Régóta együtt élő párok gyakran számolnak be arról, hogy a másik nagyon megváltozott,„kapcsolatunk elején egyáltalán nem ilyen volt”. Az egyik ilyen tipikus változás, hogy a másik főnökösködik, mindig „leoszt”, „jobban tudja, mint én”, „mindig neki kell, hogy igaza legyen”. Vagy éppen türelmetlen, „csúnyán beszél velem, nem tisztel”.

Lássunk egy lehetséges forgatókönyvet, mi is történik ilyenkor! Hogyan vesz részt a pár mindkét tagja abban, hogy „már nem ugyanaz” a kapcsolat.

Bár azt éljük meg, hogy partnerünk változott, de sokszor bizony mi is változtunk, és változott a perspektíva is, amin keresztül a másikra nézünk. Hiszen nem nagyon jellemző, hogy az emberek felnőtt korukban „teljesen kicserélődnének”, de az sem, hogy berakják őket a frigóba, és semmit nem változnak. Tehát valószínűtlen, hogy partnerünk már egy új ember, mi viszont egy az egyben ugyanazok maradtunk.

(Marta Bevacqua)

Tehát a kapcsolat kezdeti szakaszában a szemüveg, amellyel párunkra néztünk, meglehetősen rózsaszín volt. Pedig valószínűleg már akkor birtokolta választottunk azon jellemvonásokat, amelyeket később felpanaszolunk. Csupán vagy nem figyeltünk fel rá, vagy akár még vonzó is volt: hirtelen haragúságát tüzességnek és szenvedélynek, türelmetlenségét pörgésnek, cifra káromkodásait felvágott nyelvűségnek vagy asszertivitásnak láttuk.

Azonban, ahogy beköszönnek a hétköznapi együttélés tipikus gondjai, ezt a szemüveget egyre jobban kiélesíti a realitás fénytörése, úgy párunkat mi is kezdjük máshogy megítélni. De mi is történik? 

Mi magunk is minimum egy árnyalattal rosszabbul tűrjük társunk megnyilvánulásait, hiszen már észleljük türelmetlenségét, indulatát, és bizony mi sem vagyunk buddhák, így nem az addigi megértéssel, feltétlen rajongással reagálunk. Ezt már párunk is érzi, de ő nem azt érzékeli, hogy ő megváltozott volna, hanem, hogy mi változtunk! Sokszor parallel, ugyanazt veszi észre rajtunk, mint mi rajta: hogy türelmetlenek vagyunk, nem értjük meg őt, eltávolodtunk tőle. Hiszen már ő sem érzi azt az elfogadást, amit a kapcsolat elején megkapott, és ami valószínűleg a legjobbat hozta ki belőle is. Így a párok könnyen arra ocsúdhatnak, hogy az a "közös hullámhossz", amin voltak, mintha elhangolódott volna.

A sok tanulság közül a legfontosabb: együtt hozzák létre a felek a párkapcsolat hangulatát, érzelmi regiszterét, együtt alakítják vitáik színvonalát stb. Még akkor is, ha – jogosan azt érezzük – hogy a másik fél jobban saras, inkább felelős (mert mondjuk kevés az önismerete, vagy indulatkezelési problémái vannak), még ekkor is megtalálhatjuk a mi részünket a folyamatban. Ez nem valami homályos kapcsolatetikai szempontból fontos, hanem mert csak így van esélyünk változtatni a helyzeten.