Miért ragaszkodik egy vitában valaki mindenáron az álláspontjához? Miért hajtogatja ugyanazt, miért nem válik nyitottá a másik megoldásaira? Sokszor látjuk, hogy a párok egymással ellentétes véleményeket, meggyőződéseket hangoztatnak, és látszólag semmilyen átjárás nincs a kettőjük véleménye között: nem hajlandók meghallani, nem hajlandók elgondolkodni a másik érveinek helyességén. A párok személyiségének találkozása hosszabb távon azt idézi elő, hogy egy-egy vonás/meggyőződés egyre szélsőségesebben akar megnyilvánulni, egyre jobban megerősödik, pontosan azért, mert nagyon nagy oppozícióval áll szemben. Ha az egyikük nagyon spórolós, akkor a másikuk (már-már szándékosan) gátlástalanul költ. Ha az egyikük ragaszkodik a pontossághoz, a másikuk (szinte törvényszerűen) mindig elkésik. Ha az egyikük kiáll az egészséges étrend mellett, a másikuk (csak azért is) egyre több kólát iszik és csipszet eszik. A polarizálódás előállhat lényeges párkapcsolati kérdésekben: az anyagiak, a háztartás, a gyereknevelés, a férfi-női szerepek terén. A folyamatnak sokszor az a meggyőződés lesz a vége, hogy „nagyon különbözünk”, „semmi közös nincs bennünk”.

Az alábbi pár az együtt töltött évek során azt a meggyőződést erősítette fel magában, hogy az egyikük felelősségteljes, de képtelen élvezni az életet, a másikuk viszont könnyelmű és hedonista, nincs felelősségtudata. Pedig tudjuk, hogy létezik felelősségtudat az élet élvezetével együtt is:

Béla spórolós, táblázatban vezeti bevételeit és kiadásait. Nóra könnyedebben költ, legalábbis nehezen tesz félre, szereti élvezni az életet. Kettejük számára gondot jelent egy nyári út megszervezése: Béla egyfolytában az anyagiakra hívja fel a figyelmet, az utazás vágyáról és örömeiről nem tesz említést, hanem számokat sorol: mi mennyibe kerülne. Nóra emiatt úgy érzi, hogy a nyaralás örömét veszi el tőle, és egyre inkább azt hajtogatja, hogy „a pénz nem számít, csak menjünk, valahogy megoldjuk!” Persze ebből óriási vita lesz, hogy Nóra „milyen felelőtlen” Béla pedig „mennyire merev és képtelen élvezni az életet”.

Miért nem hallják meg a másik érveit? Miért nem gondolkodnak el rajta?

A folyamat a következő: mivel azt érezhetik, hogy lesöprik a véleményüket, hülyének nézik őket, ezért harcosan védik saját álláspontjukat. Eközben identitásukat is védik, úgy érzik a másik „meg akarja őket változtatni”. Ez a fokozódó védelem végül egyre nagyobb szakadékot hoz létre, annak ellenére, hogy eredetileg még lett volna bennük nyitottság más vélemények megfontolására. Addigra már rengeteg esetet tartanak számon emlékezetükben, ami azt bizonyítja, hogy ezen a téren különbözően működnek. Ha jobban megvizsgáljuk, kikérdezzük őket, kiderül, hogy mindkettőjük érvelése jogos és elfogadható. Sőt sokszor az is előfordul, hogy nagyjából ugyanazt gondolják a felek, csak különbözőképpen fogalmazzák meg, ezért azt hiszik, hogy a másik „ellenük van”. Ha rákérdezünk, sokszor mindkettőjükről kiderül, hogy átgondolták és megfontolták a másik szempontjait is, de erről nem jeleznek vissza, annyira el vannak foglalva saját véleményük védelmével, és annyira elhivatottá váltak annak a szempontnak a képviseletére.

Hogyan lehetne másképp? DE helyett ÉS

Ha elismerjük és elfogadjuk a másik érveit, és KIEGÉSZÍTJÜK a sajátunkkal, akkor ez a polarizálódás enyhül. Ha a DE helyett az ÉS funkcióba kapcsolunk, könnyebben jutunk el egy közös, együttműködő döntéshozatalig. Kettőnk különbözősége nem egymással SZEMBEN, hanem egymás MELLETT áll, egymást kiegészíti. Ettől válik építővé és termékennyé egy kapcsolat. Ismerjük el és építsük be, ami a másikban megvan, és belőlünk hiányzik, ezzel lesz sokkal kerekebb a közös élet. 

Hogy hangzott volna egy-egy jó mondat? „Nagyra becsülöm az életszeretetedet, én magam is nagyon vágyom egy csodás közös nyaralásra, ÉS szeretném megfontolni azt is, hogy mennyi pénzünk van rá, megengedhetjük-e magunknak.” Vagy: „Nagyra becsülöm a megfontoltságodat, igazad van abban, hogy át kell gondolnunk az anyagi lehetőségeinket, ÉS szeretném, ha valahogy megoldanánk, hogy elmenjünk a nyaralásra.”