Sokszor hiába történt már meg a szakítás, és teltek el akár hónapok, a felek mégis újra és újra azon kapják magukat, hogy exükkel csetelnek, sms-eznek, vagy mennek éppen fel a lakására. Miért sétálunk vissza szakítás után olyan könnyen a másik a karjaiba, mintha mi sem történt volna? Hát normálisak vagyunk mi? Semmit nem tanulunk a tapasztalatinkból? – Ezekkel a kérdésekkel bombáz minket felettes énünk.

Persze sokféle válasz létezik.  Lehet, hogy még mindig szeretjük a másikat, reménykedünk. Lehet, hogy nem találtunk jobbat, vagy vonz az a zsigeri otthonosságérzés, ami a közelében eláraszt minket. Hónapokig, évekig is elnyújthatjuk így a szakítást, ha a másik is partner ebben saját motivációi miatt. Hiába fogadjuk meg újra és újra, hogy befejezzük az önkínzó vagy jobb híjján kapcsolati formát, mégse tudunk ellenállni annak a tehetetlenségi erőnek, ami örökösen visszavisz minket az ismerősség akol melegébe.

(Elizabeth Gadd)

Amíg egyszer csak mégis sikerül. Az emberek általában akkor lesznek képesek erre, ha – egyszerűbb esetben – megjelenik egy harmadik szereplő, vagy ha akkorává válik számukra a szenvedésnyomás, vagy az önundor, hogy a centrifugális erő erejével veti ki őket az igen is, meg nem is kapcsolati felállásból. Mi jön ez után?

Ezután – a beszámolók szerint – a vákuum tapasztalata következik. Ami persze – semmi kétség – már előtte is velünk volt. Ennek az üresség érzésnek a tapasztalata azonban most más. Ilyenkor az emberek, ha ki tudják böjtölni a pár hét szenvedést, meg tudják tapasztalni az erőt is, hogy képesek voltak végre tenni valamit magukért. A szenvedés kiböjtöli az erő érzetét. Minden szakítás erősebbé tesz minket, hiszen ha mással nem is, de egyvalamivel gazdagabbak lettünk: a tapasztalattal, hogy kijöttünk belőle.

A következő fázis, ideális esetben, a magányé. Az emberek fejében ilyenkor olyan gondolatok járnak, hogy soha nem  lesz már senkijük, életük – romantikus tekintetben – végpontjához érkezett. Retrospektíve ez a gondolat amilyen erőteljes, olyan abszurd. Ezzel együtt azonban az emberek elkezdik megélni a szabadág érzetét is. Az addig ijesztőnek tűnő magány-érzet kezd átalakulni, és megint csak erő-tapasztalat születik az egyedüllétben: senki szemében nem méregetjük magunkat. Mi válunk az egyetlen vonatkoztatási ponttá a magunk számára.

Majd elérkezünk a nyitás fázisába, ami szintén érdekes tapasztalat. Hirtelen ráocsúdni, hogy mégis vannak férfiak, nők a világon exünkön kívül is. Itt is várják azonban még kihívások az embert, hiszen az első időkben reflexszerű zsigeri hasonlítgatás történik régi párunkhoz. Végül mégis meglepődve tapasztaljuk, hogy mást is lehet szeretni.

És a körforgás újra beindul...