Szélsőséges féltékenység mögött meghúzódhatnak korábbi kapcsolatok rossz tapasztalatai, de sokszor az érzelmi örvények inkább gyermekkori eredetűek: a szülőkkel kapcsolatos korai elhagyottság- vagy becsapottság újraélései a szerelmi kapcsolatokban. Beindíthatja önbizalomproblémánk, de akár a feldolgozatlan testvéri rivalizáció is, ami mögött a kínzó vágy rejlik, hogy egy hozzánk közel álló személy figyelme és szeretete kizárólagosan ránk irányuljon.

A jó féltékenység

A féltékenységnek van egy egészséges szintje, amely a stabil kapcsolat védelmét szolgálja. Természetes jelenség, hogy vigyázunk a párunkkal való szövetségre, hiszen a hosszú távú elköteleződéshez, vagy a gyermekek közös felneveléséhez szükséges a kizárólagos odaszentelődés.

A féltékenység akár fel is pezsdítheti a kapcsolatot, fokozhatja az intimitást és a vágyat. Kihozhatja a párokból a jó tulajdonságaikat, hiszen „versenyhelyzetbe” kerülnek, meg kell küzdeniük a riválissal. A „jó” féltékenység esetében újra átéljük, mennyire ragaszkodunk a másikhoz, mennyire szépnek és vonzónak találjuk őt. Megerősödünk a választásunkban, hogy jó pasit/csajt választottunk, aki másoknak is tetszik, büszkék lehetünk rá.

A féltékenység sokszor azonban más forrásból táplálkozik, mint a természetes szerelemféltés. Lássuk a “nem indokolt” féltékenység 3 típusát, amikor a hátterben valójában az egyik fél pszichés problémái húzódnak meg.

A birtoklásból eredő féltékenység: “az enyém vagy”

Egyik torz formája a féltékenységnek, amikor valaki totális kontrollt szeretne gyakorolni a másik felett. Ellenőrzi minden lépését, tudni szeretne minden percéről: hol van, mit csinál, mit eszik, mit gondol éppen. Az ilyen ember hajlamos átlépni a privát zóna határát is, megszállottan követi a másik facebookozását, megszerzi jelszavait, belép a levelezésébe. A birtoklás számára a legfontosabb: „ő az enyém”, „csak nekem legyen csinos”, „mindent tudnom kell róla”. Minden olyan időmorzsa, amivel a másik „nem tud elszámolni”, azonnal féltékenységre ad okot. A másik oldalon azonban látnunk kell, hogy csupán egy dependens és önalávető személyiség képes elviselni ezt a fajta birtoklást.

Szélsőséges esetben a „féltett” fél előbb-utóbb szabadságharcot indíthat el, akár ki is lép a kapcsolatból. Ilyenkor a féltékeny társ önigazolást nyer: hiszen ő „megmondta” hogy ez lesz. Jobb esetben a „féltő” fél azonban a késztetés ellenére, hogy minden felett kontrollt gyakoroljon, képes uralkodni magán, és a párok meg tudják beszélni, kinek milyen szabadságra van szüksége. Akárhogy is van, ettől az állapottól valójában mindkét fél szenved: az is, akit korlátoznak és az is, aki korlátoz.

Kisebbrendűségi érzésből eredő féltékenység: “nem vagyok elég jó”

Ha valakinek önbizalomproblémái vannak, akkor folyamatosan összehasonlítja magát másokkal, és általában alul marad. Párkapcsolatában sem elégedett magával, sokat gondolkodik azon, hogy vajon egy másik nő/férfi hogyan tetszene a párjának, vajon szívesebben választana-e egy szebb, soványabb, magasabb, izmosabb partnert. Mivel alapvető élménye/önmegélése hogy ő „nem elég jó”, ezért azt feltételezi, hogy partnere szerint sem elég jó, ezért egy „jobb” bármikor kitúrhatja a helyéről.

Féltékenykedésével valójában partnere folyamatos visszajelzését szomjazza, külső megerősítésre vágyik. Ha párja megnéz valakit, vagy csak tetszik neki egy színésznő az újságban, ez máris elég okot ad a maró féltékenységre. Leginkább a féltékeny fél szenved az állandó önbizalomhiánytól, de a kedvesének sem könnyű lépten-nyomon azt bizonygatnia, hogy párja igenis tetszik neki, ezért választotta őt.

A féltékeny fél oldalán tehát a saját szerethetőségébe vetett hit hiánya mellett, az intim kapcsolatokkal szembeni bizalmatlanságot is megtalálhatjuk. A hosszú távú kötődés kialakulásával bár egyre nagyobb biztonságban fogja érezni magát a párja mellett, de a kényszeres késztetése, hogy állandóan összehasonlítgassa magát a feltételezett riválisokkal, nem szűnik meg, amíg magával nem békül ki.

Ha magunkból indulunk ki: “mennyi jó pasi/csaj van még”

Ha őszinték vagyunk magunkkal, belátjuk, hogy sokszor azt feltételezzük a párunkról, ami éppenséggel bennünk zajlik. Kérdezgetjük párunkat, hogy „szeretsz még?” miközben éppen mi bizonytalanodtunk el saját érzésinkben. „Biztos megtetszett valaki” – mondjuk, miközben éppen nekünk tetszett meg valaki. Ha flörtölünk valakivel, vagy felkavar egy találkozó a volt párunkkal, akkor otthon féltékenykedni kezdünk. Mivel megfordul a fejünkben a félrelépés gondolata, ezért feltételezzük, hogy az övében is megfordulhat, és előre reklamálni kezdünk. Az egész azonban meglehetősen tudattalanul játszódik le.

Figyeljük tehát a vádaskodásainkra adott reakcióit, és próbálunk biztosítékokat gyűjteni, hogy nem lépett félre. Ez a jelenség nem olyan ritka, és nincs is vele semmi baj, ha tetten érjük magunkat. Ilyenkor ugyanis saját lelki történéseinket vetítjük bele, projiciáljuk a párunkba, tehát úgy keresünk biztosítékot a hűségére, hogy éppen mi magunk nem vagyunk teljesen „ártatlanok”. Jól ismert jelenség azonban, hogy amit az ember magának megenged, megbocsát vagy természetesnek tart, ha a partner teszi, elviselhetetlenül rosszul tud esni.

Próbáljuk tehát meglátni, mikor szól a gyanú rólunk! Érezzünk rá, hogy a gyanú hozzánk tartozik, bár mi a másikat gyanúsítjuk hűtlenséggel. Ez sokszor persze nehéz, mert ha féltékenyek vagyunk, akkor egy ártatlan jelet, jelenetet is már eleve megcsalásnak, a megcsalás bizonyítékának látunk. Próbáljunk ilyenkor megállni egy pillanatra és feltenni egy másik szemüveget, amelyen keresztül talán megláthatunk más kézenfekvő értelmezéseket is.