Párunk megismerésének egyik felülete az élettörténetének, múltjának, volt kapcsolatainak megismerése. Manapság egyre gyakoribb, hogy nem az első kapcsolatunk az, amelyből életre szóló házasság születik, kinek nehezebb, kinek könnyebb múltja van, amivel az aktuális kapcsolatába érkezik. Döntés kérdése, hogy kérdezgetjük-e párunkat az exekről, vagy megvárjuk, amíg maguktól mesélni kezdenek. Van, aki úgy dönt, hogy éles vonalat húz: „a múlt az múlt, ne firtassuk”, van, aki pedig pontosan tudni szeretné mi történt. A múltról szóló önfeltáró beszélgetések persze fokozzák az intimitást a párok közt, de elsülhet rosszabbul is, ha a párunk féltékeny, vagy hajlamos messzemenő következtetéseket levonni a múlt sztorijaiból, és ez által komoly torzításokat hoz létre.

„Ezt tetted, tehát ilyen ember vagy!”

Legnagyobb problémát az jelentheti a régi történetek hallatán, hogy eszközként használjuk arra, hogy a jelenben lévő személy tulajdonságaira következtessünk. Múltbéli viselkedése alapján megítéljük a párunkat, ami elmehet egészen addig, hogy megvetjük, undorító alaknak gondoljuk. Egy-egy egyéjszakás kaland, részeg félrelépés, vagy más történet felborzolja a kedélyünket, és a féltékenység az erkölcsi elvárások álarcában kezd tombolni. Ilyenkor úgy tűnik saját múltbéli tévedéseinket, túlkapásainkat, botlásainkat sokkal könnyebben elfogadjuk, mint a párunkét. Míg mi magunk hivatkozhatunk az akkori körülményekre, vagy múltbéli kompromisszumainkat érthetőnek ítéljük meg, a másik esetében ugyanezeket hajlamosak gyávaságnak vagy gyengeségnek feltüntetni.

Az igaz, hogy a múltbéli kapcsoltok hossza, minősége és a hűséghez való viszony sokszor ismétlődéseket mutat a későbbi kapcsolatokban, és utalhat valamilyen alapvető kötődési módra. Azonban ő már nem ugyanaz az ember, és lehet, hogy pontosan ezek a tapasztalatok vezették oda, ahol most tart, talán éppen ezek miatt képes a jelen kapcsolatában jobban működni.

„Hogy voltál képes egy ilyennel?”

A féltékenységre hajlamos fél riválisnak éli meg az exeket is, ezért önbecsülése fenntartása érdekében hajlamossá válik leértékelni őket, vagy erős megvetést, haragot érezhet irántuk. Ez a harag sokszor azonban végül nem a múltbéli figurára irányul, hanem párunkra vetül. Keressük a helyét párunk választásainak sorában: ha egy „ilyen” valakivel járt, akkor neki ő is elég lenne? Méregetjük, hogy méltó volt-e párunkhoz  régi szerelme, vagy éppenséggel arra a következtetésre jutunk, hogy a párunk nem méltó hozzánk, hiszen régen „kevesebbel” is beérte. Újabb ítéleteket hozunk: párunk választását, döntéseit, vonzalmait, ízlését kezdjük el minősíteni.

A múltbéli választások sokszor valóban megdöbbentőek lehetnek a jelen kapcsolat fényében. De bizonyára nem véletlenül történt, oka volt, hogy párunk annak idején mellettük döntött. Fogadjuk el és feltételezzük párunkról, hogy azért lépett bele egy kapcsolatba/kalandba, mert akkor, ott, az neki valamiért fontos vagy jó volt. Fontos alapfeltevésünk, hogy mindenki mindig a tőle telhető maximumot hozza ki magából. Bizonyos életkörülményekben az a maximum kívülről nézve „kevésnek” tűnhet, de ha megértjük mi van mögötte, akkor már képessé válunk el is fogadni azt. Az a múltbéli figura nagy valószínűséggel szerette, törődött a párunkkal, támasza volt rövidebb-hosszabb ideig, örömöt adott neki. Ha mi szeretjük a párunkat, akkor miért olyan furcsa, hogy más is szerethette? Az exek „mumusát” jó átalakítani egy reális képpé.