Ha elmondhatjuk magunkról, hogy boldog és kielégítő párkapcsolatban élünk, még így is képes kibillenteni érzelmi egyensúlyunkból, amikor valamelyik volt szerelmünkkel találkozunk, vagy látjuk a facebook-on életének egyes momentumait. Van, aki el sem tudja képzelni, hogy találkozzon volt szerelmeivel, mert annyira megviseli, és persze van, akinek könnyedén megy a kapcsolat fenntartása.

Mi játszódik le bennünk, amikor összezavar egy régi, lezárt kapcsolat? Sokszor azért kavarodik fel sok érzelem, mert még látunk/gondolunk esélyt arra, hogy nyitottság van a másik oldalon a folytatásra, ezért ez a kapcsolat egy lezáratlan alakzatként él bennünk. De nem feltétlenül erről van szó, a kapcsolat lezártsága mellett is lehet, hogy van mit feldolgoznunk, rendeznünk magunkban.

Egy másik élet lehetősége?

A másik életét látva egy elmúlt lehetőséget, lehetséges életút elvesztését kell meggyászolnunk. Valaha kapcsolódtunk hozzá, életünk része volt, ezért szeretnénk továbbra is részesülni belőle, de nehéz találunk hozzá megfelelő keretet, hiszen mint férfi és nő már nem vagyunk kompatibilisek. Néha hajlamosak vagyunk gondolatban elsiklani afelett, hogy nem véletlen lett vége a kapcsolatnak, ezért a múlt pozitív emlékei kerülnek előtérbe. Elkezdjük összehasonlítani azt az életet ezzel az élettel, de a réginek csak a pozitívumait vesszük latba. Ezzel együtt jön döntéseik felelősségének kérdése: „biztos, hogy ezt az életet akartam?” A kérdésnek igazából nincs realitása, hiszen az a kapcsolat véget ért valami miatt. Mégis megmaradhat bennünk, mint egy illúzió: mi lett volna, ha akkor vele maradtam volna… Más életem lenne-e? Boldogabb lennék-e? Más ember lennék-e? Remek alkalom nyílik rá, hogy átgondoljuk, hogy nem véletlen vagyunk ott, ahol vagyunk, és valószínűleg nyomós okból mi magunk választottuk ezt. Újragondolhatjuk jelenlegi párunk és a kapcsolat értékeit.

Hiányoznak dolgok: a párunkból vagy saját magunkból?

Eszünkbe jut volt szerelmünk egy-egy olyan tulajdonsága, amit a mai napig nagyon fontosnak tartunk, vagy olyan közösen megélt élmények, amit eddig csak abban a kapcsolatban tudtunk megélni, és bár sok minden más nem stimmelt, ez mégis nagyon hiányzik jelenlegi életünkből. Emiatt valamiféle elégedetlenség lesz úrrá rajtunk jelenlegi párunkkal kapcsolatban, pedig ő pontosan ugyanolyan, mint azelőtt, amikor még elégedettek voltunk vele. Valójában saját elvesztett részeinket keressük, olyan oldalunkat, amelyet valószínűleg elhanyagoltunk, vagy feladtuk az új kapcsolat alakulása során. Ezeket a részeinket érdemes saját magunkban felélesztenünk, nem várhatjuk, hogy a másik elégítse ki az ehhez kapcsolódó igényeket. Saját elégedetlenségünk felszámolásához magunkban van a kulcs.

A múltbeli és jelenkori önmagunk integrálása

A volt szerelmünk külső szemével kezdjük nézni magunkat. Elgondolkodunk rajta, hogy hogyan látna mostani életemben, koromban, helyzetemben, tudom-e száz százalékig vállalni jelenlegi önmagam előtte? Ez persze összefügg azzal, hogy mennyire vagyunk megelégedve saját élethelyzetünkkel, külsőnkkel, sikereinkkel, stb. De azzal is, hogy mennyit változtunk az évek során: öregedtünk, híztunk, gyerekünk lett, más emberek lettünk. Kérdés, hogy jelenkori és múltbéli identitásunk vajon mennyire tud integrálódni bennünk. Ez is segít újrarendszerezni személyiségünknek azokat a részeit, amit magunk mögött hagytunk, és amiket tápláltunk, növesztgettünk tovább. Átgondolhatjuk, mi az, amire már nincs szükség, tulajdonképpen meghaladtuk, és mi az, ami mégis igazán fontos maradt.

Minden életszakasznak, amelyen születéstől a halálunkig áthaladunk, megvan a maga életfeladata – legalábbis a pszichológia szerint és a társadalmi nyomás miatt. Ezek egyrészt konkrét feladatok, aktivitások elvégzést kívánják meg, másrészt pszichológiai, lelki eredményeket.

Az életszakasz-modell pszichológia elméletének kidolgozója Erikson szerint például a csecsemőkor feladata, pozitív lehetősége, hogy megtanulunk bízni a hozzánk közel állókban. Negatív kimenetel esetén viszont, ha anyánk, apánk nem jól reagál, feszült, távol van vagy agresszív, akkor azt tanuljuk meg, hogy a Másikban nem bízhatunk. Ez is tanulás, csak éppen olyan, ami nem fogja megkönnyíteni az életünket.

A húszas-harmincas évek feladata az intimitásra való képesség kifejlesztése és a pártalálás, majd elköteleződés, családalapítás. Ha ez nem zökkenőmentes, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy rögtön az izoláció rémét vetítsük magunk elé, azt higgyük, hogy nekünk már soha nem lesz „normális életünk”, és vágyakozva nézzük társainkat, akik mind beteljesítik életkori szakaszuk elvárásait.

Minden életszakaszban érezhetjük úgy, hogy elakadtunk, nem teljesítettük, amit „most kellene”: hiányérzetünk van, frusztrálttá válunk, azt érezzük, hogy valami baj van velünk. „Mindenki másnak sikerül, csak nekem nem”. Ebben az életszakaszban, fiatal felnőttkorban tipikus elakadások:

• Nem tudunk párkapcsolatot kialakítani. 
• Párunk nem akar elköteleződni, vagy mi nem akarunk, miközben barátaink már mindig párosan jelennek meg, gyereket terveznek, közösen vesznek lakást. 
• Gyereket szeretnénk, de nem vagy nehezen jön össze a baba, miközben barátaink sorra szülővé válnak. Azt érezzük, elakadtunk egy már meghaladni kívánt szakaszában az életünknek. Nem tudunk családdá válni.

Valóban frusztráló nézegetni a facebookon a boldog családi nyaralásokról, új lakásról, friss csecsemőkről szóló képözönt. Mi segíthet ilyenkor?

Annak tudatosítása, hogy az életszakaszokról szóló tapasztalati modellek bár jogosak, de mégiscsak normatívak. Minden életperiódusunkban nekünk magunknak kell kiküzdeni az identitásunkat. Eleve csak akkor leszünk képesek harmonikusan fuzionálni egy másik ember világával, ha nekünk magunknak is van egy stabil, otthonos világunk, amelytől nem félünk, ahova bármikor vissza tudunk vonulni, ahol szeretünk lenni. Ahol jól érezzük magunkat a bőrünkben, életszakaszfeladatoktól függetlenül vagy azokkal számot vetve. 

Anyaként, apaként, valakinek a házastársaként is ki kell munkálni magunkból új identitásunk, hogy valóban önazonosnak, identitkusnak érezzük magunkat megváltozott körülményeinkkel. Vannak látszólag, kívülről nézve könnyebb vagy nehezebb utak. De a kesergés nem visz előbbre. Valamilyen szinten muszáj elfogadnunk a tényeket, hogy változtatni tudjunk rajtuk. Öltse a változtatás az önismeret fejésztésének, önmagunk elfogadásának vagy komfortzónánkból való kilépésnek formáját.

Identitásunk kidolgozása, megmunkálása folyamatos munka, döntések, választások, viszonyulások, értékpreferenciák folytonos újraalakítása. Ne az lebegjen a szemünk előtt, hogy mink nincs, sokkal többre megyünk annak leltározásával, hogy mink van.

Mivel igen sokan kérnek segítséget szorongásos tüneteik miatt, és a háziorvosok a xanaxon túl sokszor kevés segítséget tudnak nyújtani, ezért lássuk, mi mindent is élhet át valaki, aki megtapasztalja a szorongást, és milyen eszközökkel szállhat szembe vele.

Számos definíciót alkotottak már a szorongásra, osztályozták és besorolták Freudtól a DSM 5-ig, de ebben a cikkben nem foglalkozunk a diagnosztikai kategóriákkal, mert csak beskatulyázzák a tapasztalatot, amit átélünk.

A szorongás E/1 tapasztalata

A szorongás változatos és színes formákban jelenik meg, beszélhetünk a szorongás szivárványáról is. Megjelenési formái lehetnek jellemzően ugyanazok, de akár (visszatérően) váltakozhatnak is, vagy vándorolhatnak, új és új alakot öltve, a hipochondriától, kényszeres gondolatokon és pánikon át a testi tünetekig. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy módunk van kiismerni saját szorongásunk természetét, ritmusát, alakváltozatait, mintázatát. Ez által megtettük az első lépést annak uralása felé. Ha ugyanis nem ijedünk minden alkalommal halálra, amikor egy tünettel szembesülünk, hanem azt tudjuk mondani, hogy ezt már ismerem, ez már volt, tehát el is múlt, akkor egyfajta metaperspektívát, azaz egy külső, reflektív nézőpontot szerzünk az állapotunkról. Ez a metaperspektíva lesz önterápiánk alapja.

A szorongás bármihez hozzá tud kapcsolódni: normális aggodalmakhoz, gondolatokhoz, testi érzetekhez, érzelmekhez, percepciókhoz, fantáziákhoz. És ha ez megtörténik, akkor úgy tűnik a szorongó számára, mintha az a gondolat vagy érzelem maga lenne félelmetes. A szorongás tehát belső és külső világunk bármelyik elemére, vagy a generalizált szorongásban az egészére a félelmetesség pecsétjét ütheti. Ez a félelmetesség sokszor a következő gondolatokban manifesztálódik, ezeken keresztül uralkodik el maga a szorongás. Attól félünk, hogy:

-        nem fog elmúlni

-        nincs kontrollom a saját félelmem/saját magam felett

-        meg fogok őrülni vagy meghalok, tehát nem tudom elviselni

-        nem vagyok biztonságban – végső soron saját magamtól nem vagyok biztonságban

Módosult tudatállapot

A szorongás módosult tudatállapot, ne legyenek kétségeink efelől. Amikor ugyanis szorongásos tüneteink elárasztanak minket, akkor az általuk elénk tárt, utólag nyilvánvalóan irreális félelmeink teljesen valóságosnak, a Valóságnak tűnnek. Tehát például a hipochondriában a meggyőződés, hogy a kis folt a kezünkön a rák biztos jele, a pánikroham közben a rettegés, hogy meg fogunk őrülni vagy megáll a szívünk, elhitetik velünk ezeket a félelmeket, ami maga a szorongás legnagyobb muníciója. Ebben a fellazult tudatállapotban tehát elönt minket a kontrollvesztés, a befolyás nélküliség, a teljes kitettség tapasztalata, és kétségbeesünk.

Olyan ez az állapot, mint az éjszakai ébrenlétek vagy felriadások, amikor egy gondolat vagy aggodalom mindig félelmetesebbnek, ijesztőnek, reálisnak tűnik. Másnap reggel pedig nem is értjük, hogy miért is aggódtunk annyira. Ha azonban egy életszakaszban, pár napra, hétre vagy hónapra kinyílunk a szorongásra, akkor olyan, mintha ebben az éjszakai irracionális-félelemteli állapotban ragadtunk volna, és nem, vagy csak ritkán köszöntene ránk újra a reggel. Az ember tehát „felül” a szorongásnak, elhiszi, amit saját félelme elhitet vele: hogy halálos beteg, hogy megáll a szíve, hogy a világ félelmetes. Márpedig minél zsigeribb, minél lecsupaszítottabb formában jelentkezik a szorongás, annál könnyebb hinni neki.

A szorongás muníciója tehát a saját félelmünk. Mi magunk hozzuk létre a szorongásunkat, ez egy önmagát generáló örvény. Attól marad fent, hogy amint megjelenik egy enyhe idegesség, gyomorideg, szorongás, vagy egyéb tünet, arra gondolunk, hogy el kellene múlnia, miért nem múlik el? És éppen ez a gondolat és ijedtség lesz az, ami hozzáforraszt minket a szorongásunkhoz. Sokszor az tartja fent a szorongást, hogy újra és újra elképzeljük a félelemkeltő dolgot, például azon illúziónál fogva, hogy így talán megtanuljuk uralni. Vagy hogy kipróbáljuk, hogy még mindig kiváltja-e a szorongást, de fontos  belátás, hogy az erre való gondolás MAGA a szorongás. Ezzel már önmagában szorongunk. Ez tehát, mint kontrolleljsajáítási stratégia, téves.

A szorongás okai

A szorongás hátterében számos dolog állhat. Lássunk néhány tipikusat.

1.     Élethelyzet: frusztrációt, feszültséget okozó párkapcsolat, munkahely, amin képtelenek vagyunk változtatni, vagy legalábbis úgy éljük meg
2.     Egy trigger, ami többet jelent önmagánál: egy olyan látszólag mellékes dologgal való találkozás, ami múltbeli tapasztalatok, traumák, önmagunkkal kapcsolatos félelmeink stb okán mintegy gombnyomásra indítja be a szorongást.
3.     Nem megfelelő érzelemszabályozás: például nem engedjük meg magunknak, hogy haragudjunk párunkra, főnökünkre. Ehelyett a magunk számára is észrevétlenül elfojtjuk a haragot, amiből szorongás lesz, vagy akár kényszeres tünetek. De bármilyen más valódi érzés helyett is állhat a szorongás: szomorúság, félelem, üresség vagy akár öröm.
4.     Modelltanulás: szüleink szorongása, ideges reakciói. Ha gyerekkorunkban képtelenek voltak megnyugtatni minket, így bennünk sem alakult ki az a biztonságot adni tudó, nyugodt, felnőtt énállapot, ami a bennünk lévő „szorongó gyereket”, gyermeki énállapotunkat megnyugtatni képes.
5.     Transzgenerációs hatások: a családban, például a nőkön végigvonuló szorongás, transzgenerációs traumák.

A szorongás tehát egyszerre tünet és ok. Érzelmi állapotainknak nem megfelelő kezelni tudása, plusz egy jelenlegi élethelyzet mint gyújtópont indíthatja be. Később azonban maga is okká válik, generalizálódhat, változatos tünetekben tör felszínre, részben irracionálissá és eltúlzottá válhat. Olyankor „nyílunk ki” a szorongásra, amikor túltelítődik a lelki rendszerünk, és ekkor egy látszólag jelentéktelen esemény is beindíthatja bennünk a szorongásmotort. Majd pedig a szorongás alapját olyan önmagukban apró tünetek, pillanatnyi félelmek, tapasztalások, gondolatfoszlányok képezhetik, amelyek azért maradnak velünk, mert a szorongás beléjük csimpaszkodik és felnagyítja, állandósítja őket. Ilyen lehet akár a fülzúgás, vagy hogy valaki nem tud nyelni, vagy épen furcsa-otthontalan testi érzetei vannak, vagy rögeszmésen visszatér egy gondolathoz stb.

Terápia/Önterápia

A legfontosabb belátás, hogy a szorongás "a barátunk". A szorongás beszél hozzánk, elmondja, hogy min kellene változtatunk az életünkben, mit kéne korrigálni, elmondja, hogy mit söprünk a szőnyeg alá, mitől félünk. Csak éppen nagyon nehéz meghallani, megérteni, hogy mit mond, mert el vagyunk foglalva a tüneteink menedzselésével. A szorongás többek között ilyesféléket mond:

-        Ne csináld tovább!

-        Nem érzed magad biztonságban.

-        Túl nagy kompromisszumot hozol.

-        Nem állsz ki magadért.

-        Már megint ugyanazt csinálod, mint egész életedben.

-        Félsz, hogy nem vagy elég jó / nem bízol magadban.

A szorongással két fronton lehet felvenni a küzdelmet.

1.   Ahhoz, hogy dolgozni tudjunk a szorongással, értsük meg a szorongás okát! Lássuk meg, hogy mi is az az érzés, amit a szorongás felnagyít. A pszichoterápia segíthet felderíteni a gyerekkori eredetet és átírni a korai mintákat. Adjunk engedélyt magunknak különféle érzéseink megélésére! Mindehhez nagyon fontos egy kísérő (a pszichológus), aki biztonságot ad, elfogad, empatizál.
2.     Kezeljük a szorongás tüneteit! Ennek egyedül is nekiláthatunk, és nagy előrelépéseket tehetünk. Ez az önterápia útja.

A szorongás tüneteinek kezelése

Kognitív stratégiák – amelyek mind a metaperspektíva felvételét erősítik, tehát, hogy nem ülünk fel szorongásunk tüneteinek, valóságosságának, hanem távolról, nyugalommal, egy tudós szemével vagy akár iróniával kezeljük azokat. Saját magunktól félünk, tehát csak mi nyugtathatjuk meg saját magunkat.

-        Azonosítsuk, hogy szorongunk! Az öndiagnózis meg is nyugtathat minket, hiszen akkor ez egy ismert, jól dokumentált állapot. A diagnózis validálja a tüneteinket: tehát nem fogunk megőrülni, nem lesz szívrohamunk stb. 

-       Bármilyen formában jelentkezik is a szorongás (önmagában, tiszta szorongásként, vagy valamihez kapcsolódva) azt mondogatjuk magunknak és el is hisszük, hogy „ELMÚLIK, 1, 2, 5 perc és el fog múlni”. Mindennél fontosabb, hogy nyugodtak maradjunk: ilyen a szorongás – jön, megy. Nem állítanak be minket a fridzsiderbe, hogy most már mindig ugyanilyen lesz. Ugyanakkor, ha már egyszer szorongtunk és elmúlt, ez nem csak annak a tapasztalata, hogy szorongani iszonyú rossz, hanem annak is, hogy elmúlt. További fontos belátás és perspektíva váltás, hogy nem magától múlt el, hanem ÉN mulasztottam el. Ezért is fontos, hogy ne nyúljunk azonnal a xanaxhoz, mert csak így élhetjük meg, hogy képesek vagyunk szembeszállni vele önerőből.

-        Azt mondogassuk magunknak, hogy „ez csak a szorongás”, tehát nem a Valóság! „Csak a jó öreg szorongás”. Tehát ne ijedjünk meg a saját árnyékunktól. Kezelhetjük iróniával is: "Hm, épp a reggeli/délutáni szorongásomban fürdőzöm"

-        Pozitív önszuggesztiók: "biztonságban vagyok, bízom magamban, megnyugszom" (E/1-ben vagy E/2-ben).

-        Ne anticipáljuk, ne várjuk a szorongást! Tekintsünk rá kivételként, ne szabályként.

-        A  metaperspektívánk erősítése, amelynek segítségével eltávolítjuk magunkról a tünetet és kontrollt nyerünk fölötte. Ezzel végső soron visszaszerezzük a kontrollt saját magunk fölött. Ahogy a szorongásról azt mondtuk, hogy beszél hozzánk, úgy mi is párbeszédre léphetünk a tüneteinkkel. Tehát fogadjuk el, hogy most éppen ez van, de tekintsünk rá távolságból. Mondogathatjuk, hogy: „hm, milyen érdekes tünet, „Még ilyet is tudok?!”. Vagy dacolunk a tünettel, jelentéktelenítjük: „ó, csak ennyi? Na, még valami?”.  Egy igazán hatékony mondat magunknak: "Szorongj csak, én addig pihenek/olvasok/dolgozom.." 

-         Zavaró kényszeres gondolatainkra mondhatjuk azt, hogy csupán „mentális zaj, nem kell rá odafigyelni”.      

-        Ne bántsuk magunkat még amiatt is, hogy szorongunk! Éppen elég teher maga a szorongás, ne gyengítsük az erőinket. A szorongás nem gyengeség.

-        Tartsuk észben, hogy a szorongást okozó gondolat vagy érzés stb nem veszélyes, csupán a szorongás mutatja annak!

-        Csak kemény idegzetűeknek ajánlott: szembenézni a félelmeinkkel. “Oké, meghalok, oké, megőrülök: és akkor mi van? Ezt csak gyakorlott szorongóknak ajánlom.

-        Amikor éppen a tünetekkel küzdünk, ne keressük a tüneteink értelmét, jelentését, mert csak belevisz a szorongás örvényébe! Ha mégis ilyen hard core-ok vagyunk, akkor általában alapjelentések felfedezésére készüljünk fel, amelyekben a tünet üzenete és az életszitunk összecseng: pl egy pánikroham alapérzése, hogy nem vagyok biztonságban és nem az enyém a kontroll, összecseng az aktuális életszituációnkkal, amelyben ugyanezt éljük meg, vagy gyermekkori alapélményeinkkel.

Viselkedéses stratégiák

-        Mindenféle aktivitás, mozgás, sport, gyaloglás, testedzés stb. Ha jön a szorongás, álljunk fel, menjünk ki a lakásból, zuhanyozzunk le, törjük meg a körülményeket!

-        Rajzolás, írás, firkálás – külsővé tenni, manifesztálni, szó szerint a kezünkbe fogni átmenetileg uralhatatlanként megélt belső világunkat.

-        Figyelemelterelés, zenehallgatás, munka, bármilyen külső ingerre való aktív koncentrálás: áthangolja belső világunkat, kívülre fókuszálja a figyelmünket. A szorongás ellenére, azzal együtt is folytassuk azt a cselekvést, amiben éppen benne vagyunk, az se baj, ha szétesősebben megy.

-        Az idő maximális strukturálása.

-        Autogén tréning, relaxáció, meditáció – önmagunk uralásához vezető királyi út.

Önmagunkról tanulunk

Minden egyes meghaladott szorongástapasztalatban tanulunk a szorongásunkról és saját magunkról. Minden ilyen etappal nőni fog az erőnk és kontrollunk. Minden egyes etap azt bizonyítja, hogy el tudtuk viselni, semmi végzetes nem történt és elmulasztottunk – mi magunk. Minden szorongástapasztalat erősebbé tesz minket.

Hajrá!

„Nem érdekel, hogy mit szólsz hozzá, nem érdekel, hogy megbántalak vele, nem érdekel, hogy mindenki másnak várnia kell, nekem jogom van...”. Vannak emberek, akik azt gondolják, hogy különleges jogokkal vannak felruházva, nekik mindent szabad, nem kötik őket nemhogy az udvariasság, de a felelősség vagy a morál szabályai sem. Az ilyen embereknek könnyen lehet, hogy feljogosítottság sémája van.

 Ezen séma tipikus családi eredete a túlzott engedékenység és az elkényeztetés. Az ilyen szülők jellemzően nem állítottak elégséges korlátokat a gyerek számára, vagy nem adták meg neki a kellő iránymutatást. Talán már a szülők is a gyerek felsőbbrendűségét erősítették a felelősségvállalással szemben. Márpedig a kisgyerekkori mikrovalóság nyomán –  amit a szüleinkkel való kapcsolatban megtapasztalunk – a nagybetűs Valóságot hisszük megfejtve látni. Tehát az áll össze az ilyen, grandiozitás sémával bíró ember fejében, hogy: aha, szóval nekem mindent lehet!

Az ilyen emberek evidenciának veszik, ezért makacsul ragaszkodnak hozzá, hogy megtehessék, amit éppen szeretnének, tekintet nélkül arra, hogy ténykedésükkel mit okoznak a másiknak, mennyi áldozattal vagy rossz érzéssel jár ez partnerüknek, vagy a környezetüknek. Párkapcsolatában az ilyen ember nem foglalkozik társa igényeivel, ellenben saját igényeit mindenek fölé emeli. Nem érdekli, hogy tizen várnak rá, ő még kényelmesen elszív egy cigit, gond nélkül késik fél órát a találkozóról és így tovább.

Gyakran az a hiedelem áll az ilyen viselkedés hátterében, hogy az illető felsőbbrendű, és indirekt módon szeretné is kifejezésre jutattni ezt, hatalma hangoztatásával, nézőpontja kizárólagos voltának evidens kinyilatkoztatásával. Az ilyen sémával bíró emberek nehezen működnek együtt és köteleződnek el, nem megy nekik a csapatmunka, sokszor irreális céljaik vannak a jövőjüket illetően, azonban nem igen tesznek a megvalósításért, hiszen abból indulnak ki, hogy ők olyan fantasztikusak, hogy ez nekik jár. Azonban ettől még lehetnek ők nagyszerű, humoros személyiségek, csak éppen nem sok figyelem szorult beléjük mások iránt.

Tanács: ne hagyjuk magunkat, tartsunk tükröt „grandiózus” párunknak, hátha meglátja benne, hogy nem egy félisten, hanem ő is csak egy ember.

Igazán érdekes felállás, amikor egy pár mindkét tagja rendelkezik feljogosítottság sémával. Ilyenkor apró-cseprő ügyek is hatalmas összeütközésekbe torkollhatnak: akár brilliáns érvdömpinggel, akár sértődéssel, akár "kinek van igaza" vagy a "ki tudja jobban" képében. Lépjünk ilyenkor egy lépést hátra, hogy meglássuk: mire is megy ki voltaképpen a játék? Tényleg arról van-e szó, amiről veszekszünk, vagy inkább arról, hogy muszáj győztesen kijönnünk a párharcból, ha beledöglünk is?

Ha valaki folyton kritizál, olyan mércéket állít fel, amelyeknek nem lehet megfelelni, semmi nem elég jó, vagy soha semmi sincs teljesen kész, akkor könnyen lehet, hogy az illetőnek könyörtelen mércék/hiperkritikusság sémája van. 

Tipikus családi eredete a túlkövetelő, szigorú és sokszor büntető szülők, akik folyton a teljesítményt, a kötelességet, a szabályok betartását követelték meg tőlünk. Nem volt szabad hibázni, különben szidást vagy büntetést kaptunk. Kemények és fegyelmezők voltak, nem sok empátiára és megértésre számíthattunk. Ezeknek a szülői elvárásoknak gyakorlatilag képtelenség volt gyerekkorunkban megfelelni.

A sémák márpedig úgy működnek, hogy bár gyerekkorban szenvedünk az ilyen környezettől, mégis a bennünk lévő kis tudós megfejtve látja a világot, ahogy sémáit fabrikálja: aha, szóval akkor mindig tökéletesnek kell lennem, akkor kerülhetem el a büntetést. Aha, szóval mindig a maximumon kell teljesítenem, akkor nem fogom érezni ezt a szorító érzést. Felnőttkorra tehát evidenciává válik, a cselekvés és a világhoz való viszonyom alapigazságává, hogy könyörtelen mércéket kell önmagam, a világ és mások számára állítanom, különben szétesnek a dolgok, különben menthetetlenül kudarcot vallok.

Ez az ember – mivel belsővé tette, internalizálta szülei elvárásait – ezért folyton elnyomja spontán érzéseit, késztetéseit, és merevvé, rugalmatlanná, örömtelenné válhat az élete. Visszatérő tapasztalata, hogy  állandóan nyomás alatt érzi magát, vagy nehezen lassít, és valahogy semmi nem elég, semmi nem elég jó. Sem ő nem, sem a másik, sem az élet. Folyton  a „kellben” és a „muszájban” gondolkodik, hiába sikerül valami jól, magát a folyamatot, illetve még az eredményt sem tudja igazán élvezni, mert az alkotás, a termékeny munka kontaminálódott, azaz be van szennyezve a mércék, a teljesítménykényszer szorongásával. Teljesít, ahelyett, hogy élne.

Az önfeláldozási séma központi motívuma az „én mindent megteszek érted” üzenete.  Sokan fegyverként használják ezt egy kapcsolatban: akkor szoktuk hallani, ha valaki erején felül alkalmazkodik a kapcsolat érdekében, de nem kapja meg érte a várva várt jutalmat, ezért feszültté válik. Mindig nagy ára van annak, ha valaki igent mond a párjának valamire, amit belülről nem képes teljesen elfogadni. Ilyenkor aránytalanul nagy erőfeszítést tesz, és a másik talán nem is tud róla, ráadásul legtöbbször nem is kéri az „áldozatot”. Általában utólag csattan az ostor, mikor az „önfeláldozóban” felgyűlt frusztráció miatt kitör a balhé.

Az önfeláldozási hajlam mélyén sokszor olyan családi hátteret találunk, ahol a szülő szeretetét, elismerését és figyelmét csak akkor kapta meg a gyermek, ha megfelelt, alkalmazkodott, kielégítette szülei szükségleteit. Egy gyerek ilyenkor a szeretet elveszítésének félelme miatt mindent megtesz, és folyamatos aggodalomban él, hogy mindent elég jól csinált-e, elég „jó kislány/jófiú” volt-e ahhoz, hogy a szülő szeresse, de saját szükségletei nem kapnak teret a kapcsolatukban. Saját vágyait, lénye fontos aspektusait el kell nyomnia. Ha valaki így nőtt fel, olykor felnőttként sem tudja felismerni saját szükségleteit, külön meg kell tanulnia értelmeznie saját belső jelzéseit. Felnőtt párkapcsolatában túlzottan a másik igényeire, vágyaira koncentrál, és úgy érezheti, hogy nem lehetnek elvárásai, neki nem járnak dolgok. Azt érezheti, egyetlen módon szerezhet jogosultságot mások szeretetére, sőt magára a létezésre is, ha feladja magát, alkalmazkodik. Sokszor ez együtt jár azzal, hogy fokozottan érzékeny mások fájdalmaira, és mindent megtesz, hogy ne okozzon fájdalmat, mert akkor elviselhetetlen bűntudatot érezne.

Több módja van annak, hogy egy kapcsolatban lemondjunk saját szükségleteinkről. Ez a mindennapos alkalmazkodástól egészen addig is elmehet, hogy valaki teljesen feladja önmagát, saját személyiségét.

Egy kapcsolatban enyhébb vagy intenzívebb szinten köszönhet vissza az önfeláldozó viselkedési minta:

Finomabb változatban simulékonyan idomul valaki egy kapcsolatban, alkalmazkodik, felad bizonyos tevékenységeket, melyeket azelőtt egyedül végzett. Odaadó lesz az ágyban, mindig jókedvű és kedves, elkészíti a vacsorát, látszólag nincsenek is elvárásai. Csakhogy egy idő után nem tudja elrejteni valódi önmagát, hogy néha feszült, dühös, vagy szomorú, ráadásul kiderül, hogy neki is elvárásai vannak.  Van, aki viszont mindig és mindenben alázatosan követi párját. Bennük idővel óhatatlanul feszültség gyűlik fel, és a nem tudatosodó harag és frusztráció miatt sokszor rejtett utakon lázadni kezdenek.

Van, aki tényleg csak akkor éli meg saját létjogosultságát és hiszi el szerethetőségét, ha konkrétan segít. Mindent elintéz párja helyett, elviszi mindenhová, megvásárolja, amire vágyik, érte él. Nem is tudja elképzelni, hogy e nélkül is szerethető lehet, ezért meg se próbálja, hogy hátradől és a saját örömeire fókuszál. Ez párjában bizonyos függőséget tud kialakítani, így valóban eléri a célját, azzal, hogy párja számára nélkülözhetetlenné válik.

Van, aki a család érdekében „mindent megtesz”, halálra dolgozza magát, hogy legyen pénzük, közben mindent elvállal és besűrít az összes további idejében. Azt gondolja „nem teheti meg” hogy lazít, mert akkor „mi lesz a családdal?” Minden felelősséget magára vesz, nem bízik benne, hogy az ő önfeláldozása nélkül is menni fognak a dolgok, és még jól is érezné magát. Sajnos a család érdekében történő hajtás azonban sokszor pont a családi élet rovására megy.

A „mártír” feleslegesen segíti párját vagy gyermekét olyan helyzetekben, amit ők maguk is meg tudnának oldani, sőt még kompetenciájuk is fejlődhetne. A mártír elpakol helyettük, beágyaz helyettük, mindig ő vásárol be, mindig ő mosogat, beviszi a szendvicset a TV elé, és egyebek. Ezzel sem párjának, sem gyermekének nem tanítja meg az önállóságot, ő maga pedig kimerül és frusztrálttá válik, hogy neki senki sem segít, miközben ő „mindent megtesz”.

Az önfeláldozás tehát mindig kettős: egyrészt az önfeláldozó saját identitásaként éli meg, és ha ezt nem tenné, úgy érezné, hogy nem hasznos és nem fontos, vagy nem is szerethető. Másik oldalról azonban mindenképpen frusztrációt szül benne, hiszen saját magát fosztja meg attól, hogy szükségletei kielégüljenek, és a másik is tegyen erőfeszítéseket.

Párterápia során egyik legfontosabb alapcél, hogy a nehézségekre olyan megoldást találjanak a párok, mellyel mindkét fél elégedett, azaz győztes-győztes helyzetet szeretnénk létrehozni. Ezt hívjuk problémamegoldó konfliktuskezelési stratégiának. Csakhogy a párok, akikkel találkozunk, gyakran nem ezt alkalmazzák. A rosszul megoldott konfliktusokból eredő feszültségek fennmaradnak akár hosszabb időre is, és kikezdik a kapcsolatot, ezért érdemes javítani rajtuk. Mindenkinek van egy domináns konfliktuskezelési stratégiája, de bizonyos helyzetekben többfélét is szoktuk használni.

5 fő konfliktus-megoldási stratégiát figyelhetünk meg:

Versengő/önérvényesítő stratégia

Aki ezt választja, az a konfliktust „harcnak” fogja fel, és mindenáron győztes pozícióra törekszik, a másik fél legyőzésére. A másik fél így szükségszerűen vesztessé válik, ezért szükségszerűen negatív érzelmek halmozódnak fel benne. Ez a megoldási mód nagyon rombolóan hat a párkapcsolatokra. Egy versengő „támadásaival” szemben folyamatosan mentegetőzésre, magyarázkodásra kényszerülhetünk, és abba a pozícióba kerülhetünk, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak. A bocsánatkérés sem könnyű olyasvalakivel szemben, aki vádol és le akar győzni. A valódi cél megvalósulásáig sajnos el sem jut a pár, mert ebben a harcban a felek nem tudnak a megoldásra figyelni, hanem csak a személyes győzelemre vagy sérelemre koncentrálnak. A „kinek van igaza” csatában messzire távolodnak a megegyezéstől. A versengő magatartása mögött is feltételezhetőek mélyebb, kielégületlen érzelmi szükségletek, csakhogy kommunikációs stílusával meg is gátolja, hogy azok kielégüljenek a kapcsolatában.

Alkalmazkodó/önalávető stratégia

Ez is egy győztes-vesztes stratégia, ahol azonban az egyik fél a „vesztésre törekszik”. Azaz lemond saját igényeiről vagy álláspontjáról annak érdekében, hogy ne legyen konfliktus és hosszú távon fenntartsa a kapcsolatot. Ez a stratégia általában önbizalomproblémákkal kapcsolódik össze, és az alkalmazkodó fél könnyen befolyásolható, irányítható. Ki örül egy ilyen partnernek? Bizonyára nagyon kényelmes egy ideig, de két probléma is felütheti a fejét a párkapcsolatban. Az egyik, hogy hosszútávon az önalávető megoldások miatt elvész a személyiség, az identitás, így a partnernek tulajdonképpen „nincs kit szeretni”. A másik, hogy természetesen az önalávetőnek is van véleménye, elképzelése, amit nem tud, vagy nem mer képviselni. Ha az önalávető fél elkezd például pszichoterápiába járni, és egyre inkább megtalálja önmagát, asszertívvé válik, akkor igencsak rácsodálkozhat a partnere, hogy saját véleményt kezd formálni a dolgokról. Akár a kapcsolat végét is jelentheti ez a változás.

Elkerülő stratégia

Ilyenkor nem hajlandó valaki tudomást venni a problémáról, nem törekszik annak megoldására vagy elodázza a rendezését. Úgy érezheti, hogy nem tartozik rá, semmi köze hozzá. A konfliktusból eredő feszültségek emiatt nem kerülnek feloldása. Nem reagál, hallgat, majd odébb megy. Ez a végletekig felbosszantja a párját, de az elkerülő fél újra és újra kicsúszik a kezei közül. Az elkerülő hajlamos inkább kerülő utakat keresni feszültségei oldására: alkoholba fojtja vagy munkába menekül, vagy minél kevesebb időt tölt otthon. Az elkerülő stratégia alkalmazása mögött sokszor a származási családból hozott rossz élmények állnak. A családban lévő konfliktusok előidézhetik a konfliktustól való félelmet, illetve kiegészülhetnek rossz indulatkezelési mintákkal, és alacsony felelősségvállalási készséggel.

Kompromisszumkereső stratégia

Sokan hajtogatják, hogy „a párkapcsolat kompromisszumokkal jár”, és „óhatatlanul kompromisszumokat kell kötni, mert anélkül nem megy”. Kompromisszumokat hoznak a kapcsolat érdekében, de mégsem boldogok. Mert a kompromisszumkereső stratégia valójában egy vesztes-vesztes stratégia. Pozitívuma, hogy a pár végül is talál közös megoldást, mégis, egyik fél sem éri el a valódi célját, egyik fél számára sem jelent valódi „győzelmet”, senki sem elégedett igazán. Ráadásul sokszor azért születik meg egy kompromisszum, hogy végre lezáruljon a konfliktus, de az indulatok, sérelmek tovább tartanak, és emiatt akár teljesen megszűnhet az együttműködés. Sok olyan probléma lép fel egy pár életében természetesen, amikor a kompromisszum elérése is fontos lépés, mert nagy árkok húzódnak a felek eredeti kiindulópontjai között.

Problémamegoldó/együttműködő stratégia

Ez a leghatékonyabb és legérettebb, a győztes-győztes” stratégia. Aki ezt alkalmazza, az általában nyíltan kezdeményezi a feszültségek feloldását, hogy minél hamarabb véget vessen a kellemetlen állapotnak. Meg tudja fogalmazni őszintén saját igényeit és elvárásait, ugyanakkor figyel a másikra, nem akarja megbántani. Mindkettőjük számára elfogadható megoldásra törekszik, ami már nem kompromisszum, hanem megállapodás (konszenzus). Képes lemondani rövid távú előnyeiről a másik kedvéért, megtesz dolgokat, hogy hosszú távon mindenki jól érezze magát.

Itt kiderítheted, hogy te melyik stratégiát használod legtöbbször:

http://rodin.hu/hroazis/?teszt=thomaskilmann&step=1

Talán senkit nem tudnak úgy idegesíteni a szülők, mint a saját gyerekeiket. Sokan a saját szüleiket még akkor is nehezen viselik, amikor pedig már bőven a harmincas, negyvenes éveiket tapossák. Mindannyiunknak ismerős tapasztalat, hogy hiába vagyunk már felnőttek, állunk a saját lábunkon, hiába bírunk önálló egzisztenciával, terelgetjük saját gyerekeinket és igazgatjuk saját vállalkozásunkat, ha hazamegyünk, otthon megint csak szüleink gyerekeivé avanzsálunk.

(Mariusz Kedziersk)

Nem csupán annyiban válunk gyerekké, hogy úgy mondják nekünk, hogy vegyünk sapkát, ha hideg van, vagy eszünk-e rendesen, vagy beleszólnak a dolgainkban, mint amikor 9 vagy 15 évesek voltunk. Hanem úgy is – és ez az ijesztőbb – hogy újra gyereknek is érezzük magunkat. Megjelennik bennünk ugyanaz az idegesség, türelmetlenség, düh, amit egy mondat fémjelez leginkább: „hagyjál már!” Ennek ki-ki így, vagy úgy, de hangot is ad. Például úgy, hogy „anya, már felnőtt vagyok”, „anya, tudok vigyázni magamra”. Tehát megjelenik az elsődleges érzés, a gyermeki énállapotunkból hozott dacreakció, mellé társul azonban a reflexió is: hisz én már felnőtt vagyok, tudom kezelni. Eluralhat minket ugyanakkor az önostorozás is: „nem igaz, hogy nem tudom higgadtan kezelni”.

Fontos belátás az, hogy nem a szüleinkkel érdemes összeveszni ilyen helyzetekben, persze fontos kiküzdeni felnőtt jogainkat. Hanem érdemes a magunkban lévő dacos, lázadó vagy sértett gyermeket valahogy feloldani odabent, hogy felnőttként tudjunk ne csak megszólalni, de a gyermeki énérzés se szippantson magába. Ez olyan belső munka, amihez már nincs igazán köze a szüleinknek. Nem velük van dolgunk, hanem magunkkal.

Ezzel sokat nyerünk. Először is a szüleinkkel való kapcsolat harmonikusabb lesz, másodszor tanító jellegű tapasztalat saját kontrollunk erejéről, harmadszor pedig felnőtt énünk erősödni fog általa. Sokakban ugyanakkor nagyon hangos, lázadó vagy sértett a belső gyermek. Ekkor komoly önismereti munkára lehet szükség, hogy utánajárjunk, hogy minek is szólnak az intenzív érzések.

A kötődési problémák manapság a fiatal felnőttek “népbetegsége”. Az intimitás deficitjei mögött sokszor a saját gyermekkorunkból eredő rossz tapasztalatok állnak. A sérüléstől, csalódástól való félelem ilyenkor felnőttként is megakadályoz bennünket, hogy valakit közel engedjünk, megmutassuk magunkat.

Masszív védekező rendszereket alakítunk ki annak érdekében, hogy ne sérüljünk. Ilyenkor az érzelmi biztonság megélése a legfontosabb, amit a másik közelsége vagy szeretete “veszélyeztet”. Bizalmatlanok vagyunk, félünk, hogy „átver, elhagy, visszautasít, csalódást okoz”, vagy akár tudattalanul attól, hogy „én nem leszek elég jó”. Eljuthatunk odáig, hogy el is fojtjuk saját intimitási és szeretet iránti szükségletünket: bár a fejünkkel tudjuk, hogy valami nem stimmel, „kéne már párt keresni”, hiányérzetet azonban nem érzünk.

A fiatal felnőttkor Erikson által leírt legfontosabb életfeladata pedig az intimitás kialakítani tudása. Az intimitás alatt a kapcsolódási és elköteleződési képességet értjük, amikor az egyén képes önmagát feltárni/odaadni, és beengedni valakit az életébe, ez által összekapcsolódni, ahelyett hogy örökké távolságot tartana vagy elszigetelődne, vagy csupán epizodikus kapcsolatokat tartana fent. Erikson ezt a szakaszt 19 és 35 év közé helyezi, bár nagyon egyéni, hogy ki mikor érkezik el ide.

Nem evidens persze, hogy mindenki arra vágyik, hogy elköteleződjön, családot alapítson és gyermekeket neveljen, lehet másképp is. Vannak, akik nem igazán éreznek szükségletet a kapcsolódásra, és vannak, akik rövidebb kapcsolatokat tartanak fenn. Az is lehet, hogy egy pár régóta stabil kapcsolatban él együtt, de a jövő tervezésére nem gondolnak, és a gyermekvállalás kérdése még a 30-as éveikben is hidegen hagyja őket.

Így is lehet dönteni, nincs előírás vagy szabály arra, hogy hogyan kell élni. De az nagyon fontos, hogy ez a választás szabad döntés következménye legyen. Ehhez lehetséges, hogy be kell gyógyítani az élettörténet során elszenvedett lelki sérüléseket, hogy aztán szabad elhatározásból írjuk meg saját forgatókönyvünket, és ne kényszerítsen bele egy olyan pszichés valóság, amit nem mi választottunk.

Sokszor a kötődési probléma kerülőutakon fejeződik ki, ezért észre sem vesszük. Előfordul, hogy öntudatlanul a szoros szülői vagy testvéri köteléket helyezzük előtérbe, ami nem enged más szeretetszemélyt beengedni az életünkbe. Van, aki a barátaival tölti fel azt az érzelmi szükségletet, amelyet mások egy párkapcsolatban tesznek, ezért nincs hiányérzete. Van, aki virtuális kapcsolatokat tart fent, mert az biztonságosabb. Mások plátói szerelmeket hajszolnak, melyek feltöltik és lekötik az érzelmi életüket, de nincs reális esély arra, hogy valódi intimitásba kelljen kerülni.

Nehéz felismerni intimitástól való félelmünket, ha tudunk látszólag valós indokot találni arra, hogy miért nincs párunk. Sokan szeretjük azt gondolni, hogy azért nem tudunk komoly kapcsolatot kialakítani, mert “nem találunk megfelelő embert hozzá”. Ilyenkor jellemzően olyan magasra kerül a mérce, hogy rendszerint elbuknak a próbálkozók. Vagy éppen olyan embert választunk, akivel nem lehetséges a komoly kapcsolat elindítása, mert házas, vagy valamilyen más okból elérhetetlen.

35 éves korunkra jellemzően a következőképpen módosul a gyermekvállalással kapcsolatos esetleges bizonytalanság:

• az a hiedelem, hogy még tíz év van szülni, ötre csökken
• részben emiatt még nagyobb teher rakódhat a párkapcsolatokra
• néhány férfi eleve csak ezt a dilemmát látja, ha egy ilyen korú nőre néz
• egyre többen tolják szembe a babakocsit, ami akkor is elbizonytalanító érzés ebben a korban, ha nem különösebben akar valaki gyereket.

Sok 35 körüli nő arra jön rá, hogy nem arról van szó, hogy akar vagy nem akar gyereket, hanem hogy egy élethelyzetben akar vagy képes valaki szülni. Tehát mind a kapcsolat légköre, potenciálja, mind a másik fél együtt hozza létre azt a közeget, amelyben megfogan egy gyerek gondolata. Sokaknak persze semmiféle ilyen közeg nem könnyíti meg a dolgát, mégis szül: teherbe esik egy bizonytalan státuszú kapcsolatban, vagy partnere ellenérzései mellett, vagy két kapcsolat között és megtartja. A nők egy másik csoportjának azonban sokkal fontosabb a biztonság és kevésbé központi a gyerek, ezért talán eleve kisebb eséllyel kerülnek ilyen helyzetbe.

Mi vár arra, aki hajlamos túlgondolkodni a kérdést?

Márpedig a kutatások szerint a gyermektelen nőknek szignifikánsan nagyobb az IQ-ja, ami persze talán csak azzal függ össze, hogy kevesebb értelmiségi nő szül, szóval ezek a nők elég sok gondolatot fognak áldozni a kérdésre. Számba veszik az összes érvet és ellenérvet, mélyen vizsgálják magukban a gyermek iránti vágyat, végiggondolják a gyermek felnövekvésének állomásait, és lehet hogy azért is, mert valamiféle “anyai ösztön” mérsékeltebb lángon ég bennük, de igen racionálisak tudnak maradni eközben. Pontosabban különféle arányban keveredhet bennük a racionalitás és a gyerekvágy: nem lenne rossz egy bébi, de nem minden áron.

Bizonyos kutatásokból az is kiderül, hogy a gyerekparát nem átélő nők nem gyerekkori traumáik, saját alkalmatlanságérzésük, karriervágyuk vagy üvegházhatástól való félelmük miatt nem vágynak gyerekre. Még csak nem is igaz, hogy nem vágynak rá, pusztán jó nekik úgy is, ahogy van. És ez az alaphangoltságuk egészül ki a fenti felismeréssel, hogy ha mégis olyan élethelyzetbe kerülnek, ahol minden klappol gyerektémában, akkor simán szülni fognak. Mert ezek a nők nem harcos nemszülők, hanem az esetlegesség nyitottvégűségében úsznak, felelőtlenül élnek bele a világba – fogalmaznak mások.

Persze szembetalálkozni a babakocsit toló gimis osztálytárssal, pláne a hét évvel fiatalabb kolléganőkkel, önreflexivitásra késztető tapasztalat. Főleg, ha olyanok is elkezdik finoman azt kérdezgetni, hogy „nem félsz, hogy meg fogod bánni”, akik eddig hozzájuk hasonlóan lazán álltak a kérdéshez. Annyira azonban koránt sem feltétlenül szoronganak ezek a nők, hogy direkt olyan pasit keressenek, „akinek szülni lehet”. Persze vannak olyanok is szép számmal, akik igen, ők gyakran egyik pillanatról a másikra, vagy egyre határozottabban valóban elkezdenek apák után nézni.

Írva vagy íratlanul, a párkapcsolatok mindegyike rendelkezik valamilyen „párkapcsolati szerződéssel” melyben a szerződő felek, azaz a párok meghatározzák, hogy mi fér bele és mi nem a kapcsolatukba. Ez a „szerződés” lehet, hogy minden párkapcsolatunkban másképp néz ki, hiszen a pár mindkét tagja alakítja a kapcsolat során. A szerződésben benne foglaltatik, hogy mennyi időt töltenek együtt, együtt élnek-e vagy sem, mennyi önállóság és szabadidő fér bele, milyen a viszonyuk a hűséghez-hűtlenséghez, mik az elvárásaik, mi a viszonyuk az érintéshez, mennyire nyitottak a barátok felé, és egyéb ehhez hasonló egészen konkrét dolgok.

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy azt képzelik, nem lehetnek elvárásaik egy kapcsolatban. Ők azok, akik magukban keresik mindig a bajok forrását, és igyekeznek belesimulni párjuk kapcsolati szerződésébe, nehogy elveszítsék annak szeretetét. Csakhogy elvárások attól még mindenkiben vannak, ezzel fontos tisztában lenni.Csinálhatok úgy, mintha nem lennének, törekedhetek rá, hogy ne zavarjon a párom bizonyos viselkedése – hűtlensége, távolságtartása – ha azonban valójában belül, érzelmileg nem tudom elfogadni, akkor szenvedni fogok a kapcsolatban.

A másik oldalon, sokan már az „elvárás” szótól is megijednek, mert azonnal szabadságuk korlátozását vélik felfedezni benne. Csakhogy egy párkapcsolatban két ember szükségleteivel, ritmusával és igényeivel kell kalkulálni: ettől párkapcsolat! Nehezen elképzelhető egy olyan kapcsolat, ahol az egyik fél semmilyen elvárásnak nem felel meg, nem figyel párja szükségleteire, mert ez már nem is lenne párkapcsolat, hanem két független ember egymásmellettisége. Mégis sok hasonlóval találkozunk. Jó esetben természetesen a szükségletek találkoznak, és a párok nem élik meg elvárásnak azok kielégítését. Ilyenkor könnyeden boldogulhatunk egy kapcsolatban.

Akkor van gond, ha a pár egyik vagy másik tagja nagyon különböző párkapcsolati szerződésben gondolkodik, és túl nagy kompromisszumot jelentene a másiknak, ha ahhoz igazodna. Igen ám, de szereti a másikat, és meg akarja tartani a kapcsolatát.

Például ha valaki szeretne összeköltözni 3 év után, de a párja ragaszkodik a távolsághoz és a különéléshez. Vagy ha az egyik fél ragaszkodik a szabadságához, és másokkal is randizik, miközben a másik ettől szenved. Vagy ha nagyon különböznek a párok abban, hogy hol szeretnének élni/lakni. Vagy ha csak az egyikük vágyik gyermekre (a közeljövőben vagy egyáltalán), a másikuk nem.

Ilyenkor kellene megkezdődnie a hosszas egyeztetéseknek, hogy megfelelően és arányosan egymáshoz igazítsák az igényeiket, hogy mindkettőjük számára elfogadhatóvá váljon, amit együtt „beleírnak” abba a bizonyos kapcsolati szerződésbe. Ezt az egyezkedést heves érzelmek és ellenállások színezhetik, ezért sokan úgy döntenek, hogy inkább bele sem mennek a párbeszédbe, mert a sérüléstől vagy konfliktustól való félelem erősebb bennük. Inkább választják a belső, csendes szenvedést, a vágyak vagy az elégtelenségérzés elfojtását, mint tisztázni és kimondani azokat a különbségeket, melyek valójában kapcsolatuk végét is jelenthetik.

Hiszen ha kimondjuk, hogy az egyik fél kizártnak tartja, hogy elfogadja a másik játékszabályait, akkor maga a kapcsolat is megkérdőjeleződik. Ha pedig valaki veszélyben érzi az identitását, mert túl nagy kompromisszumot kellene kötnie, akkor szintén hajlamos kerülni a beszélgetést. Azonban egyeztetés nélkül ugyanúgy tovább szenvednek a felek, csak éppen a “színfalak mögött”. És prolongálnak egy olyan kapcsolatot, amellyel az egyik vagy másik fél nehezen tud megbékélni.

Sokszor a másik megváltozásába vetett hit tart fenn olyan kapcsolatokat, ahol a szerződés nem passzol mindkettőjükre. Persze a változás lehetséges, és bízhatunk is ebben, ám a változáshoz vezető egyik első lépés az, ha a szükségleteinket és elvárásainkat kommunikáljuk, vállalva azt a kockázatot is, hogy ezzel krízisbe sodorjuk a kapcsolatot. A krízis azonban sokszor a kapcsolat megújulását, átrendeződését hozza magával, amelyben a tagok is komolyan meg tudnak változni.

Apróságokon felcsattanunk, a másikat hibáztatjuk, ha valamit elbaltázunk, még azért is a párunkra haragszunk, ha beverjük a könyökünket, nem értjük, hogy „mit nem ért”, azt hisszük, hogy direkt csinál valamit, csak azért, hogy „minket idegesítsen”.

Amikor eljutunk oda, hogy mindenért a párunk lesz a hibás, akkor álljunk meg egy pillanatra, és próbáljuk tisztázni, mi is a problémánk. Nekünk magunknak mi bajunk van?

A magunkkal kapcsolatos problémákat ugyanis sokszor könnyebb a „másik kerülőútján” megélni, tehát ahelyett, hogy feltárnánk, hogy mi minden okoz bennünk feszültséget, lényegesen egyszerűbb a másikra haragudnunk. Ez számtalan „előnnyel” jár, amelyek persze pszichológiai előnyök, tehát kétarcúak: megspórolunk vele komplex érzésekkel való viaskodást, önismereti munkát, szembenézést elfojtásainkkal, viszont közben párkapcsolatunkat romboljuk vele.

Sokszor könnyű rájönni, hogy mitől vagyunk feszültek, számtalan esetben azonban igen nehezen áll össze a kép. Mi is a bajom, mitől vagyok ilyen feszült/frusztrált/ideges/szomorú? Sokszor még az ezek közül való választás sem egyértelmű. Lehet, hogy csak egy nagy szürkeséget érzünk, valami levertséget, fáradtságot vagy türelmetlenséget, és további lelki nyomozómunkával jár feltárni, hogy emögött valójában frusztráció vagy kudarcérzés bújik meg valami miatt, szomorúság vagy éppen szorongás rejtőzik, valami jövőbeli feladat miatt.

Tehát, amikor úgy érezzük, hogy párunk minden lépésével „kihúzza a gyufát”, akkor kezdjünk gyanakodni! Éspedig gyanakodjunk magunkra! A következő lépés, hogy próbáljuk valamivel pontosabban belőni, hogy mi is a vezető érzés ebben a minket nyomasztó kaotikus konglomerátumban. Ha ez sikerül, akkor már jó úton vagyunk, hogy megtaláljuk az okát is az érzésnek. Tehát: oké, szorongok, de mi vár rám, mit nem teszek meg, ami miatt? Oké, frusztrált vagyok, de mi miatt, mi nem sikerült/mit fojtok el?

Ráadásul a helyzet öngerjesztővé válik. Ugyanis, ha egy jogos érzés helyett (szomorúság, frusztráció) egy másikat élünk meg (harag párunkra), attól az eredeti érzés nem szűnik meg, sőt, még el is fedjük haraggal, miközben azért érezzük, hogy nincs igazunk, ezért még bűntudat is rápakolódik.

Úgyhogy, önismeretre fel! Nem lesz könnyű, de megéri.

Ha este rosszkedvűen érkezünk haza a munkahelyünkről, az arcunkra van írva a lehangoltság, és erre nem jön semmilyen reakció, hanem párunk a szokásos rutinból reagál, „na mi lesz a vacsi?”, akkor igazán magunkra maradunk a bajunkkal.

Ha kiborulunk valamin, és kifejezzük indulatainkat, de a párunk csak annyit mond: „elegem van abból, hogy már megint hisztizel”, akkor ismét nagyon egyedül maradunk, megértés hiányában.

Ha részletesen elmesélünk egy érzelmileg megterhelő problémát, és a párunk ezt kedvesen meghallgatja, de aztán elkezd minket hibáztatni, kioktatni, vagy csak jó tanácsokat adni, akkor szintén nem érezzük a támogató együttérzést.

Ha nincs empátia, akkor meg nem értettnek érezzük magunkat, és egyedül maradunk a párunk mellett. Az empátia vagy együttérzés az, amikor a párunk képes verbális és nonverbális jelzéseink dekódolására, és érzékenységet mutat a lelki állapotunkkal szemben.

Természetesen a párok ketten vesznek részt ebben a történetben is. Hiszen ha valaki nem tudja jól kifejezni az érzéseit, akkor nehéz vele empatizálni. Van, aki a látszat fenntartása érdekében mindig pozitív és mosolygós, talán még ő maga sem tudja, hogy mennyi dolog nyomasztja valójában. Van aki duzzog, puffog, vagy képeket vág, de ennél jobban nem tudja megfogalmazni érzéseit, ami szintén nehezen vált ki empátiát, inkább idegesítő. Előfordul, hogy valaki „nem engedheti meg” magának, hogy gyengeséget vagy szomorúságot lássanak rajta, ez által nem engedi meg azt sem, hogy együtt érezzenek vele.

Az empátiás készség tanulható. Mindenki számára elsajátítható, ha tényleg szeretnénk ebben fejlődni.

• Első lépés az, hogy csendben végig tudjuk hallgatni a párunkat, anélkül, hogy kérdéseket tennénk fel, vagy félbeszakítanánk. Ez már önmagában gondot tud okozni némely párkapcsolatban.

• A gyakorlat második része, hogy a párunkat meghallgatva az érzéseire figyeljünk és nem feltétlenül a tartalomra. Ezzel még több gond szokott lenni, mert a párok szeretnek a „kinek van igaza” üzemmódban dolgozni és nem a „megértésre törekvés” üzemmódban.

• Harmadik lépésben egyszerűen megfogalmazzuk, amit látunk rajta és visszajelzést adunk: „Látom, mérges vagy. Látom, szomorú vagy. Értem, hogy ideges vagy. Értem, hogy nyugtalanít a dolog.” Ez az, ami helyett gyakran a kritika és a jó tanács hangzik el, csakhogy ez nem az érzelmeket célozza, ezért nem hoz megkönnyebbülést. Pedig sokszor a másiknak csak egy érzelmi válaszra van szüksége, hogy értjük, látjuk, hogy mi van benne.

• Legvégül biztosíthatjuk párunkat arról, hogy nincs egyedül, egy öleléssel vagy szavakkal is kifejezhetjük, hogy szeretjük.

Bár azt gondolhatnánk, hogy szexuális preferenciáink, tehát hogy mit szeretünk az ágyban, többé-kevésbé hozzánk tartoznak, mégis ezek legalább annyira a két fél közötti harmónián, diszharmónián, fizikai és kapcsolati sajátosságokon múlnak. Tehát a szexuális preferenciák, bár persze az egyénről is szólnak, azonban párkapcsolati tanácsadóként azt látjuk, hogy (amennyiben nem valamilyen karakteres perverzióról, szélsőértékről beszélünk) a kapcsolat maga sokszor legalább annyira meghatározza, hogy mire vágyunk a szexben, mit tudunk nyújtani, mire mondunk igent vagy nemet és így tovább.

A szexuális szokásokat mérő tesztek általában nem kérik, hogy bizonyos partnerre gondoljunk, csak úgy általában kérdeznek rá, hogy mit csinálunk szívesen intim helyzetben. Azonban igen másként élik meg az emberek nőiességüket/férfiasságukat, szexuális vonzerejüket és képességeiket eltérő párkapcsolatokban. Erre szokás talán mondani, hogy „működik a kémia” két ember között, vagy pedig csak „oké, elmegy a szex” .

Mást enged meg magának az ember a szeretőjével mint a férjével vagy a feleségével, a fuck buddy-jával vagy élete szerelmével. Visszatérően halljuk férfiak szájából, hogy a „gyerekeim anyjával nem tudom” ezt vagy azt megtenni. 

A szexuális energia egyik legfontosabb forrása a másik vágya. Persze vannak olyan esetek, hogy valamilyen okból partnerünk nem vágyik ránk, vagy mi rá (például depresszió, szorongás, teljesítménykényszer, kapcsolati problémák miatt). Ha azonban két ember között „kb működik a kémia” , akkor a mindannyiunkban ott lévő „szexuális lényt” a másik vágya kelti életre. Ha vággyal néz ránk, vággyal ér hozzánk, akkor a vágya feltölt minket önbizalommal, szexuális erővel, vággyal. És fordítva – a mi vágyunk (kifejezése) vágyat kelt partnerünkben. Ez sokszor a szerelmi szenvedély felkeltésére is igaz, nem csak a szexualitásra. És minél inkább megéljük magunkat mint a vágy tárgyát, mint a másik tekintetéből feltöltött szexualitású nőt vagy férfit, annál jobban meg merjük élni magunkat az ágyban is.

Találkoztunk olyannal, aki évtizedekig nem tudta élvezni az orális vagy anális szexet, majd lett egy partnere, akivel imádja és folyton arról fantáziál. Van aki általában a „kurvás” vagy éppen a nagyon „érzelmes” szexet folytatta egész életében, majd találkozott valakivel, akivel éppen az ellenkezőjében mélyednek el és élik meg magukat.

A szex milyensége szimbolizálhatja a kapcsolat egyéb, lelki jellemzőit is. De az is lehet, hogy két ember szexuális együttléteinek „műfaja” eltér kapcsolatuk „mindennapi” jellegétől. Évek óta együtt élő, szinte baráti párkapcsolatokban a szexualitás is lehet könnyed, de lehet fojtott is, olyan terep, amelyen valamiért nem tudnak magabiztosan mozogni a párok. Előfordulhat, hogy éppen azért, mert túl közel vannak egymáshoz. A közelség pedig, bár az intimitásnak kedvez, de sokszor káros a szexualitásra.

Egy konfliktusos kapcsolatban ezért is működhet a szex nagyon jól, (akár mert feszültségoldó szelepként is funkcionálhat), mivel a konfliktusos vagy biztonságot nem adó kapcsolat olyan lelki távolságot állandósít a két fél között, ami a szexnek éppen, hogy jót tesz: beleviszi azt az idegenséget, ami a megszokott, nyugis kapcsolatokból hiányozni kezd.

Nem érdemes azonban általánosítani. Van, aki a biztonságban, van aki éppen a stabilitás hiányában tudja megélni igazán szexualitását.

Milyen a felszabadult szex?

Összeszedtünk néhány jellemzőt, amit jól működő párok gyakran kiemelnek mint kimondottan a felszabadult, "szégyen és undor nélküli" együttlétek sajátosságait, és mi is fontosnak tartjuk leírni. Persze sok egyéb szempont is van, illetve nem kell az alábbiakból mindegyiknek teljesülnie.

• Kezdeményeznek, ha akarnak, és nemet mondanak, ha akarnak.
• A párok szexuálisan vonzónak érzik saját magukat a kapcsolatban.
• Ki tudják fejezni, hogy a másikat is szexuálisan vonzónak látják. Kifejezik fizikailag és verbálisan is.
• Gyakran fantáziálnak a másikról távollétében. Ebbe a fantáziába akár más személyek is beleszövődhetnek. Vagy akár másokról is fantáziálhatnak parallel, de ez nem csökkenti a partner iránti vágyat.
• Mesélnek egymásnak az egymással kapcsolatos szexuális fantáziáikról és vágyaikról: hogyan, milyen pozíciót, milyen szituációt képzelnek el. Szex közben is tudják akár használni a verbalitást.
• Képesek finom változtatásokat vinni a szexuális életükbe. Nem feltétlenül a kámaszútra összes pozíciójának kipróbálásáról van szó, hanem apró mozdulatokról, minimális szerepfelvételekről (pl. aktív, passzív, ellenálló, domináns).
• Fizikai örömet jelent számukra a partner fizikai öröme.

Szélsőséges féltékenység mögött meghúzódhatnak korábbi kapcsolatok rossz tapasztalatai, de sokszor az érzelmi örvények inkább gyermekkori eredetűek: a szülőkkel kapcsolatos korai elhagyottság- vagy becsapottság újraélései a szerelmi kapcsolatokban. Beindíthatja önbizalomproblémánk, de akár a feldolgozatlan testvéri rivalizáció is, ami mögött a kínzó vágy rejlik, hogy egy hozzánk közel álló személy figyelme és szeretete kizárólagosan ránk irányuljon.

A jó féltékenység

A féltékenységnek van egy egészséges szintje, amely a stabil kapcsolat védelmét szolgálja. Természetes jelenség, hogy vigyázunk a párunkkal való szövetségre, hiszen a hosszú távú elköteleződéshez, vagy a gyermekek közös felneveléséhez szükséges a kizárólagos odaszentelődés.

A féltékenység akár fel is pezsdítheti a kapcsolatot, fokozhatja az intimitást és a vágyat. Kihozhatja a párokból a jó tulajdonságaikat, hiszen „versenyhelyzetbe” kerülnek, meg kell küzdeniük a riválissal. A „jó” féltékenység esetében újra átéljük, mennyire ragaszkodunk a másikhoz, mennyire szépnek és vonzónak találjuk őt. Megerősödünk a választásunkban, hogy jó pasit/csajt választottunk, aki másoknak is tetszik, büszkék lehetünk rá.

A féltékenység sokszor azonban más forrásból táplálkozik, mint a természetes szerelemféltés. Lássuk a “nem indokolt” féltékenység 3 típusát, amikor a hátterben valójában az egyik fél pszichés problémái húzódnak meg.

A birtoklásból eredő féltékenység: “az enyém vagy”

Egyik torz formája a féltékenységnek, amikor valaki totális kontrollt szeretne gyakorolni a másik felett. Ellenőrzi minden lépését, tudni szeretne minden percéről: hol van, mit csinál, mit eszik, mit gondol éppen. Az ilyen ember hajlamos átlépni a privát zóna határát is, megszállottan követi a másik facebookozását, megszerzi jelszavait, belép a levelezésébe. A birtoklás számára a legfontosabb: „ő az enyém”, „csak nekem legyen csinos”, „mindent tudnom kell róla”. Minden olyan időmorzsa, amivel a másik „nem tud elszámolni”, azonnal féltékenységre ad okot. A másik oldalon azonban látnunk kell, hogy csupán egy dependens és önalávető személyiség képes elviselni ezt a fajta birtoklást.

Szélsőséges esetben a „féltett” fél előbb-utóbb szabadságharcot indíthat el, akár ki is lép a kapcsolatból. Ilyenkor a féltékeny társ önigazolást nyer: hiszen ő „megmondta” hogy ez lesz. Jobb esetben a „féltő” fél azonban a késztetés ellenére, hogy minden felett kontrollt gyakoroljon, képes uralkodni magán, és a párok meg tudják beszélni, kinek milyen szabadságra van szüksége. Akárhogy is van, ettől az állapottól valójában mindkét fél szenved: az is, akit korlátoznak és az is, aki korlátoz.

Kisebbrendűségi érzésből eredő féltékenység: “nem vagyok elég jó”

Ha valakinek önbizalomproblémái vannak, akkor folyamatosan összehasonlítja magát másokkal, és általában alul marad. Párkapcsolatában sem elégedett magával, sokat gondolkodik azon, hogy vajon egy másik nő/férfi hogyan tetszene a párjának, vajon szívesebben választana-e egy szebb, soványabb, magasabb, izmosabb partnert. Mivel alapvető élménye/önmegélése hogy ő „nem elég jó”, ezért azt feltételezi, hogy partnere szerint sem elég jó, ezért egy „jobb” bármikor kitúrhatja a helyéről.

Féltékenykedésével valójában partnere folyamatos visszajelzését szomjazza, külső megerősítésre vágyik. Ha párja megnéz valakit, vagy csak tetszik neki egy színésznő az újságban, ez máris elég okot ad a maró féltékenységre. Leginkább a féltékeny fél szenved az állandó önbizalomhiánytól, de a kedvesének sem könnyű lépten-nyomon azt bizonygatnia, hogy párja igenis tetszik neki, ezért választotta őt.

A féltékeny fél oldalán tehát a saját szerethetőségébe vetett hit hiánya mellett, az intim kapcsolatokkal szembeni bizalmatlanságot is megtalálhatjuk. A hosszú távú kötődés kialakulásával bár egyre nagyobb biztonságban fogja érezni magát a párja mellett, de a kényszeres késztetése, hogy állandóan összehasonlítgassa magát a feltételezett riválisokkal, nem szűnik meg, amíg magával nem békül ki.

Ha magunkból indulunk ki: “mennyi jó pasi/csaj van még”

Ha őszinték vagyunk magunkkal, belátjuk, hogy sokszor azt feltételezzük a párunkról, ami éppenséggel bennünk zajlik. Kérdezgetjük párunkat, hogy „szeretsz még?” miközben éppen mi bizonytalanodtunk el saját érzésinkben. „Biztos megtetszett valaki” – mondjuk, miközben éppen nekünk tetszett meg valaki. Ha flörtölünk valakivel, vagy felkavar egy találkozó a volt párunkkal, akkor otthon féltékenykedni kezdünk. Mivel megfordul a fejünkben a félrelépés gondolata, ezért feltételezzük, hogy az övében is megfordulhat, és előre reklamálni kezdünk. Az egész azonban meglehetősen tudattalanul játszódik le.

Figyeljük tehát a vádaskodásainkra adott reakcióit, és próbálunk biztosítékokat gyűjteni, hogy nem lépett félre. Ez a jelenség nem olyan ritka, és nincs is vele semmi baj, ha tetten érjük magunkat. Ilyenkor ugyanis saját lelki történéseinket vetítjük bele, projiciáljuk a párunkba, tehát úgy keresünk biztosítékot a hűségére, hogy éppen mi magunk nem vagyunk teljesen „ártatlanok”. Jól ismert jelenség azonban, hogy amit az ember magának megenged, megbocsát vagy természetesnek tart, ha a partner teszi, elviselhetetlenül rosszul tud esni.

Próbáljuk tehát meglátni, mikor szól a gyanú rólunk! Érezzünk rá, hogy a gyanú hozzánk tartozik, bár mi a másikat gyanúsítjuk hűtlenséggel. Ez sokszor persze nehéz, mert ha féltékenyek vagyunk, akkor egy ártatlan jelet, jelenetet is már eleve megcsalásnak, a megcsalás bizonyítékának látunk. Próbáljunk ilyenkor megállni egy pillanatra és feltenni egy másik szemüveget, amelyen keresztül talán megláthatunk más kézenfekvő értelmezéseket is.

Minden hosszútávú párkapcsolatnak kimunkálódik, kicsiszolódik a saját személyisége. Az, ahogyan a két ember egymással van, szót ért vagy éppen nem ért szót. Ahogyan egymásra néznek, amilyen hangulatot árasztanak. Minden embernek külön-külön is megvan a személyisége, azonban, hogy együtt, a kapcsolatukban milyen atmoszféra képződik meg, nem csak azon múlik, hogy a két-két személyiség önmagában milyen.

Két ember összepasszolásának számtalan fokozata, sikerültsége, minősége, íze van. És ez a sajátos íz nagyon más lehet belülről érezve és kívülről látva. Ami belülről egy kapcsolatot összetart, kívülről sokszor láthatatlan. Ezért is áll elő gyakran az a helyzet, hogy a barátok értetlenül kérdezik, hogy miért nem hagyod ott, vagy éppen: mi bajod vele, olyan jók vagytok együtt? Mert ők bár kívülről sokszor jól látják, de nem érzik a párkapcsolatotok sajátos, belső hangulatát.

Ezt a belső hangulatot meghatározza, hogy belőle és belőled mit hoz ki a másik, milyennek érzed magad, amikor együtt vagytok. Mi az a regiszter, amit a kapcsolat a te személyiségedhez hozzáad? Vonzónak érzed magad, ha vele vagy? Úgy érzed, hogy a helyeden vagy, vagy éppen, hogy folyton küzdened kell, hogy a másik megértsen téged: elfogadja értékrended, véleményeid? Igazolja a másik a létedet, vagy megkérdőjelezi? Fél szavakból is értitek egymást vagy folyton magyaráznod kell magad? El tudod-e mondani a véleményedet úgy, hogy ne bántsd meg?

Milyen arányban vagy jelen a kapcsolatban: van elég tered, figyel-e rád partnered, vagy inkább ő a centrum? Kapsz-e megerősítést? Véleményei elbizonytalanítanak vagy segítenek? Kirtika formáját öltik vagy támogatásét? Ki ad biztonságot kinek? Milyen szerepben találod magad visszatérően?

Milyen, amikor igazán jó együtt? Az intimitás hőfoka elég-e neked? Milyen érzelmeket éltek meg a legtöbbször együtt? Meg tudtok-e élni együtt szomorúságot is? És örömet? Meg tud-e lepni? Tudtok-e jól hallgatni együtt, milyen a csönd hangulata köztetek? Jól esik-e sírni, ha ő is látja? Van-e köztetek kacsintás? 

Mi az a tekintet, amivel egymásra néztek, amikor haragszotok, szex közben vagy egy kocsmaasztalnál beszélgetve? Tetszel-e magadnak, amikor vele vagy? Ő e az ember, akit elképzeltél magadnak?

A kérdésekre adott válaszokból desztillálódik ki a kapcsolatotok saját, csak rátok jellemző személyisége, ami változik, ahogyan a személyiség is folyton változik, alakul. És amit lehet reálisabban és szorongásaink, sémáink szemüvegén keresztül is megítélni. És persze fejleszteni is, mert a párkapcsolat "személyisége" is fejleszthető. A fenti kérdések után ezen érdemes elgondolkoznunk, hogy mit tudnánk tenni mi ezért a változásért.

Vannak olyan szerelmek, amelyek valamiért nem tudnak kimúlni belőlünk. Bármilyen sok idő telik is el, akár már másokba is beleszerettünk közben, együtt is élünk valakivel, de ha újra felbukkan az illető az életünkben, mégis újra és újra képes benyomni rajtunk egy gombot, aminek vagy engedünk, vagy nem, de valahogy mindig hatni tud ránk. Erre szokták azt mondani, hogy „valami dolgom van vele”. Valószínűleg azonban nem is vele, hanem magammal.

Egy ilyen szerelem mindig magunkról informál minket, olyan kódnyelven írt tünet, amit megfejtve hasznos tapasztalatokat szerezhetünk magunkról.

Milyenek az ilyen szerelmek? Szerelmek-e egyáltalán vagy egy olyan típusú „tárgykeresésről” van szó, amely vektorként mindig csak irányul, közeledik tárgya felé, de soha nem éri el azt. Ilyenek tehát ezek a típusú vonzalmak, az örökös közelítő jelleg, hogy soha nem szerezzük meg igazán a vágyunk tárgyát, mindig csak úton vagyunk felé, a lényegéhez tartozik. Olyanok ezek a kapcsolatok mint a visszfény: hiába teszünk meg egy életútnyi vándorutat, hogy célba érjünk, mindig azonos távolságban maradnak: elérhetetlen távolságban, az elérhetőség illúziójával. 

Azért akarjuk annyira, és azért nem kaphatjuk meg soha, mert a hiány, amiből a rá való vágy táplálkozik, bennünk van. Azért is éljük meg, hogy nem kaptuk meg soha (pedig már lehet, hogy rég megkaptuk), mert a hiány bennünk kielégítetlen, gyógyulatlan, éhes marad. A Másik tehát tükör, amelynek odaátja, túloldala elérhetetlen: mert valójában magunk felé kellene nyúlnunk. Nem ő a válasz, ő csak lényével, tudtán és képességein túl szimbolizál valamit, kiélesíti, láthatóvá teszi, elmélyíti a kérdést: mi hiányzik? Mi az, amit ha ő megadná, teljesnek éreznénk magunkat.

Ezeket a kapcsolatokat ugyanakkor meg lehet fejteni, le lehet bontani. Meg lehet látni illúziókarakterüket, rá lehet érezni, hogy valóban életképesek lennének-e, ha beteljesülnének. Nem irtódna-e ki varázsuk, tenne-e tönkre minket vagy boldogtalanná, ha megszereznénk, amit annyira akartunk. Sokszor profán dolgok tartják életben: a megvalósulatlanság, a beteljesítetlenség, a kémia, egy meglévő rossz kapcsolat. Közben azonban lehet, hogy a másik valamit tényleg lát bennünk, ami nekünk nagyon fontos és nagyon kevesen látnak (lényünk egy nem eléggé elismert, nárcisztikus hot spotját). Vagy csak azt hisszük, hogy ő látja, és azért nem tudjuk elengedni a másikat, mert csak az ő szemében tudjuk megpillantani magunknak ezt a legértékesebbnek vélt, mások számára mégis láthatatlannak tűnő oldalát. Szerelmünk elengedésével mintha ettől a titkos kincsünktől is meg kellene válnunk.

Pedig az a miénk.

(Mint a Voyagerrel az űrbe fellőtt Golden Recordon Beethoven 5. szimfóniája, amit soha nem fog senki más meghallgatni vagy annyira értékelni mint mi.)

Már a szenvedés sem a régi, mondják sokan harminc fölött. Valakinél viszont azt látjuk, hogy hiába gyűri maga alá az évtizedeket, valahogy nem csak folyton ugyanabban a sztoriban, de ugyanabban az érzésvilágban is találja magát.

Kamaszkorban egy világ omlik össze, amikor elhagynak minket, és a húszas években sem sokat javul a helyzet, és bizony egy-egy komoly krízis, akármennyi idősek vagyunk is, igencsak megviselhet bennünket.

Úgy tűnik tehát, nem az életkortól függ, hogy mennyire vagyunk képesek megszenvedni egy kapcsolat elmúltát, hanem valami máson: hogy mennyi önismerettel rendelkezünk, azaz mennyire ismertük ki tipikus érzelmi reakcióinkat, azt, hogy mit miért csinálunk. Mennyire vagyunk képesek megengedni magunknak a gyászt, befogadni és elengedni tudni negatív érzéseinket, belátni saját szerepünket történeteinkben. Mennyire vagyunk tehát képesek tanulni az eseményekből, amelyek megtörténnek velünk és ráébredni, hogy mi magunk hogyan idézzük elő őket.

Hogyan is néz ki tehát a szerelmi bánat naivan és némi önismerettel a birtokunkban? Vegyünk példának egy valódi szerelmi bánatot, tehát ne egy évekig tartó kapcsolatot, közös élettel és identitással, hanem egy pár hétig-hónapig tartó „affért”, amikor még csak valaminek az ígérete szövődik, és azzal vagyunk kénytelenek leszámolni.

Egy ocsúdó, fiatal, az önismeretet éppen az ilyen tapasztalatokkal megszerző kamasz, posztkamasz én-t egy ilyen szakítás hónapokra, évekre összetörhet. Korai sémáktól, önértékeléstől, preferált elhárító mechanizmusoktól függetlenül a szakítás ugyanis az egész világot jelenti. Mindennek vége. A kapcsolat megszakadása áthúzza a fiatal identitását, létjogosultság érzését. A kamaszkori öngyilkosságok hátterében sokszor találni egy ilyen momentumot, mert ekkor a sérülés az éppen formálódó identitás érzékeny, óhatatlanul nárcisztikus burkát töri fel: „nem kellek neki”, „nem vagyok elég jó”, „akkor minek létezzek?”. Nem csupán a másikat látjuk ugyanis ezekben a kapcsolatokban, hanem a saját, nárcisztikus tükörképünket kapjuk vissza a másik képében.

A szülők pedig értetlenül tördelik a kezüket: de hát ez csak egy szerelmi bánat, majd jön másik! De a fiatalnak még nincs erről tapasztalata, hiszen éppen most szerzi meg azt. Nem tudja, hogy majd tényleg jön másik. Nem tudja, hogy a sokk és a húllámvasútszerű negatív érzelmi állapotok a gyászfolyamat szükségszerű állomásai, amelyeken majd túl lesz. Hogy a szenvedés ilyen: alig elviselhető szomorúság, mély fájdalom, amit egyedül kell valahogy kiböjtölni.

A kamasz ráadául belemegy ezekbe a helyzetekbe, elmélyíti: tragikus verseket, szomorú zenéket hallgat, vedel és cigizik: megéli a szenvedést. Valahol élvezi is: szenvedése heroikus. Hiszen kamaszkorban minden heroikus, és mi mást lehetne úgy megélni mint egy magányos hős, ha nem a szenvedést?

Később a kamaszkor jellemző műfaja, ahogy telik az idő drámából epikusabb műfajok felé evez, vagy ha tetszik Shakespeare-ről Csehov felé mozdul el. Amikor harmincas éveinkben már 5-1o szerelmi drámán túl vagyunk, lassan – jó esetben – kiismerjük saját szenvedésünk természetrajzát. Már tudjuk, hogy a mély fájdalom tényleg elmúlik. Megszilárdult már annyira az identitásunk, hogy nem érezzük azt, hogy a szakítás áthúzta a lényünket. Látjuk, hogy mivel járultunk hozzá mi magunk a dolgok alakulásához, meglatoljuk a szerepünket. Már többre vagyunk képesek annál, hogy pusztán áldozatként éljük meg magunkat. A kudarc totalizáló érzése helyett elkönyveljük a veszteséget és tanulunk a tapasztalatból. Felismerjük, hogy mit csináltunk ugyanúgy mint az elmúlt 15 évben, és mit csináltunk máshogy. Jó esetben, nem ugyanazt a forgatókönyvet ismételjük, hanem legalább egy kicsit sikerült új témákat, új hangszerelést belevinni a kísérletbe. Sőt, azt is el tudjuk fogadni, hogy nem tudjuk összerakni a kockákat, ha igazából nem is pontosan értjük, hogy mi történt.

(Persze az is lehet, hogy valaki képtelen tanulni a tapasztalataiból: túl erősek a sémái, túl mély a sérülése, túl tudattalanul védekezik vagy hárít. Illetve az is lehet, hogy valaki nem felismerni és kezelni, hanem befagyasztani válik képessé az érzelmeit, tudatos és tudattalan technikákat kreatívan, egyéni hangsúlyokkal kikeverve. Sokszor bár agyunkkal tisztán látjuk az eseményeket, érzelmileg mégis csupán egy már meghaladni vélt szinten tudunk reagálni.) 

Vannak ugyanakkor fájdalmasabb dolgok is, hiába vagyunk már tapasztalt rókák. Ekkor már ugyanis bár kisebb a szenvedés, de nagyobb a tét. Már nem vagyunk húsz évesek, már tudjuk, hogy milyen ritka, ha valami igazán képes megmozgatni minket. Tehát a legnehezebb (de ez sem annyira nehéz) talán ekkor is az ígéret elengedése. Ilyenkor ugyanis a „mi lehetett volna” láncol magához, a jövő iránti nosztalgia, ami a kibontakozni nem tudott múltat utópiaként, soha meg nem valósuló jövőként tárja elénk. 

Aztán ez is kimúl belőlünk. És azt is tudjuk, hogy nem olyan véglegesek és előrehuzalozottak a dolgok. Bármi történhet még, akár minden a visszájára fordulhat. Talán ezt látjuk a harmincas, negyvenes, ötvenes emberek tekintetében (kinek mikor jön el): a tudást, amit a világról szereztek.