Van, hogy képtelenek vagyunk elszakadni valakitől, hiába rombolja az életünket / hagyott el minket / árult el / mérgez szeretni nem tudásával, szavaival, tetteivel. Valami hozzáköt.

A kötelék, ami a másikhoz köt, valahogy erősebb a racionalitásnál. Olyan a másik számunkra ilyenkor mint a drog: azt éljük meg, hogy nem tudjuk nem akarni. Hiába látjuk, hogy mit tesz velünk, hiába látjuk, hogy nem jó nekünk. Igazából mégsem látjuk. Tényleges függőség köt a másikhoz, mintha heroinhoz vagy a cigarettához kötődnék. Mintha szexfüggők, szerencsejáték függők lennénk.

A sok fájdalom ellenére, amit a másiktól elszenvedünk, mégis a vonzalmat érezzük erősebbnek. A sok negatív érzés paradox módon csak erősíti a köteléket. Ilyenkor sokszor tudattalan, betöltetlen gyerekkori szükségleteink állnak a háttérben. Például erős korrekciós vágyunk, ami arra irányul, hogy felnőttként korrigáljuk az abuzív vagy nem kielégítő gyerekkori szülői jelenlétet felnőtt párkapcsolatainkban. Ilyenkor az a vágy mozgat minket tudattalanul, hogy majd most megkapom, majd most elérem, hogy az, aki nem szeret, egyszer mégis szeretni fog.

Nem fog. Úgy legalábbis nem, ahogyan arra mi vágynánk.

A másik iránti kiirthatatlan szenvedélyünk („de hát szeretem”) ilyenkor ebből a vágyból táplálkozik. Érzelmünk nem arról informál tehát, hogy valóban érdemes újra és újra megpróbálni helyretenni a nyilvánvalóan romboló kapcsolatot. Hanem arról, hogy saját magunkban kell helyretenni valamit. De nem a minket romboló másik kerülőútján.

A másik ilyenkor csak ideális felület, akin kiélhetjük korrekciós vágyunkat, ami eleve kudarcra van ítélve. Ha meg is kapjuk a másikat, az érzésvilág, amiben találjuk magunkat éppen az lesz, amit korrigálni szeretnénk.

Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: kiüresít vagy gazdagabbá tesz-e szenvedélyünk? Mit ad nekünk a kapcsolat?