Túl sok kapcsolatot tart fent a magánytól való rettegés. Közhely, de mit is jelent? Mitől félünk valójában, amikor a magánytól félünk? Nyilvánvalóan nem az okozza az igazi rettegést, hogy egy szerda estét nem lesz kivel eltöltenünk, és nem is az, hogy senki nem fogja a kezünket, amikor reggel kisétálunk a villamoshoz, ami a munkába visz.

Az egzisztencialista pszichoterápia lényegre tapintó magyarázata erre a rettegésre, hogy valójában az egzisztencialista elszigeteltségtől rettegünk. A tényleges, pár nélküli egyedüllét időszakaiban, amikor együtt kell élnünk a tudattal, hogy senkinek a "lelkében nem vagyunk bent", voltaképpen létezésünk végső magánya tudatosul: hogy egyedül születtünk, döntéseinket és választásainkat is egyedül kell meghozni, és meghalni is egyedül fogunk. Ahogy Camus fogalmaz, „a világegyetem közönyével” csak egyedül nézhetünk szembe.

Pedig bárki vesse is ránk óvó tekintetét, a legelemibb kihívásokra: az öregedésre, a betegségre, a szorongásra egyedül kell felelnem. Éppen ez a felismerés az, ami fel is tud vértezni ezzel a szorongással szemben. Sok olyan döcögő kapcsolat van ugyanis, ahol éppen, hogy a kapcsolati magány tüneteivel (a másik nem ért meg minket, egyedül érezzük magunkat, nem beszélünk közös nyelvet) való küzdelem kendőzi el ezt a mélyebb, mégis személyiségfejlesztő tudatosulását az egzisztenciális egyedüllétnek. Sokan inkább választják a mindennapok felőrlő konfliktusait, mint hogy magukkal töltsenek időt „a mennybolt nélküli ég alatt” – olvashatjuk továbbra is a Közönyben.

Kiknek igazán nehéz ez? Sokféle úton el lehet indulni a magyarázatokat keresve. Például azoknak, akiknek gyerekkorukban a fúzió-izoláció története nem volt zökkenőmentes. Tehát  korai tapasztalatokban az anyához, apához való kötődés, majd később a leválás valamiért nem volt megfelelő, vagy traumatikus volt. Vagy azoknak, akiknek saját identitása nincsen kidolgozva, és igazán csak „mi”-ként tudja elképzelni az életet. Vagy csökkent önértékelés esetén, amikor létezésünket csak egy másik ember tudja igazolni számunkra, így önmagában az élet értéktelennek tűnik, ahogy mi magunk is.

Pedig érett kapcsolatba két autonóm ember tud csak belépni, akik már egyedül is berendezkedtek saját világukban.