Az a kötődési mintázat, melyet gyermekkorunkban édesanyánkkal kapcsolatban alakítottunk ki, a kutatások szerint életünk hátralévő részében is jellemző lesz ránk. Lehet rajta változtatni, de az alapvető mintázatok tetten érhetők lesznek saját párkapcsolatunkban.

A gyermeki kötődésről először John Bowlby beszélt, majd Mary Ainsworth kísérlettel vizsgálta és igazolta a különböző kötődési mintázatokat. A kérdés az volt: hogyan reagál a gyermek az anyától való szeparációra, és mi történik, amikor újra találkoznak.

Az elméletet sokan kiegészítették vagy átírták, de mi most maradjunk a 3 alap kötődési stílusnál: biztonságos kötődés, elkerülő kötődés, ambivalens kötődés.

Tegyük felnőtt párkapcsolati élethelyzetbe a kötődés kérdését: Emlékezzünk vissza, vagy képzeljük el, hogyan reagálunk, ha a párunk egy hétre elutazik, például meditációs elvonulásra vagy üzleti útra megy, és hogyan fogadjuk, amikor hazajön?

Biztonságosan kötődő

Párja távozása és a búcsú enyhe nyugtalanságot okoz számára, nem szívesen marad egyedül. Bízik azonban benne, és tudja, hogy vissza fog jönni. Azt is tudja, hogy bár nincs fizikailag mellette, attól még szereti és hűséges marad hozzá. A külön töltött időben megtalálja a számára fontos tevékenységeket, jól tudja érezni magát, az élet megy tovább. Mikor megérkezik, mosolyogva és örömmel fogadja. Kíváncsi és nyitott arra, hogy mi történt vele. Könnyen kapcsolatot teremt, és hamar létrejön az intimitás kettejük között.

Ez a típusú kötődés akkor alakul ki, ha anyánk megbízható és kiszámítható módon reagált gyermekként szükségleteinkre. Ezzel a biztos bázissal indulhattunk el a világ felfedezésére, és megtanultunk bízni magunkban.

Elkerülő kötődő

Párja távozása láttán nem mutat érzelmeket, úgy tűnhet, számára nincs jelentősége annak, hogy elmegy. Belül szenved a hiányától, de megtanulta elkendőzni az érzéseit. Ő is folytatja életét a megszokott mederben. Mikor párja hazaér, nem mutat sem örömöt, sem mást, mintha nem is venne tudomást arról, hogy párja elment és visszajött. Nem mer pozitív érzéseket kimutatni, de belül megnyugszik, hogy újra együtt vannak. Közömbösnek, hidegnek tűnik. Pedig csak azt tanulta meg, hogy nem mutathatja ki gyengéd érzéseit.

E mögött a kötődési stílus mögött az áll, hogy az anya nem reagált gyermeke szükségleteire vagy elutasító volt vele szemben, talán kerülte a testi kontaktust is. Ezért a gyermek megtanulta nem kifejezni érzéseit és szükségleteit.

Ambivalens kötődő

Párja távozásától teljesen kiborul, már-már úgy érzi, hogy az utazás egy ellene irányuló merénylet, és azt éli meg, hogy a párja végleg elhagyja őt. Nagyon nehezen tud egyedül lenni, a szorongás miatt nem tudja élvezni a mindennapokat sem. Különböző tevékenységekbe, társaságba menekül, vagy bármibe, ami elfeledteti a hiány okozta szorongását. Számára párja csak akkor valóságos, és csak akkor érzi, hogy szereti, ha fizikailag jelen van. Megérkezésével nyugtalansága még nem oldódik fel, szorongása tovább tart. Az utazás részleteiről vagy nem akar hallani, vagy már-már számon kérően kérdezi ki. Düh és az elhagyatástól való félelem keveredik a fogadtatásban. Kapaszkodik párjába, de dühében el is utasítja. Az intimitás és összhang sokára teremtődik meg újra közöttük.

Ez a kötődési stílus akkor alakul ki, ha az anya nem kiszámítható, mert valószínűleg saját érzelmeinek függvényében reagál gyermekére. Jelenléte nem ad biztos bázist a világ felfedezéséhez, és nehezen tudja gyermekét megnyugtatni.

Miért jó az, ha ezt tudjuk magunkról? Mert láthatjuk, hogy a reakció nem biztos, hogy az aktuális helyzetnek és a párunknak szól, hanem valami mélyen belőlünk gyökerező sémából ered. Felismerése megkönnyíti annak a helyzetnek a kezelését, amikor párunk értetlenül áll a viselkedésünkkel szemben. Ha képesek vagyunk elmagyarázni neki, hogy mi zajlik bennünk, nekünk is könnyebb feloldódni. Megfogalmazhatjuk azokat a szükségleteinket, melyek kielégítése könnyebbé teszi majd számunkra a távolság elviselését. Egy megbízható és jól működő kapcsolatban hosszú távon a kötődés egyre inkább biztonságossá válik.