Vannak kapcsolatok, melyek annak ellenére, hogy évek óta tartanak, rengeteg konfliktuson és szakítási kísérleten mentek keresztül. Előfordul, hogy e mögött az egyik fél mélyen gyökerező érzelmi ambivalenciát találjuk, azaz, amikor egy éretlen személyiség a „gyűlölök és szeretek” állapotában van. Ilyenkor az illető viselkedése is „kétarcú”, egyszerre mond „igent” és „nemet”: benne van a kapcsolatban, de sokszor elutasító.

Teréz és János 3 éve éltek együtt, mikor eljöttek hozzánk. Elmesélték, hogy kapcsolatuk eléggé megromlott, szexuális életet 10 hónapja nem élnek, és mindketten nagyon szenvednek a kapcsolatban, melynek mégsem tudnak véget vetni. Vannak meghitt pillanataik, közösen befogadtak egy kiscicát, közös lakás vásárlását tervezgetik. Azonban Teréz nagyon elégedetlen Jánossal, rendszeresen rendez jeleneteket, melynek vége a szakítás, de másnap mindig sírva kéri Jánost, hogy bocsásson meg és jöjjön vissza. János kezdi elveszíteni türelmét, és egyre nagyobb indulatokat érez Teréz iránt. Az ő érzései biztosak voltak, jövőt tervezett Terézzel, ezért sok mindent elviselt, a pohár azonban kezd betelni.

A köztük lévő feszültség mögött egymás előtt nehezen vállalható érzelmeket feltételeztünk, ezért külön-külön is behívtuk őket, hogy könnyebbé tegyük számukra, hogy őszintén tudják feltárni gondolataikat.

Teréz ambivalens érzelmei végére jártunk: soha nem érzett szerelmet János iránt, de ezt soha nem mondta el neki. Mivel a férfi annyira szerette, belement a kapcsolatba. Emiatt a mai napig dühös Jánosra, bár irracionális, de úgy érzi, a férfi kényszerítette bele a kapcsolatba. Szinte áldozatnak éli meg magát. Azonban mivel életük azóta szorosan összefonódott, Teréz pedig retteg a magánytól, ezért nem képes szakítani. A terápiás terven gondolkodva Teréz esetében, a saját döntéseivel kapcsolatos felelősség vállalása, és a viselkedése és érzelmei közötti hiteles összhang megteremtése tűnt szükségesnek a változáshoz. Illetve annak feltárása, hogy milyen gyerekkori tapasztalatok vezettek a szeparációs szorongásához, ahhoz, hogy nem bír egyedül lenni.

János - árva fiúként - nagyon szeretett volna kötődni, biztonságban érezni magát egy kapcsolatban, saját családjában megteremteni azt, amit ő maga sosem kapott meg. A szakítás számára rettenetes gondolatnak tűnt. Hajlandó volt alávetni magát Teréz hagulatingadozásainak, és eltűrni minden szeszélyét a kapcsolat fenntartása érdekében. János esetében saját szükségleteinek felvállalása, és a negatív érzések megfogalmazni tudása lett a cél.

A további munkát illetően jobb ötletnek tűnt, ha először mindketten külön-külön kezdenek neki  lelki problémáik rendezésébe egyéni terápia során. A kapcsolat, mint később megtudtuk, szakítással végződött…

Sokféle módon változtathat rajtunk egy párkapcsolat. Kidomboríthatja jó és rossz oldalunkat, erősségeinket, gyengéinket. Lehet, hogy megtáltosodunk partnerünk mellett, fejlődik a személyiségünk, tanulunk magunkról. De az is lehet, hogy visszahúz minket személyiségeink különbözősége, finom potenciáljainkat nem tudjuk kibontakoztatni. Különféle szerepekben találhatjuk magunkat párunk mellett: van, aki fejlődik, van, aki gyerek szerepbe kerül, van, aki az anyáéba, vagy a házitündérébe (ami vagy passzol hozzánk, vagy nem, vagy élvezzük, vagy nem), van, akiben a féltékenység kezd el tombolni, és van, akiből pedig "kihozza az állatot". Most ez utóbbit nézzünk meg.

Eszter és Péter még csak egy éve éltek együtt, amikor eljöttek hozzánk. Az volt a problémájuk, amiben kivételesen a pár mindkét tagja egyet érett, hogy állandóan üvöltözésbe, átkozódásba torkolló vitákat folytatnak. És fogalmuk sincs, hogy miért. Rengeteg dologban amúgy jól passzolnak: remek a szex, közös hobbik és érdeklődés.

Hogyan lehet akkor, hogy mégis ilyen ölre menő viták robbannak ki köztük?

Mi ezeknek a vitáknak a tárgya, kérdeztük. Az volt a furcsa, hogy “elvi kérdésekről” zajlottak, nem arról, hogy ki mosogat, vagy szemezett-e valaki a metrón valaki mással. Legutóbb például az eutanázián vesztek össze: Eszter mellette van, Péter ellenzi.

Kiderült az is, hogy Péter életében sok hasonlóan konfliktusos kapcsolat volt, számára nem szokatlanok a kemény viták. Eszter önképe viszont egy békés, csendes, a konfliktusoktól irtózó nőé volt. Nagyon megviselték a viták: megfájdult a feje, nem tudott aludni, és nem értette, hogy miért nem tudja párját meggyőzni ezekben a számára evidens kérdésekben. Kezdett azon gondolkozni, hogy tud-e együtt élni egy olyan emberrel, aki - bár látszólag hasonló értékrenddel bír - a legalapvetőbb dolgokban más alapokon van. De ami még ennél is jobban zavarta, hogy gyűlölte azt, “amivé Péter mellett vált”. “Kihozza belőlem az állatot! Soha senkivel nem üvöltöztem így!”.

Az áttörést az hozta, hogy aprólékosan elemezni kezdtünk egy-egy ilyen vitát. Ki mit mond, a másik közben mit érez, mik a tipikus lépések, fordulópontok a vitában, hogy néz ki a vita íve. Ki milyen hangulatban, énállapotban lép be, és távozik a vitából. Kiderült, hogy Péter lázadó gyermeki énállapotba kerül magától a vita-szituációtól.

A tranzakcióanalízis 3 énállapotot különböztet meg: gyermeki, felnőtt és szülői (részletesebben itt)

Autoriter apja miatt Péter folyton azt érzi a gyerekkorból benne ragadt "ős"-dacból, hogy neki opponálnia kell minden kérdésben, mert csak így érzi megerősítve az énjét. Eszter pedig felnőtt, azaz racionális, érvelő énállapotból indul, de ő is a gyermekiben köt ki. Ennek hátterében idősebb testvérével való kapcsolata állt, akivel sokat veszekedtek gyerekkorukban, és ő mindig tehetetlennek érezte magát.

Ahogy egyre jobban képessé váltak felismerni, hogy ki milyen pozícióból vitázik, és megtanultak énállapotot váltani már a vita közben (ami érzelmileg nagyon nehéz és sok gyakorlás kell hozzá), a viták hangneme, intenzitása sokat finomodott, és az álláspontok makacssága is csökkent. Eszter kezdte visszanyerni régi énjét, Péter pedig sokkal felszabadultabbnak érzete magát, hogy már nem kellett folyton ellentmondania.

Rengetegen dolgoztak ki elméleteket a szerelemről, ezek közt az egyik kedvencem Sternberg szerelemelmélete, mert nagyon egyszerűvé teszi annak megértését, hogy milyen állapotban van egy párkapcsolat.

Három tényező mentén írja le a párkapcsolatokat: szenvedély, intimitás és elköteleződés.

Ezekből aztán sokféle kombináció alakulhat ki, amivel személyiségtől, életkortól és élethelyzettől függően lehetünk elégedettek vagy hiányérzetünk maradhat. A legfontosabb, hogy a mindkettőnk számára ideális kombináció jöjjön létre.

Könnyen megállapíthatjuk, hogy saját párkapcsolatunknak melyik a tartópillére, melyikből van a legtöbb, vagy melyik az, ami teljesen hiányzik. Olyan is van persze ideális esetben, hogy mindhárom jelen van. A hiányzó rész lesz az a terület, amiért a párterápián érdemes dolgozni. Nézzük meg, milyen szerelemtípusokban gondolkodott Sternberg, és mit jelent ez egy párkapcsolati tanácsadónak:

„Baráti szerelem”: magas intimitás és elköteleződés, alacsony szenvedély

Egy pár, akiknél erős az elköteleződés és intimitás, de kihunyt a szenvedély, ők nagy valószínűséggel a vágy és szexualitás terén jelentkező hiányok, esetleg külső kapcsolat felbukkanása miatt kerülnek párterápiára. Ezekkel a sajátosságokkal egy fiatal pár igazi jó barátja lehet egymásnak, de hiányozni fog nekik valami, aminek az a veszélye, hogy a kapcsolaton kívül fogják keresni. Életkortól és személyiségtől függően alakulhat azonban úgy is, hogy a pár ezekkel az összetevőkkel is boldog és hűséges társkapcsolatban él egymással.

„Romantikus szerelem”: magas intimitás és szenvedély, alacsony elköteleződés

Előfordul, hogy van szenvedély és intimitás is, de az elköteleződés körül problémák adódnak: valamelyikük nehezen adja fel a saját életét, önállóságát. Ilyenkor a téma az elköteleződni nem tudás mögötti érzelmi vagy párkapcsolati tényezők feltárása lesz. Sokszor az elköteleződési probléma nem a másiknak szól, hanem az egyik fél „hozott problémája”, amellyel egyénileg kell dolgoznia, ha ez neki is gondot okoz. Kérdés azonban, hogy van-e a kapcsolatban annyi érték és olyan nagy érzelmek, hogy a másik türelmesen kivárja, hogy párja elkötelezze magát.

„Bolond szerelem”: magas szenvedély, alacsony intimitás és elköteleződés

Ezt a kombinációt, azt hiszem, mindenki ismerheti első szerelmi élményei kapcsán, ahol a vágy és a szexualitás dominál, de szó sincs még arról, hogy életre szóló társat keresünk magunk mellé. Nagy érzelmi hullámokat élhetünk meg ebben: vágyakozunk, boldogok vagyunk, zokogunk és szenvedünk, ha vége. Sokan gondolják, hogy a szerelem azonos az erős vággyal, és felnőttként is őszintén vetik bele magukat ezekbe a szenvedélyes kapcsolatokba, és persze sok esetben kezdődnek így is életre szóló kapcsolatok. A vágy, a testi összeillés, a „kémia” nagyon fontos alap egy kapcsolatban, csakhogy ettől önmagában nem válik életképessé, mivel a többi tényező hiányzik belőle.

„Üres szerelem”: magas elköteleződés, alacsony intimitás és szenvedély

Sokszor rossz házasságban élő szülőket látunk ebben a cipőben járni: szerették egymást, ezért összeházasodtak, de az évek során nem sok maradt köztük, csak az elköteleződés. Sokszor a gyerekek miatt szerződik úgy egy pár, hogy hiányérzetük és rossz viszonyuk ellenére együtt maradnak. A gyerekeknek azonban talán rosszabb egy ilyen kiüresedett kapcsolatban felnőni, mint ha azt látnák, hogy a válás után új, valódi kapcsolatot tud kialakítani egyik vagy másik szülője, és így megtanulná, milyen egy normális párkapcsolat…

„Ostoba szerelem”: magas szenvedély és elköteleződés, alacsony intimitás

Erre az a mániás szerelmes a jó példa, aki az elutasítás ellenére is jön, akar, nyomul. Vagy az a pár, akik elsősorban szexuális beállítottságúak, és számukra az intimitás egyetlen lehetséges formája a szexuális együttlét.

Szeretet: magas intimitás, alacsony szenvedély és elköteleződés

Ez a forma inkább szakítás után szokott fenn állni. A vágy kihunyt, jobb egymás nélkül, de azért szeretjük egymást. Egy életen át kapcsolatban lehet két ember, ha sok mindent megéltek már együtt, de életük útja mégis kétfelé ágazott. Nincs elvárás, nincs szemrehányás, ha hosszabb idő telik el két találkozás között, azonban mindig nyíltak és őszinték tudnak lenni egymással.

Nem-szerelem: mindhárom hiánya

Sajnos előfordul, hogy olyan párral találkozunk, ahol az egyik félből mindhárom összetevő hiányzik. A férj, aki szerelmes lett valaki másba, ezért válni szeretne, és őszinte sem tud lenni párjával. Teljesen máshol jár, minden vágya, hogy békén hagyják, és engedjék el. Ilyenkor a párterápia sajnos nem használ…

És persze vannak még sajátos árnyalatokkal kikevert kombinációk bőven...

 Mielőtt teljesen belelovalnánk magunkat abba, hogy mennyi minden hiányzik a kapcsolatunkból,  vegyük sorra, hogy mi az, ami megvan a kapcsolatunkban. Sokszor csak olyankor jövünk rá, hogy mi minden pozitívumot tartalmaz párkapcsolatunk, amikor meglegyint minket egy harmadik szereplő, ne adj isten szakítunk is miatta, és feltárul a kontraszt: bár az a valami, amit hiányoltunk az eredetiben, megvan az újban, de nagyon sok minden sajna nincs benne az új "előfizetésben".

Mi is ez a csomag? Bizony - ha realisták vagyunk és jót akarunk magunknak - le kell mondanunk arról a vágyképről, hogy van olyan, hogy tökéletes társ (persze nem kizárt, de ritkán van olyan szerencsénk, hogy szembejöjjön). Ahogy mondani szokás: 2-3 pasiból/nőből össze lehetne gyúrni, de Magyarországon jelenleg nem divat nyíltan párhuzamos életeket élni..

A csomag tehát az, ami miatt “előfizetünk” a másikra: ami miatt vele vagyunk, ami miatt mellette maradunk. Ez a csomag részben objektív (tud főzni, van pénze, művelt, jókat beszélgetünk, vonzó), részben azonban meglehetősen szubjektív, nem feltétlenül arra reagál, hogy objektíve melyek a másik jó tulajdonságai. Sokkal inkább relatív, azaz a velem való relációban mutatkozik meg: tudja, hogyan kell megnyugtasson, ha elszáll az agyam, jól kezeli a hülyeségeimet, elfogadja, hogy esténként fél órát akarok nézni teljes nyugiban valami hülyeséget a tévében, jó vele a szex, vagy éppen nem erőlteti a szexet, tud inni vagy éppen, hogy tudja, hol kell megállni. Tehát ami tetszik a másikban, az nekem tetszik, lehet, hogy valaki az ellenkezőjére bukna. Lehet, hogy másnak nem tetszene. Sokszor azonban olyan evidens bázisát jelentik ezek a pozitívumok az életünknek, hogy észre sem vesszük. Csak akkor, amikor hirtelen valaki más mellett ébredünk, és ő bizony más csatornaleosztást kínál…

A csomagban azonban ennél trükkösebb dolgok is vannak. Például lehet, hogy nem vagyunk teljesen elégedettek a csatornaleosztással, de nagyon jelentősnek tartjuk azt, hogy a másik szeret minket: “oké, hogy le kéne adnia pár kilót, a szex nem átütő, de nagyon kedves és szeret!”

Ennél azonban még trükkösebb dolgot is tartalmazhat a csomag, az előbbinek épp az ellenkezőjét: ha a másik nem szeret minket annyira. És például azt érezzük, hogy sosem kaphatjuk meg. Sok nőt vagy férfit évekig tud pörgetni, hogy egy olyan partnerrel van, aki nem tud igazán elköteleződni mellette. Ennek számos mélypszichológiai háttere lehet, de röviden, ilyenkor például gyermekkori tapasztalatok, apahiány, elutasító szülők miatt ez a kapcsolati felállás lelkileg otthonos valakinek. Tehát hiába kérdezgetik ilyenkor a barátaink, hogy "miért vagy vele, ha ilyen seggfej vagy nem akar összeköltözni vagy szarik rád”, ugyanis kísérteties, de lélektanilag logikus módon abban a csomagban, ami neked a leginkább betalál, ez is benne van: hogy ne szeressenek annyira.

Számtalan dolog miatt idegesíthet minket partnerünkben valami: lehet, hogy tényleg idegesítő. Lehet, hogy mi vagyunk amúgy idegesek. Lehet, hogy egy olyan lappangó feszültség van a kapcsolatban, amiről nem tudunk beszélni vagy bevallani még magunknak sem, és helyette találunk valamit, amibe becsatornázhatjuk negatív érzéseinket.

Egyik verzió lehet az a felállás, amikor a pár egyik tagja jobban el van köteleződve a másik iránt, mint fordítva. Lehet, hogy ez a különbség jelentős, lehet, hogy csak mérsékelt, de sok “elégedetlenkedő” fél elégedetlensége mögött valójában ezt találjuk. Ezt a csekélyebb lelkesedést ugyanakkor nem mindig akarja magának sem beismerni az illető, hiszen ő is azt szeretné, ha a kapcsolat működne. Főleg, ha amúgy számos pozitívum is benne van a “csomagban”, azaz abban, amit a másik kínálni tud nekünk. Tehát tetszik a talpraesettsége, jó az ágyban, bírják a barátaim, csak éppen idegesít, hogy….

Nagyon gyakran tehát nem azt mondjuk magunknak vagy a másiknak, hogy szeretlek, de nem annyira, vagy fontos vagy nekem, de nem annyira, hanem az elköteleződési deficitünk belekapaszkodik a másik egyik konkrét tulajdonságába: idegesít, ahogy nevet, ahogy eszik, nem tetszik az a plusz 5 kiló. Ilyenkor tehát magunknak is azt mondjuk, hogy ha nem lenne az az 5 kiló, vagy ha nem húzná fel olyan hülyén a száját, amikor nevet, akkor más lenne a leányzó fekvése..

Vegyük azonban észre, hogy ez csak egy fedősztori, egy szelep, amin keresztül távozik az elégedetlenségünkből eredő feszültségünk. Hiszen, ha igazán szeretnénk a másikat, akkor nem idegesítene minket annyira az a nevetés, nem látnánk visszataszítónak azt a néhány kilót stb.

Persze sok minden más is lehet az ilyen elégedetlenség hátterében, például, hogy tíz éve együtt élünk valakivel és ami először édes kis cukiságnak tűnt: milyen vagányul kacag, az vált mostanra a legelviselhetetlenebbé. Valójában azonban ilyenkor is hasonló a képlet: a nevetéstől való viszolygás csupán apropó, abban mélyebb problémáink manifesztálódnak.

Megoldás (részleges): gondoljuk végig, hogy érdemes-e csesztetni a másikat az ilyen “apróságok” miatt, és próbáljunk rájönni, hogy tulajdonképpen az “idegesít, hogy…” honnan gyökerezik bennünk.

A párok közötti kommunikáció nagyrészt nonverbálisan zajlik, amit megfigyelve szinte önmagában is meglatolható, hogy a két fél mennyire elégedett a kapcsolattal. Párkapcsolati tanácsadás során már az első alkalommal sokat elárul a pár testbeszéde: milyen messze ülnek, megérintik-e egymást, ránéznek-e a másikra, vagy éppen ellenkezőleg: bármire néznek inkább, csak egymásra nem. Nyílt tekintettel vagy lesütött szemmel beszélnek, változik-e bizonyos témáknál a hangszínük vagy a beszédtempó: melyek azok a témák, amelyeknél hirtelen például hadarni kezdenek vagy csak harapófogóval lehet belőlük kihúzni egy-egy szót. Ezekből következtethetünk a párok viszonyára, sokszor akár maguk számára sem megfogalmazott érzéseikre.

János és Irén tíz éve élnek együtt. Mindketten nehéz családi háttérrel rendelkeznek, és miután Vajdaságból Magyarországra költöztek, a megélhetésért való küzdelemben fokozatosan kiüresedett a kapcsolatuk. Nem sokra rá beütött az első krízis: Irénnek négy évvel ezelőtt viszonya lett az egyik kollegájával, melynek azonban hamar véget vetett. János egy éve szintén viszonyt kezdett egyik kolleganőjével. Ez a második külső kapcsolat hozta el őket végül hozzánk. Szerették volna megmenteni kapcsolatukat. Mindketten felismerték, hogy a félrelépések mögött az eltávolodás áll, már jó ideje nem beszélik meg egymással a dolgokat, inkább magukban tartják a feszültségeket. 

A felgyűlt indulatok és sérelmek hatására az üléseken kezdetben nem néztek egymásra, nem is egymáshoz beszéltek, hanem inkább hozzánk. János ropogtatta a kézujjait, Irén pedig összeroskadva, görnyedten ült, és maga elé beszélt: indulat és szemrehányás érződött a hangjában. Egyikőjük sem tudott azonban direktben a másikhoz beszélni és érzelmeket vagy kérést megfogalmazni. Gyakran látjuk, hogy a feleknek igen nehezére esik kérni a másiktól: kérlek, figyelj rám jobban, kérlek, legyél velem türelmesebb, kérlek, adj egy kis időt.

Sokszor ezért direkt, kommunikációs feladatot adunk: arra kérjük a párokat, hogy fogalmazzanak meg a kapcsolati problémájukkal összefüggő kérést (ne vádat, ne szemrehányást, ne támadást, ne sértődést). Tehát a "folyton a gép előtt ülsz" helyett például: "kérlek, beszélgessünk egy kicsit, olyan jól esne". Nem is hinnétek, hogy ez gyakran 5 perc gondolkodás után is alig megy.

János és Irén feloldatlan konfliktusaik egyre nyíltabbá tudtak válni idővel. Az utolsó üléseken már egymás felé fordultak, egymást szólították meg.

A párokkal végzett munka során az egyik legfontosabb cél az, hogy megfogalmazzák ki nem mondott, nonverbálisan azonban nagyon is tetten érhető érzelmeiket, és tudatosítsák, mit üzennek jelzéseikkel egymásnak. Az ülések során János és Irén “engedélyt kaptak” arra, hogy érzelmeket és indulatokat fejezzenek ki szóban is, nem csak némaság, sértettség és passzív agresszív kommunikáció formájában, anélkül, hogy annak súlyos következményei lennének (szakítás). Ez a tudatosítási folyamat egy sokkal nyíltabb és intimebb komunikációnak és párkapcsolatnak válik alapjává.

Korunk egyik legnagyobb házasságkutatója Gottman "szeretet laborjában” több ezer házaspár kommunikációját figyelte meg, és próbálta megfejteni, hogy mi a boldog házasság, illetve a válás titka. Négy olyan vitakezelési tényezőt talált, mely 91%-os találati aránnyal bejósolja a kapcsolatokban a szakítást, és az „apokalipszis négy lovasának” nevezte el őket:

• jellemkritika: a másik egyéniségének támadása, kritizálása,

• defenzíva: védekezés, mely sokszor támadás formájában mutatkozik meg, és egyben a felelősség hárítása,

• megvetés: sértő, lekezelő, bántalmazó attitűd a másik irányában. A megvetés jele tetten érhető az úgynevezett a „megvetés-gödörben” ami a száj felhúzásakor, a száj egyik sarkánál keletkezik,

• obstrukció: elzárkózás a másiktól és a probléma megbeszélésétől. Láthatatlan falak mögé zárkózás, hallgatás, passzív-agresszív kommunikáció (= sértődés, szarkazmus, "Mi a baj? - Semmi!" típusú párbeszédek) „mosolyszünet”, a szemkontaktus kerülése, közös tevékenységek kerülése.

Ha egy kapcsolatban időben felismerjük ezeket a jelzéseket, akkor képesek lehetünk a változtatásra. A pszichológusnál zajló munka sokszor éppen ezen romboló erők rögzült mintázatainak feloldásában tud segíteni.

És mit ajánlunk helyette? A boldog párok javítási kísérleteket használnak, azaz megpróbálják a konfliktusokat feloldani, akár humorral vagy a saját hibájuk belátásával. A jól működő párokat általában a megegyezés klímája veszi körül, és egy-egy negatív reakcióra azután minimum öt pozitív reakció jut. Az ülések során többek között abban segítünk a pároknak, hogy közös célokat fogalmazzanak meg, belássák hibáikat és meg tudjanak bocsátani. Megtanítjuk őket kifejezni a másik elismerését, ami sokaknak igen nehezen megy. Sokszor modellezzük is a konfliktushelyzeteket, hogy jobb kommunikációs stratégiákat keressünk, amelyek segítségével meg lehet törni a veszekedések, viták ismétlődő mintázatát.

Laci és Juli 2 éve voltak együtt, elég tanácstalanul érkeztek hozzánk. Bár kötődtek egymáshoz, nem tudták eldönteni, hogy van-e értelme együttmaradniuk. Laci 15 évvel volt idősebb Julinál, nemrég töltötte be a negyvenet. Informatikusként dolgozott, Juli pedig épp a második szakot fejezte be az egyetemen, félállásban dolgozott egy teázóban.

            Problémájukat abban a keretben lehet legjobban értelmezni, hogy más életszakaszban voltak: amíg Laci már bőven a felnőttkorban járt, annak minden felelősségével, a gyermekvállalás, a házasság és egy rendezett élet gondolatával, addig Juli az egyetemisták életét élte, bulizni járt a barátaival, néha számára súlytalan flörtökbe bocsájtkozott, későn járt haza. Így aztán sokat veszekedtek. Juli nem értette, hogy miért fontos párjának, hogy ő éjfélig hazérjen, miért baj, ha csak havonta egyszer akar kiporszívózni, miért nem tökéletesen elég, ha esténként pizzát esznek. Az életszakaszbeli eltérés a szülő-gyerek kapcsolati dinamikát hozta létre náluk, ami – ahogy az lenni szokott – öngerjesztő körként működött. Laci minél inkább probelmatizálta Juli „felelőtlen életmódját”, Juli annál inkább, már csak dacból is olyan volt.

Voltak azonban olyan területei a kapcsolatuknak, amelyekben jól működtek, szexuálisan erős kötelék volt közöttük. Azonban Laci egyre inkább úgy érezte, hogy megrekedt egy olyan „későkamaszkorban”, amit már rég maga mögött tudott, Julinak pedig elege volt az érzésből, hogy „a saját apjával él”.

Először is tehát azzal a nagyon pragmatikus kérdéssel kellett foglalkoznunk, hogy mekkora kompromisszmra lennének hajlandók a kapcsolatért. Amíg a bulizás, a vacsora, a mosogatás, és a késői vagy korán kelés volt terítéken, addig viszonylag rugalmasan reagáltak. Azonban amikor a gyerekvállalásra került a sor, élesen kirajzolódtak kapcsolatuk határai: Laci már évek óta szeretett volna apa lenni, Julinak azonban egyelőre esze ágában sem volt „egy életre lekötni magát egy gyerekkel”.

Láthatóan nagyon „máshol tartottak” az életükben, és ez nem feltétlenül a köztük lévő 15 év miatt volt, hiszen számos példát látunk „örökkamasz” negyvenes pasikra, és már egyetemistaként felnőtt fiatal nőkre. Ők azonban nem passzoltak így össze.

A hatodik alkalomra Juli azzal érkezett, hogy megismerkedett valakivel egy buliban, és bár még nem történt köztük semmi, szeretne „szünetet tartani a kapcsolatban, hogy tisztán lásson”. Lacinak ez sok volt. Azt érezete, hogy „ő ebben leamortizálódik”, és bejelentette, hogy szakítani akar. Az alkalom végén mindketten nagyon feldúltak voltak. Indítványoztuk, hogy legyen még egy ülés 2 hét múlva, addig még mindketten átgondolhatják, mit is szeretnének, illetve  - ha úgy alakul – használhatjuk az alkalmat lezárásra, a ki nem mondott érzések és gondolatok megfogalmazására.

Így is történt végül. Bár Juli nem jött össze a sráccal, de az impulzus nem befelé, hanem kifelé lendítette a kapcsolatból. Hirtelen beleérzett, hogy milyen lehet olyasvalakivel az élet, akinek hasonló az értékrendje, és akivel nem érzi magát folyton egy „rendetlen kamasznak”, hanem érezheti „normálisnak” magát. Lacinak fájt a dolog, de meg is könnyebbült, hogy „nem kell többet azon fáradoznia, hogy elhitesse magával, hogy ebből lehet valami” komolyabb.

A tanulság megint csak az, hogy nem egyik vagy másik fél a hibás, hanem  felek kapcsolatát kell néznünk: mit váltanak ki egymásból, milyen érzéseket, reflexeket, frusztrációkat hoznak elő.

Az előzmény itt olvasható:

http://tarsam.blog.hu/2014/12/31/az_a_bizonyos_harmadik_szereplo

A gyerekkorból hozott tapasztalatokat elemezve az derült ki, hogy Cilinek egyke gyerekként az volt a természetes, hogy „neki járnak a dolgok”, nem szokott hozzá, hogy amit szeretne, az nem „csak úgy megtörténik”, hanem előfordul, hogy valamiért küzdeni kell. Ugyanakkor maximalista volt, és elvárásai ugyanúgy érényesek voltak magára mint a környezetére: mindennek „tökéletesen” kellett működnie. Ez a hozzáállása igen jól kirajzolódott abban, hogy egyszerűen nem volt számára elképzelhető, hogy egy kapcsolatban a szexualitás életben tartásáért tenni kell, évek után az bizony nem teljesen magától értetődő. Tehát nem elég mondani, pláne felszólítani partnerünket, hogy most azonnal bújjon velünk ágyba, hanem atmoszférát kell teremteni, és 6 év után is el kell csábítani partnerünket. A vágyat ugyanis sértődéssel, „jogos igényre” való hivatkozással inkább csak rombolni lehet, nem felébreszteni.

            Dezső gyermekkori sémái pedig „szépen” kiegészítették Cili hozzáállását. Dezső ugyanis hiperkritikus anyja jóvoltából a kritika és az elvárás legkisebb jelére is ugyanúgy reagált mint gyerekkorában: védekezésként begubózott és teljes passzivitásba menekült: inkább modellezett vagy a kislányukkal játszott. A gyermekkorban kialakult sémák, (tehát az a mód, ahogy tudattalanul a világot értelmezzük és ahogyan reagálunk az ingerekre) azért nagyon trükkösek, mert felnőttkorban elég a leghalványabb dolog, ami egy gyerekkori szituációra emlékezet minket, hogy aktiválódjanak. A sémát beindító piros gomb Dezsőnél az elvárás és a kritikus tekintet volt. Ekkor Dezső újra tíz évesként reagált és ugyanúgy lebénult, mint amikor az anyja a matek négyest kérte rajta számon.

            Lassan sikerült feltárni, hogyan kapcsolódnak össze kettejük gyermekkorból hozott tudattalan sémái, reakciós módjai, és utakat tudtunk találni, hogy beavatkozzunk az öngerjesztő körbe: hogyan tud Cili úgy kezdeményezni, hogy az Dezsőt ne bénítsa le.

            Ezzel az önismeretei munkával párhuzamosan egyszerre dolgoztuk fel a megcsalás okozta bizalomvesztés krízisét. Cili eleinte ezzel kapcsolatban is úgy vélekedett, hogy neki „jár” a szerető, amiben a saját nézőpontjából igaza volt, hiszen „otthon nem kapta meg, ami neki járt”. Miután azonban átkereteztük a helyzetet és Cili is megértette, hogy az intimitás nem olyasmi, ami jár az embernek, hanem amit közösen kell létrehozni, hirtelen megváltozott az ülések hangulata. Cili „feljogosított, követelőző gyermeki énje” megszelídült. Ezalatt Dezsőben is sok minden változott. Az ő hozzáállása már az első perctől egy fontos erőforrást rejtett: lehetőséget volt képes ugyanis látni házasságuk krízisében. Úgy érezte, az elmúlt években egyre inkább „egy üvegburában” élt, egyre távolabb Cilitől, és talán csak egy ilyen horderejű esemény tudta széttörni ezt a búrát. Ez mutatta meg neki, hogy mennyire fontos neki közös életük, és kész volt arra, hogy többet tegyen érte.

Emma és Vilmos 5 éve vannak együtt. Emma pártanácsadásra szeretett volna jönni, de Vilmost nem tudta rávenni, ezért egyénileg kezdett járni. Elmondja, hogy párja depressziós, amióta csak ismeri. Néha vannak jobb periódusok, de ő már egyre nehezebben bírja, fogy az energiája és nem tudja, mi tévő legyen. Az első interjú végére annak a kérdésnek a körbejárását fogalmaztuk meg célként, hogy mit vár ettől a kapcsolattól, akarja-e egyáltalán folytatni, miért is van ő Vilmossal. 

„Mert szeretem” – hangzott természetesen a válasz, és „ha nem lenne depressziós, minden más lenne”. Az volt az érdekes, hogy bár Emma nem látta magán, de ő maga is mutatta a depresszió számos tünetét: motivációhiány, alvásproblémák, örömtelenség, az élet értelmetlenségének az érzése. Funkcionált, de a BECK depresszió kérdőív is egyértelműen jelezte, hogy kezdi átvenni párja depresszióját. Ennek persze több oka van.

Egyrészt, ha egy fedél alatt élünk egy depresszióssal, szeretjük, azonosulunk vele, problémája a mi életünk problémája is, szinte törvényszerű, hogy átragad ránk valamelyest a hangulatzavar. A másik, hogy Emmának évekig meggyőződése, missziója volt, hogy ha „elég jól” segíti Vilmost: beszedeti az antidepresszánsait, kirángatja az ágyból, finomakat főz neki, akkor a férfi előbb-utóbb helyrejön. Azonban nem így történt. És ez az évek óta tartó sikertelenség a tehetetlenség érzését idézte elő Emmában: „bármit is csinálok, nem változik semmi, nem tudom befolyásolni a sorsunkat”. Ráadásul Vilmostól nem sok megerősítést kapott Emma, nőként sem. A depresszió vagy éppen az antidepresszánsok hatására Vilmos „libidója is depressziós volt”.

Emmának rá kellett jönnie, hogy ő nem tudja meggyógyítani Vilmost. Mert az elhatározás csak Vilmosból indulhat, de amíg Emma vele van és "ápolja", addig nem valószínű a változás. Az egyetlen dolog, amire Emma képes lehet, hogy „életben tartja”, de azon az áron, hogy ő maga szépen lassan elsorvad.

Hosszú munkával feltártuk, hogy honnan jön Emmának a megmentő szerep, és miért tudja elviselni az otthoni érzelmi sivárságot, és azt, hogy egy olyan férfival van, aki nem is látja őt. És mennyiben emlékezteti ez az élethelyzet tudattalanul, érzések szintjén a „gyerekkori hangulatra”, vagyis krónikus apahiányára, ugyanis szülei korán elváltak és őt az édesanyja egyedül nevelte fel. Ráadásul anyjától sem kapta meg azt az odafigyelést, amire szüksége lett volna.

 Az „énhatárok” megfelelő kijelölése és megtartása fontos feladat a párkapcsolatokban: mennyire engedem közel a másikat, mennyi érintést igénylek, csak akkor tudok megnyugodni, ha a másik a közelemben van, el tudom-e fogadni, hogy a másik kevesebb intimitást vagy együttlétet igényel, tudunk-e egy térben mindketten különböző, önálló tevékenységet végezni, hagyom-e, hogy befolyásolja az egész napomat párom hangulata, tudom-e függetleníteni a szükségleteimet a másikétól?

A kapcsolat megfelelő ápolása mellett mindenkinek szüksége van „személyes belső terébe” való visszavonulásra, azaz egyedüllétre és saját időre. Rengeteg konfliktus származik abból, hogy a feleknek máshol húzódank a határok. Továbbá abból a félreértéséből, hogy a párkapcsolat folyamatos együttlétet, figyelmet, és közös programot jelent.

Viktor egy éve ismeri Esztert, és bár még külön laknak, úgy érzi, megtalálta azt a nőt, akivel az egész életét le szeretné élni. Ezt sokszor mondja is Eszternek, és a közös jövőjükről fantáziál (ház, gyerekek, kutya). Mindezek ellenére Eszter arra panaszkodik, hogy Viktor nem szól előre, ha csak későn érkezik meg hozzá, vagy ha szeretne a saját lakásában aludni egyedül. Eszter másik nagy bánata, hogy “Viktor nem szívesen veszi, ha ő odabújik”. Viktor ugyanis elmondása szerint - a közeledést inkább elvárásnak éli meg, és Eszter dominanciáját látja benne. Ő maga viszont szinte soha nem kezdeményez. Ha együtt mennek az utcán, távolságot tartva sétálnak egymástól. Viktor arca  - ahogy Eszter látja - legtöbbször fáradt, kifejezéstelen. Viktor szerint ilyenkor viszont “csak a gondolataiba mélyed”. Eszter sokszor dühöt és tehetetlenséget él meg Viktorral miatt: nem érti, hogy ha tényleg annyira szereti a férfi, akkor “miért nem képes azt kimutatni”. Viktor azzal magyarázza, hogy neki egyszerűen nagy a “magányigénye”.

Mit lát ebből a pszichológus? Viktor számára az én-határok sokkal „távolabb vannak”, mint Eszter számára: a testi érintést ritkábban igényeli, és nem a találkozások számával méri a kapcsolati intimitás és elköteleződés mértékét. Nincs arra szüksége, hogy folyton Eszterrel legyen ahhoz, hogy azt érezze, együtt vannak. Eszter számára viszont a lelki közelség egyet jelent a fizikai közelséggel.

A párkapcsolati tanácsadás során kiderült, hogy Viktor számára a saját határok megtartása a legnehezebb és egyben legfontosabb feladat a párkapcsolatban. Azt érezte, hogy megfojtja szeretetével a lány, „megszűnik” mellette. Eszter intenzív jelenlétével, érintés-igényével, a külön töltött éjszakák számonkérésével, közös programok állandó szervezésével messze túllépett a férfi határain, aki nem tudta érthetően kijelölni azokat. Lassacskán sikerült megérteniük, hogy nem arról van szó, hogy  Viktor “ne szeretné”, vagy éppen Eszter “túlságosan szeretné” a párját, hanem hogy máshol húzódnak a határaik. Végül sikerült úgy eltolniuk ezeket a bizonyos határokat, hogy mindkettőjüknek kényelmessé vált az együttlét.

Sok olyan pár jön hozzánk, akik nem tudják feldolgozni az egyikük hűtlenségét. Egy régóta gyűrűző elégedetlenség, távolodás, kommunikációs szakadék tünete a szerető megjelenése. Persze nagyon nehéz meglátni a megcsalás okozta fájdalom mögött azokat az okokat, amik az afférhoz vezettek.

        Amikor egy pár azzal jön hozzánk, hogy az egyik fél „lebukott” és maguktól nem tudnak túllépni a krízisen, akkor mindig két fontos feladat áll előttünk. Az egyik annak a bizalomvesztésnek a feldolgozása, amit a hazugság és a megcsalás okozott, a másik peidg azoknak az okoknak a feltárása mind a két oldalon, amelyek ide vezettek. A kettő természetesen kéz a kézben jár. Csak is ezzel tudunk egy új alapot termeteni a folytatáshoz.

        A bizalomvesztés feldolgozásához először számba kell vennünk, meg kell értenünk, hogy mi veszett el, mit, kit veszítettünk el az „árulás” nyomán. Bizonyos értelemben el kell gyászolnunk az elveszített bizalmat és azt a képet, ami bennünk a házasságról vagy a másik személyről élt. Továbbá fel kell ismernünk, hogy mi kell változzon ahhoz (bennünk, a kapcsolatban és a másikban), hogy a bizalom helyre tudjon állni, vagy új alapra tudjuk helyezni.

Sokszor egy bocsánatkérési és megbocsátási „rítus” sokat tud ebben segíteni. Ilyenkor a felek nem csupán bocsánatot kérnek és adnak, hanem minden érzést megélnek és kimondanak, ami a helyzetet kísérte. A rituális kimondással és aktussal tulajdonképpen beteljesítik azokat a bennük ragadt érzelmeket (harag, frusztráció, fájdalom), amelyek akadályozzák őket a továbblépésben. Sokszor persze még ezt követően is visszajön újra és újra a harag és a fájdalom érzése, de jellemzően már nem olyan erősen. Ezzel az aktussal ugyanis elköteleződünk a mellett is, hogy a régi lezárása után, új fejezet akarunk nyitni a kapcsolatban. A megbocsátás rituális aktusa mérföldkőként tud szolgálni, amely mintegy beiktatja az új fejezetet.

        A másik feladat az okok megtalálása, ami szintén nehéz feladat, és sok buktatót rejt. Sokszor azon bukhat el a folyamat, hogy a megcsalt fél igazságérzetét sérti, hogy a másik a „bűnös” és mégis arról (is) van szó az üléseken, hogy ő hogyan járult ehhez hozzá. Sokszor hiába sikerül racionálisan számba venni a tényezőket, olyan erős harag munkál, ami megakadályozza, hogy érzelmileg is nyisson valaki a megbocsátás vagy a továbblépés felé.

        Nem mondjuk tehát, hogy könnyű lesz, de érdemes megpróbálni. A felek ilyenkor magukról is rengeteget tanulnak, függetlenül attól, hogyan végződik a történet.

Gréti és János sok dologban hasonlítottak. Ápolták a környezetüket, nagy gondot fordítottak az otthonukra, együtt jártak kondizni, moziba, társaságba. Egyetlen kis bibi volt csak, hogy Gréti „még mindig nem szokott le a cigiről”. Amikor eljöttek hozzánk, János semmilyen más problémát nem tudott megnevezni kettejükkel kapcsolatban. Grétivel már más volt a helyzet, ő kevesellte az intim együttléteket, de a maga részéről, „köszönte szépen, imádott dohányozni”.

Hűha, már megint egy pár, akinek a „hozott problémája” nagyon két felé tart, gondoltuk magunkban.

Ahogy elkezdtük feltárni a gyermekkorból hozott örökséget, hogy megértsük, mi is van a háttérben, Jánosról kiderült, hogy gyermekkorát autoriter apja árnyékában töltötte, aki mindig beleszólt János ügyeibe. János felnőttként sikeres bankos lett, egy tucat embert irányít.

Grétiről megtudtuk, hogy még kamaszkorában elveszítette a szüleit egy tragikus balesetben, akikkel nagyon jó kapcsolata volt, és akik erős dohányosok voltak. Sok évébe telt Grétinek feldolgozni a traumát, és akkoriban kezdett el dohányozni is. Bár a huszas éveiben láncdohányos volt, az elmúlt években, „amióta túl van a harmincon, már csak napi 5 szál lájt cigit enged meg magának”. (Azért ez is valami, gondoljuk). Gréti elmondja azt is, hogy a cigaretta illata a mai napig a szüleire emlékezteti.

        Gréti lelkileg valamennyire ottmaradt kamaszkorában. Az akkor átélt trauma miatt hirtelen fel kellett nőnie, ami megakadályozta abban, hogy a kamaszkor normatív krízisét, ami fontos az identitás kialakulásához, megélje. Ezért benne maradt a kiéletlen kamaszkori lázadás is. Ez a lázadós, nosztalgikus-traumatikus cigarettázás ütközik János kontroll-igényével, amit szintén gyermekkorból hoz: a kontrolláló apai minta beépítésének eredménye. Úgy érzi, Gréti akkor lenne igazi társa, ha leszokna a cigiről. A cigarettán keresztül igyekszik kontrollálni őt, és azzal, hogy a dohány szagra való hivatkozással nem közeledik hozzá, bünteti őt.

        Szépen lassan megértjük, együtt a párral, hogy Gréti cigarettához való ragaszkodása nem a nikotinról szól. Hanem arról, hogy Gréti így tartja fenn a kötődést a szüleihez lelki értelemben, ugyanakkor szimbolikusan ez is akadályozza abban, hogy az új kötődést a párjával el tudja mélyíteni. A másik oldalon azonban ezzel lázad János túlkontrolláló attitűdje ellen: a cigarettázással von falat szimbolikusan autonómiája köré, azt az árat fizetve érte, hogy nem kapja meg a vágyott intimitást.

        Miután ezt feltártuk, János hajlandó volt arra, hogy elnézze, ha Gréti 1-2 szálat elszív naponta, bulikban esetleg többet is. Gréti azonban most, hogy "engedélyt kapott" a dohányzásra, és már nem kellett ezzel lázadnia, egyik napról a másikra leszokott.

A párok ezer ok miatt megcsalják egymást. Néha van visszaút, néha nincs. Néha a szerető tesz élhetővé egy kapcsolatot, akármilyen furán is hangzik.

Lássunk egy tipikusnak mondható estet:

Cili és Dezső  hat éve ismerkedtek meg, két éve voltak házasok és még abban évben megszületett kislányuk. Dezső mérnök volt, szabadidejében pedig imádott modellezni. A hajómodellek gyártásába órákra bele tudott feledkezni. Cili az első évek szerelmi mámorán át rajongva nézte, ahogyan Dezső egyik elemet illeszti a másikhoz. Aztán lassan megváltoztak a dolgok. Miután lányuk is megszületett, Cili egyre inkább úgy érzete, hogy valami hiányzik, de akárhányszor jelezte Dezsőnek, hogy neki igénye lenne arra, hogy együtt legyenek „fáradt volt” vagy modellezett. Így az addig csodált modellezés is kettejük közé állt. Ezzel együtt a szexre sem maradt már sokszor "idő".

        Dezső úgy emlékszik vissza ezekre az időkre, mint nagyon sok más apa is: „egyszerűen beleszerettem a kislányomba”. „Alig vártam, hogy hazaérjek a munkából és vele lehessek”. Esténként Cili viszont már nyűgös volt az egész napos babázástól, Dezső pedig a kislány lefektetése után a modellezésbe menekült az "egyre csípősebb" megjegyzések elől. Cili egyre frusztráltabban jelezte igényét arra, hogy férje vegye észre, hogy "ő is létezik", Dezső pedig egyre frusztráltabb lett szintén, hogy neki még itthon is „teljesítenie kell” az egész napos robotolás után. Mindezek után "nem csoda", hogy Cili egy munkahelyi buliban összejött egy közeli kollégájával, aki már régóta csapta neki a szelet.

        Ezzel abszurd, de logikus módon átmenetileg nagy teher került le a kapcsolatról. Dezső úgy emlékszik vissza arra a fél évre, hogy jobb volt otthon a hangulat, szivesebben járt haza. Cili pedig már nem követelte annyira Dezsőtől az intim együttléteket. Egész jól ment a dolog addig, amíg Cili véletlenül nyitva nem hagyta a gmail fiókját...

        Amikor eljöttek hozzánk, érzelmileg fényévekre voltak egymástól. Leültek a kanapé két oldalára, mintha egy szakadék választaná a párt ketté. Mindketten mélységesen sértettnek és megalázottnak érezték magukat. 

Mi is történt kettejük között..

Folyt köv:

http://tarsam.blog.hu/9999/12/31/az_a_bizonyos_harmadik_szereplo_2_resz

Fontos már az elején tisztázni, hogy soha nem arra kötünk tanácsadóként „szerződést” a párral, hogy együtt fognak maradni, hanem arra, hogy segítünk nekik tisztázni azt, hogy ők mit akarnak. Soha nem mondjuk meg, hogy nekik mi lenne a jó: együtt vagy külön, mert ez csak az ő döntésük lehet. Mi ezt egészen egyszerűen nem tudhatjuk. Lehet, hogy van egy saját, személyes véleményünk a kérdésben, de az a tapasztalatom, hogy ez is folyton változik. Lehet, hogy amikor először szembesülök a problémával, akkor úgy látom, hogy ez egy veszett ügy, de a következő alkalommal, meglátom a meleg, ragaszkodó tekintetet, ahogy férj a feleségére néz, aki azonban ezt valamiért nem veszi észre, vagy kiderül, hogy rengeteg rejtett erőforrás van még a kapcsolatban, ami miatt érdemes küzdeni.

        Azt szoktuk mondani a pároknak, hogy 5-6 alkalom már elég szokott lenni arra, hogy valamilyen irányba elmozduljanak. És bizony mindenre látunk példát. Vannak, akik a szakítás szélén, a legnagyobb válságban jönnek hozzánk, és fél év múlva az esküvői fotóikat küldik, ilyenkor nevet a lelkünk. Van, akik „csak” nem tudnak túllépni bizonyos problémákon, de a folyamat végére rájönnek, hogy valami egészen mást várnak a partnertől, mint amit az adni tud.

        Nem mindig az együtt maradás tehát a legjobb út. Sokan a rendelőben ébrednek rá, hogy sokkal jobban rettegnek attól, hogy egyedül maradnak, mint amennyire a párjukat szeretik.

Géza és Lili harmincas, nagyon helyes pár, két éve házasok. Ahogy az lenni szokott, egészen máshogy látták a problémájukat. Géza szerint Lilinek „fel kéne nőni és tenni a dolgát”, vinni a háztartás egy részét: mosni, takarítani. Lili viszont azt hiányolta, hogy „nem beszélgetnek eleget”, és „nagyon egyedül érzi magát a kapcsolatban”. Ahogy Géza fogalmazta: „otthon fut a háztartás, ő meg beszélgetni akar”.

Honnan érdemes nekifutni, tanakodtunk pszichológusok, hol kapcsolódik össze a pár nagyon különbözőnek tűnő problémája?

Kapcsolatuk elején Géza élvezte, hogy ő a férfi, az ő kezében van a kontroll, ő dönt a közös ügyekben, ráadásul könyvelő volt, örömét lelte közös életük aprólékos megtervezésében, Lilinek pedig kényelmes volt, hogy nem kell izgatnia magát semmi miatt, nem kell felelősséget vállalnia, járhat táncórákra, vásárolgatni, moziba a barátnőivel. Azonban amikor összeköltöztek, egy kicsit megváltoztak a dolgok. Gézának már nem volt olyan kényelmes, hogy Lili mindent ráhagy, és próbálta volna a feladatok egy részét átadni párjának. Azonban Gézának (az érzelmileg hideg és elutasító apjával való gyerekkori kapcsolati minta alapján) nagyon nehezére esett bármit is kérni valakitől. Ezért ahelyett, hogy azt mondta volna: „Lilikém, kérlek mosogass el, tegnap én mosogattam”, akár három napig is várt, hogy Lili magától észbe kapjon, és rendbevágja a konyhát. Lili viszont „rá volt szoktatva”, hogy nincsenek ilyen kötelezettségei, ezért Géza passzív agresszív kommunikációs technikája, tehát, hogy csendben és sértődötten vár, hogy párja megtegye, amire ő gondol, nem vezetett eredményre.

        Szép fokozatosan tehát kialakult a helyzet, amiben Géza összeszorított foggal, frusztráltan és haragosan hallgat otthon (hiszen nincsen elmosogatva, de ő képtelen kérni), Lili pedig (aki észre sem veszi a mosatlanul álló halmokat, hiszen sokáig nem is várta ezt el tőle senki) attól szenved, hogy nem beszélgetnek és Géza érzelmileg megközelíthetetlen.

        Gézát megtanítottuk kérni, ezzel közelebb hozva saját vágyainak és érzéseinek felismeréséhez, és megtapasztalta, hogy a nyílt kommunikáció sokkal célravezetőbb, mint hogy kényelmesen fürdőzünk jogosnak vélt haragunkban és a másiktól elvárjuk, hogy olvasson a gondolatainkban. Lilit pedig arra sarkalltuk, hogy vállaljon felelősséget ő is életükért, hiszen most már közösen kell irányítaniuk azt, és alakítsák ki közösen a felelősségi köröket.