Mindig azt mondjuk a pároknak, hogy a szerető megjelenése tünet. Tehát bár nagyon fájdalmas, ha kiderül, sokszor reparálhatatlan bizalmi válságot okoz, de mégis azt a legfontosabb tudatosítani, hogy mindig az eredeti kapcsolatról szól, nem arról, hogy a harmadik szereplőnek túl bájos a mosolya.

A szerető megjelenése tehát egy olyan vészjelzés a kapcsolatban, ami arra figyelmeztet, hogy bizonyos igényeink nem elégülnek ki. Ez pedig soha nem fekete-fehér helyzet, az egyik vagy másik fél hibája, hanem a pár közösen hozza létre azt a kapcsolatot, amelyben az egyik félnek valami hiányzik. Lehet, hogy ez a fél csupán annyival járul hozzá, hogy nem tudja nyíltan kommunikálni a vágyait, vagy elfogadja a helyzetet, de pusztán a ténnyel, hogy az adott hiánnyal is vállalja a kapcsolatot, mégis részt vesz a saját hiányállapota fenntartásában.

És ekkor jön be a képbe a vonzó harmadik, aki, úgy tűnik, meg tudja nekünk adni azt, amire egyre sajgóbban vágyunk: érzelmeket, odafigyelést, jó szexet vagy az újdonság erejét. Olyan vággyal és érdeklődéssel tud ránk nézni talán, amellyel párunk már régóta nem, vagy soha nem is tudott.

Ekkor  - lelkiismerettől vagy felettes énünk szigorától függően - kínzó érzelmi ambivalencia indul el: vágyom rá, de nem tehetem meg a kapcsolatommal. Úgy érzem, hogy fel vagyok rá jogosítva, “nekem jár”, hogy valaki végre úgy szeressen, ahogy nekem jó, de közben érzem, hogy ez önáltatás. Az lenne a tiszta ügy, ha elhagynám a páromat, de mi van, ha ez csak egy fellángolás, és a “csomag”, amire az új szereplő személyében előfizetünk, mégse lesz olyan jó, mint ahogy első látásra tűnt? Illetve, hogy beleférjen a valóságunkba, hogy akár mással is lehetnénk, igen hosszú folyamat, amihez az énkép lassú megváltozása is kell. Ami eleinte elképzelhetetlennek tűnik, csupán lassan tud gyökeret verni a lélekben.

Játszhatunk-e biztonsági játékot? Mi van, ha két szék közé, a földre esem? Mi van, ha nagyon fog hiányozni az eredeti párom? Biztos, hogy mindent megpróbáltam, hogy működjön az a kapcsolat?

Ha megszületik a belső döntés arról, hogy belekezdünk, (ami persze alapvetően érzelmi, ha tetszik zsigeri döntés, függetlenül a rengeteg agyalástól), akkor e mellett a döntés mellett el is kell köteleződni. Tehát meg kell magunkat győzni, hogy jogunk van hozzá. El kell tehát altatnunk a kognitív és érzelmi disszonanciánkat, hogy hetente, vagy három naponta eljárjunk a szeretőnkhöz, azért, hogy ne marja szét a szorongás a gyomrunkat gyomorideg formájában.

Ha ezen is túljutottunk, és beindul az affér, akkor sokan váratlanul könnyen beletanulnak - számolnak be erről a rendelőnkben. Természetessé válik számukra, hogy eljárnak a harmadikhoz, ráadásul utána sokkal nagyobb szeretettel tudnak fordulni a partnerük felé is, hiszen már nem frusztráltak a hiánytól, és a szerető energiával tölti fel őket. Az emberek valóságról és normalitásról alkotott képe észrevétlenül, de gyökeresen átformálódik: most már belefér, ami addig akár elképzelhetetlen volt. Ebben a szakaszban az érzelmek persze ugyanúgy hullámoznak: a lelkifurdalás hullámokban jelentkezik, illetve a tilosban járás öröme is megjelenik: “hogyan tudok örülni egy ennyire bűnös dolognak?”. Illetve az önigazolás őszinte meggyőződéssé válik: “hogyan lehetne rossz, ami nekem ennyire jó”.

Szeretőt tartani azért hosszútávon - azt látjuk - befeketíti a lelket. De nem moralizálva mondjuk, hanem lélektanilag. Ugyanakkor sokan meglepően könnyen tanulnak bele, másokat viszont arra késztet, hogy ne elégedjenek meg félmegoldással (szerető tartásával), hanem változtassanak az életükön: akár a kapcsolatuk megreformálásával, akár máshogy.