Párkapcsolatban kerülünk olyan közeli, intim kapcsolatba valakivel, hogy a lehető legközelebbről tükrözzön vissza minket, láttassa, hogy milyenek vagyunk „belülről”. Éppen ezért párkapcsolatokon keresztül tudjuk megtanulni a legtöbbet magunkról. Persze minden más kapcsolatban is kapunk egy-egy tükröt, ez a tükör azonban speciális. Lehetséges, hogy minden egyes párkapcsolatban a visszajelzések más-más vonásainkat emelik ki, de lehet, hogy újra és újra ugyanazt tükrözik vissza, mindaddig, amíg magunkon nem változtatunk.

A visszajelzések nemcsak szavak lehetnek, hanem párunk reakciói viselkedésünkre, amellyel elkezdhetjük magunkat egyre tudatosabban látni, pontosabban megérteni érzelmi működésünket, kötődésünk jellegét, értékeinket, világhoz való viszonyunkat.

Ha például párom elégedett a kapcsolatunkkal, és észre sem veszi, hogy én nem, akkor felmerül a kérdés: mi az oka, hogy nem kommunikálom az elégedetlenségemet, szükségleteimet? Mindez rólam szól: itt az idő, hogy konfliktuskerülésem vagy megfelelni vágyásom mélyére nézzek. Vagy ha a párom elutasító, nehezen köteleződik el, akkor az én dolgom megválaszolni a kérdést: mit keresek ebben a kapcsolatban? Milyen a számomra ideális kapcsolat?

Minél több párkapcsolatunk volt, jó esetben annál többet tanultunk meg önmagunkról. Vannak olyan kapcsolatok, amelyek hosszú távon megváltoztatnak minket, személyiségépítő, identitásformáló, értékteremtő erővel bírnak. Sok történetet lehet hallani a szerelem sorsfordító erejéről, amikor valaki abból nyer erőt, hogy abbahagyja alkohol- vagy drogfogyasztását. A szerelem és intimitás „módosult tudatállapotában” minden visszajelzés mélyebben betalál, és jóval könnyebben kezdünk el változni is. A változás jó iránya, ha egyre jobban önmagunk tudunk lenni a kapcsolatban és nem érezzük, hogy szerepeket kell játszani. Persze léteznek olyan mély személyiségdeficitek, amelyeket a legőrjöngőbb szerelem sem tud megváltoztatni.

Sérülékenység és személyiségfejlődés

Ha beleengedjük magunkat egy párkapcsolatba, akkor az önfeltárás és odaadás állapotában sérülékennyé is válunk. Sokan ezt a szeretnék elkerülni az által, hogy nem mennek bele intim kapcsolatokba. De fontos meglátni, hogy bár van kockázat, a párkapcsolatok építenek és formálnak, akkor is, ha néha sok fájdalommal és szomorúsággal is járnak. A nehéz, traumatikus kapcsolatok vagy szakítások személyiségformáló erővel bírnak, hiszen a helyzet megértéséhez és feldolgozásához komoly belső munkára van szükség.

Az egyik, talán elkerülhetetlen tapasztalat általában az első nagy szerelmi csalódás tanítása. Ez által mindenki túlesik az anya-gyermek szimbiózisból való kiszakadás traumatikus élményének újraélésén. Mikor végre feloldott énhatárral összeolvadunk egy másik emberrel, és végül mégis kiderül, hogy ő egy különálló személy, és mást akar, másfele megy. A gyermeki elhagyatottság-élmény újraélése szinte minden szakítással aktivizálódik, és azt a fejlődési lehetőséget rejti magában, hogy megtanuljuk az öngondoskodást. Arra tanít, hogy muszáj felnőnünk, hogy saját szüleink által ki nem elégített szükségleteinket ne a kapcsolatban keressük, hanem váljunk „saját magunk szülőjévé”.

A szerelmi élményeknek általában akkor van a legnagyobb szívóereje, ha ismerős mintázatra bukkanunk a másikban, olyasmire, amit gyermekként megéltünk és ismerős számunkra. Visszavágyunk abba az élményvalóságba, vagy éppenséggel újraírásra, jóvátételre szomjazunk, és a szülőkkel meg nem valósult elfogadó szeretetet a párkapcsolatban igyekszünk felépíteni. Például valaki több vonásban nagyon hasonlít az apukámra, de tőle mégis extra figyelmet kapok, nem úgy, mint aputól, akkor beleszeretek. Vagy ha valaki úgy bánik velem, mint az anyukám, legyen az kritikus vagy bántalmazó viselkedés, akkor könnyebben odatapadok, mert egyrészt otthonos az élmény, másrészt helyre akarom hozni: meg akarom élni, hogy mégis szeret és elfogad.

A másik által bennünk ébredő érzelmek, szorongások és indulatok megértése által gyarapodhatunk. Ha a kapcsolat erős negatív indulatokat hív elő, akkor hálásak lehetünk, hogy előcsalogatja egy olyan részünket, amivel érdemes foglalkoznunk és integrálnunk a személyiségünkbe. Ha erős szorongások törnek bennünk felszínre, akkor felkutathatjuk annak gyökereit, ősélményét, hogy végre feltölthessük a talán gyermekkorunkból hozott hiányokat, vagy megélhessük az addig elfojtott érzésket (haragot, szomorúságot). Minden rosszul végződő kapcsolat felhívja a figyelmet kommunikációs hiányosságainkra, sorskönyvi választásainkra vagy kötődési nehézségeinkre. Stabil tartós kapcsolatunkban is figyelhetjük magunkat: megláthatjuk ismétlődő mintázatainkat, gyenge pontjainkat, legbelső szükségleteinket.