Talán senkit nem tudnak úgy idegesíteni a szülők, mint a saját gyerekeiket. Sokan a saját szüleiket még akkor is nehezen viselik, amikor pedig már bőven a harmincas, negyvenes éveiket tapossák. Mindannyiunknak ismerős tapasztalat, hogy hiába vagyunk már felnőttek, állunk a saját lábunkon, hiába bírunk önálló egzisztenciával, terelgetjük saját gyerekeinket és igazgatjuk saját vállalkozásunkat, ha hazamegyünk, otthon megint csak szüleink gyerekeivé avanzsálunk.

(Mariusz Kedziersk)

Nem csupán annyiban válunk gyerekké, hogy úgy mondják nekünk, hogy vegyünk sapkát, ha hideg van, vagy eszünk-e rendesen, vagy beleszólnak a dolgainkban, mint amikor 9 vagy 15 évesek voltunk. Hanem úgy is – és ez az ijesztőbb – hogy újra gyereknek is érezzük magunkat. Megjelennik bennünk ugyanaz az idegesség, türelmetlenség, düh, amit egy mondat fémjelez leginkább: „hagyjál már!” Ennek ki-ki így, vagy úgy, de hangot is ad. Például úgy, hogy „anya, már felnőtt vagyok”, „anya, tudok vigyázni magamra”. Tehát megjelenik az elsődleges érzés, a gyermeki énállapotunkból hozott dacreakció, mellé társul azonban a reflexió is: hisz én már felnőtt vagyok, tudom kezelni. Eluralhat minket ugyanakkor az önostorozás is: „nem igaz, hogy nem tudom higgadtan kezelni”.

Fontos belátás az, hogy nem a szüleinkkel érdemes összeveszni ilyen helyzetekben, persze fontos kiküzdeni felnőtt jogainkat. Hanem érdemes a magunkban lévő dacos, lázadó vagy sértett gyermeket valahogy feloldani odabent, hogy felnőttként tudjunk ne csak megszólalni, de a gyermeki énérzés se szippantson magába. Ez olyan belső munka, amihez már nincs igazán köze a szüleinknek. Nem velük van dolgunk, hanem magunkkal.

Ezzel sokat nyerünk. Először is a szüleinkkel való kapcsolat harmonikusabb lesz, másodszor tanító jellegű tapasztalat saját kontrollunk erejéről, harmadszor pedig felnőtt énünk erősödni fog általa. Sokakban ugyanakkor nagyon hangos, lázadó vagy sértett a belső gyermek. Ekkor komoly önismereti munkára lehet szükség, hogy utánajárjunk, hogy minek is szólnak az intenzív érzések.