Az önfeláldozási séma központi motívuma az „én mindent megteszek érted” üzenete.  Sokan fegyverként használják ezt egy kapcsolatban: akkor szoktuk hallani, ha valaki erején felül alkalmazkodik a kapcsolat érdekében, de nem kapja meg érte a várva várt jutalmat, ezért feszültté válik. Mindig nagy ára van annak, ha valaki igent mond a párjának valamire, amit belülről nem képes teljesen elfogadni. Ilyenkor aránytalanul nagy erőfeszítést tesz, és a másik talán nem is tud róla, ráadásul legtöbbször nem is kéri az „áldozatot”. Általában utólag csattan az ostor, mikor az „önfeláldozóban” felgyűlt frusztráció miatt kitör a balhé.

Az önfeláldozási hajlam mélyén sokszor olyan családi hátteret találunk, ahol a szülő szeretetét, elismerését és figyelmét csak akkor kapta meg a gyermek, ha megfelelt, alkalmazkodott, kielégítette szülei szükségleteit. Egy gyerek ilyenkor a szeretet elveszítésének félelme miatt mindent megtesz, és folyamatos aggodalomban él, hogy mindent elég jól csinált-e, elég „jó kislány/jófiú” volt-e ahhoz, hogy a szülő szeresse, de saját szükségletei nem kapnak teret a kapcsolatukban. Saját vágyait, lénye fontos aspektusait el kell nyomnia. Ha valaki így nőtt fel, olykor felnőttként sem tudja felismerni saját szükségleteit, külön meg kell tanulnia értelmeznie saját belső jelzéseit. Felnőtt párkapcsolatában túlzottan a másik igényeire, vágyaira koncentrál, és úgy érezheti, hogy nem lehetnek elvárásai, neki nem járnak dolgok. Azt érezheti, egyetlen módon szerezhet jogosultságot mások szeretetére, sőt magára a létezésre is, ha feladja magát, alkalmazkodik. Sokszor ez együtt jár azzal, hogy fokozottan érzékeny mások fájdalmaira, és mindent megtesz, hogy ne okozzon fájdalmat, mert akkor elviselhetetlen bűntudatot érezne.

Több módja van annak, hogy egy kapcsolatban lemondjunk saját szükségleteinkről. Ez a mindennapos alkalmazkodástól egészen addig is elmehet, hogy valaki teljesen feladja önmagát, saját személyiségét.

Egy kapcsolatban enyhébb vagy intenzívebb szinten köszönhet vissza az önfeláldozó viselkedési minta:

Finomabb változatban simulékonyan idomul valaki egy kapcsolatban, alkalmazkodik, felad bizonyos tevékenységeket, melyeket azelőtt egyedül végzett. Odaadó lesz az ágyban, mindig jókedvű és kedves, elkészíti a vacsorát, látszólag nincsenek is elvárásai. Csakhogy egy idő után nem tudja elrejteni valódi önmagát, hogy néha feszült, dühös, vagy szomorú, ráadásul kiderül, hogy neki is elvárásai vannak.  Van, aki viszont mindig és mindenben alázatosan követi párját. Bennük idővel óhatatlanul feszültség gyűlik fel, és a nem tudatosodó harag és frusztráció miatt sokszor rejtett utakon lázadni kezdenek.

Van, aki tényleg csak akkor éli meg saját létjogosultságát és hiszi el szerethetőségét, ha konkrétan segít. Mindent elintéz párja helyett, elviszi mindenhová, megvásárolja, amire vágyik, érte él. Nem is tudja elképzelni, hogy e nélkül is szerethető lehet, ezért meg se próbálja, hogy hátradől és a saját örömeire fókuszál. Ez párjában bizonyos függőséget tud kialakítani, így valóban eléri a célját, azzal, hogy párja számára nélkülözhetetlenné válik.

Van, aki a család érdekében „mindent megtesz”, halálra dolgozza magát, hogy legyen pénzük, közben mindent elvállal és besűrít az összes további idejében. Azt gondolja „nem teheti meg” hogy lazít, mert akkor „mi lesz a családdal?” Minden felelősséget magára vesz, nem bízik benne, hogy az ő önfeláldozása nélkül is menni fognak a dolgok, és még jól is érezné magát. Sajnos a család érdekében történő hajtás azonban sokszor pont a családi élet rovására megy.

A „mártír” feleslegesen segíti párját vagy gyermekét olyan helyzetekben, amit ők maguk is meg tudnának oldani, sőt még kompetenciájuk is fejlődhetne. A mártír elpakol helyettük, beágyaz helyettük, mindig ő vásárol be, mindig ő mosogat, beviszi a szendvicset a TV elé, és egyebek. Ezzel sem párjának, sem gyermekének nem tanítja meg az önállóságot, ő maga pedig kimerül és frusztrálttá válik, hogy neki senki sem segít, miközben ő „mindent megtesz”.

Az önfeláldozás tehát mindig kettős: egyrészt az önfeláldozó saját identitásaként éli meg, és ha ezt nem tenné, úgy érezné, hogy nem hasznos és nem fontos, vagy nem is szerethető. Másik oldalról azonban mindenképpen frusztrációt szül benne, hiszen saját magát fosztja meg attól, hogy szükségletei kielégüljenek, és a másik is tegyen erőfeszítéseket.