Sokan panaszkodnak arra, hogy párjuk nem érez semmit, nem reagál, nem lehet meghatni semmivel. Még ha igyekszik is ilyen-olyan érzelmi reakciókat mutatni, mintha nem élné meg az érzéseit. Ez a megfigyelés sokszor jogos, nem ritka ugyanis, hogy valaki nagyon letompítva vagy csak utólag képes megélni bizonyos érzéseket. Továbbá az is gyakori, hogy valamilyen más érzést él meg ahelyett, ami adekvát lenne az adott szituációban.

Ezeknek az ún. fedőérzéseknek vagy az „érzéstelenségnek” mindig van valamilyen funkciója, legtöbbször önvédelmi funkció. Egyfajta tudattalan elhárító stratégiával van dolgunk, ami véd minket attól, hogy túlzottan elárasszanak minket az érzelmek. Ez szinte minden esetben gyermekkorból hozott, tanult reakció. Sokszor a Légy erős! tudattalan parancs, vagy egy kimondott/nem kimondott üzenet: Ne érezz! Nem lehetsz szomorú! Nem lehetsz dühös! kíséri.

Lássuk, milyen gyerekkori szituációkból eredhet az érzések tudattalan elfojtása!

Ezekben a szituációkban az a közös, hogy érezni veszélyes/nem kifizetődő/túl fájdalmas volt. Ha például sosem kaptuk meg a szülőnktől a megfelelő érzelmi viszonzást/támogatást, amikor kifejeztük pozitív érzéseinket vagy szorongásunkat, akkor rátanulunk, hogy ezeket nem fejezzük ki, inkább kiül egy mosoly-maszk az arcunkra, jelezve: „minden rendben van, nincs szükségem támaszra”.

Vagy például, ha túlzottan kiszámíthatatlan, bizonytalan volt a környezet gyermekkorunkban, akkor azt tanultuk meg, hogy érdemesebb visszavonulni belőle, mert nagyon igénybe vevő szüleink kaotikus, ambivalens megnyilvánulásaihoz lelkileg viszonyulni. Ekkor a távolságtartás megnyilvánulhat egy látszólagos közömbösségként, flegmaként, faarcként: „engem nem érint meg semmi” – hiszen a gyerekkori tapasztalatom az, hogy csak így tudom védeni magam. 

Ha a környezet abuzív, betolakodó, amitől nem tudom magam megvédeni, akkor csak a belső autonómiám védelme marad. Ezt lehet, hogy csak az érzéseim kiiktatásával tudom megvalósítani, mivel a környezetemet úgysem tudom befolyásolni.