Majd én megoldom helyetted!
"káros" felelősségvállalás párunk helyett
Párkapcsolatokban természetes módon kialakul a „mi” tudat. Az énhatárok átjárhatóbbá válnak, egymásra hangolódunk, hatunk egymásra, hangulatunkat és érzéseinket megérzi a másik is. Természetes, hogy minket is bánt, ha a párunk szomorú, ránk is hat, ha ideges, és fel tudunk vidulni, ha vidám. Ebből a természetes jelenségből azonban adódhatnak problémák is, ha nem jól kezeljük a bejövő érzelmi impulzusokat, illetve ha a saját érzelem- és gondolatvilágunkat, vagy viselkedési reakciónkat akarjuk a másikra erőltetni, holott ő még nem tart ott. Hiszen hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ő egy másik ember. Nézzük meg néhány „káros” formáját annak, amikor a másikkal való egységben észrevétlenül a felelősséget is át akarjuk vállalni.
„Közös ügy”
Számos olyan élethelyzet van, amely óhatatlanul a pár mindkét tagját érinti, mert a közös életüket befolyásolja. Ilyen a munkanélküliség, egyikük betegsége, a származási családban lévő konfliktusok vagy gyász, anyagi gondok, stb. Ezek bár közös ügyek, hiszen a pár mindkét tagjára hatással vannak, mégis jobb meghagyni a felelősséget anak, akit személyesebben érint a dolog. Fontos a bizalom megajánlása a másiknak, elhinni, hogy számára is éppen olyan fontos a helyzet rendezése, és a maga módján mindent megtesz érte. Lehet, hogy más a ritmusa, más megoldási stratégiákat használ, más elképzelései vannak. Nem tesz jót, és nem is érünk el vele semmit, maximum ellenállást vagy bezárkózást, ha a saját megoldást akarjuk a másikra erőltetni.
„Én jobban tudom, mire van szükséged!”
Találkozunk olyan párokkal, ahol az egyikük időről időre elkezdi a másikat noszogatni, számon kérni amiatt, ahogyan az életét intézi: „Sportolnod kellene! Néztél ma már állást? Végezz el még egy sulit! Kezdj el fogyókúrázni!” stb. Ezzel olyan felelősséget vállal magára, ami nem az övé.
Valójában párja helyett gondolkodik, párja helyett „akar”. Általában azonban nem ér célba az üzenet, sőt inkább negatív hatása van: a másik kiskorúsítva érezheti magát, ellenállhat, fellázadhat, dacolhat. Részben éppen azért nem tudja megélni az ügyét saját felelősségének, mert a másik a noszogatásával átveszi ezt tőle. Ezzel a noszogatással tartja benne a passzivitásban. Persze van, aki számára bizonyos egyéni feladatok és terhek átvállalása kényelmes is lehet, azonban hosszútávon függőség kialakulásához is vezethet.
„Értsd meg, hogy féltelek!”
Bizonyos esetekben a túlzott aggodalom a másik iránt azt váltja ki, hogy folyamatosan ellenőrzi, hogy „mit, mikor, hol, kivel” csinál: rendszeres telefonos kontaktust igényel, elvárja, hogy párja időre hazaérkezzen, elé megy a sötétben, bár mindezt nem kéri tőle senki – a partner sokszor inkább tehernek érzi.
Ez a viselkedés valójában az egyén saját problémájából, bizonytalanságából, vagy egyedülléttől való félelméből ered, és nem a másik szükségleteihez igazodik. Természetesen érdemes létrehozni valamilyen egyezményt a távollétet és elérhetőséget illetően, hogy elkerüljük a felesleges szorongást. A túlzott kontroll azonban fojtogató lehet, ismét kiváltja a gyermeki reakciókat és az ellenállást, akár a menekülés érzését is.
„Nehogy megfertőzz engem is!”
Megtörténhet, hogy bizonyos egyéni pszichés problémák tüneteit valaki kiterjeszti a párjára is: ilyen tipikusan a kényszeresség, fóbiák, szorongások, hipochondriás jellegű gondolatok, amelyek miatt némelyek párjuk életébe is bevezetnek szabályokat és tiltásokat. Például azért mert valaki szorong a fertőzésektől, nem engedi a párját találkozni barátaival, vagy akár étteremben vacsorázni. Közlekedési vagy szociális fóbiák miatt nem tudnak együtt utazni, nyaralni, társaságba menni.
A tünetek kiterjesztése óriási terhet rak a másik félre: nagyon korlátozónak élheti meg, saját meggyőződés nélkül, mégis sokszor a konfliktus elkerülése érdekében teljesíti a kérést. Ezzel azonban fenntartja és támogatja is a tüneteket, elismeri azok létjogosultságát. A tünet tudatosítása nagyon fontos, és annak belátása, hogy nem elvárható a másiktól, hogy az ő tünetéhez alkalmazkodjon: az ezzel való megküzdés ugyanis ő egyéni feladata.
„Biztos miattam van!”
Képesek vagyunk magunkat okolni párunk hangulatai miatt: „Biztos elrontottam valamit, rosszat mondtam! Már nem szeret…” Saját magukban keressük a hibát és magunkra vesszük a felelősséget a másik lelki állapota miatt. Bűntudatunk lesz, jóvá akarjuk tenni, amit nem is mi okoztunk. Hiedelmek gyártása helyett jobb, ha rákérdezünk, mi van párunkban. Fontos belátni, hogy nem csak rólunk vagy a párkapcsolatról lehet szó, más problémák is adódhatnak.
„Titkol valamit?”
Azért mert párunk nem számol be minden apró érzelmi rezdüléséről, még nem jelenti azt, hogy elutasít minket. Rosszkedve mögött sokszor ő maga sem tudja mi áll, és nem is az okok feltárására vágyik, hanem támogató jelenlétre, talán csendre. Saját szorongásaink miatt sokszor nem vagyunk képesek beérni ennyi magyarázattal: azt éljük meg, hogy párunk nem osztja meg velünk a gondjait, nem őszinte velünk. Ezek azonban mind hiedelmek és feltételezések, melyet a hallgatás óhatatlanul kivált a másikból. Természetesen az a legjobb, ha rákérdezünk, mi a baj. Ha nincs válasz, hagyjuk, hogy ő megoldja, hiszen könnyen lehet, hogy az egész róla szól – és nem rólunk.
„Majd én segítek!”
Ha párunk rosszkedvű, sokszor mi magunk akarunk tenni azért, hogy jobb kedve legyen. Segíteni akarunk, meg akarjuk változtatni a hangulatát. Magunkra vesszük ennek a terhét, de egyáltalán nem biztos, hogy tudunk hatni rá. Hagyjuk meg neki a változtatás felelősségét: legyen az ő dolga hogy mit kezd a rosszkedvével.