Amikor a párterápián próbáljuk feltárni a párkapcsolati konfliktusokat, a pároknak sokszor még a megfogalmazás sem megy könnyen. Ahogyan a problémáinkat megfogalmazzuk, sokat ronthatnak a helyzeten, akár mélyebbre áshatják a problémát, mint amilyen az magától lenne. Tanácsadóként sokszor az a feladatunk, hogy pontosítsuk, konkrétabb üzenetekké formáljuk, „lefordítsuk”, ami a párokban zajlik.

Vegyük sorra néhány példa segítségével, milyen tipikus kommunikációs torzítások jelenhetnek meg a párok között.

Általánosítás: „mindig, mindenki, senki, soha”

Tipikus jelenség, hogy egy-egy egyedi helyzetből kiindulva, a párok indokolatlanul általánosítani kezdenek. „Soha nem viszed le a szemetet, mindig én mosogatok, folyton elmész a barátaiddal” stb. E tendencia mögött általában már régóta felhalmozott és ki nem mondott sérelmek találhatók, melyek tisztázásához ilyen esetekben konkrét példákat kérünk, visszakérdezünk: „Tényleg soha?”, és ellenpéldákat is gyűjtünk. Azaz valóságvizsgálatot folytatunk, amelynek során bizony megdőlhetnek az általánosítások. Ehhez még csak pszichológus sem kell, egyedül is gyümölcsöző lehet felülbírálnunk mindigeinket és soháinkat.

Hiányzó vagy általános alany: „az emberek, mások, többen”

Vannak, akik előszeretettel használnak általános alanyt ahhoz, hogy megfogalmazzák véleményüket, érzéseiket. „Az ember ilyenkor kiborul.” „Mindenki ideges lenne ettől.” Az által hogy nem azonosítja be a konkrét személyt – azaz önmagát -, távolítás történik, így könnyebben ki tudja/meri fejezni érzelmeit. Ebből arra is következtethetünk, hogy akik így fogalmaznak, nehezen férnek hozzá érzéseikhez, és nehezen fejezik ki azokat, sokszor azért, mert a másik előtt nem szeretnének gyengeséget mutatni.

A „másokra” való hivatkozás mögött legtöbbször csupán egy-egy emberrel kapcsolatos tapasztalat áll, illetve a saját véleménye igazolásának/nyomatékosításának vágya. „Mindenki így gondolná” „Másoknak sem tetszik.”

Tanácsadóként megkérjük a párokat hogy „az ember” helyett használjanak egyes szám első személyt, és mindig konkretizálják, hogy kinek a véleményére utalnak. 

Hibás ok-okozat: „felidegesít, kiborít”

Könnyen kapcsoljuk össze saját érzelmi állapotunkat azzal, hogy a másik hogyan viselkedik. Néha azonban ez az oksági viszony indokolatlan. Hiányzik a köztes láncszem: hogyan éri el a másik azt, hogy idegesek/ irritáltak/ türelmetlenek legyünk? Konkrétan mi az, ami annyira érzékenyen hat ránk, hogy kiborulunk tőle? Egyáltalán nem biztos, hogy más is kiborulna ugyanettől, vagy egy másik lelki állapotban ugyanígy felidegesednénk. Ilyenkor tehát azt tisztázzuk, hogy mi az a tényező, amire érzékenyek vagyunk, igyekszünk megtalálni mi bennünk az a „piros gomb” amit a másik ilyenkor nyomogat. Ha egyáltalán tényleg ő nyomogatja, és nem a mi feszültségi szintünk van éppen az egekben...

Ködösítés, nem kézzelfogható dolgok: „újra összhangba kerülni, megőrizni a szabadságomat”

Vannak, akik szeretnek nem tényekben és konkrétumokban gondolkodni, elvont gondolkodásúak, miközben próbálják a konkrétság látszatát kelteni. Csakhogy homályos értelmű vagy elvont megfogalmazásaikkal nehéz mit kezdeni, hiszen mindenki mást ért alatta. Érdemes konkretizálni: „Mit értesz összhangon? Miből éreznéd, hogy szabad vagy?” Ugyanide tartoznak a bizonytalan főnevek: „stressz, boldogság” és a bizonytalan igék is: „szivat, drámázik”, melyekkel szintén az a probléma, hogy nem világosak, mindenkinek más jelentést hordoznak, ezért tisztázásra szorulnak. A bizonytalan igék sokszor megszívják magukat érzelmi-indulati tartalommal, és nem a realitást tükrözik, hanem a szó használójának a torzított érzékelését: ő látja csak szivatásnak/drámázásnak”, ami éppen történik. Ha például minden esetben „drámázásnak” minősítjük, amikor párunk valami miatt feszült, azzal jelentéktelenítjük, lenézzük, negatívnak láttatjuk a reakcióját, miközben lehet, hogy éppen jogos az aggodalma. Ráadásul magára hagyjuk az aggodalmával, ami távolságot idéz elő a felek között.

Kényszerítő segédigék: „muszáj, kell, nem lehet”

Aki ilyen segédigéket használ, valójában nem igazán tette magáévá a cselekedetének szándékát és annak felelősségét sem. Mindaddig, míg egy változtatás „muszáj vagy kell” alakját ölti, addig nem belülről fakad, ezért a szóhasználatot javítjuk: „szeretném, akarom, vagy fogom”.

Gondolatolvasás: „hülyének néz, valószínűleg mérges lett, megsértődött”

Ilyenkor azt képzeljük, hogy tudjuk, mit érez vagy gondol a másik, ennek hatására feltételezésünkből kiindulva reagálunk rá, és nem a valódi reakciójából indulunk ki. Rengeteg meglepetést tud okozni, ha a párterápián rákérdezünk, és kiderül, hogy egyáltalán nem az van a másikban, amit a partnere evidensnek gondolt. Sokszor saját félelmeinket látjuk bele a másikba, vagy már ismert helyzetek régebbi reakcióit vetítjük bele. Csakhogy minden helyzet különböző, és soha nem tudhatjuk, mi játszódik le a másik fejében. Ilyenkor mindig megkérdezzük a másik felet: „Igaz ez? Tényleg így érzed?”

A gondolatolvasás másik fajtája, amikor elvárjuk, hogy a partnerünknek „tudnia kellene”, hogy mire vágyunk, mi esne jól. Ez tévedés. Senki nem gondolatolvasó. A felnőtt együttélés és kommunikáció alapja az, hogy megfogalmazom a vágyaimat, belső világomat.

„Nem tudom”

Nem fogadjuk el a „nem tudom” választ. Pontosan azért vagyunk a terápián, hogy együtt gondolkodjunk, megfejtsük a helyzetet. Ha valaki előszeretettel válaszol így, annak több oka lehet: nem meri mondani, nem akarja mondani, vagy gyorsan akarja mondani, úgy érzi teljesítményelvárás van, és szorongása akadályozza a hozzáférést a válaszához. Mindegyik esetben igyekszünk segíteni abban, hogy a „nem tudom” mögötti valódi válasz kijöhessen.