A magányigény megélése a kapcsolaton belül
Kell-e egy kapcsolatban folyamatosan kapcsolódni, érzelmeket táplálni párunk iránt? Mi a megoldás, ha a feleknek eltérő kapcsolódási-, illetve magányigényük van? Ha valaki több egyedüllétre, csendre, saját magával töltött időre vágyik mint a másik?
Sok kapcsolatban a pár két tagja különbözik a tekintetben, hogy mennyire szoros kapcsolódást igényelnek: gondolataik megosztását, érzelmi visszajelzést, ölelést, gesztusokat, telefon/csetkapcsolatot, együtt töltött időt. Abban is különbség adódhat, hogy együttléteik során mennyire legyenek ténylegesen együtt: kommunikációban, testi közelségben, tekintetekkel. Vannak, akik szeretik a folyamatos/gyakoribb kommunikációt, mert akkor érzik, hogy kapcsolódnak a másikhoz.
Ez úgy is megjelenhet, hogy ha nem is folyamatosan, de automatikusabban kihangosítják a belső monológjukat, mindenfélét megosztanak partnerükkel: hogy éppen mit gondolnak, terveznek, kimennek pisilni, kit kell felhívniuk. (Ez persze a szocializáció során is kialakulhat, ha például a családunk megosztós, hangosan gondolkodós, mindent megvitatós, vagy inkább egymás életébe, személyes terébe jobban belemászós volt, szemben egy izoláltabb, a tagjait magányosabban hagyó családszerkezettel).
Sokszor ez a túlcsorduló kommunikáció azonban a másik félnek, ha annak nincs ilyen igénye, sok, idegesítő. Ő ritkábban oszt meg, hangosítja ki a belső gondolatait, és ahhoz, hogy érezze a kapcsolatot, nem igényli, hogy állandó kommunikáció legyen párjával. Benne is zajlik a folyamatos belső gondolatfolyam, de megtartja magának a dilemmát, hogy melyik pulcsit válassza, vagy még hány emailt kell megválaszolnia. Ettől még ő is igényli a másik jelenlétét, ezzel párhuzamosan ugyanakkor azt is igényelné, hogy a másik jelenlétében megtehesse, hogy visszavonul belső világába: ne kelljen abba a másikat folyton beavatnia és a másikéról tájékozódnia.
Ez a különbség sokszor konfliktust szül. Vegyünk egy tipikus helyzetet! Egy hosszú, munkával töltött nap, vagy mozgalmas hétvége után a felek hazaérkeznek. Az a fél, aki jobban elvan magában, anélkül, hogy egy szót is szólna, bekapcsolja a tévét, vagy beül a kádba – így pihen, regenerálódik, élvezi, hogy nem kell senkihez sem szólnia, magában, a gondolataival akar lenni, anélkül, hogy fizikailag egyedül akarna lenni. Eközben a kapcsolódást jobban igénylő társának nincsen igénye a befelé fordulásra, ő azonnal reflektálna a nap történéseire, elmondaná, hogy milyen teendői vannak még este, vagy szorosabb testi kontaktusra vágyna, és ezt tartaná természetesnek párja részétől is.
Ennek az lehet az eredménye, hogy amíg a nagyobb magányigénnyel bíró fél csendben hajózna gondolatai tengerén, párja azon puffog, hogy nem szólnak hozzá, elutasítva érzi magát, nem szeretve. Számára az is elég lehetne, hogy párja legalább annyit mond: „bekapcsolom egy kicsit a tévét”, „beülök a kádba, nagyon jól esne egy fürdő”. Számára ez a gesztus, az ilyen jellegű kommunikációs aktusok a kapcsolódást jelentik. A kisebb kapcsolódási igénnyel bíró fél azonban ilyenkor éppen arra vágyik, hogy kicsit magában lehessen. Így azzal, hogy szó nélkül, „mintha egyedül lenne” tevékenykedik a lakásban, megvalósítja az egyedüllétet, előzetes egyeztetés nélkül kizárja partnerét. Párja pedig minél ingerületebben/ követelőzőbben/ sértődéssel reagál erre, ő annál inkább polarizálódhat, és annál inkább (akár tudattalanul, elutasító viselkedése felerősödésével) igényli magányát, saját terét.
Mi a megoldás? A megoldás mindent megbeszélni. Az autonómabb fél fontos, hogy elsőként a maga számára is elismerje-megengedje, hogy ő így tud kapcsolódni, úgy, hogy néha „kikapcsolódik”. Azonban az is fontos, hogy legyen tekintettel társára, és kommunikálja felé érzelmi szükségleteit: „most egy kicsit szívesen időznék a gondolataimmal/ nincs erőm beszélgetni/ jól esne egy kis csendben lét” – akár együtt is ki lehet dolgozni olyan mondatokat, egyezményes jeleket, hogy ne bántódjon meg a másik, ha éppen ezt kérjük tőle.
Ér ugyanis azt kérni a másiktól, hogy átmenetileg ne legyen kommunikáció, vagy hadd legyünk egyedül. Az erősebben kapcsolódó félnek pedig tiszteletben kell tartania, hogy párja máshogy működik mint ő, más igényei vannak. Ehhez fontos azonban tudatosítani, hogy attól, hogy partnere így működik, még szereti őt. A partner magányigénye nem a kapcsolat elutasítását jelenti, hanem személyes szükséglete, ami attól, hogy nekünk nincs ilyen, vagy kevésbé erős, még jogos.