Már a szenvedés sem a régi, mondják sokan harminc fölött. Valakinél viszont azt látjuk, hogy hiába gyűri maga alá az évtizedeket, valahogy nem csak folyton ugyanabban a sztoriban, de ugyanabban az érzésvilágban is találja magát.

Kamaszkorban egy világ omlik össze, amikor elhagynak minket, és a húszas években sem sokat javul a helyzet, és bizony egy-egy komoly krízis, akármennyi idősek vagyunk is, igencsak megviselhet bennünket.

Úgy tűnik tehát, nem az életkortól függ, hogy mennyire vagyunk képesek megszenvedni egy kapcsolat elmúltát, hanem valami máson: hogy mennyi önismerettel rendelkezünk, azaz mennyire ismertük ki tipikus érzelmi reakcióinkat, azt, hogy mit miért csinálunk. Mennyire vagyunk képesek megengedni magunknak a gyászt, befogadni és elengedni tudni negatív érzéseinket, belátni saját szerepünket történeteinkben. Mennyire vagyunk tehát képesek tanulni az eseményekből, amelyek megtörténnek velünk és ráébredni, hogy mi magunk hogyan idézzük elő őket.

Hogyan is néz ki tehát a szerelmi bánat naivan és némi önismerettel a birtokunkban? Vegyünk példának egy valódi szerelmi bánatot, tehát ne egy évekig tartó kapcsolatot, közös élettel és identitással, hanem egy pár hétig-hónapig tartó „affért”, amikor még csak valaminek az ígérete szövődik, és azzal vagyunk kénytelenek leszámolni.

Egy ocsúdó, fiatal, az önismeretet éppen az ilyen tapasztalatokkal megszerző kamasz, posztkamasz én-t egy ilyen szakítás hónapokra, évekre összetörhet. Korai sémáktól, önértékeléstől, preferált elhárító mechanizmusoktól függetlenül a szakítás ugyanis az egész világot jelenti. Mindennek vége. A kapcsolat megszakadása áthúzza a fiatal identitását, létjogosultság érzését. A kamaszkori öngyilkosságok hátterében sokszor találni egy ilyen momentumot, mert ekkor a sérülés az éppen formálódó identitás érzékeny, óhatatlanul nárcisztikus burkát töri fel: „nem kellek neki”, „nem vagyok elég jó”, „akkor minek létezzek?”. Nem csupán a másikat látjuk ugyanis ezekben a kapcsolatokban, hanem a saját, nárcisztikus tükörképünket kapjuk vissza a másik képében.

A szülők pedig értetlenül tördelik a kezüket: de hát ez csak egy szerelmi bánat, majd jön másik! De a fiatalnak még nincs erről tapasztalata, hiszen éppen most szerzi meg azt. Nem tudja, hogy majd tényleg jön másik. Nem tudja, hogy a sokk és a húllámvasútszerű negatív érzelmi állapotok a gyászfolyamat szükségszerű állomásai, amelyeken majd túl lesz. Hogy a szenvedés ilyen: alig elviselhető szomorúság, mély fájdalom, amit egyedül kell valahogy kiböjtölni.

A kamasz ráadául belemegy ezekbe a helyzetekbe, elmélyíti: tragikus verseket, szomorú zenéket hallgat, vedel és cigizik: megéli a szenvedést. Valahol élvezi is: szenvedése heroikus. Hiszen kamaszkorban minden heroikus, és mi mást lehetne úgy megélni mint egy magányos hős, ha nem a szenvedést?

Később a kamaszkor jellemző műfaja, ahogy telik az idő drámából epikusabb műfajok felé evez, vagy ha tetszik Shakespeare-ről Csehov felé mozdul el. Amikor harmincas éveinkben már 5-1o szerelmi drámán túl vagyunk, lassan – jó esetben – kiismerjük saját szenvedésünk természetrajzát. Már tudjuk, hogy a mély fájdalom tényleg elmúlik. Megszilárdult már annyira az identitásunk, hogy nem érezzük azt, hogy a szakítás áthúzta a lényünket. Látjuk, hogy mivel járultunk hozzá mi magunk a dolgok alakulásához, meglatoljuk a szerepünket. Már többre vagyunk képesek annál, hogy pusztán áldozatként éljük meg magunkat. A kudarc totalizáló érzése helyett elkönyveljük a veszteséget és tanulunk a tapasztalatból. Felismerjük, hogy mit csináltunk ugyanúgy mint az elmúlt 15 évben, és mit csináltunk máshogy. Jó esetben, nem ugyanazt a forgatókönyvet ismételjük, hanem legalább egy kicsit sikerült új témákat, új hangszerelést belevinni a kísérletbe. Sőt, azt is el tudjuk fogadni, hogy nem tudjuk összerakni a kockákat, ha igazából nem is pontosan értjük, hogy mi történt.

(Persze az is lehet, hogy valaki képtelen tanulni a tapasztalataiból: túl erősek a sémái, túl mély a sérülése, túl tudattalanul védekezik vagy hárít. Illetve az is lehet, hogy valaki nem felismerni és kezelni, hanem befagyasztani válik képessé az érzelmeit, tudatos és tudattalan technikákat kreatívan, egyéni hangsúlyokkal kikeverve. Sokszor bár agyunkkal tisztán látjuk az eseményeket, érzelmileg mégis csupán egy már meghaladni vélt szinten tudunk reagálni.) 

Vannak ugyanakkor fájdalmasabb dolgok is, hiába vagyunk már tapasztalt rókák. Ekkor már ugyanis bár kisebb a szenvedés, de nagyobb a tét. Már nem vagyunk húsz évesek, már tudjuk, hogy milyen ritka, ha valami igazán képes megmozgatni minket. Tehát a legnehezebb (de ez sem annyira nehéz) talán ekkor is az ígéret elengedése. Ilyenkor ugyanis a „mi lehetett volna” láncol magához, a jövő iránti nosztalgia, ami a kibontakozni nem tudott múltat utópiaként, soha meg nem valósuló jövőként tárja elénk. 

Aztán ez is kimúl belőlünk. És azt is tudjuk, hogy nem olyan véglegesek és előrehuzalozottak a dolgok. Bármi történhet még, akár minden a visszájára fordulhat. Talán ezt látjuk a harmincas, negyvenes, ötvenes emberek tekintetében (kinek mikor jön el): a tudást, amit a világról szereztek.