Számtalan romantikus filmmel megfertőzve, és a kamaszkori szerelmeink tapasztalatától fűtve azt várnánk, hogy ha beüt az életünkbe egy igazi találkozás, akkor az egyet jelent a színtiszta, tömény boldogság tapasztalatával. Aki pedig nem így érez, az hajlamos elbizonytalanodni: hoppá, én ennél sokkal komplexebb érzéseket élek át – valami baj van velem? Mégsem vagyok szerelmes? 

Nézzük, mi minden is kavaroghat bennünk egy kívülről mégoly makulátlanul pozitívnak tűnő helyzetben is, mint egy ígéretes kapcsolat eleje! Mitől lehet az, hogy a boldogságon és várakozáson kívül bizony a szorongás és az aggodalmak, a kritikusság és a tüzetes önelemzés is felütheti a fejét? 

A felfokozott lelkiállapotot magát eleve könnyű félrecímkéznünk: az izgatottság, a szorongás vagy a szerelem igen hasonló vegetatív jelenségekkel jár: egyben van a gyomrunk, nem tudunk aludni, izgulunk a jövő miatt és így tovább. Ha valaki előzőleg már ismeri a szorongás állapotát, akkor könnyen lehet, hogy a szerelem felfokozott fiziológiai és mentális állapota reflexszerűen elindítja benne a szorongással kapcsolatos gondolatokat. És, ha elkezdünk tárgyat keresni (=megérteni próbálni) saját szorongásunkat, akkor könnyen találhatunk is bármit. 

Természetesen az alapbizonytalanságok mindenkit gyötörnek: ez legtöbbször abban a kérdésben csúcsosodik ki, hogy tényleg szeret? Nem fog rájönni, hogy mégsem? Igaz ez az egész egyáltalán? Az érme másik oldala azonban, hogy én szeretem-e, tudom-e  szeretni a másikat. A félreértést sokszor annak a hamis elvárása okozza, hogy azt hisszük, hogy érzeményünknek az első percektől kezdve egyértelműnek, és egy egyenes vonalban felfejlődő vagy exponenciálisan elhatalmasodó érzésnek kell lennie, különben nem az igazi. Pedig a kapcsolat elején természtes az érzelmi káosz. Egyik pillanatban életem szerelmét látom a másikban, de a következőben hirtelen nagyon idegennek tűnik – hiszen az is. Nagyon tetszik a mosolya, de milyen fura a hangja vagy az orra – tényleg ezzel az orral fogom leélni az egész életem?

Bármilyen nagy vagy evidens vonzalommal indul is egy kapcsolat, mégis, csupán később kezdjük el látni a másikat, és a kapcsolódás csak fokozatosan épül ki. Ami pedig több szinten történik: érzelmi, lelki, testi, szellemi, racionális szinteken. Könnyen lehet, hogy ezek a regiszterek nem egymással párhuzamosan fejlődnek fel, ami szintén aggodalmakat, ambivalenciát vagy önmagunkkal kapcsolatos értetlenséget válthat ki. Szexuálisan vonzó, de az érzelmeim csak kullognak a testem mögött. Vagy racionálisan jó ötletnek, szellemileg társnak tűnik, de zsigerileg még nem hangolódtunk egymásra. Ilyenkor nehéz saját magunkat is megérteni. Bizonytalanságunk azonban a másikban is bizonytalanságot ébreszthet. Érdemes tehát megfontoltan, de őszintén feltárni érzéseinket.

Ráadásul, ha megszoktuk, hogy egyedül vagyunk, akkor ha hirtelen kitárjuk valakinek a lelkünket, énhatáraink feltárása sebezhetővé tehet minket. Hogy fogok visszatalálni a harmóniához, ha ez mégsem jön össze? Hogy adjam fel független identitásomat? Megéri-e? Ráadásul a harmincas, negyvenes évekre már rengeteg tapasztalat gyűlt fel bennünk, ismerjük a szenvedést, rossz és jó kapcsolatokat, tudjuk, mi mindenen bukhat el egy kapcsolat - ez is óvatosságra int minket. Természetes, hogy féltjük magunkat - sokszor talán éppen ez távolít el a másiktól.

Nem olyan könnyű egyszer csak "mi"-ben gondolkodni, átállítani az agyunkat a társidentitásra. Megszokni nem csupán a másik jelenlétét, de a tudatot is, hogy valakivel hirtelen az életünk mélyrétegeiig hatoló relációba kerültünk.

Adjunk magunknak időt. Higgyük el, hogy tudjuk, hogy mi a jó nekünk, és képesek vagyunk úgy alakítani a dolgainkat, hogy az nekünk a legjobb legyen.