart, amíg párja még nem hajlandó szembenézni a betegséggel.

A kezdeti sokk után elindul a lelki alkalmazkodás göcsörtös útja, amelynek során számos kihívással szembesülünk: nehéz jól segíteni. A fájdalom és a betegség tapasztalata elszigetel, magányossá tesz, hiszen nem megosztható, nem átruházható: egyedül kell eltűrnöm és elszenvednem. A beteg ember testével kapcsolatban egyszerre éli meg a távolság, az idegenség és az odaláncoltság együttes tapasztalatát: úgy érzi, oda van bilincselve egy ellenséges testhez, amely az életére tör. Megszűnik az én mint hatóerő érzete: a betegek tehetetlennek érzik magukat a betegséggel szemben, úgy élik meg a betegséget, mint, ami a testükön keresztül elpusztítja őket.

Veszteség

Számos veszteséggel kell szembe nézni a betegnek az élet különböző területein:  a nyilvánvaló veszteségeken túl a betegség egzisztenciális veszteséget is jelent, amely együtt jár a megbecsültség, az önértékelés, a hatalom, a pozíció, a közösség elvesztésével és olyan pszichikus veszteségekkel, mint a remények, a bizalom, a jövőkép, az élettervek, az életcélok elvesztése. A veszteségek legnehezebbike pedig minden bizonnyal az átmeneti vagy tartós szelfvesztés, annak az egészséges énnek az elvesztése tehát, aki egykor voltam, amely átadta a helyét egy új szelfnek: „a beteg, aki vagyok és leszek”. Lényegi kérdés a megküzdés során, hogy a betegség az identitás centrumává vagy egy kezelhető, körülhatárolható elemévé válik.

Hogyan segíteni?

Az empátia és a sajnálat között nem könnyű megtalálni a helyes viszonyulást. A betegeknek sokszor a „hogy vagy” kérdés már az agyukra meg. Továbbá az egészséges partnernek sem könnyű a környezet sajnálkozásával vagy éppen a társadalmi stigmatizációval mit kezdeni. Fontos erősnek maradnunk, hogy erőt tudjunk adni partnerünknek, ahelyett, hogy kétségbeesnénk. Egyszerre kell támogatni társunkat, és valahogyan a saját negatív érzéseinkkel is küzdeni: elviselni a szorongást, megélni, de nem teljesen átadni magunkat a szomorúságnak.

További nehézség, hogy sokszor nincs racionális magyarázat a miértre. Hogy miért pont vele/velünk történt? Hogyan történhetett vagy miért nem mentünk el előbb szűrővizsgálatra? El kell fogadni, hogy nem kapunk olyan választ, ami racionálisan kielégíthetne minket. Érdemes valamifajta pozitív fatalizmussal a helyzethez állni: ha ezzel kell küzdenünk, akkor ezzel küzdünk.   Ez a hozzáállás vezet a tiltakozás, tagadás állapotából az elfogadáshoz, amikor el tudunk kezdeni szembenézni a helyzettel. A betegség ekkor kezd mumusból olyan kézzelfogható problémává válni, amivel már fel tudjuk venni a harcot. A betegség jó esetben olyan realitássá válik, amihez már lehet viszonyulni, lehet élni benne. Kimunkálódnak a partnernek való segítés gyakorlatai, megtanulunk együtt élni a betegség tudatával, annak ellenére. Ez sokszor személyiségfejlődéssel jár együtt: hiszen csak úgy lehet elviselni ezeket a terheket, ha végiggondoljuk az élethez és a halálhoz fűződő viszonyainkat, és egy új perspektívából tudunk az életre és annak értékeire tekinteni.