Valóban a Másikat látjuk-e, amikor megismerkedünk valakivel? Nem kendőzi-e el a másikra vetett pillantásunkat saját múltunk, elvárásaink, rossz és jó tapasztalataink? Át tud-e hatolni ezek szövedékén a másik ember? Lássuk, milyen rétegek is építik fel a szemüveget, amelyen át a másikra nézünk.

Hasonlítgatás

Minél több élettapasztalata van valakinek, és minél népesebb elmúlt kapcsolatainak tábora, annál könnyebb a hasonlítgatás hibájába esni. A hasonlítgatásból persze jól is kijöhet partnerünk. A sok – kudarcként elkönyvelt/befejeződött – párkapcsolat jó esetben hatalamas önismereti bázist épít fel bennünk: mi kell nekem és mi nem, milyen kapcsolatban érzem jól magam és miben nem, milyen szükségleteim vannak, mit tartok értéknek egy kapcsolatban. Mi az, ami megbetegít, mi az, amiben lélegezni tudok. Persze az is előfordulhat, hogy eleddig még nem semlegesített gyerekkori mintáink jóvoltából abban tudunk lélegezni, ami megbetegít (például egy gyűlölök-szeretek, örökösen szakításokkal tűzdelt kapcsolatban), és abban fuldoklunk, ami gyógyítani tudna (például egy harmonikus együttlétben, ahol nincsenek vérre menő drámák, hanem a másik pusztán szeret minket). 

A hasonlítgatás hátulütője azonban, hogy téves elvárásokat szül. Előzetes kapcsolati tapasztalataink ugyanis kialakítanak bennünk egy vélt önismereti tudást arról, hogy milyen, amikor szerelmesek vagyunk, és milyen, amikor nem, hogyan kell kinéznie egy kapcsolat elejének, hogyan szoktunk vágyni a másikra. Ezekből magára a szerelemre/kapcsolatra vonatkozó általános igazságokat desztillálunk ki a magunk számára: a szerelem ilyen, a vágy olyan. Azonban ezen tudásaink bár értékes tapasztalatok, de a múltra vonatkoznak. Éppen azt nem tartalmazzák, amivé azóta lettünk: a változásunkat. Tartsuk tehát észben, hogy a múlt ezen „igazságai”, és a belőlük leszűrt tapasztalat nem általános- és nem örökérvényű. Érdekes visszaemlékezni, hogy tíz éve, amikor Zsoltival megismerkedtem, öt éve, amikor Gézával, 18 éves koromban, amikor Petibe beleszerettem, milyen érzés volt. De ne ez legyen az iránytűnk, hanem maradjunk nyitottak az új kapcsolat másságára, hogy meg tudjuk látni azt.

Minden találkozás új beszédhelyzetet, új lehetőségteret teremt. Új módon reagálok, máshogy élem meg a szerelmet, máshogy vágyok, máshogy élem meg magam. Amit érdemes összehasonlítani, az az, hogy melyik kapcsolatban éreztem/érzem magam valóban önmagamnak. Ez jó iránytű lehet, ha ilyen találunk, usgyi!

 Tervszövögetés

Egy kapcsolat elején két szélsőséges jövőkép közé szoríthatjuk magunkat. Az egyik, hogy ez csupán egy futó kapcsolat, nem vagyok szerelmes, nem kell komolyan venni. Majd amilyennek elkönyveljük, akként is állunk hozzá, nem engedjük bele magunkat, s ez a távolság megakadályoz abban, hogy lássuk a másikat, közel engedjük magunkhoz.

A másik, hogy ő életem párja, vele fogom/kell leélni az életemet, már 2 hét után gyermekem apját vagy anyját látom a kapcsolatban. Ez utóbbi igazán nagy terheket pakolhat ránk, mert ebben az esetben mindennek tökéletesenk kell lennie, nekünk is úgy kell éreznünk folyton magunkat, ahogyan a nagy könyvben megvan írva, különben azt érezzük, hogy valami hiba csúszik a számításainkba, és kénytelenek leszünk az elfojtáshoz folyamodni, hogy ne lássuk meg, hogy bizony a másik személyében mellénk sodródott „csomagban” mennyi minden sűrűsödik, és nem biztos, hogy az a csomag egy az egyben a mi szájízünk szerint lett összeállítva.

A legjobb, amit tehetünk, hogy lazán átadjuk magunkat a történéseknek. Lesz, ami lesz, alakul, ahogy alakul.