A változástól való félelem megakadályozhat valakit abban, hogy kilépjen egy nem jól működő kapcsolatból. Bár nem teszi boldoggá, de ismerős és megszokott, az újrakezdés pedig mindig bizonytalan. A szakítás érzelmileg mindenképpen megterhelő, és lehet rá számítani, hogy rengeteg lelki energiabefektetés fog kelleni ahhoz, hogy újrarendeződjön az élet. Vannak helyzetek, amikor nehéz vállalni ezt a fajta megterhelődést. Ráadásul a szakítással rengeteg más veszteség is ér minket: nem könnyű feladni a bejáratott közös szociális hálót, a közös barátokat, vagy a közös munkahelyet, a közös elfoglaltságokat.

Van, akinek egyenesen a párkapcsolata/házassága határozza meg az identitását, ezért elvesztésekor azt érezheti, hogy e nélkül nem tud tovább létezni, és nincs értelme az életének. Az egyedülléttől való félelem is lehet olyan erős, hogy nem merünk szakítani. Szeretnénk megúszni a szeparációs szorongás kínzó lelki fájdalmát, mely egy komolyabb kapcsolat befejezésével szinte természetesen együtt jár. Ennek egyik lehetséges feloldása, hogy egyik kapcsolatból a másikba zuhanunk, anélkül, hogy lezárnánk és elgyászolnánk az előző kapcsolatot, csak azért, hogy ne kelljen egyedül lenni.

Az önbizalomhiány is akadályt gördíthet az újrakezdés lehetősége elé. Ilyenkor a kapcsolat egy olyan menedékké válik, ahol már nem kell bizonyítanom, elfogadnak a hibáimmal együtt. Ha valaki komoly önbizalomhiánnyal rendelkezik, úgy érezheti nem fog mást találni: „ki másnak kellenék én?”. Ezt a partner ki is használhatja, és erősítheti is benne: „ki más tudna szeretni téged rajtam kívül?”.  

Van, aki saját bűntudata miatt nem tud kilépni egy kapcsolatból. Nem akarja megsebezni a másikat, vagy tévesen értelmezi a párkapcsolati feladatait, és úgy gondolja, hogy párja nélküle nem boldogulna, visszaesne az alkoholizmusba, vagy öngyilkos lenne.

Ha a származási családból erős tiltás érkezik: „nem válhatsz el!” , akkor a boldogtalanság ellenére is hajlamosak vagyunk fenntartani a házasságot, és egyéb kerülőutakon keresni mindazt, ami hiányzik.

Bármilyen furcsa, de a harag vagy gyűlölet is erős összetartó erő lehet egy kapcsolatban. Bár rengeteg érzelmi energiát emészt fel, és a párok halálosan elfáradnak benne, sokszor mégsem vezet szétváláshoz. Miért? Mert az intenzív érzelmi csere, ami egy veszekedésben megtörténik, erős köteléket és paradox módon, de intimitást jelenthet két ember között.

A házastársak élethelyzete, a kapcsolati szituáció is befolyásolhatja, hogy éppen miért döntenek az együttmaradás mellett. Sokan a gyerekek miatt nem válnak el, még akkor sem, ha az összetartó erőkből már nem sok maradt. Halogatják a válást, mert a gyermek éppen iskolát kezd vagy megvárják, amíg a gyerek le nem érettségizik. Az anyagi/pénzügyi függőség, a közös tulajdon kiszolgáltatottá teheti a házas feleket, főleg ha kicsik a gyerekek. Az anyagi függetlenség feladása könnyen megtörténik, hiszen ha hosszú távra tervezünk, akkor elkezdünk közösen gazdálkodni, közösen veszünk lakást: senki sem arra épít, hogy mi lesz, ha majd szétválunk. Nehezíti a helyzetet, ha a házaspár közös családi vállalkozást visz, hiszen ilyenkor a válást követően is együtt kellene dolgozniuk, vagy valakinek ki kell szállnia.

Mindezért a saját identitás erősítése nagyon fontos. Egy kapcsolatban csak akkor lehet valóban engem szeretni, ha van identitásom, vagyok valamilyen, akarok valamit. Ha az identitásunkat a párkapcsolat köré építjük, és feladjuk érte a számunkra fontos tevékenységeket és szerepeket, vagy csupán azzal azonosítjuk magunkat, akkor a szakítással valóban mindenünket elveszítjük.

Jogunk van a saját boldogságunkhoz! Sokunknak azonban nincsen „engedélye” arra, hogy boldog legyen, ezért megelégszik azzal a helyzettel, amiben van, és emiatt nem lép ki egy rossz kapcsolatból. Kérjünk, vagy adjunk magunknak „engedélyeket” arra, hogy boldogan élhessünk, akkor is, ha erről a családunk egészen mást gondol. El lehet válni, találhatunk jobbat, nem kell az életünket a gyerekek vagy a párunk boldogulása miatt feladnunk.

Ezeket az engedélyeket végső soron csak mi adhatjuk meg saját magunknak. Ami azért nehéz, mert ezek a gyermekkorból erednek. Arra van és nincs engedélyünk, amire szüleink implicit vagy direkt módon adtak vagy nem adtak. És bizony sokunk nem kapta meg az engedélyt a boldogságra, vagy arra, hogy önmaga lehessen (például mindig, amikor kifejezte valódi érzelmeit: félelmeit, vágyait, akkor letorkolták).

Vállaljuk tehát a felelősséget és a következményeket! Nem tölthetjük az életünket biztonsági játékot játszva. Fogadjuk el, hogy ha valamire „igent” mondunk, akkor ez azt jelenti, hogy valami másra „nemet” kell. Lesznek veszteségek: anyagi, szociális, érzelmi téren, de cserébe kapunk esélyt egy új és jobb életre.