Visszatérő mondataink: nem tehetek róla, nem tudtam megállni, nem tudom befolyásolni, nem tudok túllépni rajta, nem tudok leszokni. Legyen szó akár haragunk másikra borításáról, szorongásunktól való szenvedésről, szakításon való túllépésről vagy a cigarettáról való leszokásról. Ki is az (az én) bennünk, aki bár szeretné, de nem képes minderre? 

Ezeknek a dolgoknak természetesen van kisebb vagy nagyobb zsigeri tehetetlensége is. Nehéz legyűrni a masszív szorongást, nehéz nem a másikra ordítanunk, ha idegesek vagyunk, nehéz nem martalékául dobni magunkat a fájdalomnak, ha valakit gyászolunk.

Ezen érzéseink bizonyos fokig jogosak, legalábbis van egy érzelmi jogalapjuk: valóban van bennünk düh vagy aggodalom, amivel valamit kezdenünk kell, ahogyan a gyász fájdalommunkáját is el kell végeznünk. Azonban sokszor előfordul, hogy a fájdalom, a félelem vagy a düh mintegy kikerül a kontrollunk alól, és „átveszi az irányítást”. Ez azonban illúzió. Valójában mi adjuk ki a kezünkből az irányítást. Mi mondjuk ki a rettenetes szavakat a másikra, mi veszünk egy újabb adag cigit, mi ragaszkodunk már önromboló fájdalmunkhoz is.

Minden elengedés: párkapcsolaté, haragé, szorongásé egyedi, más-más technikákat igényel. Egy nagyon fontos szemléletváltás viszont mindig a segítségünkre lehet: nem történnek velünk a dolgok, hanem mi csináljuk. Miénk az ágencia, a hatóerő. Mi indítjuk cselekvéseinket. Vágyaink, érzéseink és gondolataink, még ha sokszor idegenkedünk is tőlük, hozzánk tartoznak. És mindenhez, ami hozzánk tartozik, meg tudjuk változtatni a viszonyunkat. Tehát, amikor azt mondjuk vagy gondoljuk, hogy "én nem vagyok képes...", akkor jobban járunk, ha úgy gondolkozunk, hogy az énem egy része kötődik ahhoz a fájdalomhoz, szorongáshoz, önromboló vágyhoz..

A szabad akarat pszichológiai szempontból azt jelenti, hogy van egy reflektív énrészem, amely szabadnak gondolja el magát, és képes ránézni és formálni saját érzésein keresztül a világhoz fűződő viszonyát.