Sok kapcsolatban a konfliktusok rendre odáig fajulnak, hogy az egyik vagy másik fél bedobja a „jó, akkor szakítsunk!” mondatot. Az ilyen típusú mondatok erősen destruktív hatással vannak a kapcsolatra, mivel a másik félben bizonytalanságot és az elhagyatottság érzését ébresztik. Rendszerint a felfokozott lelki állapot és a tehetetlenség juttat el valakit idáig, de ez nem mentés fel a felelősség alól, amit vállalnunk kell a kimondott szavak miatt. Minden szó kimondása hosszan rezonál a partner lelkében, akkor is, ha azt mondjuk „szeretlek” és akkor is, ha azt hogy „szakitok”. Amikor szakítással fenyegetőzünk, akkor valamilyen okból feljogosítva érezzük magunkat, hogy romboljunk és bántsunk, és nem a megoldást keressük. Az érzelmek mindig jogosak, és érdemes komolyan vennünk őket, de ha tartós párkapcsolatot szeretnénk, meg kell tanulnunk kordában tartani azt, ahogyan kifejezzük az érzelmeinket.

Mik lehetnek a szakítással való fenyegetés mögött húzódó egyéni pszichés tényezők?

Kapcsolati ambivalencia: külső vagy belsővé tett? Aligha léteznek olyan párok, akik soha nem gondolkoztak el a szakítás lehetőségén. Bizonyos élethelyzetekben szinte óhatatlanul felmerül, és ambivalensek leszünk azzal kapcsolatban, hogy akarjuk-e tovább csinálni. Az ambivalencia elviselésének megvan a normál fejlődési iránya. Amíg ez a párkapcsolati ambivalencia nyílt, külsővé tett, addig elhangzik a „jó, akkor szakítsunk” mondat, de a kapcsolatot mégis fenntartjuk. A külső ambivalencia azonban jó esetben belsővé tett ambivalenciává válik, ahol saját ügyünkként, saját vívódásként intézzük el a kérdést, és csak akkor tesszük explicitté, ha valóban reális lehetőségként merül fel bennünk a szakítás gondolata, nem csupán az indulatunkat akarjuk kisütni vagy a másikat megbántani a téma felemlegetésével.

A veszteségtől való félelem: előremenekülés. Van, aki annyira fél attól, hogy elhagyják, hogy kiélezetté válik azokra a jelzésekre, amelyek egy kicsit is az elutasításra utalhatnak. Megelőzni próbálja a végső elutasítást azzal, hogy a kezében tartva a kontrollt, inkább ő maga fenyeget a szakítással vagy konkrétan szakít is, hogy megelőzze a szenvedést. Csakhogy az önkéntes szakítással sem elkerülhető a fájdalom. A rendszerint hirtelen döntésből meglépett szakítás után az elviselhetetlen szeparáció miatt ő maga szeretné visszafordítani a helyzetet, hiszen pontosan azt a veszteséget idézte elő, amitől félt.

Kapcsolati játszma: kérlek tiltakozz! Van, aki számára a rendszeres szakítás, vagy az azzal való fenyegetés a szerelem „próbatétele”. Célja, hogy a másik fél ennek ellenére is bebizonyítsa szerelmét, kitartását, hűségét, akaratát a kapcsolat folytatását illetően. Akkor szoktak csak megdöbbenni, ha a másik azt feleli: „Rendben. Szakítsunk.” és valóban kilépnek a kapcsolatból. Ha ezt a választ kapnák, nem biztos, hogy újra meg mernének próbálkozni ezzel a játékkal. Aki nem tűri a bizonytalanságot, és nem megy bele ezekbe a játszmákba, azok általában nem is vesznek részt ilyen jellegű kapcsolatokban. A játszmára hívó fél pedig olyan partnert keres, akivel megteheti, aki fél a veszteségtől, és a felmerülő szeparáció hatására még erősebben kötődni kezd.

Éretlen érzelemszabályozás: a helyzetből való kilépés. Ha az érzelmi élet szabályozásának tanulása kevésbé sikeres, akkor előfordul, hogy a hirtelen ránk törő erős érzelmeket, indulatokat nehezen tudjuk szabályozni, kordában tartani. Ilyenkor az érzelmek eluralnak, és azok vezérlik a cselekedeteinket. Mivel az érzelmek akár pillanatról pillanatra változhatnak, ezért ha ezek vezérelnek minket, akkor kaotikus viselkedést eredményeznek. Egy-egy konfliktus során a negatív érzelmek hirtelen nagy intenzitása legtöbbször arra késztet, hogy azonnal kilépjünk a helyzetből. Mindegy hogy milyen következményekkel jár, csak szabadulhassunk a miket elárasztó heves indulatoktól. A kapcsolatból való kilépés egyfajta rossz konfliktuskezelési stratégia, aminek azért érezhetjük szükségét, mert úgy éljük meg, hogy nem lehet elviselni az érzelmeket, amelyek ránk törnek. Valójában az érzelmeinktől akarunk szabadulni, nem a másiktól, vagy a kapcsolattól.

A másik idealizálása vagy devalválása. Jó esetben gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy a szeretett személy (anya) egy személyben okozhat nekünk jó és rossz érzéseket is, a szeretetünk ettől még stabil és állandó marad. Ha ezt az integrációt nem sikerült elvégezni, akkor felnőttként azt fogjuk megélni, hogy egy kapcsolatban a másik VAGY jó VAGY rossz. Ennek megfelelően egyszer felértékeljük, máskor kritizáljuk, egyszer elviselhetetlennek tartjuk nélküle az életet, másszor végleg szakítani akarunk, szeretjük vagy gyűlöljük. Ezt hívják hasításnak, amikor egy személy, dolog, esemény megítélése fekete vagy fehér, és nem elképzelhető, hogy egyszerre tartalmazza mindkét színt.

Epizodikus memória. Ha nincs rálátás a kapcsolat egészére, csak a pillanatnyi helyzetre, akkor a pillanatnyi állapot alapján írjuk le a kapcsolat egészének minőségét. Normál esetben tudjuk, hogy ha összevesztünk, attól még szeretjük egymást, és voltak vagy lesznek jó pillanataink is. Ha azonban ez a történeti rálátás hiányzik, akkor hajlamosak leszünk kiindulni az adott konfliktusból vagy negatív érzelemből. Ilyenkor ez sugározza be a kapcsolat egészét és indokolttá tesz a szakítást.

A fenti egyéni pszichés tényezők kezelése mellett egy párterápiás helyzetben leginkább az érzelmek szabályozását és a kognitív funkciókat tudjuk erősíteni. Fontos egyben látni a kapcsolat erősségeit és gyengeségeit, fontos emlékezni a jóra, amikor éppen rossz. Ha a párok megoldásra törekszenek, akkor nem bújhatnak a mögé az állítás mögé, hogy „ilyen vagyok” vagy „nem tehetek róla”, “nem tudtam nem kimondani”. Nem győzzük hangsúlyozni a párok tetteinek és szavainak egyéni felelősségét: döntés kérdése, hogy építik vagy rombolják kapcsolatukat.