Minden életszakasznak, amelyen születéstől a halálunkig áthaladunk, megvan a maga életfeladata – legalábbis a pszichológia szerint és a társadalmi nyomás miatt. Ezek egyrészt konkrét feladatok, aktivitások elvégzést kívánják meg, másrészt pszichológiai, lelki eredményeket.

Az életszakasz-modell pszichológia elméletének kidolgozója Erikson szerint például a csecsemőkor feladata, pozitív lehetősége, hogy megtanulunk bízni a hozzánk közel állókban. Negatív kimenetel esetén viszont, ha anyánk, apánk nem jól reagál, feszült, távol van vagy agresszív, akkor azt tanuljuk meg, hogy a Másikban nem bízhatunk. Ez is tanulás, csak éppen olyan, ami nem fogja megkönnyíteni az életünket.

A húszas-harmincas évek feladata az intimitásra való képesség kifejlesztése és a pártalálás, majd elköteleződés, családalapítás. Ha ez nem zökkenőmentes, akkor hajlamosak vagyunk arra, hogy rögtön az izoláció rémét vetítsük magunk elé, azt higgyük, hogy nekünk már soha nem lesz „normális életünk”, és vágyakozva nézzük társainkat, akik mind beteljesítik életkori szakaszuk elvárásait.

Minden életszakaszban érezhetjük úgy, hogy elakadtunk, nem teljesítettük, amit „most kellene”: hiányérzetünk van, frusztrálttá válunk, azt érezzük, hogy valami baj van velünk. „Mindenki másnak sikerül, csak nekem nem”. Ebben az életszakaszban, fiatal felnőttkorban tipikus elakadások:

• Nem tudunk párkapcsolatot kialakítani. 
• Párunk nem akar elköteleződni, vagy mi nem akarunk, miközben barátaink már mindig párosan jelennek meg, gyereket terveznek, közösen vesznek lakást. 
• Gyereket szeretnénk, de nem vagy nehezen jön össze a baba, miközben barátaink sorra szülővé válnak. Azt érezzük, elakadtunk egy már meghaladni kívánt szakaszában az életünknek. Nem tudunk családdá válni.

Valóban frusztráló nézegetni a facebookon a boldog családi nyaralásokról, új lakásról, friss csecsemőkről szóló képözönt. Mi segíthet ilyenkor?

Annak tudatosítása, hogy az életszakaszokról szóló tapasztalati modellek bár jogosak, de mégiscsak normatívak. Minden életperiódusunkban nekünk magunknak kell kiküzdeni az identitásunkat. Eleve csak akkor leszünk képesek harmonikusan fuzionálni egy másik ember világával, ha nekünk magunknak is van egy stabil, otthonos világunk, amelytől nem félünk, ahova bármikor vissza tudunk vonulni, ahol szeretünk lenni. Ahol jól érezzük magunkat a bőrünkben, életszakaszfeladatoktól függetlenül vagy azokkal számot vetve. 

Anyaként, apaként, valakinek a házastársaként is ki kell munkálni magunkból új identitásunk, hogy valóban önazonosnak, identitkusnak érezzük magunkat megváltozott körülményeinkkel. Vannak látszólag, kívülről nézve könnyebb vagy nehezebb utak. De a kesergés nem visz előbbre. Valamilyen szinten muszáj elfogadnunk a tényeket, hogy változtatni tudjunk rajtuk. Öltse a változtatás az önismeret fejésztésének, önmagunk elfogadásának vagy komfortzónánkból való kilépésnek formáját.

Identitásunk kidolgozása, megmunkálása folyamatos munka, döntések, választások, viszonyulások, értékpreferenciák folytonos újraalakítása. Ne az lebegjen a szemünk előtt, hogy mink nincs, sokkal többre megyünk annak leltározásával, hogy mink van.