„Nem számíthatok rád / Mindent nekem kell megszervezni / Semmit nem bízhatok rád / Mindig takarítanom kell utánad / Mindenről, mindig nekem kell gondoskodnom”- panaszkodik sokszor a pár egyik tagja. Mire a másik rendszerint ilyesféléket mond: „Soha sem hagyod, hogy megcsináljam / Mindig kijavítod, ha már megcsináltam / Mindig elégedetlen vagy azzal, ahogyan én csinálom / Miért nem próbálsz meg bízni bennem? / Miért nem csinálhatnám egyszer én?”

Mi történik ilyenkor? Ebben a nagyon gyakori forgatókönyvben a szerepek úgy vannak leosztva, hogy látszólag hiába két felnőtt ember házasságát látjuk, ahol akár már gyerkőcök is vannak, valójában egyikük rendszerint szigorú szülői énjét, másikuk pedig ledorongolt gyermeki énjét éli meg újra és újra a kapcsolatban.

A szülőként leleledző fél azt éli meg, hogy eggyel több gyereke van, valójában a párja helyett is, mindent neki, egyedül kell a hátán vinni. Tipikus problémája a kapcsolattal, hogy a másikat nem érzi társának, felelőtlennek érzi, azt éli meg, hogy semmit nem bízhat rá, csak ő tudja elég jól megcsinálni, bármiről legyen is szó. Kontrollfüggése odáig terjedhet, hogy újratereget, újramos, újrabeágyaz párja után. Mondanunk sem kell, hogy ez elég motivációromboló.

A másik oldal pedig azt éli meg, hogy hiába szeretne felnőtt funkciókat ellátni a kapcsolatban, párja nem enged át neki felelősségi köröket, mire ő észbe kap, már minden el van intézve, ő csak a letolást kapta, hogy már megint helyette kellett megoldást találni mindenre. Ő pedig ebbe könnyen beleszokhat, belekényelmesedhet, és evidensen talál rá a panaszkodás bevett mintáira: mindent megcsinál helyettem!

Mi a megoldás? Bár a „szülői” partner azt éli meg, hogy a másik alkalmatlan, „plusz egy gyerekem” van, valójában részben éppen ő az, aki benne tartja gyerekszerepében, azzal, hogy dönt, intézkedik, mos stb. helyette. Lehet, hogy a másik tényleg nem túl jó (egyelőre) ezekben a gyakorlati dolgokban, de ha nem kezdi el próbálgatni, a helyzet nem is lesz jobb. A szülői partnernek ilyenkor valószínűleg kontrollátadási nehézségei vannak. A „gyermeki” partner pedig hozott és a kapcsolatban ráaggatott szerepe miatt előre kódoltan azt éli meg, hogy párjának kell a kontrollt, felelősséget átadni, és passzívan arra vár, hogy ez megtörténjen, valaki adjon a kezébe egy kis hatalmat. Ahelyett, hogy aktívan kezébe venné azt, proaktívan, „a saját szakállára” elvégezné a házimunkát, megszervezné a péntek esti programot.

Ne vegyük evidensnek szerepeinket, alakítsuk aktívan, és bízzunk partnerünkben!