Erős vagyok, vagy erősnek látszom?
Alapérzelmek és helyettesítő érzelmek
Az alapérzelmek és helyettesítő érzelmek elmélete a tranzakcióanalízisben jó iránytűként szolgál ahhoz, hogy rendbe tegyük zavaros érzelmeinket. Az alapérzelmek minden emberben univerzális módon megjelennek. Tiszta, hiteles és autentikus érzelmekről van szó: öröm, bánat, harag és félelem. Minden szituációban létezik egy oda illő érzelmi reakció:
- ha nem tudjuk megváltoztatni a múlt történéseit (veszteség), akkor bánat,
- ha fenyeget valami a jövőben, akkor félelem,
- ha jól esik valami, akkor öröm,
- és ha a jelenben frusztráció ér, akkor düh.
Alapérzelmeink az eredeti szükségleteinket képviselik, tehát konstruktívak az adott helyzetben, sokszor azonban mégsem ezeket érezzük. De vajon miért?
Bizonyos érzelmeknek lehet, hogy nem volt elfogadott a kifejezése az eredeti családban, ezért - akár indirekt módon – letiltották, például nem reagáltak megfelelően, ha sírtunk. Ilyenkor elfojtjuk ezeket az őszinte érzelmi reakciókat, és más, oda nem illő érzelemmel helyettesítjük, melyre viszont a család megerősítően reagált, azaz engedélyt ad, hogy érezhessük. Ezeket nevezzük helyettesítő- vagy parazita érzelemnek.
A saját családunkban is megkereshetjük a letiltott érzelmeket, melyeket valószínűleg számunkra is nehéz lesz kifejezni: ha átgondoljuk, hogy egy családi ebéden milyen érzelmek megengedettek és melyek nem támogattak, akkor máris jó nyomon járunk. Gyermekkorunk elemzéséből kirajzolódhat, hogy milyen érzelmi reakciót jutalmazott az édesanyánk, és mire reagált elutasítással/meg nem értéssel/bagatellizálással.
Így előfordul, hogy veszteség esetén nem szomorúak, hanem dühösek leszünk, vagy félelem helyett elszomorodunk, vagy ha jól esik valami, akkor szorongunk és bűntudatunk lesz, a düh helyett pedig szégyent érzünk stb.
A helyettesítő érzelem lehet egy másik alapérzelem is, vagy: ha nem színtiszta alapérzelemmel találkozunk, mint akár a bűntudat, szorongás, tehetetlenség, zavar, önsajnálat, elkeseredés, sértődés, akkor biztos, hogy helyettesítő érzelemről van szó. Ezek a „téves” érzelmek sok energiát emésztenek fel, mert nem visznek közelebb az eredeti szükséglet kielégítéséhez, és a problémás helyzet feloldásához. Terápiában legfőbb célunk, hogy megfejtsük a mögöttes, valós érzelmeket, a hozzá kapcsolódó szükségleteket, és engedélyt adjunk az adekvát alapérzelem megélésére.
Legtöbb esetben a negatív érzelmek, a düh, félelem és a szomorúság letiltását találjuk, de az sem ritka, hogy örülni „nem szabad”. Lássunk néhány példát a helyettesítő érzelmek működésére:
„Nem lehetek szomorú”
Egy pár férfi tagja nemrég vesztette el édesapját. Sokszor enervált, fáradt, vagy társaságban elidegenedettséget él meg. Családi együttlétek alatt a férfi édesanyja a menye érzelmi megnyilvánulására/sírására zavart mosollyal és témaeltereléssel reagál. Valószínűsíthető, hogy a szomorúság kifejezése le van tiltva a családban. Ezért éli meg párja nehezen a szomorúságot: elidegenedettsége vagy testi fáradtsága mögött a bánat elrejtett érzelmét találjuk, és a feldolgozatlan gyászt.
Szomorúság helyett düh
Gyakori csere, hogy a szomorúság helyett dühvel reagálunk. Ismerős párterápiás helyzetekből, hogy az egyik fél folyamatosan dühös: támad vagy védekezik, kiabál, heves és elárasztó. Mögötte sokszor a gyöngédség iránti szükségletet találjuk, annak a szomorúságát, hogy nem kapta/kapja meg a párjától, amire vágyik. Mégsem képes ezt bánatként megélni, hanem haragos lesz, így a párja sem képes vigasztalóan fellépni. Így kettejük helyzete háborús övezetté változik, pedig mennyivel egyszerűbb lenne kimondani: „Nagyon hiányzol, szomorú vagyok, hogy így eltávolodtunk egymástól.”
„Nem félek!”
Az előbbi történet akkor is lejátszódhat a párok között, ha az egyik fél nagyon fél a másik elvesztésétől. A félelem érzését azonban nem engedi közel magához, mert azt a gyengeség jelének hiszi. Így a veszteségtől való félelem helyett haragját adja ki folyamatosan, minden olyan megnyilvánulástól dühös lesz, amiből ő maga arra következtet, hogy a másik fél eltávolodik. Természetesen ez sokkal közelebb is viszi a valódi szakításhoz, azaz nem oldja meg a problémát. Elég lenne annyit mondani: „Nagyon félek, hogy elveszítelek.”
Tiltott düh
Másik gyakori csere, hogy düh helyett egyéb érzelem jelentkezik, mert a düh volt letiltva az eredeti családban. A düh társadalmi szinten sem elfogadott érzelem, így nagyon gyakori mindkét nemnél, hogy már gyerekkorban a szülők leblokkolják. Nem haragudhatunk a szüleinkre, nem haragudhatunk a tesónkra, nem lehetünk mérgesek, ha oviba kell menni. Pedig a düh nem egyenlő agresszív cselekedettel, hanem egy alapérzelem, aminek létjogosultsága van, és fontos elismernünk a jelenlétét. Sok kapcsolatban látjuk, hogy zavar és tehetetlenség, önvád, szégyen, stb. tud társulni ahhoz, ha a párunk rosszul bánik velünk, megbánt, megcsal, pedig az lenne az adekvát, ha dühösek lennénk. Ilyenkor jó felcímkézni a mögöttes érzelmet, engedélyt adni: „lehetsz dühös!”, és idővel erőre kap és megjelenik az érzelem.