Minden párkapcsolat élő és folyamatosan változó rendszer. Jó tisztában lenni azzal, hogy a kapcsolatunk éppen melyik fázisban tart, hogy elkerüljük az ezzel kapcsolatos buktatókat, és ne lepődjünk meg a változásoktól. Egyes kutatók szerint 4 szakasza van a már kialakult párkapcsolatoknak: szimbiózis-szerelem, leválás-differenciálódás, gyakorlás, újrakezdés.

Szimbiózis-szerelem

A jó párkapcsolatnak elengedhetetlen alapja a kezdeti szerelemérzet, amihez, ha baj van, akkor is vissza lehet nyúlni. Ha egy kapcsolatban ez az „aranytartalék” nincs meg, az nem jó előrejelzés, hiszen a kapcsolatból mindig hiányolni fogják a szerelmet, és keresni fogják egy másik kapcsolatban. Ebben a kezdeti, szimbiotikus fázisban úgy érezhetjük, hogy „hazataláltunk”, hogy "nem tudunk a másik nélkül élni", „megtaláltuk az igazit”. Ilyenkor a párok jelszava, hogy minél többet legyünk együtt, csináljunk mindent együtt, így ezt az időszakot a határtalanság és összeolvadás, a „MI” érzése jellemzi. Az egyformaság örömében tobzódunk, rácsodálkozunk, hogy mennyi közös van bennünk. Legyünk óvatosak: sok torzítás és projekció színezi a másikról alkotott képet, a reális kép hosszabb idő alatt alakul majd ki.

Milyen elakadás lehetséges itt?

Ha valamelyik fél bizonytalan énhatárokkal rendelkezik, akkor nem engedi meg magának az összeolvadást, mert fél, hogy „megszűnik”, elveszíti önmagát. Emiatt távolságtartóbb, mint amit ebben az első időszakban „megszoktunk”. Ha viszont valaki nagyon fél az elszakadástól (szeparációtól), akkor az összeolvadással kapcsolatban is szorongásokkal van tele, és a legkisebb távolságtartást is elutasításnak értelmezi. Ilyenkor a fájdalom, keserűség, akár harag érzéseivel mérgeződik a kezdeti szerelem érzése. Az is sokszor előfordul, hogy az egyik fél túl fojtogatónak éli meg a másik igényeit, ezért hamar lezár vagy visszalép, és a kapcsolat nem tud tovább fejlődni.

Leválás-differenciálódás

Ebben a fázisban elkezdjük észrevenni az egymás közötti különbségeket is, és megkezdődik a másik reális értékelése. Eleinte ez nagyon gyakran azzal jár, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a másikat, saját képünkre formálni. A végeredmény jó esetben az, hogy szembenézünk és elfogadjuk a különbségeket, belátjuk, hogy a másik másmilyen és pontosan ezért lehet őt szeretni. A „MI” helyett újra fontossá kezd válni az „ÉN” is, és szép lassan olyan távolságot alakítunk ki, ami mindkettőnknek jó, beleértve a testi intimitás mértékét és a közös programokat is.

Mikor van elakadás?

Akkor van elakadás, ha nem tudják elfogadni egymás másságát, és a „meg akarom változtatni” állapotban maradnak. Előfordul, hogy a párunkról a kezdeti szerelmes időszakban alkotott képünk teljesen megváltozik, és a valóság egyáltalán nem tetszik nekünk. Ilyenkor az elfogadás helyett sokan a szakítást választják.

Gyakorlás fázisa

Ha már megfelelő biztonságban érezzük magunkat a kapcsolatunkban, akkor elkezdődhet a kifelé fordulás, a kapcsolatból való kitekintés. „ŐK” lesznek fontosak: a barátok, programok, saját önmegvalósításunk. Ekkor már igény támad a függetlenségre, és valamelyest csökken az empátia is a partner iránt. Ebben az időszakban a párok jelszava: „Önmagam akarok lenni!” Ilyenkor kisebb eltávolodás történik a felek között, de a közös dolgaikat továbbra is képesek lehetnek örömmel és jó minőségben folytatni.

Mi lehet a buktató?

Ebben a szakaszban akkor lehet gond, ha a közös dolgokból annyira kevés marad, hogy kiüresedik a kapcsolat. Ha már nincs közös beszédtéma sem, csak unottan tévéznek esténként egymás mellett a párok, és alig várják, hogy másnap újra kiszabadulhassanak és folytathassák a saját igényeik szerinti életet.

Újrakezdési fázis

Ha a kapcsolat túlélte az eddigieket, a párunk engedett minket szabadnak és önmegvalósítónak lenni, ezzel együtt mégis maradt közös metszet az életünkben, akkor eljutunk oda, hogy „Megjártam a világot, kipróbáltam magam”, megint „TE” vagy fontos. Meghittség és összetartozásérzés jellemzi ezt az időszakot. Együtt tudunk lenni, anélkül hogy elnyelnénk egymást, anélkül, hogy kritizálnánk egymás egyediségét. Újra megéljük a hasonlóságokat, és azokat a dolgokat, amelyek összetartanak minket. Éppenséggel távol is lehetünk, de nem kell félnünk, hogy a másik elhagy. Ebben a szakaszban jó együtt lenni, mert közösen megtaláljuk azt a harmonikus állapotot, amikor lehetünk egyszerre „MI” és „ÉN”.

Lehetséges elakadások:

Ilyenkor szoktak sokan kilépni a kapcsolatból azzal a felkiáltással, hogy „elmúlt a szerelem”. Továbbállnak, mást keresnek, akivel remélik, hogy újraélhetik a szerelmi érzéseket. Nem tudatosítják magukban, hogy minden szerelem eljut eddig a szakaszig, ezért újra és újra csalódnak, ha elmúlik a nagy érzés. 

Másik probléma ilyenkor az lehet, ha azt hiszik a párok, hogy a kapcsolatban „nem szabad veszekedni”, mert az annak a jele, hogy nem vagyunk boldogok egymással. Ez természetesen nem igaz, a veszekedés a kapcsolatban normális dolog, fontos, hogy megoszthassuk negatív érzéseinket is azzal, akivel együtt élünk. Természetesen különbség van destruktív: egymást gyilkoló és konstruktív: megoldásokat kereső és találó civakodások között. Az ideális kapcsolatról alkotott sztereotípiák miatt azt is gondolhatják a párok, hogy „ha már kérni kell, az régen rossz”, csakhogy ez nem igaz: egy kapcsolatban 20 év után sem „evidens” semmi, kérni is lehet. Sokaknak ezt meg kell tanulni.

Ezekkel a szakaszokkal a legnagyobb gondot általában az okozza, hogy többnyire nem szinkronban változnak a párok egy kapcsolaton belül. Ha az egyik fél egy vagy két fázissal előrébb kerül, az hamar szét tudja feszíteni a kapcsolatot. Ha például valaki a szimbiózis-szerelem fázisában van, a másik viszont már a gyakorlás fázisában, akkor kettőjük párbeszéde a következőképpen alakul: „Ne hagyj el!” – „Hagyjál békén!” Aki a leválás-differenciálódás szakaszában van és folyton a különbségeket keresi, kritikus és meg akarja változtatni a párját, annak nehéz összhangban lenni egy olyan párral, aki már az újrakezdési fázisban van, és a hasonlóságokat keresi és elfogadásra, meghittségre vágyik.

Amíg egy felnőttkori trauma már a kifejlett személyiséget érinti, addig a gyerekkorban elszenvedett traumák, pláne, ha hosszan tartó vagy ismétlődő traumáról van szó, maguk formálják a személyiséget. A gyerekkori abúzusnak, bántalmazásnak sok formája van: az érzelmitől, a fizikain át a szexuálisig, és a legtöbb esetben családon belül történik. Minél tovább fennáll az abuzív kapcsolat, a gyerekek személyisége annál inkább deformálódik (lásd Judith Herman: Trauma és gyógyulás c. könyve).

A gyerkek, mivel fizikailag nem tudnak védekezni, az elviselhetetlen valóság elől nem képesek menekülni, a lelkükben kell megváltoztatniuk azt. Ehhez egyszerre kell nagyon kreatív és destruktív reakciókat kifejleszteniük. Meg kell találniuk a módját, hogy megőrizzék a megbízhatatlan emberekbe, sokszor a szüleikbe, vagy közeli családtagjaikba vetett bizalmat, így olyan patologikus kötődés alakulhat ki, amelynek megtartásáért jólétük, akár életük árán is küzdenek.

Hiszen olyan gondozókkal kell elsődleges kötődést kialakítaniuk, akik vagy bántalamzzák vagy elhanyagolják őket, megbízhatatlanok, nem biztonságosak, tehetetlenek vagy kegyetlenek. Olyan környzetben kell a testi, érzelmi önszabályozás képességét kifejleszteniük, amelyben testükkel is a bántalmazó rendelkezik (megveri, szexuálisan visszaél vele, nem kap enni). Olyan környezetben kell kezdeményezőkészséget kialakítaniuk, ahol azt követelik tőluk, hogy akaratukat teljes mértékben alávessék valakinek. Olyan környezetben kell intimitásra való képességet kialakítaniuk, ahol minden intim kapcsolat romlott.

Az állandó veszély légköréhez csak állandó készenléti állapottal lehet alkalmazkodni, így a traumán átesett emberek folyamatos fiziológiai készenléti állapotba kerülhetnek, nem tudva megkülönböztetni a veszélyes és ártalmatlan jelzéseket.

Ahhoz, hogy egy abuzált gyerek megőrízze szüleibe vetett hitét, el kell vetnie a legkézenfekvőbb következtetést: hogy a szülei a hibásak. Bármire képes, hogy olyan magyarázatot alkosson, amely felmenti szüleit, a bántalmazást akár ki is zárja a tudatából és az emlékezetéből. Felnőttként ez a disszociatív védekezési stílus is tovább nehezíti a veszély felismerését. Illetve az akár tudattalan vágy, hogy újraélje és legyőzze a veszélyhelyzetet (avagy az ismétlési kényszer), sokszor csak azt eredményezi, hogy ismételten újrajátssza a bántalmazást, és felnőttként újra áldozattá válik. Ennek az is az oka, hogy a fentiek miatt sokszor nehezen képesek magukat aktív cselekvéssel megvédeni, hiszen azt tanulták meg, hogy semmit nem tudnak tenni, hogy befolyásolják a történéseket, így például elképzelhetetlen, hogy nemet mondjanak a partnernek vagy bármilyen „tekintélynek”.

Az abuzált gyerekek azt a magyarázatot találják, hogy ők a rosszak, ami lehetővé teszi, hogy megőrízzék értelem-, remény- és hatalomérzetétüket. Hiszen, ha ők rosszak, akkor megpróbálhatnak jó lenni, tehát van esélyük, hogy változtassanak a dolgokon. Mágikus vagy racioanlizáló hit él bennük, hogy valamilyen módon felelősek a bántalamzó cselekedeteiért. Később nagyon nehezen tudják feloldozni magukat a felelősség alól, és a bűntudat állandóan velük marad. Egész identitásuk a mélységes belő rosszaségérzet köré fog szerveződni.

Az ilyen múlttal bíró felnőtt életében le lesznek osztva a szerepek: valaki vagy bántalmazó, vagy segítő, vagy passzív szemlélő. Elég a legkisebb hiba, hogy egyikből a másikba csússzon a másik. Ha a pár egyik tagja feldolgozatlan gyerekkori abúzustörténetet cipel, a kapcsolatában nagy valószínűséggel újra fogja élni azt. Hiszen a trauma nem feldolgozott múltja nem tud múlttá, sima emlékké, tapasztalattá válni, hanem átszínezi a világ és az emberi kapcsolatok tapasztalatát a túlélő számára.

A fentiek értelmében tehát az egykori áldozat

• nem tudatos döntéssel, akaratán kívül, de kiosztja a szerepeket: a partner megmentőből könnyen abuzerré válhat
• nehezen fér hozzá érzelmi állapotaihoz, hiszen disszociatív munkamódokkal dolgozik
• az állandó bűntudat és öngyűlölet megakadályozza a valódi partneri intimitás kialakítását
• nem tudja magát megvédeni, újra és újra az abúzus történetében találja magát
• nehezen képes biztonságosan kötődni, és nehezen birkózik az intimitással, hiszen neki az intimitás össze van kapcsolva, be van szennyezve az abúzussal

Az abúzussal élő felnőtt párja nagyon egyedül érzi magát a kapcsolatban. Azt éli meg, hogy a másik nincs jelen, érzelmileg hozzáférhetetlen, nem bízik benne, a legkisebb dolog is elég, hogy ellene forduljon. Szélsőséges hangulatingadozásokat kell elviselnie: a jeges elutasítástól, szélsőséges ragoszkodáson át az ádáz dühig.

A terápia sokat segíthet: a terapeutával való teherbíró kapcsolatban, a terápiás tér védett közegében feldolgozzák, „megírják”: segítő és páciens a trauma történetét, ezáltal integrálják az identitásba, hogy ne egy megemészthetetlen, idegen elemként kelljen hurcolni, hanem fájdalmas mivoltában is építeni tudja azt, aki vagyok, tapasztalatként birtokoljam, ne pedig bebörtönözzön a trauma emléke.

Ehhez az egyik legfontosabb út, hogy a trauma történetét az áldozat hosszú munkával létrehozza, összerakja, elmondja, beilleszti élete történetébe. Ezzel az aktussal válik áldozatból ágenssé: mert bár a szörnyűséget, amit tettek vele, ő csupán elszenvedte, de a történetet, amelyben értelmezi és beilleszti élete történetébe, ő írja, ő a szerzője. Ezzel szimbolikusan visszaveszi az ágenciát: a hatóképességet, a kontrollt, a szerzőséget saját élete felet.

Ez egy szimbolikus jóvátételi folyamat is egyben, amely a jóvátétel egyetlen lélektanilag lehetséges formája, hiszen nem lehet meg nem történtté tenni a múltat. Az értelemadáson keresztül azonban a traumatikus múltat a magunk számára jóvá, azaz érthetővé, uralhatóvá: sajáttá tehetjük.

Mindig azt mondjuk a pároknak, hogy a szerető megjelenése tünet. Tehát bár nagyon fájdalmas, ha kiderül, sokszor reparálhatatlan bizalmi válságot okoz, de mégis azt a legfontosabb tudatosítani, hogy mindig az eredeti kapcsolatról szól, nem arról, hogy a harmadik szereplőnek túl bájos a mosolya.

A szerető megjelenése tehát egy olyan vészjelzés a kapcsolatban, ami arra figyelmeztet, hogy bizonyos igényeink nem elégülnek ki. Ez pedig soha nem fekete-fehér helyzet, az egyik vagy másik fél hibája, hanem a pár közösen hozza létre azt a kapcsolatot, amelyben az egyik félnek valami hiányzik. Lehet, hogy ez a fél csupán annyival járul hozzá, hogy nem tudja nyíltan kommunikálni a vágyait, vagy elfogadja a helyzetet, de pusztán a ténnyel, hogy az adott hiánnyal is vállalja a kapcsolatot, mégis részt vesz a saját hiányállapota fenntartásában.

És ekkor jön be a képbe a vonzó harmadik, aki, úgy tűnik, meg tudja nekünk adni azt, amire egyre sajgóbban vágyunk: érzelmeket, odafigyelést, jó szexet vagy az újdonság erejét. Olyan vággyal és érdeklődéssel tud ránk nézni talán, amellyel párunk már régóta nem, vagy soha nem is tudott.

Ekkor  - lelkiismerettől vagy felettes énünk szigorától függően - kínzó érzelmi ambivalencia indul el: vágyom rá, de nem tehetem meg a kapcsolatommal. Úgy érzem, hogy fel vagyok rá jogosítva, “nekem jár”, hogy valaki végre úgy szeressen, ahogy nekem jó, de közben érzem, hogy ez önáltatás. Az lenne a tiszta ügy, ha elhagynám a páromat, de mi van, ha ez csak egy fellángolás, és a “csomag”, amire az új szereplő személyében előfizetünk, mégse lesz olyan jó, mint ahogy első látásra tűnt? Illetve, hogy beleférjen a valóságunkba, hogy akár mással is lehetnénk, igen hosszú folyamat, amihez az énkép lassú megváltozása is kell. Ami eleinte elképzelhetetlennek tűnik, csupán lassan tud gyökeret verni a lélekben.

Játszhatunk-e biztonsági játékot? Mi van, ha két szék közé, a földre esem? Mi van, ha nagyon fog hiányozni az eredeti párom? Biztos, hogy mindent megpróbáltam, hogy működjön az a kapcsolat?

Ha megszületik a belső döntés arról, hogy belekezdünk, (ami persze alapvetően érzelmi, ha tetszik zsigeri döntés, függetlenül a rengeteg agyalástól), akkor e mellett a döntés mellett el is kell köteleződni. Tehát meg kell magunkat győzni, hogy jogunk van hozzá. El kell tehát altatnunk a kognitív és érzelmi disszonanciánkat, hogy hetente, vagy három naponta eljárjunk a szeretőnkhöz, azért, hogy ne marja szét a szorongás a gyomrunkat gyomorideg formájában.

Ha ezen is túljutottunk, és beindul az affér, akkor sokan váratlanul könnyen beletanulnak - számolnak be erről a rendelőnkben. Természetessé válik számukra, hogy eljárnak a harmadikhoz, ráadásul utána sokkal nagyobb szeretettel tudnak fordulni a partnerük felé is, hiszen már nem frusztráltak a hiánytól, és a szerető energiával tölti fel őket. Az emberek valóságról és normalitásról alkotott képe észrevétlenül, de gyökeresen átformálódik: most már belefér, ami addig akár elképzelhetetlen volt. Ebben a szakaszban az érzelmek persze ugyanúgy hullámoznak: a lelkifurdalás hullámokban jelentkezik, illetve a tilosban járás öröme is megjelenik: “hogyan tudok örülni egy ennyire bűnös dolognak?”. Illetve az önigazolás őszinte meggyőződéssé válik: “hogyan lehetne rossz, ami nekem ennyire jó”.

Szeretőt tartani azért hosszútávon - azt látjuk - befeketíti a lelket. De nem moralizálva mondjuk, hanem lélektanilag. Ugyanakkor sokan meglepően könnyen tanulnak bele, másokat viszont arra késztet, hogy ne elégedjenek meg félmegoldással (szerető tartásával), hanem változtassanak az életükön: akár a kapcsolatuk megreformálásával, akár máshogy.

Mindannyian rendelkezünk egy egyedi és megismételhetetlen személyiséggel, ugyanakkor rengeteg szerepet kell felvennünk mindennapi életünk során. Van olyan szerep, ami automatikus (női-férfi, életkori szerep) van olyan, amit mi választunk (diák, üzletember szerep) és van olyan, amit a környezet testál ránk (sokaknak ilyen akár az anya, a feleség vagy a családfenntartó szerepe). A szerepek „eljátszása” után jól esik megszabadulni ezektől és boldog semmittevésben megpihenni. A párkapcsolaton belül is azonban számtalan szerep tartja fenn a jól működő mindennapokat.

Imre és Éva jó 10 éve házasok, van egy 7 és egy 3 éves gyermekük. Nagyon szeretik egymást, igazi nagy szerelemből indult a kapcsolatuk. Mindketten keményen dolgoznak, néha még hétvégén is. Imre magas beosztásban van, ami mellett saját vállalkozását is viszi. Éva a “tökéletes feleség”: munka mellett még tanulmányokat végez, besegít a férje vállalkozásába, háztartást vezet és ellátja a gyerekeket. Mindemellett csinos, szexis, ápolt, és vidám. Az esti együtt töltött idő során azonban problémák jelentkeztek, pont amikor a gyerekek már lefekszenek, és végre meghitten kettesben lehetnének. Lassan minden este veszekedéssel vagy sértődéssel végződik…

A nappali hajsza után Évának jól esne, ha este végre megpihenhetne. Férje azonban az egész napos távollét és munka után arra vágyik, hogy foglalkozzanak vele, babusgassák. Csakhogy sokszor Éva követelésnek éli meg Imre közeledését, mert kimerült. Leginkább azt szeretné, hogy hagyják békén. Ilyenkor Imre „megsértődik”, és álmatlanul hánykolódik éjjel, mert attól fél, hogy „már nem szereti” a felesége. Éva pedig úgy érzi, hogy férje ilyenkor a harmadik gyerekévé változik át, márpedig neki elege van estére az anyaszerepből. Aztán persze Évának bűntudata lesz, és próbálja férjét kiengesztelni.

Mi történik itt? Éva minden női szerepben magas színvonalon igyekszik teljesíteni: anya, háziasszony, feleség, jó barát, nő, diák és dolgozó nő egyszerre. Érthető, hogy az ilyen intenzitású élet kimerültté teszi. Ráadásul este a férjével “el kellene játszania” a szexi és szenvedélyes nő szerepét is, amihez már nem marad mindig energiája. Évával van-e a gond, aki feladatnak, „szerepnek” éli meg a férjével való együttlétet is? Vagy Imre nem tudja elfogadni, hogy Éva nyugalomra vágyik? Imre szintén beleteszi a maga részét a kapcsolatba: az apa, férj és jó barát szerep mellett karriert épít, családfenntartó, szakmai mentor egyben. Az esti intim együttlétek jelentenék számára a gyengédséget, ő akkor érzi úgy, hogy „igazán önmaga lehet”. Pszichés jólléte nagymértékben függ felesége kedvességétől, ez azonban teherré válik Éva számára, hiszen ezt is egy „kiszolgálandó igényként” éli meg.

Miért nem tudnak “csak úgy lenni”?

Különbséget kell tennünk intimitás és közelség között. Az utóbbi a fizikai együttlétet jelöli, de ez még nem azonos az intimitással. Az intimitás feltétele, hogy a másik jelenlétében szabadon önmagunkkal azonosak lehessünk. Valójában nem mindig könnyű az intimitást megteremteni a másikkal való közelségben, hiszen igyekszünk a másikra figyelni, talán meg is akarunk felelni, tetszeni akarunk neki. Könnyen elkezdünk ezért otthon is szerepeket játszani. Az pedig még inkább gátló tényező az intimitásban, ha valaki úgy érzi, elvárások vannak vele szemben, vagy nincsen teljesen elfogadva párja által.

Az intimitáshoz vezető út első állomása, hogy elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek igazából vagyunk, mindenféle erőlködés vagy megfelelni vágyás nélkül. Letegyük a maszkokat, a szerepeket. Lemoshatjuk a sminket, felvehetjük a kedvenc kinyúlt pizsamánkat: mert az is mi vagyunk, mert abban is mi mi vagyunk. Ahogyan megengedhetjük magunknak, hogy szomorúak legyünk vagy sírjunk, vállalhatjuk, hogy nincs kedvünk beszélgetni. Lehetünk fáradtak és gyengék is. A gyengéd, romantikus érzéseinket is megélhetjük és kimutathatjuk. Nem kell szégyellenünk a testünk. A páros intimitás létrejöttét tehát egy elfogadó, biztonságos légkör teszi lehetővé, amely mindezt megengedi. Ekkor létrejön a bensőségesség és meghittség hangulata. Ebben a hangulatban lehetővé válik a szabad kitárulkozás és önfeltárás, miközben szeretve és elfogadva érezzük magunkat. Az intimitás örömteli és felszabadító élmény, ami nélkül nem tud igazán táplálóvá válni a párkapcsolat.

Imre és Éva akkor lesznek képesek az intimitásra, ha el tudják fogadni magukat, álarcok nélkül. Ha Imre akkor is meg tudja őrizni az önbecsülését, ha Éva nem úgy reagál, ahogy szeretné, mert megbízik magában, Évában és a kapcsolatban. Ha Éva is úgy érezné, hogy Imre közeledésére nem kell újra szerepeket játszania, megfelelnie.

Jó-e vagy rossz a korkülönbség, meg lehet-e szokni vagy egyre rosszabb lesz? Ha eleinte nem érezzük, vajon később sem fogjuk? Eleve nehéz kérdés, hogy mit jelent a kor. Természetesen csupán annyit, hogy mi hány évesnek érezzük magunkat! Mégis, milyen tipikus problémákat látunk, amikor a férfi az idősebb? Természetesen olyan is van, hogy minden szuper, de arról nincs mit írni.. 

„Nem tudok mit kezdeni a barátnőivel”

A barátnőjüknél tizenöt-húsz évvel idősebb, negyvenes-ötvenes pasik gyakran számolnak be arról, hogy szinte lehetetlen a baráti társaságaik összeillesztése, de az is, hogy ő elmenjen a barátnője barátaival találkozni, vagy fordítva. Mindketten unatkoznak vagy frászt kapnak a másik barátaival. A férfiak unják „a csajos témákat, vihogást, a vizsgaparát”. A fiatalabb nőket pedig gyakran frusztrálja „meglett emberek” társalgása olyan dolgokról, amikhez ők nem nagyon tudnak hozzászólni.

„Nem érti, hogy miben vagyok”

Másik probléma, hogy teljesen más típusú gondokkal küzdenek az életben. Az idősebb férfi a munkahelyén akar előbbre jutni, negyven-ötven körül testi problémákkal kell szembenéznie: fáj a háta, rosszul alszik, vagy nem megy úgy a szex. A fiatalbb nő ezalatt vizsgákra készül, és próbálja kitalálni, hogy mit kezdjen magával, hova pályázzon állásra, ami sok férfit fáraszt. Mások azt emelik ki, hogy nem beszélnek egy nyelvet: a fiatalabb nő más zenét szeret, más társadalmi-kulturális miliőben nőtt fel. Ha a férfi azt mondja: Police zenekar, a nő csak néz, mintha a Marsról jött volna.

„Más a tempó”

Amíg az idősebb férfi nem akar minden este bulizni menni, főleg, hogy másnap korán kell kelnie, barátnőjének egészen máshogy rajzolódik ki a fejében a hétköznap-hétvége viszonya: „szerdán is simán be lehet rúgni”! Ez eleinte jópofa, de hosszú távon nem tud lépést tartani vele, akinek rendes, 8 órás munkahelye van. A negyvenes, pláne ötvenes pasi ráadásul higgadtabb, megfontoltabb, párja hirtelensége, aktivitása sokszor már távoli tőle.

„Mást várunk az élettől”

Ha a férfi gyereket akar, akkor nem szeretné megvárni, amíg 6o lesz, de 25 éves barátnője nem biztos, hogy tíz éven belül szülni akar. Az is gyakori persze, hogy az idősebb férfi már túl van egy házasságon, gyerekei is vannak, és esze ágában sincs előről kezdeni. Ráadásul folyton gond az is, hogy például az ünnepet hogyan töltsék.

„Majd megérted, ha negyven leszel”

Sok férfi szeret mindig bölcsebb és okosabb lenni, „tanítgatni” azt, akivel van, de ezt nem élvezi mindenki annyira. Sokan ezt „kinevelési projektnek” vagy hasonlónak nevezik, és fárasztja őket.

Emellett persze sok pozitívum van. Az idősebb partner megfiatalodhat, átlényegülhet, új energiákat gyűjthet fiatalabb párjától. Sokan mondják, hogy „nem érzem a korom mellette” – ez a tapasztalat időnként azonban az ellenkezőjébe fordulhat: épp, hogy a kontrasztot érzik: „milyen öreg vagyok hozzá képest”.

 Legközelebb a fordított felállást írjuk meg.

Manapság közismert dolog a női ultrahang-vizsgálat, de nem sokkal ezelőtt még semmit nem láthattunk abból belülről, hogyan fejlődik egy magzat az anya hasában. Ez az átlátszóság számos előnnyel bír: az anyának lelki biztonságot ad a magzat egészséges fejlődésének állandó monitorozása. Az anyaság megélését mostmár nehéz is elképzelni permanens orvosi ellenőrzés nélkül.

A szülési életkor kitolódásával az ultrahangos vizsgálatok még nagyobb jelentőségűvé váltak, és a későn gyermeket vállaló szülők életében az orvosi kontroll vagy akár segítség már-már kikerülhetetlenné válik. Eljött a mesterséges megtermékenyítés kora, és sokan kényszerülnek arra a 30-40-es életkorú nők körében, hogy ezt a módszert válasszák, mert valamilyen oknál fogva nem esnek természetes úton teherbe.

Lássuk, milyen lelki nehézségeket ró egy párra, ha az “emberreprodukciós” eljárások földjére lép!

Nehéz elképzelni, hogy egy lombik-bébi centrumba szorongás nélkül érkezzen meg egy pár. Eleinte nem is tudják mi vár rájuk, mi derül majd ki a vizsgálatokból. A hely bizarr érzéseket ébreszt a páciensekben. Míg a váróban bájosan mosolygó kisbabák képei, baba-mama magazinok hevernek, az „andrológia szobában” változatos szex-magazinok és meztelen nős naptárak várják a férfiakat, akiknek „mintát” kell adniuk a vizsgálathoz, illetve a mesterséges megtermékenyítő eljárásokhoz. A férfiak félénken dugdossák a folyosón az üvegcsét, bár mindenki tudja, hogy mi történik odabenn. A nők pedig párjaik nélkül, sorban állva várják, hogy a doktor behívja őket - mesterséges megtermékenyítés céljából. Vagy másokat kizárva, könyvbe és mobiltelefonba merülve, vagy egymás gondjait megbeszélve, női csevegéssel várnak a sorukra. Az ilyen helyen a világ legtermészetesebb dolga a belső szervekről és a hormonokról való párbeszéd.

Csak kellő humorérzékkel lehet végigcsinálni ezt a folyamatot.

Így lesz a gyerek?

Egy gyermek tervezése és fogantatása valójában két ember csodálatos alkímiája, szerelmi intimitásuknak az eredménye, személyes ügy. Ahogyan maga a szexualitás is és az önkielégítés is az. Minden orvosi részvétel ebben a folyamatban azt jelenti, hogy a személy saját intimitásába, és a pár intim szövetségébe belép egy vagy több külső személy.

Ha pusztán orvosi-biológiai szempontokat veszünk figyelembe, akkor természetesen a lényeg a petesejt és a hímivarsejt találkozása. De valóban csupán ennyiről van-e szó?

Ha a mesterséges megtermékenyítés orvosilag indokolt, akkor a pár kénytelen megbarátkozni a gondolattal, hogy a fogantatásban minimum három ember vesz részt. Remélhetőleg elég jó bizalmi kapcsolat alakul ki a doktorral, hogy ne érezzék durva erőszaknak és behatolásnak az intimitásukba.

A nő a dokival heti többször “randizik”, levetkőzik, vagy fekszik kiszolgáltatottan az altatásban, miközben pedig az orvos igyekszik személytelen maradni, hiszen egy személyes kapcsolatban a siker vagy kudarc számára is megterhelő lenne. A rendelőben való történés már-már egy „orvosilag indokolt abúzus”.  

A pár mindkét tagja kontrollvesztett állapotba kerül, hiszen a kontroll, a találkozások ritmusa, menetrendje, a siker lehetősége átkerül az orvos kezébe. Mivel az orvos-beteg kommunikáció eleve alá-fölérendelt jellegű hazánkban, így a párok óhatatlanul egyfajta sajátos gyerekszerepbe csúsznak bele.

Sérül a jól funkcionáló, természetes és egészséges testbe vetett bizalom is. A nő elveszíti a hitét, hogy alkalmas a normál fogantatásra. A meddő párok férfitagjában pedig meginoghat a férfiúi önbizalom. Felmerül, hogy a szexet se tudják „jól” csinálni.

És hogyan hatnak ezek a beavatkozások a születendő gyermekre? Ha úgy gondoljuk, hogy az élet már a fogantatás pillanatában elkezdődik, és a magzati korban megélt élmények is hatással vannak a lelki életünk kialakulására, akkor bizonyára vannak következményei. A gyermekpszichológusok már foglalkoznak a mesterséges megtermékenyítés során ért hatások feldolgozásával. Ilyen például, hogy milyen következményekkel jár, ha magzatkorban veszíti el valaki ikertestvérét, ami nem ritka az emberreprodukció földjén.

Nehéz megőrizni a kitartást és a hitet, a nélkül, hogy az ember belekeseredne. A mesterséges megtermékenyítő eljárásokban való részvétel depresszióra hajlamosító tényező. Nehéz újra és újra odamenni a rendelőbe, “lefeküdni az orvosnak”, várni a “csodát”. De azt mondják megéri. És ha sikerül a beavatkozás, akkor a gyermek születése elfeledtet minden korábbi szenvedést, homályos emlékként marad meg a célig vezető keserves út.

Szokás azt mondani, hogy a szerelem mindet legyőz, de sajnos azt látjuk, hogy ez koránt sincs mindig így. Számtalan dolog ki tudja kezdeni a leglángolóbban induló szerelmet is, legyenek azok anyagi gondok,  eltérő szokásrendszer, világnézeti különbségek, összeegyeztethetetlen baráti kör, betolakodó szülők, más életszakban tartás. Ezeket önmagukban mind-mind jól lehetne ugyanakkor menedzselni, ha a pár tagjai képesek lennének felismerni a saját igényeiket, azokat megfelelően képviselni tudni és empátiával fordulni a másik felé.

            Az egyik ilyen sok konfliktust produkáló különbség – akármilyen rosszul hangzik is – az egzisztenciális háttér, amelyből a párok érkeznek. Sok pár persze viszonylag zökkenőmentesen veszi az ilyen akadályokat, de azoknál, ahol a felek például nagyon öntudatosak, vagy éppen reflektálatlanul adottnak vagy természetesnek veszik, hogy az ő anyagi helyzetük (legyen az jó vagy rossz) a „normális”, akkor könnyen ölre menő viták alakulhatnak ki.

A teljes családi összetartozáson belül többféle családi „alrendszer” létezik: házastársi, szülői és gyermeki alrendszer. Normál esetben ezek világosan elkülönülnek egymástól és mindenki biztosan tudja magáról, hogy hol helyezkedik el a rendszerben. A házastársi alrendszer a férfi és a nő közötti szimmetrikus viszonyt jelenti. A gyerekek viszonylatában persze a házastársak szülői alrendszerként is működnek. A jó család erős házastársi alrendszerre tud építkezni, ezért az egyik legfontosabb dolog magát a párkapcsolatot megerősíteni, közös tevékenységekkel, minőségi idő eltöltésével gyerekek nélkül is. Sokszor előfordul azonban, hogy amint megszületnek a gyerekek, a szülők hajlamosak megfeledkezni a házastársi alrendszerről és „csak” szülőként kezdenek el működni.

A gyermeki és szülői alrendszer között már inkább asszimetrikusak az erőviszonyok: általában a szülő a főnök. Megtörténhet azonban, hogy a gyermeki alrendszerből az egyik gyerkőc „felcsúszik” a házastársi vagy szülői szerepbe. Illetve az is gyakori, hogy a házastársi/szülői alrendszerből „lecsúszik” valaki a gyermeki alrendszerbe. Ilyenkor a család normál szerkezete felborul, ami egyik családtagnak sem jó. A „hibás” rendszer azonban képes nagyon hosszan fennmaradni, hiszen olykor mindkét szülő igényének megfelel. A „keveredés” azonban kikezdi a párkapcsolatot, és igazi áldozatai pedig a gyerekek lesznek.

Hogyan fordulhat elő ilyesmi? Meglehetősen “könnyen és észrevétlenül”. Nézzünk néhány egyáltalán nem ritka példát az alrendszerek közötti vándorlásról: 

A gyermek a házastársi alrendszerbe emelődik

Például ha a férj hosszú üzleti útra megy és a feleség maga mellé veszi a gyermekét az ágyba, (nem elsősorban azért, mert a gyermek igényli, hanem mert ő maga). Vagy a szülő mindent megbeszél a gyermekével, ami a felnőttekre tartozik, (sokszor mintha a kislány lenne az anya legjobb barátnője). Előfordul, hogy a szülő nem tud egyedül lenni, és férje/felesége helyettesítőjeként tekint a gyermekére, intimitásigényét vele elégíti ki.

A gyermek szülői alrendszerbe kerül

Ha a gyermek rendszeresen megy az óvodába kistestvéréért, vagy a szülők távollétében neki kell gondoskodnia róla, máris a szülői alrendszerbe került. Vagy ha túl korán felnőtt szerepeket ruháznak rá, például gyerekként dolgoznia kell, hogy legyen mit ennie a családnak. Előfordul az is, hogy a gyermek a saját szülőjének válik szülőjévé, az által, hogy a szülő lelki (vagy akár anyagi) támaszként tekint gyermekére.

A szülő a gyermeki alrendszerbe kerül

Ha az apa domináns és erős, az anya a gyermeki alrendszerben köthet ki, és róla is gondoskodni kell. Van, hogy az anya a gyermekével beszéli meg a dolgait, kettejük szoros intimitásásból kizárja az apát, és az apa gyerekszerepbe kényszerül. Ha az egyik fél beteg, alkoholista, vagy más miatt gyengébb, akkor is belekerül a gondoskodást igénylő gyermek szintjére.

Olyan is van, hogy az alrendszerek határai elmosódottak, mindenki egy nagy „masszában” van, akár egy ágyban is alszanak, vagy mindent együtt csinálnak. Ezek tipikusan a “nyitott ajtós családok”. Itt a családtagok belefolynak egymás életébe, gyakorlatilag senkinek sincs magánélete, ami súlyosan hátráltatja a felnövekvő gyerekek autonóm személyiségének kifejlődését.

A szerepek összekeveredése vagy átláthatatlansága komoly lelki zavarokat okozhat a gyerekekben, és párkapcsolati gondokat is kivált. Foglalkozni kell azzal, hogy a gyermek gyermek tudjon maradni a családban, és a házastársak elégítsék ki a házastársi szükségleteket. (Ha pedig nincsen házastárs, a szülő ne a gyermekétől várja, hogy pótolja). A szülők tartsák meg a pozícióikat a gyerekekkel szemben, tudjanak határokat szabni és biztonságos hátteret nyújtani a gyermek kibontakozásához.

Miért nem hagyjuk magunk mögött gyerekkorunk emlékeit és éljük szabadon az életünket? Azért, mert van bennünk egy remény, egy tudattalan jóvátételi igény, hogy felnőttként meg tudjuk oldani azt a problémát, amely gyermekkorunkat fémjelezte. Ha például nem kaptuk meg valamelyik szülőnktől azt a szeretetet, odafigyelést, amire szükségünk lett volna, akkor minden párkapcsolatunkban is ezzel a problémával fogunk szembesülni. Ha mindig kritizáltak minket, akkor mindent tökéletesen akarunk felnőttként csinálni. Hogyan is működik ez?

Csöppet sem olyan egyszerűen, hogy kizárólag olyan párt választunk, aki nem szeret minket eléggé. De ez valóban az egyik forgatókönyv, hiszen ekkor újra és újra az „alapszituációban” találhatjuk magunkat: el kell érnünk, hogy a másik szeressen. Igen ám, de a csapda az, hogy ennek a bizonyos alapszituációnak szerves része, hogy nem fogjuk tudni elérni a feltétlen szeretetet, amire vágyunk. Bele van kódolva tehát a kudarc. Amit azonban mi is előidézünk! De hogyan?

Tudattalan életterveink avagy sorskönyveink (mint arról már sokat írtunk) olyan forgatókönyvek, amelyeket gyeremkkorunban a tapasztalataink alapján kezdünk írni, a valóságot ezek alapján érzékeljük vagy inkább gyártjuk magunknak, és felnőttként beteljesítjük: döntéseinket, párválasztásainkat, jövőről alkotott elképzeléseinket („mivé válhatok”, „hogyan fogom végezni”) meghatározzák. Részletesebben: Sorskönyvi párválasztásaink

A tranzakcióanalízis szerint 3 fajta sorskönyv létezik: győztes, vesztes és nem győztes. Lássuk ezeket!

Sokszor érkeznek úgy párok tanácsadásra, hogy ők maguk sincsenek tisztában vele, hogy a problémáik mögött az egyik fél mindennapos szívása áll. Nem a marihuánahasználatot szeretnénk kritizálni általában, hanem azt mutatjuk meg, hogy milyen jellegű kapcsolati problémák merülhetnek fel esetlegesen, ha egy pár egyik tagja életvitelszerűen szív.

Természetesen a füvezés nem említhető egy lapon az alkoholizmussal és a marihuánának sok pozitív hatása is van, de most nézzük meg, mik az esetleges negatívak a kapcsolatra nézve. Több olyan harmincas párral találkoztunk, ahol az egyik fél - általában a férfi - rendszeresen füvet szív. Időszakonként reggeltől estig folyamatosan, este esetleg kicsit többet. És bár vannak absztinens szakaszok is, lehet rá számítani, hogy nemsokára újrakezdődik a menet.

A függőségek miatt leginkább az intimitás sérül a kapcsolatban, mert a függő érzelmileg sokszor nem hozzáférhető a párja számára: időnként testileg és lelkileg is kivonul a kapcsolatból.

Hogyan kapcsolódjunk valakihez, aki sztondul, vagy befelé mozizik? Mivel teljesen más tudatállapotban van mint "józan" társa, így az összehangolódás, egymás megértése szinte lehetetlenné válik. Az esti együttlétek és jól eső beszélgetések így elmaradnak. Nem csoda, ha erős indulatokat ébreszt, ha valaki ennyire hozzáférhetetlennek érzi párját, de ilyen állapotban veszekedni sem lehet, vagy tisztázni, hogy milyen problémát okoz ezzel. Sokan azt a megoldást választják, hogy együtt szívnak a párjukkal...

Sok kapcsolatban nyílt vagy észrevétlen versengés folyik számos dologért: autonómiáért, hatalomért, döntési jogért, szabadidőért. Gyakran alakul ki ennek során a felek között egyfajta szülő-gyermek dinamika, tehát, amikor az egyik fél több hatalmat gyakorol, ő hozza a döntéseket, amihez azonban nagyon is kell a másik fél, aki pedig szívesen megválik a felelősségtől, átadja a döntés jogát és jobbára élvezi a “gyerek” szerepét. Azonban sokszor nem ilyen egyszerű a képlet, mert mindketten csak részben elégedettek ezzel a felosztással. A szülői szerepben lévő előbb-utóbb tipikusan belefárad, hogy neki kell mindig mindenre figyelnie. A másik fél pedig elkezd lázadozni az ellen, hogy “neki folyton megmondják, mit csináljon”. Ez a lázadás ölthet direkt én indirekt formákat.

(Annie Leibovitz)

Ilyenkor gyakran két szinten folyik a párok között a küzdelem, egy tudatos és egy kevésbé reflektált, érzelmi, szimbolikus szinten. Lássunk egy példát. 

Egy kapcsolatban például a férfi van szülői szerepben, dönt a közös élet legtöbb ügyében, kontrollálja a gyermeki szerepben lévő partnerét, amit a nő a felszínen elfogad, mert kényelmes neki, hogy döntenek helyette, ugyanakkor a lázadó gyermeki és racionális felnőtt énje utálja a kontrollt. Lázadásának nem ad hangot ugyanakkor, részben az ambivalencia miatt, hiszen ez neki kényelmes, biztonságos is, illetve mert tudattalanul zajlik, inkább sokat cigizik, amit párja utál. Olyan, mint egy kamasz, aki szeretne felnőni, de fél is tőle. A viták nagy része a cigizés körül zajlik, a férfi szerint ez áll közéjük.

 Azt látjuk tehát, hogy a dohányzás nem a nikotinéhségről szól, hanem az illető gyermeki szerepének része: lázadás a partner túlkontrolláló attitűdje ellen: a cigarettázással von falat szimbolikusan autonómiája köré, még ha azt az árat fizeti is érte, hogy nem kapja meg a vágyott intimitást a férfitól. Az ilyen esetekben tehát hiába is foglalkoznánk a dohányzással, nem sokra mennénk, hiszen az csupán a lázadás szimbóluma, a hatalomért és az autonómiáért folytatott kapcsolati játszma terepe.

Ha sikerül a kontroll, hatalom dolgában egyezségre jutni, kiegyenlítődnek a szerepek, valószínűleg a dohányzás is kisebb problémát fog jelenteni mind a két fél számára: miután az egyik nem tiltja tovább, a másik le tud szokni, hiszen már nem lesz arra szüksége, hogy “csak azért is” rágyújtson.

Az emberek születéskor elkezdik írni életük történetét szüleik kapcsolata, az otthoni hangulat, az anyjuk tekintete, az apai szigor stb. alapján. Ezekből aztán olyan tudattalan élettervek avagy sorskönyvek születnek a gyerekkor végére a tranzakcióanalízis szerint, amit felnőttkorban már csak megvalósítani kell.

Sorskönyvünknek - mint minden sztorinak - lesznek hősei és hősnői, gonosztevői, főtémája (a probléma, amivel mindig szembetaláljuk magunkat) és mellékcselekménye. És persze hangszerelhetjük tragikusra, komikusra, unalmasra, mozgalmasra, keserédesre.

Mindenki sorskönyvében, azaz tudattalan élettervében sok kimondott vagy ki nem mondott szülői üzenet érvényesül: “sikeres leszel”, “olyan leszel mint az apád”, “soha nem viszed semmire”. De lehetnek ezek olyan tudattalan parancsok, amiket a kisgyerek csak megfigyelt szülein: például az apa örökös távollétét, érzelmi megközelíthetetlenségét vagy alkoholizmusát csendben tűrő anyával azonosulva a kislány levonja a következtetést, hogy a nők tűrnek és tehetetlenek párjuk mellett. Ez be is kerül tudattalanul az életforgatókönyvébe: olyan párt kell választanom, aki mellett megvalósíthatom, amit tanultam, ami ismerős: aki mellett csendben szenvedhetek.

A gyerekek tehát általánosítanak, és szüleik élete, az otthoni mikrovalóság alapján a nagybetűs Valóságot hiszik megfejtve látni: aha, a férfiak nem foglalkoznak a feleségükkel. Felnőttként pedig újraalkotjuk ezt a valóságot, ami által megerősítve látjuk. Tehát a fenti nő mindig olyan férfit fog választani, aki átnéz rajta, és le fogja vonni a következtetést, hogy a pasik szemetek. Nem is tudja, el sem hiszi, hogy máshogy is lehetne, hiszen, azt hiszi (mint mindannyian), hogy A Valóságot látja. Vagy az a kisgyerek, akit sok bántalmazás ér a szüleitől, levonja a következtetést, hogy óvakodnia kell azoktól, akik közel kerülnek hozzá, mert bántani fogják. Az intimitás számára veszélyzónává válik és azt üzeni: "ne lépj be", hiszen akiben bíznod kéne, éppen ő árul el. Az ő tudattalan sorskönyvi üzenete, hogy "ne légy közel", "ne érezz". Az ilyen tapasztalatokkal bíró felnőttek sorskönyvének egyik tipikus eleme, hogy sosem találnak olyan párt, akihez kötődni tudnának, mert megtanulták, hogy óvakodniuk kell mindentől, ami érzelem. Természetesen nem ismerik fel, hogy bennük van egy rejtett tiltójelzés, hanem mindig találnak valami kifogást: nem elég jó a másik, nem vagyok bele szerelmes, nekem a munkám az első. 

Ezeket a sorskönyveket azonban át lehet írni. Lehet új forgatókönyvet írni magunknak! És ehhez nem is kell gyökeresen megváltoznunk. Elég, ha egy kis kapcsolót sikerül magunkon átállítani (ez sokszor csak terápiában megy), és képessé válhatunk nem sorskönyvi választásokat hozni: nem beleszeretni a tizedik seggfejbe, aki átnéz rajtunk! Vagy éppen beleszeretni ugyanolyan pasikba, mint eddig, de viselkedésünkkel nem abba az irányba formálni a kapcsolatot, hogy az legyen a vége, hogy átnézzen rajtunk!

Ha egy férfinak potenciazavarai vannak, sokszor azt is megakadályozza, hogy belemenjen egy kapcsolatba, vagy hogy az első kudarcos együttlét után folytatni tudja. Ha ilyen kezdeti élményekkel mégis elindul a kapcsolat, az annak a jele, hogy a női fél nem tulajdonít akkora jelentőséget a témának, vagy megértő és türelmes, bízik abban, hogy ez változni fog. A férfi azonban minden újabb és újabb alkalommal úgy érzi, férfiassága kudarcot vallott.

A potenciazavarok mögött sok esetben a szexualitásnak a teljesítménnyel való szoros összefonódását találjuk. A teljesíteni vágyás és a megfelelni akarás nem járulnak hozzá a spontán és felszabadult szexualitáshoz. A kudarctól való félelem pedig már önmagában gátlóan hat az erekcióra. Végül ez a félelem önbeteljesítő jóslattá válik, és kialakul egy önmagát erősítő ördögi kör. Hosszú távon megkérdőjeleződik a férfiasság, vagy akár a heteroszexuális beállítódás is, amely további szorongások forrásává válhat. A legnehezebb minden esetben, hogy a férfi azt éli meg, hogy nem tudja tudatosan befolyásolni és kontrollálni a testének ezen működését.

A család vallási-erkölcsi meggyőződései is bezavarhatnak, illetve a gátló és szorongást keltő hiedelmek a szexualitással kapcsolatban. A potenciazavarok mélyebb szintjén a szexualitáshoz vagy élvezethez kapcsolódó szégyenérzetet találjuk. Annak a tiltását, hogy jól érezhetjük magunkat, felszabadulhatunk és „eldobhatjuk az agyunkat”. Ha szex közben gondolkodunk, nem tudjuk átélni annak extázisát. A potenciazavar ráadásul a szerelmi szenvedély érzésének elmaradásával is együtt jár, így ezek a férfiak folyamatosan azt élik meg, hogy „nem elég szerelmesek” a partnerükbe.

       Ha a férfi végigment mindenféle orvosi kivizsgáláson, és az nem hozott eredményt, akkor érdemes egyéni terápiára, szexológushoz mennie..

De mi van akkor, ha maga a párkapcsolati szituáció alakítja ki a zavarokat?

Ha ezzel a problémával fordul hozzánk egy pár, akkor elsősorban azt kell kiderítenünk, hogy van-e a pár aktuális helyzetében olyan ok, ami a problémát okozza. Kideríthetjük, hogy mióta van ez a jelenség, köthető-e valamihez, van-e ismétlődő mintázat az előfordulásában, kinek milyen gondot okoz, és milyen következményekkel jár. Rengeteg párkapcsolati tényező húzódhat a háttérben: ki nem mondott konfliktusok, bizalmatlanság, tabu vagy titok a felek között, elfojtott harag, szorongás a kapcsolat jövője miatt. Elképzelhető, hogy a szexualitás terepévé válik a párkapcsolati játszmáknak, avagy tünetévé a ki nem mondott, elfojtott érzelmeknek, konfliktusoknak. A partner elutasítása vagy büntetése is kifejeződhet így. Előfordulhat az is, hogy elnyomva érzi magát a kapcsolatban, és kötelességnek éli meg a szexet. Lehet, hogy a férfi elégedetlen a szexuális életükkel, mert a vágyai nagyon máshol járnak, nagyon mást szeretne. Persze az is felmerül, hogy máshol keresi a szexuális kielégülést, de ez sokszor éppen, hogy javít az otthoni szexen is. Lehet, hogy kimondva vagy kimondatlanul, de fél a gyermeknemzéstől.

Vegyünk két példát:

Tamás és Viki például úgy érezték hogy megtalálták az igazit egymásban, nagy szerelmi szenvedélyük azonban mégsem tudott beteljesedni. Tamás annyira izgult, hogy megfelelően fog-e teljesíteni Vikinél, és aggódott hogy nehogy elveszítse, hogy eleinte sorozatosan kudarcot vallott. Idővel egyre nagyobb biztonságban érezte magát, és megnyugodott. Ezzel párhuzamosan férfiúi működése is helyreállt.

Nándi és Hajnalka túl voltak első gyermekük születésén. Kimerülten zuhantak ágyba minden este. Nándi már aludt, mikor Hajni a gyerekekkel való elalvásból éjjel 2 körül bebújt mellé az ágyba. Próbálta rávenni a szexre, de sikertelenül, az időzítés rossz volt. Nándiban nem csak a fáradtság munkálkodott, hanem a női követelés és dominancia elleni lázadás, amikor nem működött az ágyban. Hajninak ez boldogtalansága alapjává vált, és belekerült a “ha te nem lennél” játszmába. Párterápián jól lehetett dolgozni azon, hogy ő maga hogyan idézi elő ezt a kudarcot, és hogyan járult ő maga hozzá ahhoz, hogy ne érezhesse magát igazán vonzó nőnek férje szemében.

Mi a cél? Ha megvan a háttér, akkor máris közelebb vagyunk ahhoz, hogy a pár tudatosítson és megfogalmazzon fontos érzelmeket vagy szükségleteket. Van esély rá, hogy kinyíljon és feloldódjon néhány olyan elzárt konfliktus, melyek távolabb vitték egymástól a párokat. Ahogy az érzelmi intimitás fokozódik, a testi intimitásnak is egyre nagyobb tere lesz.

Egyes pszichológusok szerint sok párválasztás leírható egyetlen ellentétpár mentén: ideálunk vagy igényeink szerint választunk-e magunknak párt. Persze a két verzió két szélsőértéket jelölhet, de az biztos, hogy egyik egészségesebb a másiknál.

Ideálunk

Amikor az ideálunk alapján választunk magunknak párt, akkor nem egyenrangú társai vagyunk a másiknak, hanem imádjuk őt: szépségéért, „tökéletességéért”, testéért vagy szelleméért. Sokszor azonban ezt a választást az örökös elérhetetlenség érzése kíséri. Még ha együtt is élünk vele ugyanis, azt érezzük, hogy soha nem kaphatjuk meg igazán, végső soron mindig elérheteten marad. Amíg mi csodáljuk, addig ő lazán evez az életében, néha odaszórva nekünk morzsákat magából. Ilyenkor a másik valamiféle „nárcisztikus” szükségletet elégít ki nálunk: legyen a párom a marlboro man vagy egy szépségkirálynő – bármi áron. Nem baj, ha nem szeret annyira, nem baj, ha nem tud biztonságot és melegséget adni, de a fénye ránk is átsugárzik. Egy olyan nárcisztikus tükör, aminek az odaátja elérhetetlen – mert nem is létezik, hiszen „tökéletessége” csupán a mi projekciónk terméke. Ennek szimbolikus szélsőértéke, amikor egy filmsztárba szeretünk bele. Ráprojektáljuk tehát a tökéletsség képét, és azt az illúziót, hogy ha őt megkaphatnánk, boldogak lennénk. De sosem kapjuk meg. Ha földi mását, aki elérhető közelségben van, ideig-óráig meg is kaparintjuk, nem sok köszönet lesz benne.

Igényeink

Az előzőnél sokkal egészségesebb verzió, amikor az igényeink alapján választunk párt. Ilyenkor a másik valóban a társunk. Megkapjuk tőle azt az odafigyelést, szeretetet, biztonságot, amire szükségünk van. Egyenrangú velünk, nem imádjuk, ami egy elvakult érzés, hanem szeretjük, azért amilyen valójában, amit adni tud nekünk, a mindennapokért.

Mix

Persze vannak olyan párok, ahol az egyik a másikat az ideálja szerint, a másik az egyiket az igényei szerint választja. Ezek a párok „jól kijönnek”: az egyik megkapja a törődést, és minden az igényei szerint alakul, a másik pedig sóvároghat. Persze soha nem kedvtelésből választja valaki a sóvárgást. Rendszerint egy sorskönyvi forgatókönyvet (lásd Sorskönyvi párválasztásaink) teljesít be, amiből akkor tudna kilépni, vagy onnan láthatnánk, ha kilépett, amennyiben képes lenne végre az igényei szerint választani.

Az a kötődési mintázat, melyet gyermekkorunkban édesanyánkkal kapcsolatban alakítottunk ki, a kutatások szerint életünk hátralévő részében is jellemző lesz ránk. Lehet rajta változtatni, de az alapvető mintázatok tetten érhetők lesznek saját párkapcsolatunkban.

A gyermeki kötődésről először John Bowlby beszélt, majd Mary Ainsworth kísérlettel vizsgálta és igazolta a különböző kötődési mintázatokat. A kérdés az volt: hogyan reagál a gyermek az anyától való szeparációra, és mi történik, amikor újra találkoznak.

Az elméletet sokan kiegészítették vagy átírták, de mi most maradjunk a 3 alap kötődési stílusnál: biztonságos kötődés, elkerülő kötődés, ambivalens kötődés.

Tegyük felnőtt párkapcsolati élethelyzetbe a kötődés kérdését: Emlékezzünk vissza, vagy képzeljük el, hogyan reagálunk, ha a párunk egy hétre elutazik, például meditációs elvonulásra vagy üzleti útra megy, és hogyan fogadjuk, amikor hazajön?

Biztonságosan kötődő

Párja távozása és a búcsú enyhe nyugtalanságot okoz számára, nem szívesen marad egyedül. Bízik azonban benne, és tudja, hogy vissza fog jönni. Azt is tudja, hogy bár nincs fizikailag mellette, attól még szereti és hűséges marad hozzá. A külön töltött időben megtalálja a számára fontos tevékenységeket, jól tudja érezni magát, az élet megy tovább. Mikor megérkezik, mosolyogva és örömmel fogadja. Kíváncsi és nyitott arra, hogy mi történt vele. Könnyen kapcsolatot teremt, és hamar létrejön az intimitás kettejük között.

Ez a típusú kötődés akkor alakul ki, ha anyánk megbízható és kiszámítható módon reagált gyermekként szükségleteinkre. Ezzel a biztos bázissal indulhattunk el a világ felfedezésére, és megtanultunk bízni magunkban.

Elkerülő kötődő

Párja távozása láttán nem mutat érzelmeket, úgy tűnhet, számára nincs jelentősége annak, hogy elmegy. Belül szenved a hiányától, de megtanulta elkendőzni az érzéseit. Ő is folytatja életét a megszokott mederben. Mikor párja hazaér, nem mutat sem örömöt, sem mást, mintha nem is venne tudomást arról, hogy párja elment és visszajött. Nem mer pozitív érzéseket kimutatni, de belül megnyugszik, hogy újra együtt vannak. Közömbösnek, hidegnek tűnik. Pedig csak azt tanulta meg, hogy nem mutathatja ki gyengéd érzéseit.

E mögött a kötődési stílus mögött az áll, hogy az anya nem reagált gyermeke szükségleteire vagy elutasító volt vele szemben, talán kerülte a testi kontaktust is. Ezért a gyermek megtanulta nem kifejezni érzéseit és szükségleteit.

Ambivalens kötődő

Párja távozásától teljesen kiborul, már-már úgy érzi, hogy az utazás egy ellene irányuló merénylet, és azt éli meg, hogy a párja végleg elhagyja őt. Nagyon nehezen tud egyedül lenni, a szorongás miatt nem tudja élvezni a mindennapokat sem. Különböző tevékenységekbe, társaságba menekül, vagy bármibe, ami elfeledteti a hiány okozta szorongását. Számára párja csak akkor valóságos, és csak akkor érzi, hogy szereti, ha fizikailag jelen van. Megérkezésével nyugtalansága még nem oldódik fel, szorongása tovább tart. Az utazás részleteiről vagy nem akar hallani, vagy már-már számon kérően kérdezi ki. Düh és az elhagyatástól való félelem keveredik a fogadtatásban. Kapaszkodik párjába, de dühében el is utasítja. Az intimitás és összhang sokára teremtődik meg újra közöttük.

Ez a kötődési stílus akkor alakul ki, ha az anya nem kiszámítható, mert valószínűleg saját érzelmeinek függvényében reagál gyermekére. Jelenléte nem ad biztos bázist a világ felfedezéséhez, és nehezen tudja gyermekét megnyugtatni.

Miért jó az, ha ezt tudjuk magunkról? Mert láthatjuk, hogy a reakció nem biztos, hogy az aktuális helyzetnek és a párunknak szól, hanem valami mélyen belőlünk gyökerező sémából ered. Felismerése megkönnyíti annak a helyzetnek a kezelését, amikor párunk értetlenül áll a viselkedésünkkel szemben. Ha képesek vagyunk elmagyarázni neki, hogy mi zajlik bennünk, nekünk is könnyebb feloldódni. Megfogalmazhatjuk azokat a szükségleteinket, melyek kielégítése könnyebbé teszi majd számunkra a távolság elviselését. Egy megbízható és jól működő kapcsolatban hosszú távon a kötődés egyre inkább biztonságossá válik.

A legtöbb párra jellemző, hogy újra és újra nagyon hasonló párbeszédekben és szituációkban találják magukat. Például a nők gyakran aggódnak, hogy párjuk evett-e rendesen, vagy mikor jön haza, erre a pasi persze kiakad. Vagy szól nekünk valami miatt a párunk, mi azt számonkérésnek vesszük és mi akadunk ki.

Lássuk, mi is történik. Eric Berne, tranzakcióanalitikus szerint minden ember három énállapottal rendelkezik: szülői, felnőtt és gyermeki.

A szülői énállapotban úgy érzünk, viselkedünk, reagálunk, ahogyan szüleink tették. Ha apánk autoriter volt, akkor belőlünk is könnyen előjöhet ez a tanult domináns és büntető szigor. Vagy ha édesanyánk a legkisebb náthára is rettenetes aggodalommal reagált, akkor mi is csípőből így fogunk reagálni, ha párunknak hőemelkedése van (de akkor is, ha nekünk magunknak). A szülői énállapot tehát nagyvonalakban lehet irányító vagy gondoskodó.

A felnőtt énállapot racionális, gondolkodik, helyesen értékeli az ingereket, nem szorongja túl. Minél nagyobb tere van, annál kiegyensúlyozottabb a személyiség.

A gyermeki énállapotban pedig úgy viselkedünk mint gyerekkorunkban, vagy ahogyan akkor elvárták tőlünk. Ez az énállapot így lehet szabad, ami az énünk legértékesebb részét képezheti: játszani, bolondozni tud, kreatív és felszabadult. Lehet azonban megnyomorított: tipikusan szorongó (félek egyedül, nem bírom a magányt, ne hagyj el, bármit elviselek), vagy éppen autista (hagyj magamra, zavarsz, egyedül akarok lenni), vagy éppen lázadó (nekem senki ne parancsoljon, nekem senki ne mondja meg, mit csináljak).

Mindenkinek vannak “preferált” énállapotai, tehát olyanok, amelyekben legtöbbször tartózkodik. Nagyon gyakran pedig a párkapcsolatokban kialakulnak és beállnak tipikus tranzakciós (kapcsolati, kommunikációs) mintázatok két ember közt.

Néhány példa:

Amikor például Géza megkérdezi Lilit, hogy nem látta-e a kulcscsomóját, és Lili azt mondja, hogy az ajtóban van, akkor két felnőtt beszélget és minden oké. De ha Lili azt válaszolja, hogy “édesem, nem igaz, hogy soha nem tudod, hol hagyod a cuccaidat”, akkor Lili türelmetlen és irányító szülői énállapotból reagál, ami Gézából pl. előhozhatja a lázadó gyereket: “ne basztass folyton”.

Vagy: Géza megbetegszik. Ha Lili felnőttből reagál, akkor azt mondja: “szólj, ha kérsz teát vagy lemenjek a gyógyszertárba valamiért”. De ha egy túlgondoskodó szülőije van, akkor ez így néz ki: “jaj, édesem, 38 fokos lázad van, lehet, hogy ki kéne hívni az orvost, ittál eleget, vegyél be még 5 algopirint, egyél még 2 kanál levest...stb”. Mire az addig békésen betegeskedő Gézából előjöhet az autista gyerek: “inkább itt fetrengek egyedül, csak hagyjál már nyugton”.

Vagy: Gézát főnöke megkéri, hogy készítsen el egy jelentést holnapra. Géza autoriter apja miatt minden utasításra a főnökétől lázadó gyerek üzemmódba kapcsol: “nem igaz, hogy mindig engem talál meg” és pofákat vág. Na ezzel kihozza az autoriter szülőit a főnökéből: “oké, Géza, 2 órán belül az asztalomon akarom látni, amit kértem”.

Tanulság

Mindig fontos tudatosítani, hogy éppen melyik énállapotból reagálunk, és mik azok a tipikus helyzetek, amelyek “beletaszítanak” pl. egy lázadó gyermeki énállapotba, melyek azok a tipikus érzések, amelyeket ilyenkor átélünk. Nagyon tanulságos kipróbálni, akár utólag fejben, hogy egy másik énállapotból, leginkább felnőttként hogyan lehetett volna máshogy reagálni. Ugyanis a cél mindenekelőtt az volna, hogy a felnőtt énállapotunk legyen a hatóereje az énünknek. Az képes kordában tartani a többit, hogy ne egy éretlen gyerek vagy egy kontrollfreak vagy éppen túlaggódó szülő pattanjon elő belőlünk folyton.

Vannak kapcsolatok, melyek annak ellenére, hogy évek óta tartanak, rengeteg konfliktuson és szakítási kísérleten mentek keresztül. Előfordul, hogy e mögött az egyik fél mélyen gyökerező érzelmi ambivalenciát találjuk, azaz, amikor egy éretlen személyiség a „gyűlölök és szeretek” állapotában van. Ilyenkor az illető viselkedése is „kétarcú”, egyszerre mond „igent” és „nemet”: benne van a kapcsolatban, de sokszor elutasító.

Teréz és János 3 éve éltek együtt, mikor eljöttek hozzánk. Elmesélték, hogy kapcsolatuk eléggé megromlott, szexuális életet 10 hónapja nem élnek, és mindketten nagyon szenvednek a kapcsolatban, melynek mégsem tudnak véget vetni. Vannak meghitt pillanataik, közösen befogadtak egy kiscicát, közös lakás vásárlását tervezgetik. Azonban Teréz nagyon elégedetlen Jánossal, rendszeresen rendez jeleneteket, melynek vége a szakítás, de másnap mindig sírva kéri Jánost, hogy bocsásson meg és jöjjön vissza. János kezdi elveszíteni türelmét, és egyre nagyobb indulatokat érez Teréz iránt. Az ő érzései biztosak voltak, jövőt tervezett Terézzel, ezért sok mindent elviselt, a pohár azonban kezd betelni.

A köztük lévő feszültség mögött egymás előtt nehezen vállalható érzelmeket feltételeztünk, ezért külön-külön is behívtuk őket, hogy könnyebbé tegyük számukra, hogy őszintén tudják feltárni gondolataikat.

Teréz ambivalens érzelmei végére jártunk: soha nem érzett szerelmet János iránt, de ezt soha nem mondta el neki. Mivel a férfi annyira szerette, belement a kapcsolatba. Emiatt a mai napig dühös Jánosra, bár irracionális, de úgy érzi, a férfi kényszerítette bele a kapcsolatba. Szinte áldozatnak éli meg magát. Azonban mivel életük azóta szorosan összefonódott, Teréz pedig retteg a magánytól, ezért nem képes szakítani. A terápiás terven gondolkodva Teréz esetében, a saját döntéseivel kapcsolatos felelősség vállalása, és a viselkedése és érzelmei közötti hiteles összhang megteremtése tűnt szükségesnek a változáshoz. Illetve annak feltárása, hogy milyen gyerekkori tapasztalatok vezettek a szeparációs szorongásához, ahhoz, hogy nem bír egyedül lenni.

János - árva fiúként - nagyon szeretett volna kötődni, biztonságban érezni magát egy kapcsolatban, saját családjában megteremteni azt, amit ő maga sosem kapott meg. A szakítás számára rettenetes gondolatnak tűnt. Hajlandó volt alávetni magát Teréz hagulatingadozásainak, és eltűrni minden szeszélyét a kapcsolat fenntartása érdekében. János esetében saját szükségleteinek felvállalása, és a negatív érzések megfogalmazni tudása lett a cél.

A további munkát illetően jobb ötletnek tűnt, ha először mindketten külön-külön kezdenek neki  lelki problémáik rendezésébe egyéni terápia során. A kapcsolat, mint később megtudtuk, szakítással végződött…