Többnyire a párok női tagja panaszkodik róla, hogy férjéből/partneréből képtelen érzelmi reakciót kicsikarni. Hiába kedveskedik, üvölt, hisztériázik vagy sértődik meg. Reakció nulla. Úgy tűnik, mintha ezek az emberek semmit nem éreznének. Persze némi feszültséget, vagy érzelmet lehet rajtuk látni, de valahogy az igazi, adekvát érzelmi reakció elmarad. Ettől – női – partnereik rendszerint még inkább felpaprikázódnak, hisz olyan „mintha a falhoz beszélnének”. „Mondj már valamit!” - hangzik el a kétségbeesett kéréstől az üvöltésig, változatosan hangszerelve a felszólítás. De semmi válasz, max valami nyugtatás: „ne idegesítsd fel magad” – ez persze csak olaj a tűzre. A nők ilyenkor idegrohamot vagy sírógörcsöt kapnak. Miközben a férfiak azt élik meg, hogy ők csak a konfliktust szeretnék elkerülni vagy csillapítani, a nők azt, hogy nem veszik őket / problémájukat / a kapcsolatot komolyan.

Milyen is az az ember, aki érzelmi gátoltsággal küzd? Mindenféle érzelmet gátol: haragja spontán, akár egészséges kifejezését, továbbá mindent, ami elárulhatja sérülékenységét: tehát gátolja vágyai, szükségletei megfogalmazását is. Mindebből következik, hogy az öröm és a pozitív érzelmei kifejezését is letiltja. Így szinte képtelen bármilyen spontán reakcióra. További következmény, hogy nagy súlyt fektet a racionalitásra: hibátlanul érvel, levezet, őrjítően logikus – nem nagyon lehet belekötni vagy meghatni. Számára az érzelmek nem racionálisak (ebben persze igaza van, de ezért érzelem az érzelem).

Mindezzel sokszor együtt jár az a belső késztetése, hogy megfeleljen saját, internalizált etikai szabályainak, vagy teljesítményelvárásainak. Ezek természetesen nem veleszületettek, hanem a tipikusan követelő és büntető szülői bánásmód örökségei. Az ilyen szülők az élet élvezetével szemben többre értékelték a kötelességet, a szabályok követését, a hibázás elkerülését – és talán keményen büntettek is, ha mégis hibázott az illető. A perfekcionizmus tehát tanult és arra való, hogy mások előre feltételezett, belsővé tett rosszallását, így a szégyenérzetet elkerüljék.

Így érzik azt egyedül ezek az emberek, hogy kontrolljuk alatt képesek tartani magukat és a környezetüket. E nélkül szétesnének körülöttük a dolgok, hiszen a lazítás, az érzelmek szabad kifejezésre és az élet örömének a világában nem ismerik ki magukat.

Tehát, ha párunk nem reagál ránk, lássuk meg benne az érinthetetlennek tűnő fal mögött azt a kicsi saját énjét, aki nagyon is érez, csak éppen olyan tiltójelzései vannak, hogy csupán suttogni tud, vagy meg sem éli saját érzéseit.