Laci és Juli 2 éve voltak együtt, elég tanácstalanul érkeztek hozzánk. Bár kötődtek egymáshoz, nem tudták eldönteni, hogy van-e értelme együttmaradniuk. Laci 15 évvel volt idősebb Julinál, nemrég töltötte be a negyvenet. Informatikusként dolgozott, Juli pedig épp a második szakot fejezte be az egyetemen, félállásban dolgozott egy teázóban.

            Problémájukat abban a keretben lehet legjobban értelmezni, hogy más életszakaszban voltak: amíg Laci már bőven a felnőttkorban járt, annak minden felelősségével, a gyermekvállalás, a házasság és egy rendezett élet gondolatával, addig Juli az egyetemisták életét élte, bulizni járt a barátaival, néha számára súlytalan flörtökbe bocsájtkozott, későn járt haza. Így aztán sokat veszekedtek. Juli nem értette, hogy miért fontos párjának, hogy ő éjfélig hazérjen, miért baj, ha csak havonta egyszer akar kiporszívózni, miért nem tökéletesen elég, ha esténként pizzát esznek. Az életszakaszbeli eltérés a szülő-gyerek kapcsolati dinamikát hozta létre náluk, ami – ahogy az lenni szokott – öngerjesztő körként működött. Laci minél inkább probelmatizálta Juli „felelőtlen életmódját”, Juli annál inkább, már csak dacból is olyan volt.

Voltak azonban olyan területei a kapcsolatuknak, amelyekben jól működtek, szexuálisan erős kötelék volt közöttük. Azonban Laci egyre inkább úgy érezte, hogy megrekedt egy olyan „későkamaszkorban”, amit már rég maga mögött tudott, Julinak pedig elege volt az érzésből, hogy „a saját apjával él”.

Először is tehát azzal a nagyon pragmatikus kérdéssel kellett foglalkoznunk, hogy mekkora kompromisszmra lennének hajlandók a kapcsolatért. Amíg a bulizás, a vacsora, a mosogatás, és a késői vagy korán kelés volt terítéken, addig viszonylag rugalmasan reagáltak. Azonban amikor a gyerekvállalásra került a sor, élesen kirajzolódtak kapcsolatuk határai: Laci már évek óta szeretett volna apa lenni, Julinak azonban egyelőre esze ágában sem volt „egy életre lekötni magát egy gyerekkel”.

Láthatóan nagyon „máshol tartottak” az életükben, és ez nem feltétlenül a köztük lévő 15 év miatt volt, hiszen számos példát látunk „örökkamasz” negyvenes pasikra, és már egyetemistaként felnőtt fiatal nőkre. Ők azonban nem passzoltak így össze.

A hatodik alkalomra Juli azzal érkezett, hogy megismerkedett valakivel egy buliban, és bár még nem történt köztük semmi, szeretne „szünetet tartani a kapcsolatban, hogy tisztán lásson”. Lacinak ez sok volt. Azt érezete, hogy „ő ebben leamortizálódik”, és bejelentette, hogy szakítani akar. Az alkalom végén mindketten nagyon feldúltak voltak. Indítványoztuk, hogy legyen még egy ülés 2 hét múlva, addig még mindketten átgondolhatják, mit is szeretnének, illetve  - ha úgy alakul – használhatjuk az alkalmat lezárásra, a ki nem mondott érzések és gondolatok megfogalmazására.

Így is történt végül. Bár Juli nem jött össze a sráccal, de az impulzus nem befelé, hanem kifelé lendítette a kapcsolatból. Hirtelen beleérzett, hogy milyen lehet olyasvalakivel az élet, akinek hasonló az értékrendje, és akivel nem érzi magát folyton egy „rendetlen kamasznak”, hanem érezheti „normálisnak” magát. Lacinak fájt a dolog, de meg is könnyebbült, hogy „nem kell többet azon fáradoznia, hogy elhitesse magával, hogy ebből lehet valami” komolyabb.

A tanulság megint csak az, hogy nem egyik vagy másik fél a hibás, hanem  felek kapcsolatát kell néznünk: mit váltanak ki egymásból, milyen érzéseket, reflexeket, frusztrációkat hoznak elő.