Választhatunk olyan párt, akivel a szüleink kapcsolati mintázatait jól le tudjuk képezni saját kapcsolatunkban, de az is lehet, hogy pontosan az ellenkezőjét keressük annak, amit szüleink házastársakként felmutattak.

Sokszor előfordul azonban, hogy csupán rávetítjük a párunkra azt a tulajdonságot vagy viselkedést, amit gyerekként a szüleinktől megtapasztaltunk, annak ellenére, hogy ő maga egyáltalán nem viselkedik úgy! Ilyenkor valójában nem a párunkat látjuk, hanem a bennünk élő, szüleinkről szóló képet. Párterápián sokszor a pár tagjainak egyéni élettörténetnek megismerésével kezdjük, ami után már jobban látjuk, mik azok a hozott kapcsolódási minták, konfliktuskezelési stratégiák, indulatkezelési stílusok, mellyel az egyén érkezik egy kapcsolatba. 

Ez a projektív működés olyan szituációban is jelentkezhet, amikor az előző kapcsolatban megélt negatív élményeket nehéz kipurgálni magunkból, és az új kapcsolatunkban ugyanattól rettegünk, amitől az előzőben szenvedtük. Ilyenkor sem a jelen lévő másikra reagálunk, hanem arra a képre, amit előző kapcsolatunkból hozunk magunkkal. Lássunk néhány egyszerű példát:

Kriszti apja hűtlen volt a házasságában, és ezt Kriszti már gyermekkorában megtudta. Akkoriban anyja számára sorra derültek ki a félrelépések. Krisztinek felnőtt párkapcsolataiban egyszer sem kellett megtapasztalnia a hűtlenséget, azonban sokszor indokolatlan féltékenységgel gyötri jelenlegi párját. Párja nem győzi hangsúlyozni neki, hogy „én nem vagyok az apád, én nem foglak megcsalni”.

István kiskamasz korától kezdett el nyíltan lázadni anyja agresszív, domináns, és korlátozó megnyilvánulásaival szemben. Viharos tinédzserkora volt, nagy veszekedések és szabadságharc övezte ezt az időszakot. Jelenlegi felnőtt párkapcsolatában a legkisebb kritikára vagy elvárásra „ugrik”. Ha párja megkéri valamire, akkor csípőből újra lázadni kezd, és hatalmas viták kerekednek belőle. Istvánnak jó lenne tudatosítania, hogy „felesége nem az anyja, ellene nem kell lázadnia”.

Bea előző kapcsolatában úgy érezte, nem kap elég figyelmet és szeretetet párjától, a legnagyobb szenvedést pedig az okozta, hogy amikor érzelmileg szüksége van rá, nem áll rendelkezésre, hideg és elutasító. Új kapcsolatában nagyon nehezen hitte el, hogy párja elérhető számára és biztonságot tud nyújtani nehéz helyzetekben. Eleinte nem merte felhívni, meg kellett tanulnia, hogy az utcán megfoghatja a kezét, és este odabújhat hozzá, ha szeretne.

Az első lépés ilyen esetekben, hogy észrevegyük és belássuk, hogy ez a reakció nem a párunkról szól, hanem a saját félelmeinkről és szorongásainkról. Ugyanakkor erre igen nehéz rálátást szereznünk, hiszen azt hisszük (mint mindenki), hogy a valóságot észleljük: azt látjuk, ami van. Pedig azon a szemüvegen keresztül látunk csupán egy saját, torzult valóságot, amit korábbi tapasztalataink adtak fel ránk. Párunkat felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amelyekkel nem rendelkezik, és erre reagálunk: azt látjuk kint, ami bent, a pszichénkben van. Ez nagyon fárasztó lehet a másiknak, aki irreálisnak éli meg ezt a reakciót, és folyton nyugtatnia, magyarázkodnia kell, vagy jogosan kiakad az alaptalan vádak miatt. Eljuthat odáig, hogy legyint egyet: „csak a szokásos”.

Ahhoz hogy megakasszuk ezt a destruktív folyamatot, a saját félelmeinkkel és hozott mintázatainkkal nézzünk szembe először! Segítsünk párunknak megérteni, hogy rossz pillanatainkban milyen előzetes élmények és hiedelmek zavarnak össze minket, milyen “sémáink” aktiválódnak. Próbáljuk megbeszélni a helyzetet, kikérni a véleményét, és ez által végre meglátni, hogy ő egy Másik ember, nem a múltunk egy újabb alakmása.