Egy fájdalmas szakítás utózöngéi
Miért van, hogy évek, évtizedek múltán is rezonálnak bennünk olyan párkapcsolataink emlékei, amelyek nem voltak jók számunkra, nem szerettek minket eléggé, elhagytak, becsaptak, megalázó helyzetbe kényszerítettek. Az ilyen kapcsolatok emlékezete még évekkel később is szinte gombnyomásra aktiválódik az emberben. Elég egy ismerős táj, zene, egy a múltbeli helyzetre rímelő téma, és átjár minket ugyanaz a fájdalom – persze nem az az intenzitás, de az a minőség.
Ezek olyan kapcsolati traumák, melyek zsigeri szinten mosnak át minket: akárhogy is szeretnénk elfelejteni, lett akár családunk, gyerekeink, énünk egy része mégis lecövekel az élmény mellett, ami miatt egy látszólag ártalmatlan trigger visszahozza az egész múltbeli idővilágot. Olyan ez mint a nosztalgia, csak éppen a fájdalmas kapcsolatok traumatikus nosztalgiája. A trauma az, ami a kontrollom nélkül visszaszippanthat idejét múlt, mégis időtlen valóságába. Innen, a trauma felől olvasva válik világossá, hogy ezeket a kapcsolatokat miért olyan nehéz feldolgozni.
Identitásszervező elvvé válik ugyanis az élmény. Olyan vonatkoztatási ponttá, amely akaratunk ellenében is meghatároz minket, és azt, ahogyan a világra tekintünk: az önmagunkhoz való viszonyunkat, önértékelésünket, szorongásainkat, a tudást, hogy mire voltunk hajlandók egy kapcsolatban, egy kapcsolatért, milyen kompromisszumokat voltunk képesek meghozni...
Sokszor intenzív negatív érzések is látszólag paradox módon csak erősítik a köteléket régi partnerünkhöz: harag, megbántottság, bosszúvágy. Van, hogy azon fantáziálunk, hogy a másik képébe vágjuk, hogy gyűlöljük, vagy abban reménykedünk, hogy soha nem lesz boldog. A negatív fantáziák azonban a reparáció, jóvátételi fantáziák dinamikája értelmében nem visznek közelebb minket a felszabaduláshoz. Hanem éppen, hogy hozzákötnek a sérelemhez.
Valójában nemcsak a másikra haragszunk, hanem saját magunkkal sem tudunk megbékülni: „hogyan lehettem ebben a kapcsolatban”, „hogyan tehettem meg ezt magammal”, hallom sokszor a kérdést a klienseimtől. A megoldás felé vezető út is valahol erre kereshető. Érdemes eltolni a fókuszt a „szemét exről” magunkra. Megérteni, nekünk miért volt szükségünk rá, milyen szükségletünket elégítette ki a kapcsolat (például nárcisztikus szükségletünket: „nem törődött velem, de jól nézett ki”, megkapaszkodási vágyunkat: „fojtogató volt a kontrollmániájával, de hogy ragaszkodott hozzám”?). Így megbocsátani elsősorban nem neki, hanem magamnak kell, elfogadni, hogy akkor, ott, az az énem miért maradt a kapcsolatban. Empatizálni saját magammal is: belehelyezkedni akkori énembe, és megérteni magam. De itt nem állunk meg, hanem felmérjük azt az utat is, ami a mostani énünkig vezet minket: mit tanultam, miben lettem más, mit „adott” nekem ez a tapasztalat.
A szerző: