Ha valaki folyton kritizál, olyan mércéket állít fel, amelyeknek nem lehet megfelelni, semmi nem elég jó, vagy soha semmi sincs teljesen kész, akkor könnyen lehet, hogy az illetőnek könyörtelen mércék/hiperkritikusság sémája van. 

Tipikus családi eredete a túlkövetelő, szigorú és sokszor büntető szülők, akik folyton a teljesítményt, a kötelességet, a szabályok betartását követelték meg tőlünk. Nem volt szabad hibázni, különben szidást vagy büntetést kaptunk. Kemények és fegyelmezők voltak, nem sok empátiára és megértésre számíthattunk. Ezeknek a szülői elvárásoknak gyakorlatilag képtelenség volt gyerekkorunkban megfelelni.

A sémák márpedig úgy működnek, hogy bár gyerekkorban szenvedünk az ilyen környezettől, mégis a bennünk lévő kis tudós megfejtve látja a világot, ahogy sémáit fabrikálja: aha, szóval akkor mindig tökéletesnek kell lennem, akkor kerülhetem el a büntetést. Aha, szóval mindig a maximumon kell teljesítenem, akkor nem fogom érezni ezt a szorító érzést. Felnőttkorra tehát evidenciává válik, a cselekvés és a világhoz való viszonyom alapigazságává, hogy könyörtelen mércéket kell önmagam, a világ és mások számára állítanom, különben szétesnek a dolgok, különben menthetetlenül kudarcot vallok.

Ez az ember – mivel belsővé tette, internalizálta szülei elvárásait – ezért folyton elnyomja spontán érzéseit, késztetéseit, és merevvé, rugalmatlanná, örömtelenné válhat az élete. Visszatérő tapasztalata, hogy  állandóan nyomás alatt érzi magát, vagy nehezen lassít, és valahogy semmi nem elég, semmi nem elég jó. Sem ő nem, sem a másik, sem az élet. Folyton  a „kellben” és a „muszájban” gondolkodik, hiába sikerül valami jól, magát a folyamatot, illetve még az eredményt sem tudja igazán élvezni, mert az alkotás, a termékeny munka kontaminálódott, azaz be van szennyezve a mércék, a teljesítménykényszer szorongásával. Teljesít, ahelyett, hogy élne.