Választhatunk olyan párt, akivel a szüleink kapcsolati mintázatait jól le tudjuk képezni saját kapcsolatunkban, de az is lehet, hogy pontosan az ellenkezőjét keressük annak, amit szüleink házastársakként felmutattak.

Sokszor előfordul azonban, hogy csupán rávetítjük a párunkra azt a tulajdonságot vagy viselkedést, amit gyerekként a szüleinktől megtapasztaltunk, annak ellenére, hogy ő maga egyáltalán nem viselkedik úgy! Ilyenkor valójában nem a párunkat látjuk, hanem a bennünk élő, szüleinkről szóló képet. Párterápián sokszor a pár tagjainak egyéni élettörténetnek megismerésével kezdjük, ami után már jobban látjuk, mik azok a hozott kapcsolódási minták, konfliktuskezelési stratégiák, indulatkezelési stílusok, mellyel az egyén érkezik egy kapcsolatba. 

Ez a projektív működés olyan szituációban is jelentkezhet, amikor az előző kapcsolatban megélt negatív élményeket nehéz kipurgálni magunkból, és az új kapcsolatunkban ugyanattól rettegünk, amitől az előzőben szenvedtük. Ilyenkor sem a jelen lévő másikra reagálunk, hanem arra a képre, amit előző kapcsolatunkból hozunk magunkkal. Lássunk néhány egyszerű példát:

Kriszti apja hűtlen volt a házasságában, és ezt Kriszti már gyermekkorában megtudta. Akkoriban anyja számára sorra derültek ki a félrelépések. Krisztinek felnőtt párkapcsolataiban egyszer sem kellett megtapasztalnia a hűtlenséget, azonban sokszor indokolatlan féltékenységgel gyötri jelenlegi párját. Párja nem győzi hangsúlyozni neki, hogy „én nem vagyok az apád, én nem foglak megcsalni”.

István kiskamasz korától kezdett el nyíltan lázadni anyja agresszív, domináns, és korlátozó megnyilvánulásaival szemben. Viharos tinédzserkora volt, nagy veszekedések és szabadságharc övezte ezt az időszakot. Jelenlegi felnőtt párkapcsolatában a legkisebb kritikára vagy elvárásra „ugrik”. Ha párja megkéri valamire, akkor csípőből újra lázadni kezd, és hatalmas viták kerekednek belőle. Istvánnak jó lenne tudatosítania, hogy „felesége nem az anyja, ellene nem kell lázadnia”.

Bea előző kapcsolatában úgy érezte, nem kap elég figyelmet és szeretetet párjától, a legnagyobb szenvedést pedig az okozta, hogy amikor érzelmileg szüksége van rá, nem áll rendelkezésre, hideg és elutasító. Új kapcsolatában nagyon nehezen hitte el, hogy párja elérhető számára és biztonságot tud nyújtani nehéz helyzetekben. Eleinte nem merte felhívni, meg kellett tanulnia, hogy az utcán megfoghatja a kezét, és este odabújhat hozzá, ha szeretne.

Az első lépés ilyen esetekben, hogy észrevegyük és belássuk, hogy ez a reakció nem a párunkról szól, hanem a saját félelmeinkről és szorongásainkról. Ugyanakkor erre igen nehéz rálátást szereznünk, hiszen azt hisszük (mint mindenki), hogy a valóságot észleljük: azt látjuk, ami van. Pedig azon a szemüvegen keresztül látunk csupán egy saját, torzult valóságot, amit korábbi tapasztalataink adtak fel ránk. Párunkat felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amelyekkel nem rendelkezik, és erre reagálunk: azt látjuk kint, ami bent, a pszichénkben van. Ez nagyon fárasztó lehet a másiknak, aki irreálisnak éli meg ezt a reakciót, és folyton nyugtatnia, magyarázkodnia kell, vagy jogosan kiakad az alaptalan vádak miatt. Eljuthat odáig, hogy legyint egyet: „csak a szokásos”.

Ahhoz hogy megakasszuk ezt a destruktív folyamatot, a saját félelmeinkkel és hozott mintázatainkkal nézzünk szembe először! Segítsünk párunknak megérteni, hogy rossz pillanatainkban milyen előzetes élmények és hiedelmek zavarnak össze minket, milyen “sémáink” aktiválódnak. Próbáljuk megbeszélni a helyzetet, kikérni a véleményét, és ez által végre meglátni, hogy ő egy Másik ember, nem a múltunk egy újabb alakmása.

A "hogyan szakítsunk" nem csak azt jelenti, hogy hogyan mondjuk el a másiknak, és aztán mit csináljunk vagy ne csináljunk, hanem hogy a saját pszichénkben hogyan kezeljük a szakítást. Ez a bejegyzés a szakító lelkével és szemszögével foglalkozik.

A szakítást hullámvasút-szerű lelki állapotok követik: a szabadság mámorító érzésétől, a szorongáson, örömön át a depresszióig. A következőkben az élmény nehéz oldalát járjuk körbe.

Fontos belátnunk, hogy a legrosszabb kapcsolatot is gyász követi. Hiszen, bár a szenvedély vagy akár a szeretet is elmúlt, de a kötődés még akkor is megvan két ember között, ha már eljutottak a szakításig. A kötődés lassabban, észrevétlenül oldódik el, akkor is, ha akár már rég szerelmesek vagyunk valaki másba. Hiszen a kötődés egy zsigeri-szintű otthonosságérzésben gyökerezik: a másikkal való közös élet, közös hangulatok, a közös reggelek és rutinok megszokottságában, a bőre otthonos érintésében, a nevetésében, ahogyan érzetük magunkat vele. És bizony sok kapcsolat, amelyet végül otthagyunk nem fekete-fehéren, egyértelműen rossz. Ezért is szenvedjük meg annyira a szakítást, még ha mi lépünk is ki.

Ezt a gyászt tehát engedni kell magunknak megélni. Természetesként elfogadni, hogy fáj, hogy sok dolog hiányzik. Megengedni magunknak a gyász perceit, óráit, napjait, hónapjait. Aztán azt mondani: STOP (akár szó szerint alkalmazni a „gondolat-stop” technikát, hogy oké, most már egy órája szüttyögök a múlton, most megjutalmazom magam: eszem egy sütit és utána irány az életem!)

Ugyanakkor fontos, hogy ne üljünk fel a nosztalgiának: hogy talán mégis jó volt és vissza kellene csinálni. Ugyanis a nosztalgia nem a kellemességgel áll a legszorosabb kapcsolatban, hanem az otthonossággal. Olyan dolgok iránt is érezhetünk nosztalgiát, amelyek nem, vagy már nem voltak jók nekünk, mégis otthonosak. És még a legrosszabb otthonhoz is furcsamód képes nosztalgia fűzni. 

Sokszor a sajnálat érzése is képes elérni, hogy visszatáncoljunk. A sajnálat azonban nagyon félrevezető érzés. Amikor elkezdjük exünket sajnálni, mindig gondoljunk bele, hogy mit szólnánk, ha ő megsajnálna minket, és csak emiatt lenne hajlandó újrakezdeni. A sajnálat ilyenkor tehát tévút.

Sokszor, ugyan mi szakítunk, de azért, mert a másikon bár látjuk, hogy már nincs benne szívvel-lélekkel a kapcsolatban, de ő nem képes felvállalni a szakítást. Ezek a helyzetek a legfájdalmasabbak, mert a másik ilyenkor kerülőúton mindent megtesz, hogy elhagyjuk. A döntést azonban mégis nekünk kell meghozni, pedig nem mi akarjuk. Ilyenkor a kételyt nehéz elviselni: biztos, hogy ez volt az egyetlen út?

Sokszor segíthet kicsit felkorbácsolni magunkban a szomorúság helyett a dühöt. Persze nem túlzóan, de jogosan. A szomorúság passzív tapasztalata helyett a düh aktivitást kölcsönözhet nekünk és időlegesen elfordítja a tekintetünket az önsajnálatról. Sokaknak azonban nincsen „engedélye” dühösnek lenni a gyerekkori tiltások miatt. Ezek az emberek olyan helyzetekben is csak a szomorúságot éreznek, amikor pedig a düh lenne a jogos érzés.

Ne gondoljuk azt, hogy jót teszünk a másikkal, ha vígasztalni próbáljuk. Persze fontos az emberséges szakítás, az őszinte, tapintatos kommunikáció, de sokszor a másik nem látja be, hogy nem tőlünk kell a vigaszt várnia. Ezért nekünk kell erősebbnek lenni, és csínján bánni a "szakító szex" típusú akciókkal, mert csak meghosszabíthatják a szenvedést. Persze sokszor nehéz ellenállni. De a másiknak előbb-utóbb el kell fogadnia, hogy a kapcsolatnak vége.

A változástól való félelem megakadályozhat valakit abban, hogy kilépjen egy nem jól működő kapcsolatból. Bár nem teszi boldoggá, de ismerős és megszokott, az újrakezdés pedig mindig bizonytalan. A szakítás érzelmileg mindenképpen megterhelő, és lehet rá számítani, hogy rengeteg lelki energiabefektetés fog kelleni ahhoz, hogy újrarendeződjön az élet. Vannak helyzetek, amikor nehéz vállalni ezt a fajta megterhelődést. Ráadásul a szakítással rengeteg más veszteség is ér minket: nem könnyű feladni a bejáratott közös szociális hálót, a közös barátokat, vagy a közös munkahelyet, a közös elfoglaltságokat.

Van, akinek egyenesen a párkapcsolata/házassága határozza meg az identitását, ezért elvesztésekor azt érezheti, hogy e nélkül nem tud tovább létezni, és nincs értelme az életének. Az egyedülléttől való félelem is lehet olyan erős, hogy nem merünk szakítani. Szeretnénk megúszni a szeparációs szorongás kínzó lelki fájdalmát, mely egy komolyabb kapcsolat befejezésével szinte természetesen együtt jár. Ennek egyik lehetséges feloldása, hogy egyik kapcsolatból a másikba zuhanunk, anélkül, hogy lezárnánk és elgyászolnánk az előző kapcsolatot, csak azért, hogy ne kelljen egyedül lenni.

Az önbizalomhiány is akadályt gördíthet az újrakezdés lehetősége elé. Ilyenkor a kapcsolat egy olyan menedékké válik, ahol már nem kell bizonyítanom, elfogadnak a hibáimmal együtt. Ha valaki komoly önbizalomhiánnyal rendelkezik, úgy érezheti nem fog mást találni: „ki másnak kellenék én?”. Ezt a partner ki is használhatja, és erősítheti is benne: „ki más tudna szeretni téged rajtam kívül?”.  

Van, aki saját bűntudata miatt nem tud kilépni egy kapcsolatból. Nem akarja megsebezni a másikat, vagy tévesen értelmezi a párkapcsolati feladatait, és úgy gondolja, hogy párja nélküle nem boldogulna, visszaesne az alkoholizmusba, vagy öngyilkos lenne.

Ha a származási családból erős tiltás érkezik: „nem válhatsz el!” , akkor a boldogtalanság ellenére is hajlamosak vagyunk fenntartani a házasságot, és egyéb kerülőutakon keresni mindazt, ami hiányzik.

Bármilyen furcsa, de a harag vagy gyűlölet is erős összetartó erő lehet egy kapcsolatban. Bár rengeteg érzelmi energiát emészt fel, és a párok halálosan elfáradnak benne, sokszor mégsem vezet szétváláshoz. Miért? Mert az intenzív érzelmi csere, ami egy veszekedésben megtörténik, erős köteléket és paradox módon, de intimitást jelenthet két ember között.

A házastársak élethelyzete, a kapcsolati szituáció is befolyásolhatja, hogy éppen miért döntenek az együttmaradás mellett. Sokan a gyerekek miatt nem válnak el, még akkor sem, ha az összetartó erőkből már nem sok maradt. Halogatják a válást, mert a gyermek éppen iskolát kezd vagy megvárják, amíg a gyerek le nem érettségizik. Az anyagi/pénzügyi függőség, a közös tulajdon kiszolgáltatottá teheti a házas feleket, főleg ha kicsik a gyerekek. Az anyagi függetlenség feladása könnyen megtörténik, hiszen ha hosszú távra tervezünk, akkor elkezdünk közösen gazdálkodni, közösen veszünk lakást: senki sem arra épít, hogy mi lesz, ha majd szétválunk. Nehezíti a helyzetet, ha a házaspár közös családi vállalkozást visz, hiszen ilyenkor a válást követően is együtt kellene dolgozniuk, vagy valakinek ki kell szállnia.

Mindezért a saját identitás erősítése nagyon fontos. Egy kapcsolatban csak akkor lehet valóban engem szeretni, ha van identitásom, vagyok valamilyen, akarok valamit. Ha az identitásunkat a párkapcsolat köré építjük, és feladjuk érte a számunkra fontos tevékenységeket és szerepeket, vagy csupán azzal azonosítjuk magunkat, akkor a szakítással valóban mindenünket elveszítjük.

Jogunk van a saját boldogságunkhoz! Sokunknak azonban nincsen „engedélye” arra, hogy boldog legyen, ezért megelégszik azzal a helyzettel, amiben van, és emiatt nem lép ki egy rossz kapcsolatból. Kérjünk, vagy adjunk magunknak „engedélyeket” arra, hogy boldogan élhessünk, akkor is, ha erről a családunk egészen mást gondol. El lehet válni, találhatunk jobbat, nem kell az életünket a gyerekek vagy a párunk boldogulása miatt feladnunk.

Ezeket az engedélyeket végső soron csak mi adhatjuk meg saját magunknak. Ami azért nehéz, mert ezek a gyermekkorból erednek. Arra van és nincs engedélyünk, amire szüleink implicit vagy direkt módon adtak vagy nem adtak. És bizony sokunk nem kapta meg az engedélyt a boldogságra, vagy arra, hogy önmaga lehessen (például mindig, amikor kifejezte valódi érzelmeit: félelmeit, vágyait, akkor letorkolták).

Vállaljuk tehát a felelősséget és a következményeket! Nem tölthetjük az életünket biztonsági játékot játszva. Fogadjuk el, hogy ha valamire „igent” mondunk, akkor ez azt jelenti, hogy valami másra „nemet” kell. Lesznek veszteségek: anyagi, szociális, érzelmi téren, de cserébe kapunk esélyt egy új és jobb életre.

Mindig azt mondjuk a pároknak, hogy a szerető megjelenése tünet. Tehát bár nagyon fájdalmas, ha kiderül, sokszor reparálhatatlan bizalmi válságot okoz, de mégis azt a legfontosabb tudatosítani, hogy mindig az eredeti kapcsolatról szól, nem arról, hogy a harmadik szereplőnek túl bájos a mosolya.

A szerető megjelenése tehát egy olyan vészjelzés a kapcsolatban, ami arra figyelmeztet, hogy bizonyos igényeink nem elégülnek ki. Ez pedig soha nem fekete-fehér helyzet, az egyik vagy másik fél hibája, hanem a pár közösen hozza létre azt a kapcsolatot, amelyben az egyik félnek valami hiányzik. Lehet, hogy ez a fél csupán annyival járul hozzá, hogy nem tudja nyíltan kommunikálni a vágyait, vagy elfogadja a helyzetet, de pusztán a ténnyel, hogy az adott hiánnyal is vállalja a kapcsolatot, mégis részt vesz a saját hiányállapota fenntartásában.

És ekkor jön be a képbe a vonzó harmadik, aki, úgy tűnik, meg tudja nekünk adni azt, amire egyre sajgóbban vágyunk: érzelmeket, odafigyelést, jó szexet vagy az újdonság erejét. Olyan vággyal és érdeklődéssel tud ránk nézni talán, amellyel párunk már régóta nem, vagy soha nem is tudott.

Ekkor  - lelkiismerettől vagy felettes énünk szigorától függően - kínzó érzelmi ambivalencia indul el: vágyom rá, de nem tehetem meg a kapcsolatommal. Úgy érzem, hogy fel vagyok rá jogosítva, “nekem jár”, hogy valaki végre úgy szeressen, ahogy nekem jó, de közben érzem, hogy ez önáltatás. Az lenne a tiszta ügy, ha elhagynám a páromat, de mi van, ha ez csak egy fellángolás, és a “csomag”, amire az új szereplő személyében előfizetünk, mégse lesz olyan jó, mint ahogy első látásra tűnt? Illetve, hogy beleférjen a valóságunkba, hogy akár mással is lehetnénk, igen hosszú folyamat, amihez az énkép lassú megváltozása is kell. Ami eleinte elképzelhetetlennek tűnik, csupán lassan tud gyökeret verni a lélekben.

Játszhatunk-e biztonsági játékot? Mi van, ha két szék közé, a földre esem? Mi van, ha nagyon fog hiányozni az eredeti párom? Biztos, hogy mindent megpróbáltam, hogy működjön az a kapcsolat?

Ha megszületik a belső döntés arról, hogy belekezdünk, (ami persze alapvetően érzelmi, ha tetszik zsigeri döntés, függetlenül a rengeteg agyalástól), akkor e mellett a döntés mellett el is kell köteleződni. Tehát meg kell magunkat győzni, hogy jogunk van hozzá. El kell tehát altatnunk a kognitív és érzelmi disszonanciánkat, hogy hetente, vagy három naponta eljárjunk a szeretőnkhöz, azért, hogy ne marja szét a szorongás a gyomrunkat gyomorideg formájában.

Ha ezen is túljutottunk, és beindul az affér, akkor sokan váratlanul könnyen beletanulnak - számolnak be erről a rendelőnkben. Természetessé válik számukra, hogy eljárnak a harmadikhoz, ráadásul utána sokkal nagyobb szeretettel tudnak fordulni a partnerük felé is, hiszen már nem frusztráltak a hiánytól, és a szerető energiával tölti fel őket. Az emberek valóságról és normalitásról alkotott képe észrevétlenül, de gyökeresen átformálódik: most már belefér, ami addig akár elképzelhetetlen volt. Ebben a szakaszban az érzelmek persze ugyanúgy hullámoznak: a lelkifurdalás hullámokban jelentkezik, illetve a tilosban járás öröme is megjelenik: “hogyan tudok örülni egy ennyire bűnös dolognak?”. Illetve az önigazolás őszinte meggyőződéssé válik: “hogyan lehetne rossz, ami nekem ennyire jó”.

Szeretőt tartani azért hosszútávon - azt látjuk - befeketíti a lelket. De nem moralizálva mondjuk, hanem lélektanilag. Ugyanakkor sokan meglepően könnyen tanulnak bele, másokat viszont arra késztet, hogy ne elégedjenek meg félmegoldással (szerető tartásával), hanem változtassanak az életükön: akár a kapcsolatuk megreformálásával, akár máshogy.

Mindannyian rendelkezünk egy egyedi és megismételhetetlen személyiséggel, ugyanakkor rengeteg szerepet kell felvennünk mindennapi életünk során. Van olyan szerep, ami automatikus (női-férfi, életkori szerep) van olyan, amit mi választunk (diák, üzletember szerep) és van olyan, amit a környezet testál ránk (sokaknak ilyen akár az anya, a feleség vagy a családfenntartó szerepe). A szerepek „eljátszása” után jól esik megszabadulni ezektől és boldog semmittevésben megpihenni. A párkapcsolaton belül is azonban számtalan szerep tartja fenn a jól működő mindennapokat.

Imre és Éva jó 10 éve házasok, van egy 7 és egy 3 éves gyermekük. Nagyon szeretik egymást, igazi nagy szerelemből indult a kapcsolatuk. Mindketten keményen dolgoznak, néha még hétvégén is. Imre magas beosztásban van, ami mellett saját vállalkozását is viszi. Éva a “tökéletes feleség”: munka mellett még tanulmányokat végez, besegít a férje vállalkozásába, háztartást vezet és ellátja a gyerekeket. Mindemellett csinos, szexis, ápolt, és vidám. Az esti együtt töltött idő során azonban problémák jelentkeztek, pont amikor a gyerekek már lefekszenek, és végre meghitten kettesben lehetnének. Lassan minden este veszekedéssel vagy sértődéssel végződik…

A nappali hajsza után Évának jól esne, ha este végre megpihenhetne. Férje azonban az egész napos távollét és munka után arra vágyik, hogy foglalkozzanak vele, babusgassák. Csakhogy sokszor Éva követelésnek éli meg Imre közeledését, mert kimerült. Leginkább azt szeretné, hogy hagyják békén. Ilyenkor Imre „megsértődik”, és álmatlanul hánykolódik éjjel, mert attól fél, hogy „már nem szereti” a felesége. Éva pedig úgy érzi, hogy férje ilyenkor a harmadik gyerekévé változik át, márpedig neki elege van estére az anyaszerepből. Aztán persze Évának bűntudata lesz, és próbálja férjét kiengesztelni.

Mi történik itt? Éva minden női szerepben magas színvonalon igyekszik teljesíteni: anya, háziasszony, feleség, jó barát, nő, diák és dolgozó nő egyszerre. Érthető, hogy az ilyen intenzitású élet kimerültté teszi. Ráadásul este a férjével “el kellene játszania” a szexi és szenvedélyes nő szerepét is, amihez már nem marad mindig energiája. Évával van-e a gond, aki feladatnak, „szerepnek” éli meg a férjével való együttlétet is? Vagy Imre nem tudja elfogadni, hogy Éva nyugalomra vágyik? Imre szintén beleteszi a maga részét a kapcsolatba: az apa, férj és jó barát szerep mellett karriert épít, családfenntartó, szakmai mentor egyben. Az esti intim együttlétek jelentenék számára a gyengédséget, ő akkor érzi úgy, hogy „igazán önmaga lehet”. Pszichés jólléte nagymértékben függ felesége kedvességétől, ez azonban teherré válik Éva számára, hiszen ezt is egy „kiszolgálandó igényként” éli meg.

Miért nem tudnak “csak úgy lenni”?

Különbséget kell tennünk intimitás és közelség között. Az utóbbi a fizikai együttlétet jelöli, de ez még nem azonos az intimitással. Az intimitás feltétele, hogy a másik jelenlétében szabadon önmagunkkal azonosak lehessünk. Valójában nem mindig könnyű az intimitást megteremteni a másikkal való közelségben, hiszen igyekszünk a másikra figyelni, talán meg is akarunk felelni, tetszeni akarunk neki. Könnyen elkezdünk ezért otthon is szerepeket játszani. Az pedig még inkább gátló tényező az intimitásban, ha valaki úgy érzi, elvárások vannak vele szemben, vagy nincsen teljesen elfogadva párja által.

Az intimitáshoz vezető út első állomása, hogy elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyenek igazából vagyunk, mindenféle erőlködés vagy megfelelni vágyás nélkül. Letegyük a maszkokat, a szerepeket. Lemoshatjuk a sminket, felvehetjük a kedvenc kinyúlt pizsamánkat: mert az is mi vagyunk, mert abban is mi mi vagyunk. Ahogyan megengedhetjük magunknak, hogy szomorúak legyünk vagy sírjunk, vállalhatjuk, hogy nincs kedvünk beszélgetni. Lehetünk fáradtak és gyengék is. A gyengéd, romantikus érzéseinket is megélhetjük és kimutathatjuk. Nem kell szégyellenünk a testünk. A páros intimitás létrejöttét tehát egy elfogadó, biztonságos légkör teszi lehetővé, amely mindezt megengedi. Ekkor létrejön a bensőségesség és meghittség hangulata. Ebben a hangulatban lehetővé válik a szabad kitárulkozás és önfeltárás, miközben szeretve és elfogadva érezzük magunkat. Az intimitás örömteli és felszabadító élmény, ami nélkül nem tud igazán táplálóvá válni a párkapcsolat.

Imre és Éva akkor lesznek képesek az intimitásra, ha el tudják fogadni magukat, álarcok nélkül. Ha Imre akkor is meg tudja őrizni az önbecsülését, ha Éva nem úgy reagál, ahogy szeretné, mert megbízik magában, Évában és a kapcsolatban. Ha Éva is úgy érezné, hogy Imre közeledésére nem kell újra szerepeket játszania, megfelelnie.

Jó-e vagy rossz a korkülönbség, meg lehet-e szokni vagy egyre rosszabb lesz? Ha eleinte nem érezzük, vajon később sem fogjuk? Eleve nehéz kérdés, hogy mit jelent a kor. Természetesen csupán annyit, hogy mi hány évesnek érezzük magunkat! Mégis, milyen tipikus problémákat látunk, amikor a férfi az idősebb? Természetesen olyan is van, hogy minden szuper, de arról nincs mit írni.. 

„Nem tudok mit kezdeni a barátnőivel”

A barátnőjüknél tizenöt-húsz évvel idősebb, negyvenes-ötvenes pasik gyakran számolnak be arról, hogy szinte lehetetlen a baráti társaságaik összeillesztése, de az is, hogy ő elmenjen a barátnője barátaival találkozni, vagy fordítva. Mindketten unatkoznak vagy frászt kapnak a másik barátaival. A férfiak unják „a csajos témákat, vihogást, a vizsgaparát”. A fiatalabb nőket pedig gyakran frusztrálja „meglett emberek” társalgása olyan dolgokról, amikhez ők nem nagyon tudnak hozzászólni.

„Nem érti, hogy miben vagyok”

Másik probléma, hogy teljesen más típusú gondokkal küzdenek az életben. Az idősebb férfi a munkahelyén akar előbbre jutni, negyven-ötven körül testi problémákkal kell szembenéznie: fáj a háta, rosszul alszik, vagy nem megy úgy a szex. A fiatalbb nő ezalatt vizsgákra készül, és próbálja kitalálni, hogy mit kezdjen magával, hova pályázzon állásra, ami sok férfit fáraszt. Mások azt emelik ki, hogy nem beszélnek egy nyelvet: a fiatalabb nő más zenét szeret, más társadalmi-kulturális miliőben nőtt fel. Ha a férfi azt mondja: Police zenekar, a nő csak néz, mintha a Marsról jött volna.

„Más a tempó”

Amíg az idősebb férfi nem akar minden este bulizni menni, főleg, hogy másnap korán kell kelnie, barátnőjének egészen máshogy rajzolódik ki a fejében a hétköznap-hétvége viszonya: „szerdán is simán be lehet rúgni”! Ez eleinte jópofa, de hosszú távon nem tud lépést tartani vele, akinek rendes, 8 órás munkahelye van. A negyvenes, pláne ötvenes pasi ráadásul higgadtabb, megfontoltabb, párja hirtelensége, aktivitása sokszor már távoli tőle.

„Mást várunk az élettől”

Ha a férfi gyereket akar, akkor nem szeretné megvárni, amíg 6o lesz, de 25 éves barátnője nem biztos, hogy tíz éven belül szülni akar. Az is gyakori persze, hogy az idősebb férfi már túl van egy házasságon, gyerekei is vannak, és esze ágában sincs előről kezdeni. Ráadásul folyton gond az is, hogy például az ünnepet hogyan töltsék.

„Majd megérted, ha negyven leszel”

Sok férfi szeret mindig bölcsebb és okosabb lenni, „tanítgatni” azt, akivel van, de ezt nem élvezi mindenki annyira. Sokan ezt „kinevelési projektnek” vagy hasonlónak nevezik, és fárasztja őket.

Emellett persze sok pozitívum van. Az idősebb partner megfiatalodhat, átlényegülhet, új energiákat gyűjthet fiatalabb párjától. Sokan mondják, hogy „nem érzem a korom mellette” – ez a tapasztalat időnként azonban az ellenkezőjébe fordulhat: épp, hogy a kontrasztot érzik: „milyen öreg vagyok hozzá képest”.

 Legközelebb a fordított felállást írjuk meg.

Manapság közismert dolog a női ultrahang-vizsgálat, de nem sokkal ezelőtt még semmit nem láthattunk abból belülről, hogyan fejlődik egy magzat az anya hasában. Ez az átlátszóság számos előnnyel bír: az anyának lelki biztonságot ad a magzat egészséges fejlődésének állandó monitorozása. Az anyaság megélését mostmár nehéz is elképzelni permanens orvosi ellenőrzés nélkül.

A szülési életkor kitolódásával az ultrahangos vizsgálatok még nagyobb jelentőségűvé váltak, és a későn gyermeket vállaló szülők életében az orvosi kontroll vagy akár segítség már-már kikerülhetetlenné válik. Eljött a mesterséges megtermékenyítés kora, és sokan kényszerülnek arra a 30-40-es életkorú nők körében, hogy ezt a módszert válasszák, mert valamilyen oknál fogva nem esnek természetes úton teherbe.

Lássuk, milyen lelki nehézségeket ró egy párra, ha az “emberreprodukciós” eljárások földjére lép!

Nehéz elképzelni, hogy egy lombik-bébi centrumba szorongás nélkül érkezzen meg egy pár. Eleinte nem is tudják mi vár rájuk, mi derül majd ki a vizsgálatokból. A hely bizarr érzéseket ébreszt a páciensekben. Míg a váróban bájosan mosolygó kisbabák képei, baba-mama magazinok hevernek, az „andrológia szobában” változatos szex-magazinok és meztelen nős naptárak várják a férfiakat, akiknek „mintát” kell adniuk a vizsgálathoz, illetve a mesterséges megtermékenyítő eljárásokhoz. A férfiak félénken dugdossák a folyosón az üvegcsét, bár mindenki tudja, hogy mi történik odabenn. A nők pedig párjaik nélkül, sorban állva várják, hogy a doktor behívja őket - mesterséges megtermékenyítés céljából. Vagy másokat kizárva, könyvbe és mobiltelefonba merülve, vagy egymás gondjait megbeszélve, női csevegéssel várnak a sorukra. Az ilyen helyen a világ legtermészetesebb dolga a belső szervekről és a hormonokról való párbeszéd.

Csak kellő humorérzékkel lehet végigcsinálni ezt a folyamatot.

Így lesz a gyerek?

Egy gyermek tervezése és fogantatása valójában két ember csodálatos alkímiája, szerelmi intimitásuknak az eredménye, személyes ügy. Ahogyan maga a szexualitás is és az önkielégítés is az. Minden orvosi részvétel ebben a folyamatban azt jelenti, hogy a személy saját intimitásába, és a pár intim szövetségébe belép egy vagy több külső személy.

Ha pusztán orvosi-biológiai szempontokat veszünk figyelembe, akkor természetesen a lényeg a petesejt és a hímivarsejt találkozása. De valóban csupán ennyiről van-e szó?

Ha a mesterséges megtermékenyítés orvosilag indokolt, akkor a pár kénytelen megbarátkozni a gondolattal, hogy a fogantatásban minimum három ember vesz részt. Remélhetőleg elég jó bizalmi kapcsolat alakul ki a doktorral, hogy ne érezzék durva erőszaknak és behatolásnak az intimitásukba.

A nő a dokival heti többször “randizik”, levetkőzik, vagy fekszik kiszolgáltatottan az altatásban, miközben pedig az orvos igyekszik személytelen maradni, hiszen egy személyes kapcsolatban a siker vagy kudarc számára is megterhelő lenne. A rendelőben való történés már-már egy „orvosilag indokolt abúzus”.  

A pár mindkét tagja kontrollvesztett állapotba kerül, hiszen a kontroll, a találkozások ritmusa, menetrendje, a siker lehetősége átkerül az orvos kezébe. Mivel az orvos-beteg kommunikáció eleve alá-fölérendelt jellegű hazánkban, így a párok óhatatlanul egyfajta sajátos gyerekszerepbe csúsznak bele.

Sérül a jól funkcionáló, természetes és egészséges testbe vetett bizalom is. A nő elveszíti a hitét, hogy alkalmas a normál fogantatásra. A meddő párok férfitagjában pedig meginoghat a férfiúi önbizalom. Felmerül, hogy a szexet se tudják „jól” csinálni.

És hogyan hatnak ezek a beavatkozások a születendő gyermekre? Ha úgy gondoljuk, hogy az élet már a fogantatás pillanatában elkezdődik, és a magzati korban megélt élmények is hatással vannak a lelki életünk kialakulására, akkor bizonyára vannak következményei. A gyermekpszichológusok már foglalkoznak a mesterséges megtermékenyítés során ért hatások feldolgozásával. Ilyen például, hogy milyen következményekkel jár, ha magzatkorban veszíti el valaki ikertestvérét, ami nem ritka az emberreprodukció földjén.

Nehéz megőrizni a kitartást és a hitet, a nélkül, hogy az ember belekeseredne. A mesterséges megtermékenyítő eljárásokban való részvétel depresszióra hajlamosító tényező. Nehéz újra és újra odamenni a rendelőbe, “lefeküdni az orvosnak”, várni a “csodát”. De azt mondják megéri. És ha sikerül a beavatkozás, akkor a gyermek születése elfeledtet minden korábbi szenvedést, homályos emlékként marad meg a célig vezető keserves út.

Szokás azt mondani, hogy a szerelem mindet legyőz, de sajnos azt látjuk, hogy ez koránt sincs mindig így. Számtalan dolog ki tudja kezdeni a leglángolóbban induló szerelmet is, legyenek azok anyagi gondok,  eltérő szokásrendszer, világnézeti különbségek, összeegyeztethetetlen baráti kör, betolakodó szülők, más életszakban tartás. Ezeket önmagukban mind-mind jól lehetne ugyanakkor menedzselni, ha a pár tagjai képesek lennének felismerni a saját igényeiket, azokat megfelelően képviselni tudni és empátiával fordulni a másik felé.

            Az egyik ilyen sok konfliktust produkáló különbség – akármilyen rosszul hangzik is – az egzisztenciális háttér, amelyből a párok érkeznek. Sok pár persze viszonylag zökkenőmentesen veszi az ilyen akadályokat, de azoknál, ahol a felek például nagyon öntudatosak, vagy éppen reflektálatlanul adottnak vagy természetesnek veszik, hogy az ő anyagi helyzetük (legyen az jó vagy rossz) a „normális”, akkor könnyen ölre menő viták alakulhatnak ki.

A teljes családi összetartozáson belül többféle családi „alrendszer” létezik: házastársi, szülői és gyermeki alrendszer. Normál esetben ezek világosan elkülönülnek egymástól és mindenki biztosan tudja magáról, hogy hol helyezkedik el a rendszerben. A házastársi alrendszer a férfi és a nő közötti szimmetrikus viszonyt jelenti. A gyerekek viszonylatában persze a házastársak szülői alrendszerként is működnek. A jó család erős házastársi alrendszerre tud építkezni, ezért az egyik legfontosabb dolog magát a párkapcsolatot megerősíteni, közös tevékenységekkel, minőségi idő eltöltésével gyerekek nélkül is. Sokszor előfordul azonban, hogy amint megszületnek a gyerekek, a szülők hajlamosak megfeledkezni a házastársi alrendszerről és „csak” szülőként kezdenek el működni.

A gyermeki és szülői alrendszer között már inkább asszimetrikusak az erőviszonyok: általában a szülő a főnök. Megtörténhet azonban, hogy a gyermeki alrendszerből az egyik gyerkőc „felcsúszik” a házastársi vagy szülői szerepbe. Illetve az is gyakori, hogy a házastársi/szülői alrendszerből „lecsúszik” valaki a gyermeki alrendszerbe. Ilyenkor a család normál szerkezete felborul, ami egyik családtagnak sem jó. A „hibás” rendszer azonban képes nagyon hosszan fennmaradni, hiszen olykor mindkét szülő igényének megfelel. A „keveredés” azonban kikezdi a párkapcsolatot, és igazi áldozatai pedig a gyerekek lesznek.

Hogyan fordulhat elő ilyesmi? Meglehetősen “könnyen és észrevétlenül”. Nézzünk néhány egyáltalán nem ritka példát az alrendszerek közötti vándorlásról: 

A gyermek a házastársi alrendszerbe emelődik

Például ha a férj hosszú üzleti útra megy és a feleség maga mellé veszi a gyermekét az ágyba, (nem elsősorban azért, mert a gyermek igényli, hanem mert ő maga). Vagy a szülő mindent megbeszél a gyermekével, ami a felnőttekre tartozik, (sokszor mintha a kislány lenne az anya legjobb barátnője). Előfordul, hogy a szülő nem tud egyedül lenni, és férje/felesége helyettesítőjeként tekint a gyermekére, intimitásigényét vele elégíti ki.

A gyermek szülői alrendszerbe kerül

Ha a gyermek rendszeresen megy az óvodába kistestvéréért, vagy a szülők távollétében neki kell gondoskodnia róla, máris a szülői alrendszerbe került. Vagy ha túl korán felnőtt szerepeket ruháznak rá, például gyerekként dolgoznia kell, hogy legyen mit ennie a családnak. Előfordul az is, hogy a gyermek a saját szülőjének válik szülőjévé, az által, hogy a szülő lelki (vagy akár anyagi) támaszként tekint gyermekére.

A szülő a gyermeki alrendszerbe kerül

Ha az apa domináns és erős, az anya a gyermeki alrendszerben köthet ki, és róla is gondoskodni kell. Van, hogy az anya a gyermekével beszéli meg a dolgait, kettejük szoros intimitásásból kizárja az apát, és az apa gyerekszerepbe kényszerül. Ha az egyik fél beteg, alkoholista, vagy más miatt gyengébb, akkor is belekerül a gondoskodást igénylő gyermek szintjére.

Olyan is van, hogy az alrendszerek határai elmosódottak, mindenki egy nagy „masszában” van, akár egy ágyban is alszanak, vagy mindent együtt csinálnak. Ezek tipikusan a “nyitott ajtós családok”. Itt a családtagok belefolynak egymás életébe, gyakorlatilag senkinek sincs magánélete, ami súlyosan hátráltatja a felnövekvő gyerekek autonóm személyiségének kifejlődését.

A szerepek összekeveredése vagy átláthatatlansága komoly lelki zavarokat okozhat a gyerekekben, és párkapcsolati gondokat is kivált. Foglalkozni kell azzal, hogy a gyermek gyermek tudjon maradni a családban, és a házastársak elégítsék ki a házastársi szükségleteket. (Ha pedig nincsen házastárs, a szülő ne a gyermekétől várja, hogy pótolja). A szülők tartsák meg a pozícióikat a gyerekekkel szemben, tudjanak határokat szabni és biztonságos hátteret nyújtani a gyermek kibontakozásához.

Miért nem hagyjuk magunk mögött gyerekkorunk emlékeit és éljük szabadon az életünket? Azért, mert van bennünk egy remény, egy tudattalan jóvátételi igény, hogy felnőttként meg tudjuk oldani azt a problémát, amely gyermekkorunkat fémjelezte. Ha például nem kaptuk meg valamelyik szülőnktől azt a szeretetet, odafigyelést, amire szükségünk lett volna, akkor minden párkapcsolatunkban is ezzel a problémával fogunk szembesülni. Ha mindig kritizáltak minket, akkor mindent tökéletesen akarunk felnőttként csinálni. Hogyan is működik ez?

Csöppet sem olyan egyszerűen, hogy kizárólag olyan párt választunk, aki nem szeret minket eléggé. De ez valóban az egyik forgatókönyv, hiszen ekkor újra és újra az „alapszituációban” találhatjuk magunkat: el kell érnünk, hogy a másik szeressen. Igen ám, de a csapda az, hogy ennek a bizonyos alapszituációnak szerves része, hogy nem fogjuk tudni elérni a feltétlen szeretetet, amire vágyunk. Bele van kódolva tehát a kudarc. Amit azonban mi is előidézünk! De hogyan?

Tudattalan életterveink avagy sorskönyveink (mint arról már sokat írtunk) olyan forgatókönyvek, amelyeket gyeremkkorunban a tapasztalataink alapján kezdünk írni, a valóságot ezek alapján érzékeljük vagy inkább gyártjuk magunknak, és felnőttként beteljesítjük: döntéseinket, párválasztásainkat, jövőről alkotott elképzeléseinket („mivé válhatok”, „hogyan fogom végezni”) meghatározzák. Részletesebben: Sorskönyvi párválasztásaink

A tranzakcióanalízis szerint 3 fajta sorskönyv létezik: győztes, vesztes és nem győztes. Lássuk ezeket!

Sokszor érkeznek úgy párok tanácsadásra, hogy ők maguk sincsenek tisztában vele, hogy a problémáik mögött az egyik fél mindennapos szívása áll. Nem a marihuánahasználatot szeretnénk kritizálni általában, hanem azt mutatjuk meg, hogy milyen jellegű kapcsolati problémák merülhetnek fel esetlegesen, ha egy pár egyik tagja életvitelszerűen szív.

Természetesen a füvezés nem említhető egy lapon az alkoholizmussal és a marihuánának sok pozitív hatása is van, de most nézzük meg, mik az esetleges negatívak a kapcsolatra nézve. Több olyan harmincas párral találkoztunk, ahol az egyik fél - általában a férfi - rendszeresen füvet szív. Időszakonként reggeltől estig folyamatosan, este esetleg kicsit többet. És bár vannak absztinens szakaszok is, lehet rá számítani, hogy nemsokára újrakezdődik a menet.

A függőségek miatt leginkább az intimitás sérül a kapcsolatban, mert a függő érzelmileg sokszor nem hozzáférhető a párja számára: időnként testileg és lelkileg is kivonul a kapcsolatból.

Hogyan kapcsolódjunk valakihez, aki sztondul, vagy befelé mozizik? Mivel teljesen más tudatállapotban van mint "józan" társa, így az összehangolódás, egymás megértése szinte lehetetlenné válik. Az esti együttlétek és jól eső beszélgetések így elmaradnak. Nem csoda, ha erős indulatokat ébreszt, ha valaki ennyire hozzáférhetetlennek érzi párját, de ilyen állapotban veszekedni sem lehet, vagy tisztázni, hogy milyen problémát okoz ezzel. Sokan azt a megoldást választják, hogy együtt szívnak a párjukkal...

Sok kapcsolatban nyílt vagy észrevétlen versengés folyik számos dologért: autonómiáért, hatalomért, döntési jogért, szabadidőért. Gyakran alakul ki ennek során a felek között egyfajta szülő-gyermek dinamika, tehát, amikor az egyik fél több hatalmat gyakorol, ő hozza a döntéseket, amihez azonban nagyon is kell a másik fél, aki pedig szívesen megválik a felelősségtől, átadja a döntés jogát és jobbára élvezi a “gyerek” szerepét. Azonban sokszor nem ilyen egyszerű a képlet, mert mindketten csak részben elégedettek ezzel a felosztással. A szülői szerepben lévő előbb-utóbb tipikusan belefárad, hogy neki kell mindig mindenre figyelnie. A másik fél pedig elkezd lázadozni az ellen, hogy “neki folyton megmondják, mit csináljon”. Ez a lázadás ölthet direkt én indirekt formákat.

(Annie Leibovitz)

Ilyenkor gyakran két szinten folyik a párok között a küzdelem, egy tudatos és egy kevésbé reflektált, érzelmi, szimbolikus szinten. Lássunk egy példát. 

Egy kapcsolatban például a férfi van szülői szerepben, dönt a közös élet legtöbb ügyében, kontrollálja a gyermeki szerepben lévő partnerét, amit a nő a felszínen elfogad, mert kényelmes neki, hogy döntenek helyette, ugyanakkor a lázadó gyermeki és racionális felnőtt énje utálja a kontrollt. Lázadásának nem ad hangot ugyanakkor, részben az ambivalencia miatt, hiszen ez neki kényelmes, biztonságos is, illetve mert tudattalanul zajlik, inkább sokat cigizik, amit párja utál. Olyan, mint egy kamasz, aki szeretne felnőni, de fél is tőle. A viták nagy része a cigizés körül zajlik, a férfi szerint ez áll közéjük.

 Azt látjuk tehát, hogy a dohányzás nem a nikotinéhségről szól, hanem az illető gyermeki szerepének része: lázadás a partner túlkontrolláló attitűdje ellen: a cigarettázással von falat szimbolikusan autonómiája köré, még ha azt az árat fizeti is érte, hogy nem kapja meg a vágyott intimitást a férfitól. Az ilyen esetekben tehát hiába is foglalkoznánk a dohányzással, nem sokra mennénk, hiszen az csupán a lázadás szimbóluma, a hatalomért és az autonómiáért folytatott kapcsolati játszma terepe.

Ha sikerül a kontroll, hatalom dolgában egyezségre jutni, kiegyenlítődnek a szerepek, valószínűleg a dohányzás is kisebb problémát fog jelenteni mind a két fél számára: miután az egyik nem tiltja tovább, a másik le tud szokni, hiszen már nem lesz arra szüksége, hogy “csak azért is” rágyújtson.

Az emberek születéskor elkezdik írni életük történetét szüleik kapcsolata, az otthoni hangulat, az anyjuk tekintete, az apai szigor stb. alapján. Ezekből aztán olyan tudattalan élettervek avagy sorskönyvek születnek a gyerekkor végére a tranzakcióanalízis szerint, amit felnőttkorban már csak megvalósítani kell.

Sorskönyvünknek - mint minden sztorinak - lesznek hősei és hősnői, gonosztevői, főtémája (a probléma, amivel mindig szembetaláljuk magunkat) és mellékcselekménye. És persze hangszerelhetjük tragikusra, komikusra, unalmasra, mozgalmasra, keserédesre.

Mindenki sorskönyvében, azaz tudattalan élettervében sok kimondott vagy ki nem mondott szülői üzenet érvényesül: “sikeres leszel”, “olyan leszel mint az apád”, “soha nem viszed semmire”. De lehetnek ezek olyan tudattalan parancsok, amiket a kisgyerek csak megfigyelt szülein: például az apa örökös távollétét, érzelmi megközelíthetetlenségét vagy alkoholizmusát csendben tűrő anyával azonosulva a kislány levonja a következtetést, hogy a nők tűrnek és tehetetlenek párjuk mellett. Ez be is kerül tudattalanul az életforgatókönyvébe: olyan párt kell választanom, aki mellett megvalósíthatom, amit tanultam, ami ismerős: aki mellett csendben szenvedhetek.

A gyerekek tehát általánosítanak, és szüleik élete, az otthoni mikrovalóság alapján a nagybetűs Valóságot hiszik megfejtve látni: aha, a férfiak nem foglalkoznak a feleségükkel. Felnőttként pedig újraalkotjuk ezt a valóságot, ami által megerősítve látjuk. Tehát a fenti nő mindig olyan férfit fog választani, aki átnéz rajta, és le fogja vonni a következtetést, hogy a pasik szemetek. Nem is tudja, el sem hiszi, hogy máshogy is lehetne, hiszen, azt hiszi (mint mindannyian), hogy A Valóságot látja. Vagy az a kisgyerek, akit sok bántalmazás ér a szüleitől, levonja a következtetést, hogy óvakodnia kell azoktól, akik közel kerülnek hozzá, mert bántani fogják. Az intimitás számára veszélyzónává válik és azt üzeni: "ne lépj be", hiszen akiben bíznod kéne, éppen ő árul el. Az ő tudattalan sorskönyvi üzenete, hogy "ne légy közel", "ne érezz". Az ilyen tapasztalatokkal bíró felnőttek sorskönyvének egyik tipikus eleme, hogy sosem találnak olyan párt, akihez kötődni tudnának, mert megtanulták, hogy óvakodniuk kell mindentől, ami érzelem. Természetesen nem ismerik fel, hogy bennük van egy rejtett tiltójelzés, hanem mindig találnak valami kifogást: nem elég jó a másik, nem vagyok bele szerelmes, nekem a munkám az első. 

Ezeket a sorskönyveket azonban át lehet írni. Lehet új forgatókönyvet írni magunknak! És ehhez nem is kell gyökeresen megváltoznunk. Elég, ha egy kis kapcsolót sikerül magunkon átállítani (ez sokszor csak terápiában megy), és képessé válhatunk nem sorskönyvi választásokat hozni: nem beleszeretni a tizedik seggfejbe, aki átnéz rajtunk! Vagy éppen beleszeretni ugyanolyan pasikba, mint eddig, de viselkedésünkkel nem abba az irányba formálni a kapcsolatot, hogy az legyen a vége, hogy átnézzen rajtunk!

Ha egy férfinak potenciazavarai vannak, sokszor azt is megakadályozza, hogy belemenjen egy kapcsolatba, vagy hogy az első kudarcos együttlét után folytatni tudja. Ha ilyen kezdeti élményekkel mégis elindul a kapcsolat, az annak a jele, hogy a női fél nem tulajdonít akkora jelentőséget a témának, vagy megértő és türelmes, bízik abban, hogy ez változni fog. A férfi azonban minden újabb és újabb alkalommal úgy érzi, férfiassága kudarcot vallott.

A potenciazavarok mögött sok esetben a szexualitásnak a teljesítménnyel való szoros összefonódását találjuk. A teljesíteni vágyás és a megfelelni akarás nem járulnak hozzá a spontán és felszabadult szexualitáshoz. A kudarctól való félelem pedig már önmagában gátlóan hat az erekcióra. Végül ez a félelem önbeteljesítő jóslattá válik, és kialakul egy önmagát erősítő ördögi kör. Hosszú távon megkérdőjeleződik a férfiasság, vagy akár a heteroszexuális beállítódás is, amely további szorongások forrásává válhat. A legnehezebb minden esetben, hogy a férfi azt éli meg, hogy nem tudja tudatosan befolyásolni és kontrollálni a testének ezen működését.

A család vallási-erkölcsi meggyőződései is bezavarhatnak, illetve a gátló és szorongást keltő hiedelmek a szexualitással kapcsolatban. A potenciazavarok mélyebb szintjén a szexualitáshoz vagy élvezethez kapcsolódó szégyenérzetet találjuk. Annak a tiltását, hogy jól érezhetjük magunkat, felszabadulhatunk és „eldobhatjuk az agyunkat”. Ha szex közben gondolkodunk, nem tudjuk átélni annak extázisát. A potenciazavar ráadásul a szerelmi szenvedély érzésének elmaradásával is együtt jár, így ezek a férfiak folyamatosan azt élik meg, hogy „nem elég szerelmesek” a partnerükbe.

       Ha a férfi végigment mindenféle orvosi kivizsgáláson, és az nem hozott eredményt, akkor érdemes egyéni terápiára, szexológushoz mennie..

De mi van akkor, ha maga a párkapcsolati szituáció alakítja ki a zavarokat?

Ha ezzel a problémával fordul hozzánk egy pár, akkor elsősorban azt kell kiderítenünk, hogy van-e a pár aktuális helyzetében olyan ok, ami a problémát okozza. Kideríthetjük, hogy mióta van ez a jelenség, köthető-e valamihez, van-e ismétlődő mintázat az előfordulásában, kinek milyen gondot okoz, és milyen következményekkel jár. Rengeteg párkapcsolati tényező húzódhat a háttérben: ki nem mondott konfliktusok, bizalmatlanság, tabu vagy titok a felek között, elfojtott harag, szorongás a kapcsolat jövője miatt. Elképzelhető, hogy a szexualitás terepévé válik a párkapcsolati játszmáknak, avagy tünetévé a ki nem mondott, elfojtott érzelmeknek, konfliktusoknak. A partner elutasítása vagy büntetése is kifejeződhet így. Előfordulhat az is, hogy elnyomva érzi magát a kapcsolatban, és kötelességnek éli meg a szexet. Lehet, hogy a férfi elégedetlen a szexuális életükkel, mert a vágyai nagyon máshol járnak, nagyon mást szeretne. Persze az is felmerül, hogy máshol keresi a szexuális kielégülést, de ez sokszor éppen, hogy javít az otthoni szexen is. Lehet, hogy kimondva vagy kimondatlanul, de fél a gyermeknemzéstől.

Vegyünk két példát:

Tamás és Viki például úgy érezték hogy megtalálták az igazit egymásban, nagy szerelmi szenvedélyük azonban mégsem tudott beteljesedni. Tamás annyira izgult, hogy megfelelően fog-e teljesíteni Vikinél, és aggódott hogy nehogy elveszítse, hogy eleinte sorozatosan kudarcot vallott. Idővel egyre nagyobb biztonságban érezte magát, és megnyugodott. Ezzel párhuzamosan férfiúi működése is helyreállt.

Nándi és Hajnalka túl voltak első gyermekük születésén. Kimerülten zuhantak ágyba minden este. Nándi már aludt, mikor Hajni a gyerekekkel való elalvásból éjjel 2 körül bebújt mellé az ágyba. Próbálta rávenni a szexre, de sikertelenül, az időzítés rossz volt. Nándiban nem csak a fáradtság munkálkodott, hanem a női követelés és dominancia elleni lázadás, amikor nem működött az ágyban. Hajninak ez boldogtalansága alapjává vált, és belekerült a “ha te nem lennél” játszmába. Párterápián jól lehetett dolgozni azon, hogy ő maga hogyan idézi elő ezt a kudarcot, és hogyan járult ő maga hozzá ahhoz, hogy ne érezhesse magát igazán vonzó nőnek férje szemében.

Mi a cél? Ha megvan a háttér, akkor máris közelebb vagyunk ahhoz, hogy a pár tudatosítson és megfogalmazzon fontos érzelmeket vagy szükségleteket. Van esély rá, hogy kinyíljon és feloldódjon néhány olyan elzárt konfliktus, melyek távolabb vitték egymástól a párokat. Ahogy az érzelmi intimitás fokozódik, a testi intimitásnak is egyre nagyobb tere lesz.

Egyes pszichológusok szerint sok párválasztás leírható egyetlen ellentétpár mentén: ideálunk vagy igényeink szerint választunk-e magunknak párt. Persze a két verzió két szélsőértéket jelölhet, de az biztos, hogy egyik egészségesebb a másiknál.

Ideálunk

Amikor az ideálunk alapján választunk magunknak párt, akkor nem egyenrangú társai vagyunk a másiknak, hanem imádjuk őt: szépségéért, „tökéletességéért”, testéért vagy szelleméért. Sokszor azonban ezt a választást az örökös elérhetetlenség érzése kíséri. Még ha együtt is élünk vele ugyanis, azt érezzük, hogy soha nem kaphatjuk meg igazán, végső soron mindig elérheteten marad. Amíg mi csodáljuk, addig ő lazán evez az életében, néha odaszórva nekünk morzsákat magából. Ilyenkor a másik valamiféle „nárcisztikus” szükségletet elégít ki nálunk: legyen a párom a marlboro man vagy egy szépségkirálynő – bármi áron. Nem baj, ha nem szeret annyira, nem baj, ha nem tud biztonságot és melegséget adni, de a fénye ránk is átsugárzik. Egy olyan nárcisztikus tükör, aminek az odaátja elérhetetlen – mert nem is létezik, hiszen „tökéletessége” csupán a mi projekciónk terméke. Ennek szimbolikus szélsőértéke, amikor egy filmsztárba szeretünk bele. Ráprojektáljuk tehát a tökéletsség képét, és azt az illúziót, hogy ha őt megkaphatnánk, boldogak lennénk. De sosem kapjuk meg. Ha földi mását, aki elérhető közelségben van, ideig-óráig meg is kaparintjuk, nem sok köszönet lesz benne.

Igényeink

Az előzőnél sokkal egészségesebb verzió, amikor az igényeink alapján választunk párt. Ilyenkor a másik valóban a társunk. Megkapjuk tőle azt az odafigyelést, szeretetet, biztonságot, amire szükségünk van. Egyenrangú velünk, nem imádjuk, ami egy elvakult érzés, hanem szeretjük, azért amilyen valójában, amit adni tud nekünk, a mindennapokért.

Mix

Persze vannak olyan párok, ahol az egyik a másikat az ideálja szerint, a másik az egyiket az igényei szerint választja. Ezek a párok „jól kijönnek”: az egyik megkapja a törődést, és minden az igényei szerint alakul, a másik pedig sóvároghat. Persze soha nem kedvtelésből választja valaki a sóvárgást. Rendszerint egy sorskönyvi forgatókönyvet (lásd Sorskönyvi párválasztásaink) teljesít be, amiből akkor tudna kilépni, vagy onnan láthatnánk, ha kilépett, amennyiben képes lenne végre az igényei szerint választani.

Az a kötődési mintázat, melyet gyermekkorunkban édesanyánkkal kapcsolatban alakítottunk ki, a kutatások szerint életünk hátralévő részében is jellemző lesz ránk. Lehet rajta változtatni, de az alapvető mintázatok tetten érhetők lesznek saját párkapcsolatunkban.

A gyermeki kötődésről először John Bowlby beszélt, majd Mary Ainsworth kísérlettel vizsgálta és igazolta a különböző kötődési mintázatokat. A kérdés az volt: hogyan reagál a gyermek az anyától való szeparációra, és mi történik, amikor újra találkoznak.

Az elméletet sokan kiegészítették vagy átírták, de mi most maradjunk a 3 alap kötődési stílusnál: biztonságos kötődés, elkerülő kötődés, ambivalens kötődés.

Tegyük felnőtt párkapcsolati élethelyzetbe a kötődés kérdését: Emlékezzünk vissza, vagy képzeljük el, hogyan reagálunk, ha a párunk egy hétre elutazik, például meditációs elvonulásra vagy üzleti útra megy, és hogyan fogadjuk, amikor hazajön?

Biztonságosan kötődő

Párja távozása és a búcsú enyhe nyugtalanságot okoz számára, nem szívesen marad egyedül. Bízik azonban benne, és tudja, hogy vissza fog jönni. Azt is tudja, hogy bár nincs fizikailag mellette, attól még szereti és hűséges marad hozzá. A külön töltött időben megtalálja a számára fontos tevékenységeket, jól tudja érezni magát, az élet megy tovább. Mikor megérkezik, mosolyogva és örömmel fogadja. Kíváncsi és nyitott arra, hogy mi történt vele. Könnyen kapcsolatot teremt, és hamar létrejön az intimitás kettejük között.

Ez a típusú kötődés akkor alakul ki, ha anyánk megbízható és kiszámítható módon reagált gyermekként szükségleteinkre. Ezzel a biztos bázissal indulhattunk el a világ felfedezésére, és megtanultunk bízni magunkban.

Elkerülő kötődő

Párja távozása láttán nem mutat érzelmeket, úgy tűnhet, számára nincs jelentősége annak, hogy elmegy. Belül szenved a hiányától, de megtanulta elkendőzni az érzéseit. Ő is folytatja életét a megszokott mederben. Mikor párja hazaér, nem mutat sem örömöt, sem mást, mintha nem is venne tudomást arról, hogy párja elment és visszajött. Nem mer pozitív érzéseket kimutatni, de belül megnyugszik, hogy újra együtt vannak. Közömbösnek, hidegnek tűnik. Pedig csak azt tanulta meg, hogy nem mutathatja ki gyengéd érzéseit.

E mögött a kötődési stílus mögött az áll, hogy az anya nem reagált gyermeke szükségleteire vagy elutasító volt vele szemben, talán kerülte a testi kontaktust is. Ezért a gyermek megtanulta nem kifejezni érzéseit és szükségleteit.

Ambivalens kötődő

Párja távozásától teljesen kiborul, már-már úgy érzi, hogy az utazás egy ellene irányuló merénylet, és azt éli meg, hogy a párja végleg elhagyja őt. Nagyon nehezen tud egyedül lenni, a szorongás miatt nem tudja élvezni a mindennapokat sem. Különböző tevékenységekbe, társaságba menekül, vagy bármibe, ami elfeledteti a hiány okozta szorongását. Számára párja csak akkor valóságos, és csak akkor érzi, hogy szereti, ha fizikailag jelen van. Megérkezésével nyugtalansága még nem oldódik fel, szorongása tovább tart. Az utazás részleteiről vagy nem akar hallani, vagy már-már számon kérően kérdezi ki. Düh és az elhagyatástól való félelem keveredik a fogadtatásban. Kapaszkodik párjába, de dühében el is utasítja. Az intimitás és összhang sokára teremtődik meg újra közöttük.

Ez a kötődési stílus akkor alakul ki, ha az anya nem kiszámítható, mert valószínűleg saját érzelmeinek függvényében reagál gyermekére. Jelenléte nem ad biztos bázist a világ felfedezéséhez, és nehezen tudja gyermekét megnyugtatni.

Miért jó az, ha ezt tudjuk magunkról? Mert láthatjuk, hogy a reakció nem biztos, hogy az aktuális helyzetnek és a párunknak szól, hanem valami mélyen belőlünk gyökerező sémából ered. Felismerése megkönnyíti annak a helyzetnek a kezelését, amikor párunk értetlenül áll a viselkedésünkkel szemben. Ha képesek vagyunk elmagyarázni neki, hogy mi zajlik bennünk, nekünk is könnyebb feloldódni. Megfogalmazhatjuk azokat a szükségleteinket, melyek kielégítése könnyebbé teszi majd számunkra a távolság elviselését. Egy megbízható és jól működő kapcsolatban hosszú távon a kötődés egyre inkább biztonságossá válik.

A legtöbb párra jellemző, hogy újra és újra nagyon hasonló párbeszédekben és szituációkban találják magukat. Például a nők gyakran aggódnak, hogy párjuk evett-e rendesen, vagy mikor jön haza, erre a pasi persze kiakad. Vagy szól nekünk valami miatt a párunk, mi azt számonkérésnek vesszük és mi akadunk ki.

Lássuk, mi is történik. Eric Berne, tranzakcióanalitikus szerint minden ember három énállapottal rendelkezik: szülői, felnőtt és gyermeki.

A szülői énállapotban úgy érzünk, viselkedünk, reagálunk, ahogyan szüleink tették. Ha apánk autoriter volt, akkor belőlünk is könnyen előjöhet ez a tanult domináns és büntető szigor. Vagy ha édesanyánk a legkisebb náthára is rettenetes aggodalommal reagált, akkor mi is csípőből így fogunk reagálni, ha párunknak hőemelkedése van (de akkor is, ha nekünk magunknak). A szülői énállapot tehát nagyvonalakban lehet irányító vagy gondoskodó.

A felnőtt énállapot racionális, gondolkodik, helyesen értékeli az ingereket, nem szorongja túl. Minél nagyobb tere van, annál kiegyensúlyozottabb a személyiség.

A gyermeki énállapotban pedig úgy viselkedünk mint gyerekkorunkban, vagy ahogyan akkor elvárták tőlünk. Ez az énállapot így lehet szabad, ami az énünk legértékesebb részét képezheti: játszani, bolondozni tud, kreatív és felszabadult. Lehet azonban megnyomorított: tipikusan szorongó (félek egyedül, nem bírom a magányt, ne hagyj el, bármit elviselek), vagy éppen autista (hagyj magamra, zavarsz, egyedül akarok lenni), vagy éppen lázadó (nekem senki ne parancsoljon, nekem senki ne mondja meg, mit csináljak).

Mindenkinek vannak “preferált” énállapotai, tehát olyanok, amelyekben legtöbbször tartózkodik. Nagyon gyakran pedig a párkapcsolatokban kialakulnak és beállnak tipikus tranzakciós (kapcsolati, kommunikációs) mintázatok két ember közt.

Néhány példa:

Amikor például Géza megkérdezi Lilit, hogy nem látta-e a kulcscsomóját, és Lili azt mondja, hogy az ajtóban van, akkor két felnőtt beszélget és minden oké. De ha Lili azt válaszolja, hogy “édesem, nem igaz, hogy soha nem tudod, hol hagyod a cuccaidat”, akkor Lili türelmetlen és irányító szülői énállapotból reagál, ami Gézából pl. előhozhatja a lázadó gyereket: “ne basztass folyton”.

Vagy: Géza megbetegszik. Ha Lili felnőttből reagál, akkor azt mondja: “szólj, ha kérsz teát vagy lemenjek a gyógyszertárba valamiért”. De ha egy túlgondoskodó szülőije van, akkor ez így néz ki: “jaj, édesem, 38 fokos lázad van, lehet, hogy ki kéne hívni az orvost, ittál eleget, vegyél be még 5 algopirint, egyél még 2 kanál levest...stb”. Mire az addig békésen betegeskedő Gézából előjöhet az autista gyerek: “inkább itt fetrengek egyedül, csak hagyjál már nyugton”.

Vagy: Gézát főnöke megkéri, hogy készítsen el egy jelentést holnapra. Géza autoriter apja miatt minden utasításra a főnökétől lázadó gyerek üzemmódba kapcsol: “nem igaz, hogy mindig engem talál meg” és pofákat vág. Na ezzel kihozza az autoriter szülőit a főnökéből: “oké, Géza, 2 órán belül az asztalomon akarom látni, amit kértem”.

Tanulság

Mindig fontos tudatosítani, hogy éppen melyik énállapotból reagálunk, és mik azok a tipikus helyzetek, amelyek “beletaszítanak” pl. egy lázadó gyermeki énállapotba, melyek azok a tipikus érzések, amelyeket ilyenkor átélünk. Nagyon tanulságos kipróbálni, akár utólag fejben, hogy egy másik énállapotból, leginkább felnőttként hogyan lehetett volna máshogy reagálni. Ugyanis a cél mindenekelőtt az volna, hogy a felnőtt énállapotunk legyen a hatóereje az énünknek. Az képes kordában tartani a többit, hogy ne egy éretlen gyerek vagy egy kontrollfreak vagy éppen túlaggódó szülő pattanjon elő belőlünk folyton.