TÁRSAM

Két párkapcsolati tanácsadó blogja

2017\06\08 pjn komment

Ki a főnök?

Miért szól ÁLLANDÓAN bele?

Sok pár számára nem tudatosul, hogy vitáik valójában nem arról szólnak, hogy milyen a jó teregetési technika vagy milyen sorrendben kell bepakolni a csomagtartóba. Az ilyen konfliktusok mélyén lappangó hajtóerő sokszor a hatalom, a versengés vagy a kinek van igaza kérdése. Ezek részben eltérő, részben egymásra hasonlító motivációk, más-más gyerekkori eredetük lehet, azonban ha a pár mindkét tagjánál erős valamelyik, akkor könnyen vérremenő viták robbanhatnak ki semmiségeken. 

bond.jpg

Lássunk mindegyikre 1-1 tipikus példát, és hogy jellemzően honnan eredhetnek!

Hatalom

Gyakori jelenség, hogy valaki azt érzi, hogy ha párja bármilyen apróság kapcsán véleményt nyilvánít (hogy kéne csinálni ezt vagy azt), akkor valójában "beleszól", "meg akarja mondani, hogy csináljam". Gyakran gondolják ilyenkor azt, hogy "le akarják őket nyomni", vagy korlátozni akarják őket. A jelentéktelen dolgok is a hatalom és autonómia koordinátarendszerében értelmeződnek számukra. Nekik "senki ne parancsoljon", "majd ők tudják, hogyan kell" ezt vagy azt. Nem lehet nekik tanácsot adni, mert rögtön harcolni kezdenek vagy megmakacsolják magukat. Jellemző gyerekkori eredete ennek a korlátozó erős akaratú szülők, akiknek alá kellett rendelni az akaratukat gyerekként. Így felnőttként még továbbra is az autonómiájukért küzdenek olyan helyzetben is, ami pedig tényleg csak arról szól, hogyan kéne megtölteni ésszerűen a mosogatógépet.

Versengés

Ők folyamatos késztetést éreznek, hogy mindenben jobbak legyenek partnerüknél. Látszólag örülnek partnerük sikereinek, belül azonban frusztrálja őket, ha alul maradnak. Sokszor maguknak sem ismerik be ezt, csupán azt élik meg, hogy magukkal elégedetlenek. Az is lehet, hogy a partnerrel szemben felgyűlt frusztrációt a kapcsolat más területein "elégítik ki". Olyan területen, ahol ők az "erősebbek", pl nem adnak annyi szeretetet, elismerést. Ez inkább a férfiakra jellemző. A háttérben sokszor magasra tett belső mércék állnak, a bizonyítási vágy. Jellmező gyerekkori környezet a követelő szigorú szülői háttér. Férfiak esetében gyakori a szigorú vagy sikeres apával való versengés, ami áttevődhet a párkapcsolatra is.

 Nekem legyen igazam!

Akire ez jellemző, annak nagyon fontos, hogy neki legyen igaza, de nem azért, mert nyerni akar vagy lenyomni a párját. Neki azért kell hogy elismerjék az igazát, mert nem elég erős az önbizalma, és ha nem veszik figyelembe vagy kétségbe vonják az érveit, akkor könnyen azt éli meg, hogy az ő véleménye nem számít: ő nem számít eléggé: nem is elég jó akár. Jellemző gyerekkori eredete a kritikus vagy nem jól támogató szülők.

Analizálgassuk kicsit vitáink mozgatórugóit, mielőtt újra összeveszünk a kenyérszeletelés "helyes" technikáján!

 

 

 
2017\04\22 pjn komment

Vissza lehet-e hozni a kihűlt vágyat?

Számtalanszor halljuk a kérdést pároktól. Nincs rá szabály, nekünk sincs rá receptünk. Az jellemző azonban, hogy a vágy nem önmagában múlik ki, miközben minden más remekül működik. A testi eltávolodás mögött sokszor lelki eltávolodás van. Amíg a lelki eltávolodás marad, addig fizikailag sem lesz könnyű közeledni. Lássuk, milyen tipikus problémákkal függ össze a szexuális vágy csökkenése (a teljesség igénye nélkül), az alábbiak jellemzően átfedik egymást!

Elsodródás

A hétköznapi teendők, munkahely, eltérő napirend, gyereknevelés miatt a felek szinte alig találkoznak, és ha esténként össze is futnak a tévé előtt, vagy a konyhaasztalnál, fáradtak, és tele van a fejük mindennel. A beszélgetések is inkább csak a terhek elosztásáról, napi teendőkről, a család terveiről szólnak. A felek észrevétlenül szoknak bele abba, hogy csupán a feladatok menedzselése tartja őket egyben.

Minőségi idő hiánya

Sok párnak, főleg, ha gyerekek is vannak, nem marad ideje, vagy inkább nem dolgozik azon, hogy ideje legyen kettesben töltött minőségi időre. Fontos, hogy legyen legalább egy alkalom a héten, amikor a pár csak egymással foglalkozik.

16583508_1718960728402340_4211622815670992896_n_1.jpg

Apa/anya lét

A párként együtt töltött idő ahhoz is lényeges, hogy ne anya-apa szerepben, hanem nőként-férfiként legyünk egymással. Minél kevésbé éljük meg ezen részét énünknek és párunkénak, annál kisebb eséllyel fog előugrani belőlünk a szexre éhes állat. Nő és férfi énünk megtapasztalásának sok színtere van: a testünkkel való foglalkozás, randik a párunkkal, bókok, élmények, kiszakadás a hétköznapokból...

Munkatárs lét

Gyakran előfordul, hogy egy pár közösen visz egy vállalkozást. A munkatársi szerep könnyen állandósulhat közöttük, otthon is a bizniszről van szó, a munka és a magánélet témái, konfliktusai, elvárásai összefonódnak. Főnök-beosztott, vagy kolléga-kolléga szerepből nehéz intim csatornákra váltani.

Szimbiózis

A szexualitás akadálya lehet, ha egy párnak túl sok fronton van összefonódva az életük. A szimbiózis ilyenkor a tevékenységek és az együtt töltött idő tekintetében megvan, de sokszor ez épp a szexualitás rovására megy, még a téma is tabuvá válik, amiről nem beszélnek. Egy test és egy lélek vagyunk - mondják a párok. Nem könnyű azonban szexelni, ha csak egy testünk van: olyan mintha saját magamra kellene vágynom. 

Nem tudok felnézni rá

Sokszor halljuk nőktől, hogy nem látják férfinak a partnerüket, ami mögött, ha mélyebbre megyünk, sokféle eredőt találhatunk.

lojalitáskonfliktus – „mindig az anyósom oldalára áll, nem áll ki mellettem”, illetve „kifiguráz a barátai előtt, rajtam poénkodnak”

soha nem formál véleményt – „neki minden mindegy, mindent rám hagy, mindenben nekem kell döntenem”

nem segít otthon/elintézni valókban – „mindent egyedül kell csinálnom, azzal, hogy dolgozik napi 8 órát, részéről kipipálva a családfenntartói szerep”

Kommunikáció hiánya – elfojtott érzelmek

Ez szinte a legtöbb konfliktusban jelen van. A frusztráció a munka, gyerekek, a konfliktusok miatt felgyűlik, ha nem tudjuk őket megnyugtatóan megbeszélni a partnerünkkel. Dühösen, frusztráltan, elégedetlenül nem lehet szexelni. (Persze, van, ahol a düh afrodiziákum, de az egy külön eset.) A jó kommunikáció olyan a párkapcsolaton mint egy szelep, csak ott tud távozni a feszültség, csak utána a szexben. (A blogon számos cikk szól a működőképes kommunikáció alapelveiről).

A szexualitás nem evidencia a házasságban, hanem a szexuális légkört meg kell teremteni. Ehhez kívül és belül egyaránt nyugalom kell, kikapcsolni a külvilággal kapcsolatos aggodalmakat, és biztosítani a zavartalanságot: se telefoncsörgés, se bekukucskáló gyerekek. Ellenben idő, hangulat, és egy másik perspektíva, amelyből magunkra és a párunkra nézünk.

2017\02\18 pjn komment

Mi van, ha megbántuk, hogy szakítottunk?

 

Annak sem könnyű, aki szakít. Nehéz elköteleződni a szakítás mellett. Sokszor egyáltalán nem egyértelmű, hogy a szakítással nyerni fogunk. Még, ha van is valami zsigeri drive, ami kifelé gravitál minket a kapcsolatból, közben sok minden jó is van benne, és szeretjük a másikat. Ilyenkor azzal a gondolattal és egzisztenciális ténnyel kell megbarátkoznunk, hogy van olyan, hogy mindkét döntés rossz, amit egy helyzetben hozni lehet. Akárhogy is döntök, szenvedni fogok. Ezt nem tudom megspórolni.

Ilyenkor áll elő az az eset, hogy a szakító fél nem tud elköteleződni a szakítás mellett, ami több módon is megnyilvánulhat.

Jó forgatókönyv

Némán szenved. Anélkül küzd ambivalenciájával, hogy azt elhagyott kedvese tudomására hozná. Újra és újra átrágja magában az indokait, folyamatosan elbizonytalanodik, győzködi magát, hagyja, hogy a barátai is győzködjék. Végül vagy sikerül lezárnia magában, vagy úgy dönt, hogy rossz ötlet volt szakítania, és megpróbálja visszacsinálni. Ezután lesz, ami lesz.

 Rossz forgatókönyv

30094066481_b630d618b4_b.jpg

Látványosan szenved. Folyamatosan megosztja exével kétségeit, őrlődését, hogy mennyire egyedül van, mennyire hiányzik neki a másik. Tulajdonképpen úgy adja elő, hogy ő a szenvedő fél. Azt lebegteti, hogy van visszaút, neki csak időre van szüksége. De amint volt kedvese azzal áll elő, hogy kezdjék újra, ő visszatáncol.

Valójában csak a tudatra van szüksége, hogy exe még még ott van neki, még nem visszafordíthatatlan a dolog. Sokszor ez egy tudattalan fokozatos leválási igényt fejez ki, mert az elvágólagos szakítás túl fájdalmas volna. Lehet azonban a háttérben szeparációs szorongás, vagy csupán kiélezett ambivalencia.

Akárhogy is, annak, akit elhagytak, ehhez asszisztálni igazi gyötrelem, mert neki az áll  - érzelmi - érdekében, hogy elhiggye, hogy partnere talán tényleg visszamegy hozzá. Hónapokig, akár évekig is mehet a közös őrlődés. Extrém esetben a szakító fél annyira beleéli magát a szenvedő fél szerepébe, hogy még a környezet is vele azonosul, sokszor nem is tudják, hogy valójában ő fejezte be a kapcsolatot. Sokszor ennek a huzavonának az tud véget vetni, hogy az elhagyott fél összeszedi magát, és emberfeletti erővel pontot tesz a melodráma végére. Pedig ő a gyengébb fél, neki nehezebb meghoznia ezt a döntést, ezért igen tisztességtelen, hogy végül rá hárul.

Tanulság

Nehéz szakítani, de vállalni kell döntéseink következményeit. Benne van a pakliban, hogy meggondoljuk magunkat, de döntésképtelenségünk nyűgét nem terhelhetjük rá volt partnerünkre. Nekünk kell az erősebbnek lenni.

2017\01\26 cs.v. komment

Szexuális és nem-szexuális érintések a kapcsolatban

oleles.jpg

Az érintés csecsemőkorunktól kezdve a legfontosabb felülete a másokkal való kapcsolódásnak. Az érintés szerepe, hogy megnyugtasson és fokozza a biztonságérzetet - a bőrkontaktus, a szív és a légzés hangjának hallgatása által. A bőr érintésével oxitocin termelődik a szervezetünkben, amit a „minden rendben érzés” hormonjának is neveznek. A későbbiekben is az érintés az egyik legfontosabb szeretetnyelv, ez által érezzük és mutatjuk ki gyengéd érzéseinket. Felnőtt párkapcsolatban az érintés egy része szexuális jellegűvé alakul át, és a szeretkezés kiváló alkalmat biztosít arra, hogy mindketten sok-sok oxitocint gyűjtsenek.

A gyerekkorból hozott érintési szokásoknak a felnőtt párkapcsolatokra is hatása van: aszerint fogadjuk vagy utasítjuk el párunk testi közeledését, ahogyan azt korábban megszoktuk, megtanultuk, vagy éppen a gyermekkori hiányokat akarjuk a felnőtt kapcsolatban feltölteni. Sajnos előfordul, hogy gyerekkorban az érintés túl sok volt: fojtogató, határsértő, túlszexualizált vagy bántalmazó jellegű, így sokan nem kérnek belőle felnőttként, mert valamilyen módon fenyegetőnek élik meg a testi közelséget a korábbi rossz tapasztalataik miatt. Léteznek olyan úgynevezett „hideg” szülők is, akik nem az érintés útján mutatják ki a szeretetüket, így a gyermek „leszokik” róla, hogy szükségletként élje meg, illetve ismeretlen lesz számára az érintés nyelve későbbi szeretetkapcsolataiban. Nagy különbségek alakulhatnak ki felnőtt korra tehát abban, hogy ki mennyire igényli és örül az érintésnek: van, aki belesimul, és van, aki belefeszül.

Érintés alatt felnőtt párkapcsolatban egyrészt a „szex-mentes” simogatást/ölelést értjük, másrészt a szexet. Azonban érdemes a kettőt külön-külön tárgyalni minden kapcsolatban, mert lehetséges, hogy ellentétesen működnek: van, akinek nehezen megy a simogatás, de könnyen megy a szex, és fordítva. Az érintésekre általában a pár maga dolgozza ki íratlan szabályrendszerét, szerencsés helyzetben hasonló igénnyel rendelkeznek ezen a téren. Ha kettőjük között nagy eltérés mutatkozik, akkor emiatt valószínűleg mindketten szenvednek.

Fontos alapkérdés, hogy kinek jó az, amikor érintünk: a magunk örömére vagy a másik kedvéért tesszük? Gyerekkorban és a párkapcsolatokban is okozhat gondot, ha valaki inkább a saját szükségletei miatt érint és nem a másik szükséglete miatt. A legjobb persze, ha az érintés mindkét fél örömére történik, de van olyan, hogy felnőtt kapcsolatban a pár egyik tagja folyamatos testkontaktusban akar lenni a másikkal, ami terhes lehet a másik fél számára. Inkább fokozott biztonságigényt jelez, és célja nem öröm okozása vagy kifejezése, hanem valamiféle gyermeki létállapotból eredő kapaszkodási vágy.

Persze van olyan is, hogy valaki alapvetően sokkal több érintést igényel, mint amennyit a párja nyújt számára. Inkább férfiak részéről tapasztaljuk, hogy a számukra a szex maga elegendő érintésnek számít egy párkapcsolatban, de könnyen elmarad tőlük a simogatás vagy más gyengéd érintés. A párjuknak pedig hiányzik, mert – úgy fogalmaznak - jól esne nekik az elvárás/viszonzás nélküli kedvesség. Mi lehet e mögött?

Légy erős! parancs: Ha valakiben ez a belső parancs munkálkodik, akkor nem engedheti meg magának, hogy adjon vagy kérjen gyengéd érintést, mert esetleg gyengének látszódna.

Érintési analfabéták: Ha nem tanulta meg az érintés nyelvét a családban valaki, akkor nem tudja, hogyan kell, esetlen, merev, ügyetlen ezen a téren.

Gyerekkori rossz élmények: Ha az érintés fenyegető, fojtogató, elárasztó jellegű volt, akkor nem feltétlen vevő rá felnőttként.

Szerepek: Belejátszhatnak a sztereotíp nemi szerepek, ha valaki úgy nevelkedett, hogy egy férfinak keménynek kell lennie.

Elvárásnak éli meg: Gyerekkorba visszanyúló deficitek miatt szorongást válthat ki a másik közeledése. Úgy érezheti, hogy viszonoznia „kell”, elvárják, hogy kifejezze a szeretetét, ami számára nehezen megy.

Vékony a határ szexuális és szex-mentes érintés közt: sokszor arról van szó, hogy a két különböző érintés-típus között egyesek számára nagyon keskeny a határ, és minden érintés szexuális vágyat kapcsol be. Ezért ők azt a megoldást választják, hogy vagy nem érintenek egyáltalán, vagy azonnal szexuálisan reagálnak.

Mások előtt nem megy

Van, akinek az okoz gondot, hogy mások előtt mutassa ki gyengéd érzéseit. Ha társaságban nem szívesen érint valaki (kézfogás, ölelés csók), ez kiboríthatja a másik felet és hajlamos lesz megkérdőjelezni a kapcsolat felvállalását. Néha csupán az intimitásnak és a privát szférának a védelme mutatkozik meg ebben a viselkedésben, azt üzeni: „nem tartozik másokra a mi szerelmünk”. Olykor pedig az egyéni szégyenlősség, szemérmesség nem engedi, hogy mások jelenlétében testi gyengédséget fejezzenek ki.  

Szex hiánya

Vannak kapcsolatok, ahol az összebújás mindkét fél igénye: szeretetük és intimitásuk kifejeződésének jele, ugyanakkor jobban háttérbe szorul a szexuális szenvedély. Ez a felállás inkább egy szülő-gyerek kapcsolatra vagy testvéri kapcsolatra emlékeztet, szélsőséges esetben mindkét fél lemond a felnőtt szexualitásról. Lehetnek e mögött is gyerekkori rossz élmények, vagy a párkapcsolatban elfoglalt és önként felvállalt szerepleosztás. A kapcsolat fenntartása érdekében van, aki belemegy a teljes aszketizmusba is. Csakhogy egy felnőtt párkapcsolat nem működik szexualitás nélkül, nem várhatjuk el a partnerünktől, hogy mellettünk végleg lemondjon vágyairól, és saját magától sem várhatja senki, hogy ezt kibírja. A szex hiányával kapcsolatos legismertebb állítás, hogy „a szex nem tart össze egy kapcsolatot, de hiánya képes tönkretenni azt”. Persze vannak időszakok, amikor érthető módon háttérbe kerül a szexualitás, mint például gyerekszüléskor, gyászban, betegen, stb. Ezért fontos kiegészítenünk: nem a szex hiánya okozza önmagában a bajt, hanem az, hogy ki hogyan értelmezi a szex hiányát. Vajon a szerelem végét vagy a vonzerő elvesztését látjuk benne, vagy csupán egy nehezebb átmeneti időszakot? Erről érdemes beszélgetni egymás között.

2016\12\01 pjn komment

Tényleg nem érez SEMMIT?

Avagy mi lehet a mosoly-maszk és a faarc mögött?

Sokan panaszkodnak arra, hogy párjuk nem érez semmit, nem reagál, nem lehet meghatni semmivel. Még ha igyekszik is ilyen-olyan érzelmi reakciókat mutatni, mintha nem élné meg az érzéseit. Ez a megfigyelés sokszor jogos, nem ritka ugyanis, hogy valaki nagyon letompítva vagy csak utólag képes megélni bizonyos érzéseket. Továbbá az is gyakori, hogy valamilyen más érzést él meg ahelyett, ami adekvát lenne az adott szituációban.

Ezeknek az ún. fedőérzéseknek vagy az „érzéstelenségnek” mindig van valamilyen funkciója, legtöbbször önvédelmi funkció. Egyfajta tudattalan elhárító stratégiával van dolgunk, ami véd minket attól, hogy túlzottan elárasszanak minket az érzelmek. Ez szinte minden esetben gyermekkorból hozott, tanult reakció. Sokszor a Légy erős! tudattalan parancs, vagy egy kimondott/nem kimondott üzenet: Ne érezz! Nem lehetsz szomorú! Nem lehetsz dühös! kíséri.

brandonkidwell7.JPG

Lássuk, milyen gyerekkori szituációkból eredhet az érzések tudattalan elfojtása!

Ezekben a szituációkban az a közös, hogy érezni veszélyes/nem kifizetődő/túl fájdalmas volt. Ha például sosem kaptuk meg a szülőnktől a megfelelő érzelmi viszonzást/támogatást, amikor kifejeztük pozitív érzéseinket vagy szorongásunkat, akkor rátanulunk, hogy ezeket nem fejezzük ki, inkább kiül egy mosoly-maszk az arcunkra, jelezve: „minden rendben van, nincs szükségem támaszra”.

Vagy például, ha túlzottan kiszámíthatatlan, bizonytalan volt a környezet gyermekkorunkban, akkor azt tanultuk meg, hogy érdemesebb visszavonulni belőle, mert nagyon igénybe vevő szüleink kaotikus, ambivalens megnyilvánulásaihoz lelkileg viszonyulni. Ekkor a távolságtartás megnyilvánulhat egy látszólagos közömbösségként, flegmaként, faarcként: „engem nem érint meg semmi” – hiszen a gyerekkori tapasztalatom az, hogy csak így tudom védeni magam. 

Ha a környezet abuzív, betolakodó, amitől nem tudom magam megvédeni, akkor csak a belső autonómiám védelme marad. Ezt lehet, hogy csak az érzéseim kiiktatásával tudom megvalósítani, mivel a környezetemet úgysem tudom befolyásolni.

2016\10\22 cs.v. komment

Majd én megoldom helyetted!

"káros" felelősségvállalás párunk helyett

 Párkapcsolatokban természetes módon kialakul a „mi” tudat. Az énhatárok átjárhatóbbá válnak, egymásra hangolódunk, hatunk egymásra, hangulatunkat és érzéseinket megérzi a másik is. Természetes, hogy minket is bánt, ha a párunk szomorú, ránk is hat, ha ideges, és fel tudunk vidulni, ha vidám. Ebből a természetes jelenségből azonban adódhatnak problémák is, ha nem jól kezeljük a bejövő érzelmi impulzusokat, illetve ha a saját érzelem- és gondolatvilágunkat, vagy viselkedési reakciónkat akarjuk a másikra erőltetni, holott ő még nem tart ott. Hiszen hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ő egy másik ember. Nézzük meg néhány „káros” formáját annak, amikor a másikkal való egységben észrevétlenül a felelősséget is át akarjuk vállalni.

hajszarit.jpg

„Közös ügy”

Számos olyan élethelyzet van, amely óhatatlanul a pár mindkét tagját érinti, mert a közös életüket befolyásolja. Ilyen a munkanélküliség, egyikük betegsége, a származási családban lévő konfliktusok vagy gyász, anyagi gondok, stb. Ezek bár közös ügyek, hiszen a pár mindkét tagjára hatással vannak, mégis jobb meghagyni a felelősséget anak, akit személyesebben érint a dolog. Fontos a bizalom megajánlása a másiknak, elhinni, hogy számára is éppen olyan fontos a helyzet rendezése, és a maga módján mindent megtesz érte. Lehet, hogy más a ritmusa, más megoldási stratégiákat használ, más elképzelései vannak. Nem tesz jót, és nem is érünk el vele semmit, maximum ellenállást vagy bezárkózást, ha a saját megoldást akarjuk a másikra erőltetni.

„Én jobban tudom, mire van szükséged!”

Találkozunk olyan párokkal, ahol az egyikük időről időre elkezdi a másikat noszogatni, számon kérni amiatt, ahogyan az életét intézi: „Sportolnod kellene! Néztél ma már állást? Végezz el még egy sulit! Kezdj el fogyókúrázni!” stb. Ezzel olyan felelősséget vállal magára, ami nem az övé.

Valójában párja helyett gondolkodik, párja helyett „akar”. Általában azonban nem ér célba az üzenet, sőt inkább negatív hatása van: a másik kiskorúsítva érezheti magát, ellenállhat, fellázadhat, dacolhat. Részben éppen azért nem tudja megélni az ügyét saját felelősségének, mert a másik a noszogatásával átveszi ezt tőle. Ezzel a noszogatással tartja benne a passzivitásban. Persze van, aki számára bizonyos egyéni feladatok és terhek átvállalása kényelmes is lehet, azonban hosszútávon függőség kialakulásához is vezethet. 

„Értsd meg, hogy féltelek!”

Bizonyos esetekben a túlzott aggodalom a másik iránt azt váltja ki, hogy folyamatosan ellenőrzi, hogy „mit, mikor, hol, kivel” csinál: rendszeres telefonos kontaktust igényel, elvárja, hogy párja időre hazaérkezzen, elé megy a sötétben, bár mindezt nem kéri tőle senki – a partner sokszor inkább tehernek érzi.

Ez a viselkedés valójában az egyén saját problémájából, bizonytalanságából, vagy egyedülléttől való félelméből ered, és nem a másik szükségleteihez igazodik. Természetesen érdemes létrehozni valamilyen egyezményt a távollétet és elérhetőséget illetően, hogy elkerüljük a felesleges szorongást. A túlzott kontroll azonban fojtogató lehet, ismét kiváltja a gyermeki reakciókat és az ellenállást, akár a menekülés érzését is.

„Nehogy megfertőzz engem is!”

Megtörténhet, hogy bizonyos egyéni pszichés problémák tüneteit valaki kiterjeszti a párjára is: ilyen tipikusan a kényszeresség, fóbiák, szorongások, hipochondriás jellegű gondolatok, amelyek miatt némelyek párjuk életébe is bevezetnek szabályokat és tiltásokat. Például azért mert valaki szorong a fertőzésektől, nem engedi a párját találkozni barátaival, vagy akár étteremben vacsorázni. Közlekedési vagy szociális fóbiák miatt nem tudnak együtt utazni, nyaralni, társaságba menni.

A tünetek kiterjesztése óriási terhet rak a másik félre: nagyon korlátozónak élheti meg, saját meggyőződés nélkül, mégis sokszor a konfliktus elkerülése érdekében teljesíti a kérést. Ezzel azonban fenntartja és támogatja is a tüneteket, elismeri azok létjogosultságát. A tünet tudatosítása nagyon fontos, és annak belátása, hogy nem elvárható a másiktól, hogy az ő tünetéhez alkalmazkodjon: az ezzel való megküzdés ugyanis ő egyéni feladata.

„Biztos miattam van!”

Képesek vagyunk magunkat okolni párunk hangulatai miatt: „Biztos elrontottam valamit, rosszat mondtam! Már nem szeret…” Saját magukban keressük a hibát és magunkra vesszük a felelősséget a másik lelki állapota miatt. Bűntudatunk lesz, jóvá akarjuk tenni, amit nem is mi okoztunk. Hiedelmek gyártása helyett jobb, ha rákérdezünk, mi van párunkban. Fontos belátni, hogy nem csak rólunk vagy a párkapcsolatról lehet szó, más problémák is adódhatnak.

„Titkol valamit?”

Azért mert párunk nem számol be minden apró érzelmi rezdüléséről, még nem jelenti azt, hogy elutasít minket. Rosszkedve mögött sokszor ő maga sem tudja mi áll, és nem is az okok feltárására vágyik, hanem támogató jelenlétre, talán csendre. Saját szorongásaink miatt sokszor nem vagyunk képesek beérni ennyi magyarázattal: azt éljük meg, hogy párunk nem osztja meg velünk a gondjait, nem őszinte velünk. Ezek azonban mind hiedelmek és feltételezések, melyet a hallgatás óhatatlanul kivált a másikból. Természetesen az a legjobb, ha rákérdezünk, mi a baj. Ha nincs válasz, hagyjuk, hogy ő megoldja, hiszen könnyen lehet, hogy az egész róla szól – és nem rólunk.

„Majd én segítek!”

Ha párunk rosszkedvű, sokszor mi magunk akarunk tenni azért, hogy jobb kedve legyen. Segíteni akarunk, meg akarjuk változtatni a hangulatát.  Magunkra vesszük ennek a terhét, de egyáltalán nem biztos, hogy tudunk hatni rá. Hagyjuk meg neki a változtatás felelősségét: legyen az ő dolga hogy mit kezd a rosszkedvével.

2016\10\04 cs.v. komment

kommunikációs torzítások párok között

Amikor a párterápián próbáljuk feltárni a párkapcsolati konfliktusokat, a pároknak sokszor még a megfogalmazás sem megy könnyen. Ahogyan a problémáinkat megfogalmazzuk, sokat ronthatnak a helyzeten, akár mélyebbre áshatják a problémát, mint amilyen az magától lenne. Tanácsadóként sokszor az a feladatunk, hogy pontosítsuk, konkrétabb üzenetekké formáljuk, „lefordítsuk”, ami a párokban zajlik.

oleg_dou.jpg

Vegyük sorra néhány példa segítségével, milyen tipikus kommunikációs torzítások jelenhetnek meg a párok között.

Általánosítás: „mindig, mindenki, senki, soha”

Tipikus jelenség, hogy egy-egy egyedi helyzetből kiindulva, a párok indokolatlanul általánosítani kezdenek. „Soha nem viszed le a szemetet, mindig én mosogatok, folyton elmész a barátaiddal” stb. E tendencia mögött általában már régóta felhalmozott és ki nem mondott sérelmek találhatók, melyek tisztázásához ilyen esetekben konkrét példákat kérünk, visszakérdezünk: „Tényleg soha?”, és ellenpéldákat is gyűjtünk. Azaz valóságvizsgálatot folytatunk, amelynek során bizony megdőlhetnek az általánosítások. Ehhez még csak pszichológus sem kell, egyedül is gyümölcsöző lehet felülbírálnunk mindigeinket és soháinkat.

Hiányzó vagy általános alany: „az emberek, mások, többen”

Vannak, akik előszeretettel használnak általános alanyt ahhoz, hogy megfogalmazzák véleményüket, érzéseiket. „Az ember ilyenkor kiborul.” „Mindenki ideges lenne ettől.” Az által hogy nem azonosítja be a konkrét személyt – azaz önmagát -, távolítás történik, így könnyebben ki tudja/meri fejezni érzelmeit. Ebből arra is következtethetünk, hogy akik így fogalmaznak, nehezen férnek hozzá érzéseikhez, és nehezen fejezik ki azokat, sokszor azért, mert a másik előtt nem szeretnének gyengeséget mutatni.

A „másokra” való hivatkozás mögött legtöbbször csupán egy-egy emberrel kapcsolatos tapasztalat áll, illetve a saját véleménye igazolásának/nyomatékosításának vágya. „Mindenki így gondolná” „Másoknak sem tetszik.”

Tanácsadóként megkérjük a párokat hogy „az ember” helyett használjanak egyes szám első személyt, és mindig konkretizálják, hogy kinek a véleményére utalnak. 

Hibás ok-okozat: „felidegesít, kiborít”

Könnyen kapcsoljuk össze saját érzelmi állapotunkat azzal, hogy a másik hogyan viselkedik. Néha azonban ez az oksági viszony indokolatlan. Hiányzik a köztes láncszem: hogyan éri el a másik azt, hogy idegesek/ irritáltak/ türelmetlenek legyünk? Konkrétan mi az, ami annyira érzékenyen hat ránk, hogy kiborulunk tőle? Egyáltalán nem biztos, hogy más is kiborulna ugyanettől, vagy egy másik lelki állapotban ugyanígy felidegesednénk. Ilyenkor tehát azt tisztázzuk, hogy mi az a tényező, amire érzékenyek vagyunk, igyekszünk megtalálni mi bennünk az a „piros gomb” amit a másik ilyenkor nyomogat. Ha egyáltalán tényleg ő nyomogatja, és nem a mi feszültségi szintünk van éppen az egekben...

Ködösítés, nem kézzelfogható dolgok: „újra összhangba kerülni, megőrizni a szabadságomat”

Vannak, akik szeretnek nem tényekben és konkrétumokban gondolkodni, elvont gondolkodásúak, miközben próbálják a konkrétság látszatát kelteni. Csakhogy homályos értelmű vagy elvont megfogalmazásaikkal nehéz mit kezdeni, hiszen mindenki mást ért alatta. Érdemes konkretizálni: „Mit értesz összhangon? Miből éreznéd, hogy szabad vagy?” Ugyanide tartoznak a bizonytalan főnevek: „stressz, boldogság” és a bizonytalan igék is: „szivat, drámázik”, melyekkel szintén az a probléma, hogy nem világosak, mindenkinek más jelentést hordoznak, ezért tisztázásra szorulnak. A bizonytalan igék sokszor megszívják magukat érzelmi-indulati tartalommal, és nem a realitást tükrözik, hanem a szó használójának a torzított érzékelését: ő látja csak szivatásnak/drámázásnak”, ami éppen történik. Ha például minden esetben „drámázásnak” minősítjük, amikor párunk valami miatt feszült, azzal jelentéktelenítjük, lenézzük, negatívnak láttatjuk a reakcióját, miközben lehet, hogy éppen jogos az aggodalma. Ráadásul magára hagyjuk az aggodalmával, ami távolságot idéz elő a felek között.

Kényszerítő segédigék: „muszáj, kell, nem lehet”

Aki ilyen segédigéket használ, valójában nem igazán tette magáévá a cselekedetének szándékát és annak felelősségét sem. Mindaddig, míg egy változtatás „muszáj vagy kell” alakját ölti, addig nem belülről fakad, ezért a szóhasználatot javítjuk: „szeretném, akarom, vagy fogom”.

Gondolatolvasás: „hülyének néz, valószínűleg mérges lett, megsértődött”

Ilyenkor azt képzeljük, hogy tudjuk, mit érez vagy gondol a másik, ennek hatására feltételezésünkből kiindulva reagálunk rá, és nem a valódi reakciójából indulunk ki. Rengeteg meglepetést tud okozni, ha a párterápián rákérdezünk, és kiderül, hogy egyáltalán nem az van a másikban, amit a partnere evidensnek gondolt. Sokszor saját félelmeinket látjuk bele a másikba, vagy már ismert helyzetek régebbi reakcióit vetítjük bele. Csakhogy minden helyzet különböző, és soha nem tudhatjuk, mi játszódik le a másik fejében. Ilyenkor mindig megkérdezzük a másik felet: „Igaz ez? Tényleg így érzed?”

A gondolatolvasás másik fajtája, amikor elvárjuk, hogy a partnerünknek „tudnia kellene”, hogy mire vágyunk, mi esne jól. Ez tévedés. Senki nem gondolatolvasó. A felnőtt együttélés és kommunikáció alapja az, hogy megfogalmazom a vágyaimat, belső világomat.

„Nem tudom”

Nem fogadjuk el a „nem tudom” választ. Pontosan azért vagyunk a terápián, hogy együtt gondolkodjunk, megfejtsük a helyzetet. Ha valaki előszeretettel válaszol így, annak több oka lehet: nem meri mondani, nem akarja mondani, vagy gyorsan akarja mondani, úgy érzi teljesítményelvárás van, és szorongása akadályozza a hozzáférést a válaszához. Mindegyik esetben igyekszünk segíteni abban, hogy a „nem tudom” mögötti valódi válasz kijöhessen.

2016\09\29 cs.v. komment

Biztonságérzet vagy szabadság?

én-részek belső konfliktusai

Nem kell pszichiátriai esetnek lennünk ahhoz, hogy több személyiségrészt fedezzünk fel magunkban: mindannyiunkban vannak különböző működésmódú én-részek, melyeknek megvannak a maguk szükségletei. Önmagában nincs gond azzal, hogy több én-részünk van, egészen addig, amíg jó összhangban élnek egymással. Érdemes kielégíteni mindegyiket és integrálni őket, hogy harmóniában tudjunk élni önmagunkkal, a kapcsolatainkban és a mindennapi életünkben. 

Azonban nagy belső feszültséget élünk meg, ha a részeink ellentmondásba keverednek egymással.

Sokszor az egyik részünk elnyomja a másikat. Például ha valaki keményen dolgozik, teljesít és meg akar felelni, elnyomja azt a részét, amelyik szeretne pihenni és semmit tenni. Vagy ha valaki 24 órában felelősségteljes komoly felnőttként viselkedik, akkor sosem elégül ki a felszabadult, játékos gyermeki része. Ilyenkor az elnyomott rész kerülőutakon keres kielégülést: pl. baleset vagy betegség kényszeríti pihenőre, vagy éppen alkohol hatására fellazul a kontroll, őrült és felelőtlen dolgokat kezd csinálni. Életutunkat végiggondolva könnyen nyomára bukkanhatunk, hogy mikor és miért kezdtük el elhanyagolni ezeket a részeinket. Szeressük és gondozzuk inkább őket, hogy ne kelljen váratlanul teret követelniük maguknak.

Párkapcsolatokban gyakori példa, hogy a kapcsolat fenntartása érdekében az egyik fél folyton alkalmazkodik, megfelel, segít, a másikra figyel, de nem fejezi ki és nem is elégíti ki saját másik részének azt a szükségletét, hogy önmaga legyen/szabad legyen/dühös legyen, stb. Ilyenkor azt érezzük, hogy nem vagyunk igazán önmagunk, mivel egy fontos részünket elhanyagoltuk. Az elnyomott/elhanyagolt részünk időzített bombaként bármikor berobbanhat: hirtelen megcsalásban, váratlan elköltözésben, vagy dührohamban, akár testi tünetek formájában nyer teret magának, ha nem próbáljuk meg integrálni személyiségünkbe és kapcsolati működésünkbe. 

Sokszor a részek ugyanakkora erővel lehetnek jelen egymás mellett, ezzel teljesen összezavarják a viselkedést. Kapcsolati problémák esetén például sokszor találkozunk azzal, hogy egy részünk vágyik a stabil tartós párkapcsolatra, de egy másik részünk szabadságot és függetlenséget akar, és mind a kettő ugyanazzal az intenzitással, tudatosan van jelen, ezért komoly belső küzdelmet, intrapszichés konfliktust élünk meg. Lehetséges, hogy a kapcsolatot igenlő részünk mellett van egy másik részünk, aki fél az elköteleződéstől vagy az intimitástól, aki védi magát a csalódástól és a veszteségtől, vagy egyszerűen csak nehezen vesz részt a tartós kapcsolatok megszokott mindennapjaiban, mert izgalmakra és kalandokra vágyik.

Gyötrő tud lenni a kérdés: mit válasszak? A szabadság, szerelem és kaland új lehetőségét vagy a tartós biztonságos kapcsolatot? Ez esetben a szabadságra vágyó részünk azzal a hiedelemmel kapcsolódik össze, hogy a párkapcsolat leköt, korlátoz, megfoszt a szabadságunktól, és a szabadság egyedül kapcsolaton kívül valósítható meg. Ugyanakkor másik részünk vágyik a kapcsolat pozitívumaira, melyek alapvető szükségleteket elégítenek ki: biztonság, intimitás és szeretetigény, figyelem, meghittség, otthonérzés – ezek miatt nehéz lemondani is róla. Bármelyik részünkre hallgatunk, a másik részünk hiányt él meg. Ha nagyon nagy az ambivalencia, akkor kialakulhat egy „se veled se nélküled” állapot, ahol ismétlődő szakítások és kibékülések kísérik a kapcsolatot. Vagy pedig a kapcsolaton belül maradunk, de szenvedünk, mert nem tudjuk, hogyan elégítsük ki kaland és szabadságvágyunkat.

dutch_magazine_1937.jpg

Hogyan oldhatjuk fel ezt a belső konfliktust, anélkül hogy szakítanánk?

  • Ne adjuk fel a számunkra fontos dolgokat a másik kedvéért, vagy akár vonjuk be őt is.
  • A saját életünket színesítsük olyan tevékenységekkel, emberekkel, amik/akik megadják a szabadság érzését.
  • Ne várjunk mindent a párunktól: nem biztos, hogy a kapcsolaton belül kell kielégítenünk kaland, izgalom és újdonságigényünket.
  • Töltsünk külön több időt, hogy újra és újra vonzónak és izgalmasnak lássuk párunkat, és ő is minket.
  • Nézzünk szembe vele, hogy ez a probléma minden későbbi kapcsolatunkban ugyanúgy el fog kísérni minket, ha most nem oldjuk meg.
  • Tegyük mérlegre az értékeinket: biztonságérzet vagy szabadság: nem biztos, hogy a kettő teljesen kizárja egymást.
2016\08\29 cs.v. komment

Erős vagyok, vagy erősnek látszom?

Alapérzelmek és helyettesítő érzelmek

Az alapérzelmek és helyettesítő érzelmek elmélete a tranzakcióanalízisben jó iránytűként szolgál ahhoz, hogy rendbe tegyük zavaros érzelmeinket. Az alapérzelmek minden emberben univerzális módon megjelennek. Tiszta, hiteles és autentikus érzelmekről van szó: öröm, bánat, harag és félelem. Minden szituációban létezik egy oda illő érzelmi reakció:

  • ha nem tudjuk megváltoztatni a múlt történéseit (veszteség), akkor bánat,
  • ha fenyeget valami a jövőben, akkor félelem,
  • ha jól esik valami, akkor öröm,
  • és ha a jelenben frusztráció ér, akkor düh.

Alapérzelmeink az eredeti szükségleteinket képviselik, tehát konstruktívak az adott helyzetben, sokszor azonban mégsem ezeket érezzük. De vajon miért?

Bizonyos érzelmeknek lehet, hogy nem volt elfogadott a kifejezése az eredeti családban, ezért - akár indirekt módon – letiltották, például nem reagáltak megfelelően, ha sírtunk. Ilyenkor elfojtjuk ezeket az őszinte érzelmi reakciókat, és más, oda nem illő érzelemmel helyettesítjük, melyre viszont a család megerősítően reagált, azaz engedélyt ad, hogy érezhessük. Ezeket nevezzük helyettesítő- vagy parazita érzelemnek.

A saját családunkban is megkereshetjük a letiltott érzelmeket, melyeket valószínűleg számunkra is nehéz lesz kifejezni: ha átgondoljuk, hogy egy családi ebéden milyen érzelmek megengedettek és melyek nem támogattak, akkor máris jó nyomon járunk. Gyermekkorunk elemzéséből kirajzolódhat, hogy milyen érzelmi reakciót jutalmazott az édesanyánk, és mire reagált elutasítással/meg nem értéssel/bagatellizálással.

Így előfordul, hogy veszteség esetén nem szomorúak, hanem dühösek leszünk, vagy félelem helyett elszomorodunk, vagy ha jól esik valami, akkor szorongunk és bűntudatunk lesz, a düh helyett pedig szégyent érzünk stb.

A helyettesítő érzelem lehet egy másik alapérzelem is, vagy: ha nem színtiszta alapérzelemmel találkozunk, mint akár a bűntudat, szorongás, tehetetlenség, zavar, önsajnálat, elkeseredés, sértődés, akkor biztos, hogy helyettesítő érzelemről van szó. Ezek a „téves” érzelmek sok energiát emésztenek fel, mert nem visznek közelebb az eredeti szükséglet kielégítéséhez, és a problémás helyzet feloldásához. Terápiában legfőbb célunk, hogy megfejtsük a mögöttes, valós érzelmeket, a hozzá kapcsolódó szükségleteket, és engedélyt adjunk az adekvát alapérzelem megélésére.

svarci.jpg

Legtöbb esetben a negatív érzelmek, a düh, félelem és a szomorúság letiltását találjuk, de az sem ritka, hogy örülni „nem szabad”. Lássunk néhány példát a helyettesítő érzelmek működésére: 

„Nem lehetek szomorú”

Egy pár férfi tagja nemrég vesztette el édesapját. Sokszor enervált, fáradt, vagy társaságban elidegenedettséget él meg. Családi együttlétek alatt a férfi édesanyja a menye érzelmi megnyilvánulására/sírására zavart mosollyal és témaeltereléssel reagál. Valószínűsíthető, hogy a szomorúság kifejezése le van tiltva a családban. Ezért éli meg párja nehezen a szomorúságot: elidegenedettsége vagy testi fáradtsága mögött a bánat elrejtett érzelmét találjuk, és a feldolgozatlan gyászt.

Szomorúság helyett düh

Gyakori csere, hogy a szomorúság helyett dühvel reagálunk. Ismerős párterápiás helyzetekből, hogy az egyik fél folyamatosan dühös: támad vagy védekezik, kiabál, heves és elárasztó. Mögötte sokszor a gyöngédség iránti szükségletet találjuk, annak a szomorúságát, hogy nem kapta/kapja meg a párjától, amire vágyik. Mégsem képes ezt bánatként megélni, hanem haragos lesz, így a párja sem képes vigasztalóan fellépni. Így kettejük helyzete háborús övezetté változik, pedig mennyivel egyszerűbb lenne kimondani: „Nagyon hiányzol, szomorú vagyok, hogy így eltávolodtunk egymástól.”

„Nem félek!”

Az előbbi történet akkor is lejátszódhat a párok között, ha az egyik fél nagyon fél a másik elvesztésétől. A félelem érzését azonban nem engedi közel magához, mert azt a gyengeség jelének hiszi. Így a veszteségtől való félelem helyett haragját adja ki folyamatosan, minden olyan megnyilvánulástól dühös lesz, amiből ő maga arra következtet, hogy a másik fél eltávolodik. Természetesen ez sokkal közelebb is viszi a valódi szakításhoz, azaz nem oldja meg a problémát. Elég lenne annyit mondani: „Nagyon félek, hogy elveszítelek.”

Tiltott düh

Másik gyakori csere, hogy düh helyett egyéb érzelem jelentkezik, mert a düh volt letiltva az eredeti családban. A düh társadalmi szinten sem elfogadott érzelem, így nagyon gyakori mindkét nemnél, hogy már gyerekkorban a szülők leblokkolják. Nem haragudhatunk a szüleinkre, nem haragudhatunk a tesónkra, nem lehetünk mérgesek, ha oviba kell menni. Pedig a düh nem egyenlő agresszív cselekedettel, hanem egy alapérzelem, aminek létjogosultsága van, és fontos elismernünk a jelenlétét. Sok kapcsolatban látjuk, hogy zavar és tehetetlenség, önvád, szégyen, stb. tud társulni ahhoz, ha a párunk rosszul bánik velünk, megbánt, megcsal, pedig az lenne az adekvát, ha dühösek lennénk. Ilyenkor jó felcímkézni a mögöttes érzelmet, engedélyt adni: „lehetsz dühös!”, és idővel erőre kap és megjelenik az érzelem.

2016\08\22 pjn komment

Miért maradunk benne romboló kapcsolatokban?

Kiüresít vagy gazdaggá tesz a szenvedélyed?

Van, hogy képtelenek vagyunk elszakadni valakitől, hiába rombolja az életünket / hagyott el minket / árult el / mérgez szeretni nem tudásával, szavaival, tetteivel. Valami hozzáköt.

A kötelék, ami a másikhoz köt, valahogy erősebb a racionalitásnál. Olyan a másik számunkra ilyenkor mint a drog: azt éljük meg, hogy nem tudjuk nem akarni. Hiába látjuk, hogy mit tesz velünk, hiába látjuk, hogy nem jó nekünk. Igazából mégsem látjuk. Tényleges függőség köt a másikhoz, mintha heroinhoz vagy a cigarettához kötődnék. Mintha szexfüggők, szerencsejáték függők lennénk.

maryellenmark_ralph_gibson_copy.jpg

A sok fájdalom ellenére, amit a másiktól elszenvedünk, mégis a vonzalmat érezzük erősebbnek. A sok negatív érzés paradox módon csak erősíti a köteléket. Ilyenkor sokszor tudattalan, betöltetlen gyerekkori szükségleteink állnak a háttérben. Például erős korrekciós vágyunk, ami arra irányul, hogy felnőttként korrigáljuk az abuzív vagy nem kielégítő gyerekkori szülői jelenlétet felnőtt párkapcsolatainkban. Ilyenkor az a vágy mozgat minket tudattalanul, hogy majd most megkapom, majd most elérem, hogy az, aki nem szeret, egyszer mégis szeretni fog.

Nem fog. Úgy legalábbis nem, ahogyan arra mi vágynánk.

A másik iránti kiirthatatlan szenvedélyünk („de hát szeretem”) ilyenkor ebből a vágyból táplálkozik. Érzelmünk nem arról informál tehát, hogy valóban érdemes újra és újra megpróbálni helyretenni a nyilvánvalóan romboló kapcsolatot. Hanem arról, hogy saját magunkban kell helyretenni valamit. De nem a minket romboló másik kerülőútján.

A másik ilyenkor csak ideális felület, akin kiélhetjük korrekciós vágyunkat, ami eleve kudarcra van ítélve. Ha meg is kapjuk a másikat, az érzésvilág, amiben találjuk magunkat éppen az lesz, amit korrigálni szeretnénk.

Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: kiüresít vagy gazdagabbá tesz-e szenvedélyünk? Mit ad nekünk a kapcsolat?

2016\08\15 pjn komment

Ha párunk súlyosan megbetegszik

Ha a pár egyik felénél komoly, akár gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizálnak, az súlyosan megterheli a párkapcsolatot és a másik felet is. Egy ilyen diagnózis megkapása mindig sokkolóan ér minket, még ha voltak is tünetek, a pszichének időre van szüksége, mire alkalmazkodni képes a megváltozott valósághoz: a betegség valóságához.

brandonkidwell5.JPG

Diagnózis

A diagnózis kétélű fegyver: egyrészt megkönnyebbülhetünk, mert végre értelmet kapnak az addig szorongással és értetlenséggel eltöltő tünetek, azonban a különféle betegségekhez kötödő társadalmi jelentések, netes félinformációk miatt sokszor még nagyobb ijedelmet vagy elsőre halálos ítéletet is jelenthet a számunka. Hiába tudunk meg egyre többet a rákról, SM-ről, a betegségeket körülvevő „mítoszok” továbbra is nagyon ijesztők.

Gyász

A betegség az egész család krízise: szembesülés a sérthetetlenség illuzórikus voltával. A kezdetektől hullámvasútszerű testi-lelki érzelmi reakciók jellemzők (a betegre és környezetére egyaránt), amelyek voltaképpen a gyász szakaszai: tagadás, harag, alkudozás, kilátástalanság, elfogadás. A család és a beteg gyásza ráadásul sokszor nincs szinkronban: van, hogy a beteg már az elfogadásnál tart, amíg párja még nem hajlandó szembenézni a betegséggel.

A kezdeti sokk után elindul a lelki alkalmazkodás göcsörtös útja, amelynek során számos kihívással szembesülünk: nehéz jól segíteni. A fájdalom és a betegség tapasztalata elszigetel, magányossá tesz, hiszen nem megosztható, nem átruházható: egyedül kell eltűrnöm és elszenvednem. A beteg ember testével kapcsolatban egyszerre éli meg a távolság, az idegenség és az odaláncoltság együttes tapasztalatát: úgy érzi, oda van bilincselve egy ellenséges testhez, amely az életére tör. Megszűnik az én mint hatóerő érzete: a betegek tehetetlennek érzik magukat a betegséggel szemben, úgy élik meg a betegséget, mint, ami a testükön keresztül elpusztítja őket.

Veszteség

Számos veszteséggel kell szembe nézni a betegnek az élet különböző területein:  a nyilvánvaló veszteségeken túl a betegség egzisztenciális veszteséget is jelent, amely együtt jár a megbecsültség, az önértékelés, a hatalom, a pozíció, a közösség elvesztésével és olyan pszichikus veszteségekkel, mint a remények, a bizalom, a jövőkép, az élettervek, az életcélok elvesztése. A veszteségek legnehezebbike pedig minden bizonnyal az átmeneti vagy tartós szelfvesztés, annak az egészséges énnek az elvesztése tehát, aki egykor voltam, amely átadta a helyét egy új szelfnek: „a beteg, aki vagyok és leszek”. Lényegi kérdés a megküzdés során, hogy a betegség az identitás centrumává vagy egy kezelhető, körülhatárolható elemévé válik.

Hogyan segíteni?

Az empátia és a sajnálat között nem könnyű megtalálni a helyes viszonyulást. A betegeknek sokszor a „hogy vagy” kérdés már az agyukra meg. Továbbá az egészséges partnernek sem könnyű a környezet sajnálkozásával vagy éppen a társadalmi stigmatizációval mit kezdeni. Fontos erősnek maradnunk, hogy erőt tudjunk adni partnerünknek, ahelyett, hogy kétségbeesnénk. Egyszerre kell támogatni társunkat, és valahogyan a saját negatív érzéseinkkel is küzdeni: elviselni a szorongást, megélni, de nem teljesen átadni magunkat a szomorúságnak.

További nehézség, hogy sokszor nincs racionális magyarázat a miértre. Hogy miért pont vele/velünk történt? Hogyan történhetett vagy miért nem mentünk el előbb szűrővizsgálatra? El kell fogadni, hogy nem kapunk olyan választ, ami racionálisan kielégíthetne minket. Érdemes valamifajta pozitív fatalizmussal a helyzethez állni: ha ezzel kell küzdenünk, akkor ezzel küzdünk.   Ez a hozzáállás vezet a tiltakozás, tagadás állapotából az elfogadáshoz, amikor el tudunk kezdeni szembenézni a helyzettel. A betegség ekkor kezd mumusból olyan kézzelfogható problémává válni, amivel már fel tudjuk venni a harcot. A betegség jó esetben olyan realitássá válik, amihez már lehet viszonyulni, lehet élni benne. Kimunkálódnak a partnernek való segítés gyakorlatai, megtanulunk együtt élni a betegség tudatával, annak ellenére. Ez sokszor személyiségfejlődéssel jár együtt: hiszen csak úgy lehet elviselni ezeket a terheket, ha végiggondoljuk az élethez és a halálhoz fűződő viszonyainkat, és egy új perspektívából tudunk az életre és annak értékeire tekinteni.

2016\07\21 pjn komment

Párunk tunyul, mi meg pörögnénk

a habitus különbségei a párkapcsolatban

„Menjünk már, nézzük meg, mozduljunk ki, csináljuk, szervezzünk programot!” – mondja a pár egyik tagja a másiknak hétvégén, esténként vagy a nyaraláson. Mire a másik a következőt gondolja vagy mondja: „lazuljunk, nem lustálkodhatnánk csak itthon, muszáj megnézni még azt a múzeumot, elmenni moziba stb, nem elég, ha csak sétálunk, vagy pihenünk?

couples-culturainquieta19.jpeg

Az ilyen habitusbeli különbségek könnyen vezetnek konfliktusokhoz egy kapcsolatban. Ha az egyik félnek nagyobb az információéhsége, mozgásigénye, vagy csak egyszerűen olyan karakter, aki állandóan be van sózva, le kell vezetnie az energiáját, akkor nagy feszültség keletkezhet benne, ha partnere nem akarja kipipálni egy nyaraláson a város összes múzeumát, látnivalóját és várromját, hanem csak andalogna a városban, vagy hűsölne a vízparton naphosszat. Hétvégén pedig inkább otthon nézne sorozatokat, amíg partnere legszívesebben a szombat-vasárnap 48 óráját betáblázná mindenféle programmal.

Az egyik fél azt érzi, hogy párja lusta, és iszonyatosan frusztrálja, hogy „nem történik semmi”, a másik pedig azt, hogy egy hajcsárral él együtt, aki „nem hagyja őt létezni”.

Szögezzük le, hogy mindkét hozzáállás jogos, tartsuk tiszteletben, hogy ki hogyan szeret kikapcsolódni, kinek mekkora ingeréhsége van. A jó hír az, hogy nem kell mindent együtt csinálnunk, érdemes ugyanakkor engedményeket tennünk egymásnak, azonban csak annyira, amennyire még jól esik. Ha ugyanis rábólintunk arra, hogy múzeum helyett csak otthon lazuljunk, közben azonban szétfeszít minket az ideg, és megmérgezzük az egész szombat délutánt az ingerültségünkkel, akkor inkább ne erőltessük a programharmonizációt. Az se jó, ha rábólintunk a múzeumra, de olyan fancsali képpel vonszoljuk magunkat végig rajta, mintha éppen fogorvoshoz rángatnának minket.

Nem kell mindent együtt csinálnia egy párnak sem hétvégén, sem a nyaraláson. Kimondottan jót tehet, ha néha pár órás szabadprogramot iktatunk be, amikor mindenki kedve szerint tölti az idejét, vagy csak a gondolataiba mélyed. Ne hagyjuk, hogy egy homályos ideálkép határozza meg, hogyan „kéne” egy nyaralásnak vagy a szabadidőnek kinéznie. Érezzünk rá, hogy nekünk mire van szükségünk, kommunikáljuk azt partnerünk felé, és igyekezzünk nem erőszakot téve magunkon úgy alakítani a programot, hogy mindkettőnk számára kellemes legyen.

2016\07\20 cs.v. komment

Ne akarj megváltoztatni!

tommy-ingberg.jpg
 

Miért ragaszkodik egy vitában valaki mindenáron az álláspontjához? Miért hajtogatja ugyanazt, miért nem válik nyitottá a másik megoldásaira? Sokszor látjuk, hogy a párok egymással ellentétes véleményeket, meggyőződéseket hangoztatnak, és látszólag semmilyen átjárás nincs a kettőjük véleménye között: nem hajlandók meghallani, nem hajlandók elgondolkodni a másik érveinek helyességén. A párok személyiségének találkozása hosszabb távon azt idézi elő, hogy egy-egy vonás/meggyőződés egyre szélsőségesebben akar megnyilvánulni, egyre jobban megerősödik, pontosan azért, mert nagyon nagy oppozícióval áll szemben. Ha az egyikük nagyon spórolós, akkor a másikuk (már-már szándékosan) gátlástalanul költ. Ha az egyikük ragaszkodik a pontossághoz, a másikuk (szinte törvényszerűen) mindig elkésik. Ha az egyikük kiáll az egészséges étrend mellett, a másikuk (csak azért is) egyre több kólát iszik és csipszet eszik. A polarizálódás előállhat lényeges párkapcsolati kérdésekben: az anyagiak, a háztartás, a gyereknevelés, a férfi-női szerepek terén. A folyamatnak sokszor az a meggyőződés lesz a vége, hogy „nagyon különbözünk”, „semmi közös nincs bennünk”.

Az alábbi pár az együtt töltött évek során azt a meggyőződést erősítette fel magában, hogy az egyikük felelősségteljes, de képtelen élvezni az életet, a másikuk viszont könnyelmű és hedonista, nincs felelősségtudata. Pedig tudjuk, hogy létezik felelősségtudat az élet élvezetével együtt is:

Béla spórolós, táblázatban vezeti bevételeit és kiadásait. Nóra könnyedebben költ, legalábbis nehezen tesz félre, szereti élvezni az életet. Kettejük számára gondot jelent egy nyári út megszervezése: Béla egyfolytában az anyagiakra hívja fel a figyelmet, az utazás vágyáról és örömeiről nem tesz említést, hanem számokat sorol: mi mennyibe kerülne. Nóra emiatt úgy érzi, hogy a nyaralás örömét veszi el tőle, és egyre inkább azt hajtogatja, hogy „a pénz nem számít, csak menjünk, valahogy megoldjuk!” Persze ebből óriási vita lesz, hogy Nóra „milyen felelőtlen” Béla pedig „mennyire merev és képtelen élvezni az életet”.

Miért nem hallják meg a másik érveit? Miért nem gondolkodnak el rajta?

A folyamat a következő: mivel azt érezhetik, hogy lesöprik a véleményüket, hülyének nézik őket, ezért harcosan védik saját álláspontjukat. Eközben identitásukat is védik, úgy érzik a másik „meg akarja őket változtatni”. Ez a fokozódó védelem végül egyre nagyobb szakadékot hoz létre, annak ellenére, hogy eredetileg még lett volna bennük nyitottság más vélemények megfontolására. Addigra már rengeteg esetet tartanak számon emlékezetükben, ami azt bizonyítja, hogy ezen a téren különbözően működnek. Ha jobban megvizsgáljuk, kikérdezzük őket, kiderül, hogy mindkettőjük érvelése jogos és elfogadható. Sőt sokszor az is előfordul, hogy nagyjából ugyanazt gondolják a felek, csak különbözőképpen fogalmazzák meg, ezért azt hiszik, hogy a másik „ellenük van”. Ha rákérdezünk, sokszor mindkettőjükről kiderül, hogy átgondolták és megfontolták a másik szempontjait is, de erről nem jeleznek vissza, annyira el vannak foglalva saját véleményük védelmével, és annyira elhivatottá váltak annak a szempontnak a képviseletére.

Hogyan lehetne másképp? DE helyett ÉS

Ha elismerjük és elfogadjuk a másik érveit, és KIEGÉSZÍTJÜK a sajátunkkal, akkor ez a polarizálódás enyhül. Ha a DE helyett az ÉS funkcióba kapcsolunk, könnyebben jutunk el egy közös, együttműködő döntéshozatalig. Kettőnk különbözősége nem egymással SZEMBEN, hanem egymás MELLETT áll, egymást kiegészíti. Ettől válik építővé és termékennyé egy kapcsolat. Ismerjük el és építsük be, ami a másikban megvan, és belőlünk hiányzik, ezzel lesz sokkal kerekebb a közös élet. 

Hogy hangzott volna egy-egy jó mondat? „Nagyra becsülöm az életszeretetedet, én magam is nagyon vágyom egy csodás közös nyaralásra, ÉS szeretném megfontolni azt is, hogy mennyi pénzünk van rá, megengedhetjük-e magunknak.” Vagy: „Nagyra becsülöm a megfontoltságodat, igazad van abban, hogy át kell gondolnunk az anyagi lehetőségeinket, ÉS szeretném, ha valahogy megoldanánk, hogy elmenjünk a nyaralásra.”

2016\07\03 cs.v. komment

Hogy ne ordibáljuk végig a vakációt?

Óhatatlanul előállnak a közös nyaralás során kemény helyzetek. Egy-egy idegen ország kultúrája, ismeretlen nyelve, a térképen való tájékozódás, az étlap érthetetlensége, a valuta kezelése, a szálláshely megtalálása - újabb és újabb próbatétel elé állítja a párokat, melyekkel egymás szeme láttára és együtt kell megbirkózniuk. Folyamatosan döntéseket kell hozniuk, és a nem megszokott élet bizonytalanságai sok frusztrációt okozhatnak. Ilyen módon semmiképpen sem marad rejtve a másik előtt, párunk hogyan kezeli a frusztrációt. Hosszú évekig tartó együttlét után a párok már kiválóan ismerik azt, hogy a másik hogyan reagál egy-egy nehéz és frusztráló helyzetre. De a friss kapcsolatokban még okozhat meglepetést a másik a nyaralás során.

i-keep-trying-to-photograph-my-girlfriend-but-she-wont-let-me-6_880.jpg

A frusztrációkezelést ezúttal Rosenzweig alapján csoportosítjuk, Szerinte a frusztrációra adott reakciók három nagyobb csoportra oszthatók:

  • van, aki nem bír túllépni a frusztráción, újra és újra, döbbenten idézi fel a történteket. Nem bírja túltenni magát azon, hogy akadály elé kerül. Ezzel természetesen nem segíti a helyzet megoldását, és csak fő a levében, heves érzelmi reakciója teljesen lebénítja. Feladja, visszavonulót fúj.
  • van, aki úgy reagál, hogy azonnal hibást keres: firtatja a felelősségeket, ki és mi miatt állt elő ez a frusztráló helyzet. Muszáj „bűnöst” találnia, és ítélkezésének kereszttüzében rendszerint maga a párja áll. De lehet egy külső harmadik személy is, a lényeg, hogy akkor áll helyre (lélektanilag) a világrend, ha van oka és felelőse az akadályozottságnak.
  • van, aki pedig a megoldásra törekszik. Bárki is volt a hibás, bármennyire is bénító a helyzet: az a lényeg, hogy keressünk megoldást.

Ezek mögött a reakciók mögött a frusztráció okozta feszültség kezelésének jellegzetes személyes reakciói állnak:

“Te vagy a hibás!”

Extrapunitív=kifelé büntető reakció. Jellemző rá a felelősségre vonás, számonkérés, követelő magatartás. Akadályozottságában az ilyen ember azonnal ítélkezésbe fog, hibást keres, azzal a biztos tudattal, hogy ő maga olyan, aki sosem hibázik. Általában magas mércéket állít saját maga és mások elé is. Nem nyugszik, amíg meg nem bünteti a frusztrációja vélt okozóját.

“Én vagyok a hibás…”

Intrapunitív=befelé büntető reakció. Akadályozott helyzetben inkább minden hibát magára vállal, magára veszi a felelősséget, szidja és bünteti magát. Jellemző módon folyton bocsánatot kér, azért is, ami nem rajta múlott. A feszültségét úgy próbálja elcsitítani, hogy alárendeli magát a másiknak.

“Senki sem hibás.”

Impunitív=nem büntető reakció. Először is megadja a másiknak a felmentést: senki sem felelős, nem érdemes hibásokat keresni, „ez van, és kész”. Másodszor, el tudja fogadni a helyzetet, képes belenyugodni és elhinni, hogy túl lehet jutni az akadályozottságon; „hiszen nyaralunk!”

Ezt még eggyel kiegészíthetjük:

“Az egész világ a hibás...” 

A szemét busztársaság, a sors, a bunkó taxis, az időjárás stb. a hibás. A düh itt is kifelé irányul, de ugyanolyan értelmetlen és romboló ezen puffogni, mint a másikat vagy magunkat hibáztatni.

Párkapcsolatokban előrevivő irány, ha a felek nem büntető (impunitív) módon reagálnak a feszült helyzetekre – hiszen a nyaralást (jó esetben) úgyis együtt csinálják végig. Fontos, hogy megértsük és elismerjük a másik indulatait, és ne bagatellizáljuk a probléma frusztráló erejét. A helyzet kiértékelése, saját érzések megosztása nagyon sokat segít és építi a párkapcsolati intimitást. Magát a frusztrációt is lehet kisebbíteni, jelentéktelenné tenni, ha egy nagyobb keretbe helyezzük, komolyabb kapcsolati válságokkal arányítjuk. Sokszor az is elég, ha az egyik fél képes megőrizni ítéletmentességét, esetleg humorral tudja oldani a helyzetet. Ha a másik fél reakciója nem is tetszik, őrizzük meg a jóindulat légkörét: a másik nem ellenség, csak frusztrált és szenved.

A puffogó félnek pedig azt ajánljuk, hogy legyen nyitott párja nyugtató szavaira, ne dobja oda magát indulata martalékául, függessze tekintetét “a világegyetem gyógyító közönyére”, azaz tekintsen magára egyfajta kozmikus perspektívából: mit számít az az egy órás késés, vagy egy túlsütött marhaszelet, ha a csillagközti térre gondolunk.

2016\06\27 pjn komment

Találkozgatás az ex-szel

megéri?

Sokaknál a szakítás nem egy azonnali és éles határhúzás, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Különféle formációkban lehet levezényelni a szakítás menetrendjét, illetve a periódust, ami egy fájdalmas szakítást követ vagy egy szakítást fájdalmasan követ. Ezekbe a variációkba beletartoznak a búcsúszexek, a hosszú beszélgetések a kapcsolat elemzésétől a vádaskodásig, a közös programok, csetelés, emailezés stb. Az is lehet, hogy a közös munkahely vagy baráti kör miatt össze-összefutunk exünkkel. A kapcsolattartás lehet szimmetrikus és aszimmetrikus, tehát elképzelhető, hogy egyik fél sem akar a másiktól semmit, de az is, hogy az egyik még titkon vagy nagyon is nyíltan bízik a kapcsolat folytatásában. Érdemes ugyanakkor önvizsgálatot tartani, hogy megállapítsuk, miért is találkozunk az exünkkel: tényleg csak azért, mert „ő szeretné”, vagy, mert „értékes ember”? Sokszor ezek önigazolások, és valójában minket húz valami még a másikhoz. 

tumblr_nmht55zrfw1qd3c2yo1_1280.jpg

(Joel Meyerowitz, Fort Lauderdale, Florida, 1978)

Persze úgy is lehet találkozgatni exünkkel, hogy már nem fűznek hozzá érzelmek, elmúlt a fájdalom és nem sajogtatnak minket a nosztalgia keserédes kínjai, azonban mi most arról az esetről szólunk, amikor úgy találkozunk volt szerelmünkkel, hogy lelkünkben még valamennyire élő a fájdalom (= szerelem?) emléke. Ez még azokban az esetekben is előfordulhat, ha akár már hónapok óta valaki mással van az ember. Kötődéseink ugyanis, még ha a szerelem ki is halt belőlünk, mélyen összehuzaloznak minket a múltunkkal, akár tudattalanul is. Sokaknak, hiába élnek már valaki mással, egy régi kapcsolat múltja sajátos-különös értelemben jelen idejű marad. A reflexek, a zsigeri szintű otthonosság, az arca rezdüléseinek ismerőssége ott marad velünk. Sejtjeink átitatódnak azzal az emberrel, akivel éveket töltöttünk.

 A véletlen vagy szándékos találkozások pedig elevenen tarthatják a múlthoz kötődő érzésvilágunkat, aminek hol fájdalmas, hol nosztalgikus karaktere domborodhat elő. Ezek a találkozások tehát azzal a veszéllyel járnak, hogy irreális nosztalgiát ébresztenek fel, kiemelik a kapcsolat emlékének szép momentumait és a hiány pecsétjét ütik rá. De lehet, hogy a sérelmek és a megbántottság bugyognak fel belőlünk. Akárhogy is, a múlthoz való kötöttség így könnyebben prolongálódik, izmosodik, ami – jó esetben csak időlegesen – eltávolíthat a jelentől, a jelenbeli kapcsolattól. 

Érdemes megfigyelni magunkat, hogy jót tesz-e nekünk találkozgatni exünkkel. Nem segítene-e inkább a távolság, ami hagyja elhalkulni bennünk a szirének énekét, hogy tovább hajózhassunk a jövő irányába a nosztalgia hamis múltja helyett?

Előfordul azonban, hogy exünkkel való véletlen találkozás, bár kínos feszengés, semmiségekről való small talk vagy akár az odaszurkálás formáját ölti, végeredményben mégis az elengedéshez segít. Lehúzza ugyanis a találkozásról szőtt felkavaró vagy vágyott fantáziákat a valóságba: konszolidálja, megszelídíti. Megtapasztaljuk, hogy múltunk szerelme már csak egy másik ember, akivel össze lehet futni, majd tovább tudunk menni –  végső soron semmi végzetes nem történt. 

2016\06\02 pjn komment

Hol húzzuk meg a határt a kapcsolat körül?

 „Az anyósom folyton átjön hozzánk”, „amikor a kisfiunk megszületett, a feleségem és az anyja teljesen kizártak”, „a feleségem testvére folyton itt lóg nálunk”. Sokszor merülnek fel ilyesfajta problémák a párok életében. Ami a pár egyik tagjának természetes, a másik mintha süket lenne rá: „de hát az anyám, lehet véleménye, nem?”, „de hát ők a családom, a barátaim...”.

o-motherinlaw-facebook.jpg

Elmélyülő konfliktusok forrása lehet, ha tartósan nem születik egyezség a tekintetben, hogy egy pár hol húzza meg maga körül a határokat, tehát azt a láthatatlan demarkációs vonalat, ami szimbolikusan és a mindennapokban védi őket a külvilágtól. Védi az intimitásukat, a magánéletüket. Ez a határ sok mindent szabályoz: ki mindenki lehet jelen az életünkben, ki szólhat bele döntéseinkbe, vitáinkba, kinek a véleményét vesszük számításba, ki kinek az oldalára áll. Kettesben vagy barátokkal akarjuk eltölteni a péntek estét, a vasárnapi családi ebéd azt jelenti-e, hogy csak mi ketten, plusz a gyerekek, vagy a nagyszülőknél. Válaszolunk-e anyánk, barátaink „belemászós” kérdéseire, ha tudjuk, hogy párunk valószínűleg nem örülne. Mit jelent „mi”-ben gondolkodni.

Az egyik fél számára rendszerint sokkal kijjebb van ez a határ, vagy átjárhatóbb: „persze, lógjanak itt a haverok, persze, költözzenek anyámék a szomszédba”. A másik fél számára azonban a határok éppen arra szolgálnának, hogy gőzerővel védjék az ő intim szövetségüket, fizikailag és érzelmileg.

A határokra való igény, azok átjárhatósága szólhat a kapcsolatról, az elköteleződés mértékéről, de arról is, hogy valaki mennyire nőtt fel. Lehet, hogy valaki még nem vált le a szüleiről, és akár erősebb lojalitást érez irántuk, mint a párja iránt. Sokszor azonban számos hozott dolog, gyerekkori, kapcsolati tapasztalat sűrűsödik össze benne, ezért nem is reflektálunk rá, mert természetes: „de hát mi mindent megbeszélünk otthon, de hát nálunk mindig ott lógtak a szüleim barátai”. Lehet azonban, hogy a partner családjában a családot védő, vagy / és a családtagok körüli határ is átjárhatatlanabb volt, így ő már gyerekkorában inkább az izolációhoz, a szűkebb kapcsolati élethez szokott hozzá.

Beszélgessünk ezekről párunkkal, és keressük a kompromisszumot! 

2016\05\08 pjn komment

Ha nem hagyjuk felnőni párunkat

Sose nő fel

 „Nem számíthatok rád / Mindent nekem kell megszervezni / Semmit nem bízhatok rád / Mindig takarítanom kell utánad / Mindenről, mindig nekem kell gondoskodnom”- panaszkodik sokszor a pár egyik tagja. Mire a másik rendszerint ilyesféléket mond: „Soha sem hagyod, hogy megcsináljam / Mindig kijavítod, ha már megcsináltam / Mindig elégedetlen vagy azzal, ahogyan én csinálom / Miért nem próbálsz meg bízni bennem? / Miért nem csinálhatnám egyszer én?”

Mi történik ilyenkor? Ebben a nagyon gyakori forgatókönyvben a szerepek úgy vannak leosztva, hogy látszólag hiába két felnőtt ember házasságát látjuk, ahol akár már gyerkőcök is vannak, valójában egyikük rendszerint szigorú szülői énjét, másikuk pedig ledorongolt gyermeki énjét éli meg újra és újra a kapcsolatban.

surreal-illustrations-poland-igor-morski-20-570de2e4320fb_880.jpg

A szülőként leleledző fél azt éli meg, hogy eggyel több gyereke van, valójában a párja helyett is, mindent neki, egyedül kell a hátán vinni. Tipikus problémája a kapcsolattal, hogy a másikat nem érzi társának, felelőtlennek érzi, azt éli meg, hogy semmit nem bízhat rá, csak ő tudja elég jól megcsinálni, bármiről legyen is szó. Kontrollfüggése odáig terjedhet, hogy újratereget, újramos, újrabeágyaz párja után. Mondanunk sem kell, hogy ez elég motivációromboló.

A másik oldal pedig azt éli meg, hogy hiába szeretne felnőtt funkciókat ellátni a kapcsolatban, párja nem enged át neki felelősségi köröket, mire ő észbe kap, már minden el van intézve, ő csak a letolást kapta, hogy már megint helyette kellett megoldást találni mindenre. Ő pedig ebbe könnyen beleszokhat, belekényelmesedhet, és evidensen talál rá a panaszkodás bevett mintáira: mindent megcsinál helyettem!

Mi a megoldás? Bár a „szülői” partner azt éli meg, hogy a másik alkalmatlan, „plusz egy gyerekem” van, valójában részben éppen ő az, aki benne tartja gyerekszerepében, azzal, hogy dönt, intézkedik, mos stb. helyette. Lehet, hogy a másik tényleg nem túl jó (egyelőre) ezekben a gyakorlati dolgokban, de ha nem kezdi el próbálgatni, a helyzet nem is lesz jobb. A szülői partnernek ilyenkor valószínűleg kontrollátadási nehézségei vannak. A „gyermeki” partner pedig hozott és a kapcsolatban ráaggatott szerepe miatt előre kódoltan azt éli meg, hogy párjának kell a kontrollt, felelősséget átadni, és passzívan arra vár, hogy ez megtörténjen, valaki adjon a kezébe egy kis hatalmat. Ahelyett, hogy aktívan kezébe venné azt, proaktívan, „a saját szakállára” elvégezné a házimunkát, megszervezné a péntek esti programot.

Ne vegyük evidensnek szerepeinket, alakítsuk aktívan, és bízzunk partnerünkben!

2016\04\25 cs.v. komment

Miért marad valaki szeretői státuszban?

prolongált kapcsolatok elköteleződés nélkül

Sokan annak ellenére sem akarnak párkapcsolatot, hogy akár évekig szeretőként összejárnak valakivel, beleragadnak egy-egy viszonyba, ami ugyanakkor számukra elsősorban a testiségre épül. Ez nem jelenti, hogy nem alakul ki érzelmi kapcsolat is akár kettőjük között, azonban ez mégsem egyenlő azzal, hogy valódi, kölcsönös és felvállalt párkapcsolatot akarjon valaki.

Általában az egyedüllét oldása, a lelki támogatás vágya, az intimitás és elfogadás igénye tartja fenn ezeket a viszonyokat, ezek azonban – úgy tűnik – nem feltétlenül elegendők egy párkapcsolathoz. Ezek az emberek előre látni vélik, hogy mint párkapcsolat, ez a viszony különböző okokból nem működne: mert „nincsenek egy hullámhosszon”, vagy valójában „nem erre vágynak”, a másik „személyisége (vagy abban valami) nem szimpatikus, riasztó vagy visszás”. Így a helyzet nem jut el a felvállalásig.

Ezek a prolongált, nem felvállalt kapcsolatok mindkét félre rombolóan hatnak. Az egyik oldalon azért, mert miközben fenntartják, nem tudnak valós kapcsolatot létrehozni, és meghasonlottságban élnek, hiszen igazán nem ezt akarják. A helyzet ambivalens volta erős negatív érzelmeket gerjeszt, és saját magunkkal szemben is bűntudatot ébreszt. Egymás és önmaguk megbecsültsége csökken, azonban sem benne lenni igazán, sem kilépni nem tudnak a felek. A kiszolgáltatottabb fél hajlamos hitegeti magát, reménykedni a kapcsolat fejlődésében. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, hogy a másik „majd megváltozik”, hogy „csak lassabb a tempója”, hogy „biztos kötődési problémái vannak”. E közben folyamatosan megéli, hogy a másik nem elérhető érzelmileg, szeretetlenségben él, ami mély sérülést tud okozni.

irving_penn_jean_patchett_telefonal_ny_1949.jpg

(foto: Irving Penn: Jean Pachett telefonal, NY, 1949)

Speciális esete ennek a történetnek, ha valamelyik fél házas, és nem is tervezi, hogy elhagyja a családját. Ez némileg legitimálja ugyan a hiányt és visszautasítottságot, érzelmileg azonban talán még inkább rombolóan hat önbecsülésünkre és személyiségünk egészére: sosem érezhetjük magunkat a „legfontosabbnak”, az „első számúnak”.

Annak, hogy valaki fenntartja szeretői státuszát, természetesen pozitív indokai is lehetnek: ha erős és megkérdőjelezhetetlen szerelmet érzünk, akkor nem engedjük el a másikat. A remény, hogy majd elválik, sokszor valóban beigazolódik: sokan hagyják el családjukat egy új és jobb kapcsolat reményében, és sokszor sikeresek is ezek az új házasságok, (sokszor azonban nem). Csakhogy előre nem lehet tudni: töretlen bizalom szükséges hozzá, hogy kibírjuk egy ilyen „ridegtartásos” kapcsolati felállásban, ami érzelmeink folyamatos megkérdőjelezésével jár: „szeretem-e ennyire?” vagy „büszkébbnek kellene lennem és lelépni?”.

Sokan azzal az alapélménnyel érkeznek bele ebbe a helyzetbe, hogy nem találtak más, megfelelő partnert, egyszerűen senki sem volt elég jó számukra, egyedül Ő, aki már foglalt. Újabb kérdésként merül fel, hogy ez valóban a realitást tükrözi-e, vagy arról van-e inkább szó, hogy valahogy az illető maga intézte úgy az életét – talán tudattalanul – hogy olyasvalakit választott, aki éppen ebbe a szerepbe teszi őt bele.

Ugyanis előfordul, hogy a saját elköteleződéssel kapcsolatos problémáink nem engedik, hogy teljes értékű és egyenrangú párkapcsolatokat alakítsunk ki. Könnyebbnek és biztonságosabbnak érezzük, ha soha nem kerül sor az együttélésre, vagy a jövő tervezésére.

Sokszor pedig a szeretők éppen olyan életvitelt folytatnak, amelybe szinte csak ez az egyetlen kapcsolódási forma fér bele: gyermekük van, vagy rengeteget dolgoznak – számukra bőven kielégítő a heti egy alkalom. Az ünnepek azonban mégis képesek megterhelni ezeket a viszonyokat, hiszen akkor válik kézzelfoghatóvá, hogy a számunkra legfontosabb személlyel nem tölthetjük együtt az ünnepek intimitását.

Önbecsülésük, önmaguk értékelése sokszor eleve sérült ezeknek az embereknek, el sem hiszik, el sem tudják képzelni, hogy jár nekik a jobb, több, hogy lehetnének ők is az első helyen valaki más életében. A házas fél pedig választásával nagyszerűen ráérez erre, és fenntartja a viszonyt, mivel számára kényelmes, ideális: több lábon áll, és sokféle szükséglete kielégül a két kapcsolaton keresztül.

Az eredeti családból hozott téves hiedelmek bevésődései is meg tudják határozni a szeretői lét vállalását: megbújhat mögötte a „második vagyok” élménye a családban vagy a testvérsorban, illetve annak a szintén gyermekkorból hozott élménye, hogy „engem nem lehet csak úgy szeretni”, „nem érdemlem meg”, „ügyeskednem kell”, „áldozatokat kell vállalnom”, másképp nem jár nekem, hogy szeressenek.