Vannak olyan szerelmek, amelyek valamiért nem tudnak kimúlni belőlünk. Bármilyen sok idő telik is el, akár már másokba is beleszerettünk közben, együtt is élünk valakivel, de ha újra felbukkan az illető az életünkben, mégis újra és újra képes benyomni rajtunk egy gombot, aminek vagy engedünk, vagy nem, de valahogy mindig hatni tud ránk. Erre szokták azt mondani, hogy „valami dolgom van vele”. Valószínűleg azonban nem is vele, hanem magammal.

Egy ilyen szerelem mindig magunkról informál minket, olyan kódnyelven írt tünet, amit megfejtve hasznos tapasztalatokat szerezhetünk magunkról.

Milyenek az ilyen szerelmek? Szerelmek-e egyáltalán vagy egy olyan típusú „tárgykeresésről” van szó, amely vektorként mindig csak irányul, közeledik tárgya felé, de soha nem éri el azt. Ilyenek tehát ezek a típusú vonzalmak, az örökös közelítő jelleg, hogy soha nem szerezzük meg igazán a vágyunk tárgyát, mindig csak úton vagyunk felé, a lényegéhez tartozik. Olyanok ezek a kapcsolatok mint a visszfény: hiába teszünk meg egy életútnyi vándorutat, hogy célba érjünk, mindig azonos távolságban maradnak: elérhetetlen távolságban, az elérhetőség illúziójával. 

Azért akarjuk annyira, és azért nem kaphatjuk meg soha, mert a hiány, amiből a rá való vágy táplálkozik, bennünk van. Azért is éljük meg, hogy nem kaptuk meg soha (pedig már lehet, hogy rég megkaptuk), mert a hiány bennünk kielégítetlen, gyógyulatlan, éhes marad. A Másik tehát tükör, amelynek odaátja, túloldala elérhetetlen: mert valójában magunk felé kellene nyúlnunk. Nem ő a válasz, ő csak lényével, tudtán és képességein túl szimbolizál valamit, kiélesíti, láthatóvá teszi, elmélyíti a kérdést: mi hiányzik? Mi az, amit ha ő megadná, teljesnek éreznénk magunkat.

Ezeket a kapcsolatokat ugyanakkor meg lehet fejteni, le lehet bontani. Meg lehet látni illúziókarakterüket, rá lehet érezni, hogy valóban életképesek lennének-e, ha beteljesülnének. Nem irtódna-e ki varázsuk, tenne-e tönkre minket vagy boldogtalanná, ha megszereznénk, amit annyira akartunk. Sokszor profán dolgok tartják életben: a megvalósulatlanság, a beteljesítetlenség, a kémia, egy meglévő rossz kapcsolat. Közben azonban lehet, hogy a másik valamit tényleg lát bennünk, ami nekünk nagyon fontos és nagyon kevesen látnak (lényünk egy nem eléggé elismert, nárcisztikus hot spotját). Vagy csak azt hisszük, hogy ő látja, és azért nem tudjuk elengedni a másikat, mert csak az ő szemében tudjuk megpillantani magunknak ezt a legértékesebbnek vélt, mások számára mégis láthatatlannak tűnő oldalát. Szerelmünk elengedésével mintha ettől a titkos kincsünktől is meg kellene válnunk.

Pedig az a miénk.

(Mint a Voyagerrel az űrbe fellőtt Golden Recordon Beethoven 5. szimfóniája, amit soha nem fog senki más meghallgatni vagy annyira értékelni mint mi.)