TÁRSAM

Két párkapcsolati tanácsadó blogja

2016\10\22 cs.v. komment

Majd én megoldom helyetted!

"káros" felelősségvállalás párunk helyett

 Párkapcsolatokban természetes módon kialakul a „mi” tudat. Az énhatárok átjárhatóbbá válnak, egymásra hangolódunk, hatunk egymásra, hangulatunkat és érzéseinket megérzi a másik is. Természetes, hogy minket is bánt, ha a párunk szomorú, ránk is hat, ha ideges, és fel tudunk vidulni, ha vidám. Ebből a természetes jelenségből azonban adódhatnak problémák is, ha nem jól kezeljük a bejövő érzelmi impulzusokat, illetve ha a saját érzelem- és gondolatvilágunkat, vagy viselkedési reakciónkat akarjuk a másikra erőltetni, holott ő még nem tart ott. Hiszen hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ő egy másik ember. Nézzük meg néhány „káros” formáját annak, amikor a másikkal való egységben észrevétlenül a felelősséget is át akarjuk vállalni.

hajszarit.jpg

„Közös ügy”

Számos olyan élethelyzet van, amely óhatatlanul a pár mindkét tagját érinti, mert a közös életüket befolyásolja. Ilyen a munkanélküliség, egyikük betegsége, a származási családban lévő konfliktusok vagy gyász, anyagi gondok, stb. Ezek bár közös ügyek, hiszen a pár mindkét tagjára hatással vannak, mégis jobb meghagyni a felelősséget anak, akit személyesebben érint a dolog. Fontos a bizalom megajánlása a másiknak, elhinni, hogy számára is éppen olyan fontos a helyzet rendezése, és a maga módján mindent megtesz érte. Lehet, hogy más a ritmusa, más megoldási stratégiákat használ, más elképzelései vannak. Nem tesz jót, és nem is érünk el vele semmit, maximum ellenállást vagy bezárkózást, ha a saját megoldást akarjuk a másikra erőltetni.

„Én jobban tudom, mire van szükséged!”

Találkozunk olyan párokkal, ahol az egyikük időről időre elkezdi a másikat noszogatni, számon kérni amiatt, ahogyan az életét intézi: „Sportolnod kellene! Néztél ma már állást? Végezz el még egy sulit! Kezdj el fogyókúrázni!” stb. Ezzel olyan felelősséget vállal magára, ami nem az övé.

Valójában párja helyett gondolkodik, párja helyett „akar”. Általában azonban nem ér célba az üzenet, sőt inkább negatív hatása van: a másik kiskorúsítva érezheti magát, ellenállhat, fellázadhat, dacolhat. Részben éppen azért nem tudja megélni az ügyét saját felelősségének, mert a másik a noszogatásával átveszi ezt tőle. Ezzel a noszogatással tartja benne a passzivitásban. Persze van, aki számára bizonyos egyéni feladatok és terhek átvállalása kényelmes is lehet, azonban hosszútávon függőség kialakulásához is vezethet. 

„Értsd meg, hogy féltelek!”

Bizonyos esetekben a túlzott aggodalom a másik iránt azt váltja ki, hogy folyamatosan ellenőrzi, hogy „mit, mikor, hol, kivel” csinál: rendszeres telefonos kontaktust igényel, elvárja, hogy párja időre hazaérkezzen, elé megy a sötétben, bár mindezt nem kéri tőle senki – a partner sokszor inkább tehernek érzi.

Ez a viselkedés valójában az egyén saját problémájából, bizonytalanságából, vagy egyedülléttől való félelméből ered, és nem a másik szükségleteihez igazodik. Természetesen érdemes létrehozni valamilyen egyezményt a távollétet és elérhetőséget illetően, hogy elkerüljük a felesleges szorongást. A túlzott kontroll azonban fojtogató lehet, ismét kiváltja a gyermeki reakciókat és az ellenállást, akár a menekülés érzését is.

„Nehogy megfertőzz engem is!”

Megtörténhet, hogy bizonyos egyéni pszichés problémák tüneteit valaki kiterjeszti a párjára is: ilyen tipikusan a kényszeresség, fóbiák, szorongások, hipochondriás jellegű gondolatok, amelyek miatt némelyek párjuk életébe is bevezetnek szabályokat és tiltásokat. Például azért mert valaki szorong a fertőzésektől, nem engedi a párját találkozni barátaival, vagy akár étteremben vacsorázni. Közlekedési vagy szociális fóbiák miatt nem tudnak együtt utazni, nyaralni, társaságba menni.

A tünetek kiterjesztése óriási terhet rak a másik félre: nagyon korlátozónak élheti meg, saját meggyőződés nélkül, mégis sokszor a konfliktus elkerülése érdekében teljesíti a kérést. Ezzel azonban fenntartja és támogatja is a tüneteket, elismeri azok létjogosultságát. A tünet tudatosítása nagyon fontos, és annak belátása, hogy nem elvárható a másiktól, hogy az ő tünetéhez alkalmazkodjon: az ezzel való megküzdés ugyanis ő egyéni feladata.

„Biztos miattam van!”

Képesek vagyunk magunkat okolni párunk hangulatai miatt: „Biztos elrontottam valamit, rosszat mondtam! Már nem szeret…” Saját magukban keressük a hibát és magunkra vesszük a felelősséget a másik lelki állapota miatt. Bűntudatunk lesz, jóvá akarjuk tenni, amit nem is mi okoztunk. Hiedelmek gyártása helyett jobb, ha rákérdezünk, mi van párunkban. Fontos belátni, hogy nem csak rólunk vagy a párkapcsolatról lehet szó, más problémák is adódhatnak.

„Titkol valamit?”

Azért mert párunk nem számol be minden apró érzelmi rezdüléséről, még nem jelenti azt, hogy elutasít minket. Rosszkedve mögött sokszor ő maga sem tudja mi áll, és nem is az okok feltárására vágyik, hanem támogató jelenlétre, talán csendre. Saját szorongásaink miatt sokszor nem vagyunk képesek beérni ennyi magyarázattal: azt éljük meg, hogy párunk nem osztja meg velünk a gondjait, nem őszinte velünk. Ezek azonban mind hiedelmek és feltételezések, melyet a hallgatás óhatatlanul kivált a másikból. Természetesen az a legjobb, ha rákérdezünk, mi a baj. Ha nincs válasz, hagyjuk, hogy ő megoldja, hiszen könnyen lehet, hogy az egész róla szól – és nem rólunk.

„Majd én segítek!”

Ha párunk rosszkedvű, sokszor mi magunk akarunk tenni azért, hogy jobb kedve legyen. Segíteni akarunk, meg akarjuk változtatni a hangulatát.  Magunkra vesszük ennek a terhét, de egyáltalán nem biztos, hogy tudunk hatni rá. Hagyjuk meg neki a változtatás felelősségét: legyen az ő dolga hogy mit kezd a rosszkedvével.

2016\10\04 cs.v. komment

kommunikációs torzítások párok között

Amikor a párterápián próbáljuk feltárni a párkapcsolati konfliktusokat, a pároknak sokszor még a megfogalmazás sem megy könnyen. Ahogyan a problémáinkat megfogalmazzuk, sokat ronthatnak a helyzeten, akár mélyebbre áshatják a problémát, mint amilyen az magától lenne. Tanácsadóként sokszor az a feladatunk, hogy pontosítsuk, konkrétabb üzenetekké formáljuk, „lefordítsuk”, ami a párokban zajlik.

oleg_dou.jpg

Vegyük sorra néhány példa segítségével, milyen tipikus kommunikációs torzítások jelenhetnek meg a párok között.

Általánosítás: „mindig, mindenki, senki, soha”

Tipikus jelenség, hogy egy-egy egyedi helyzetből kiindulva, a párok indokolatlanul általánosítani kezdenek. „Soha nem viszed le a szemetet, mindig én mosogatok, folyton elmész a barátaiddal” stb. E tendencia mögött általában már régóta felhalmozott és ki nem mondott sérelmek találhatók, melyek tisztázásához ilyen esetekben konkrét példákat kérünk, visszakérdezünk: „Tényleg soha?”, és ellenpéldákat is gyűjtünk. Azaz valóságvizsgálatot folytatunk, amelynek során bizony megdőlhetnek az általánosítások. Ehhez még csak pszichológus sem kell, egyedül is gyümölcsöző lehet felülbírálnunk mindigeinket és soháinkat.

Hiányzó vagy általános alany: „az emberek, mások, többen”

Vannak, akik előszeretettel használnak általános alanyt ahhoz, hogy megfogalmazzák véleményüket, érzéseiket. „Az ember ilyenkor kiborul.” „Mindenki ideges lenne ettől.” Az által hogy nem azonosítja be a konkrét személyt – azaz önmagát -, távolítás történik, így könnyebben ki tudja/meri fejezni érzelmeit. Ebből arra is következtethetünk, hogy akik így fogalmaznak, nehezen férnek hozzá érzéseikhez, és nehezen fejezik ki azokat, sokszor azért, mert a másik előtt nem szeretnének gyengeséget mutatni.

A „másokra” való hivatkozás mögött legtöbbször csupán egy-egy emberrel kapcsolatos tapasztalat áll, illetve a saját véleménye igazolásának/nyomatékosításának vágya. „Mindenki így gondolná” „Másoknak sem tetszik.”

Tanácsadóként megkérjük a párokat hogy „az ember” helyett használjanak egyes szám első személyt, és mindig konkretizálják, hogy kinek a véleményére utalnak. 

Hibás ok-okozat: „felidegesít, kiborít”

Könnyen kapcsoljuk össze saját érzelmi állapotunkat azzal, hogy a másik hogyan viselkedik. Néha azonban ez az oksági viszony indokolatlan. Hiányzik a köztes láncszem: hogyan éri el a másik azt, hogy idegesek/ irritáltak/ türelmetlenek legyünk? Konkrétan mi az, ami annyira érzékenyen hat ránk, hogy kiborulunk tőle? Egyáltalán nem biztos, hogy más is kiborulna ugyanettől, vagy egy másik lelki állapotban ugyanígy felidegesednénk. Ilyenkor tehát azt tisztázzuk, hogy mi az a tényező, amire érzékenyek vagyunk, igyekszünk megtalálni mi bennünk az a „piros gomb” amit a másik ilyenkor nyomogat. Ha egyáltalán tényleg ő nyomogatja, és nem a mi feszültségi szintünk van éppen az egekben...

Ködösítés, nem kézzelfogható dolgok: „újra összhangba kerülni, megőrizni a szabadságomat”

Vannak, akik szeretnek nem tényekben és konkrétumokban gondolkodni, elvont gondolkodásúak, miközben próbálják a konkrétság látszatát kelteni. Csakhogy homályos értelmű vagy elvont megfogalmazásaikkal nehéz mit kezdeni, hiszen mindenki mást ért alatta. Érdemes konkretizálni: „Mit értesz összhangon? Miből éreznéd, hogy szabad vagy?” Ugyanide tartoznak a bizonytalan főnevek: „stressz, boldogság” és a bizonytalan igék is: „szivat, drámázik”, melyekkel szintén az a probléma, hogy nem világosak, mindenkinek más jelentést hordoznak, ezért tisztázásra szorulnak. A bizonytalan igék sokszor megszívják magukat érzelmi-indulati tartalommal, és nem a realitást tükrözik, hanem a szó használójának a torzított érzékelését: ő látja csak szivatásnak/drámázásnak”, ami éppen történik. Ha például minden esetben „drámázásnak” minősítjük, amikor párunk valami miatt feszült, azzal jelentéktelenítjük, lenézzük, negatívnak láttatjuk a reakcióját, miközben lehet, hogy éppen jogos az aggodalma. Ráadásul magára hagyjuk az aggodalmával, ami távolságot idéz elő a felek között.

Kényszerítő segédigék: „muszáj, kell, nem lehet”

Aki ilyen segédigéket használ, valójában nem igazán tette magáévá a cselekedetének szándékát és annak felelősségét sem. Mindaddig, míg egy változtatás „muszáj vagy kell” alakját ölti, addig nem belülről fakad, ezért a szóhasználatot javítjuk: „szeretném, akarom, vagy fogom”.

Gondolatolvasás: „hülyének néz, valószínűleg mérges lett, megsértődött”

Ilyenkor azt képzeljük, hogy tudjuk, mit érez vagy gondol a másik, ennek hatására feltételezésünkből kiindulva reagálunk rá, és nem a valódi reakciójából indulunk ki. Rengeteg meglepetést tud okozni, ha a párterápián rákérdezünk, és kiderül, hogy egyáltalán nem az van a másikban, amit a partnere evidensnek gondolt. Sokszor saját félelmeinket látjuk bele a másikba, vagy már ismert helyzetek régebbi reakcióit vetítjük bele. Csakhogy minden helyzet különböző, és soha nem tudhatjuk, mi játszódik le a másik fejében. Ilyenkor mindig megkérdezzük a másik felet: „Igaz ez? Tényleg így érzed?”

A gondolatolvasás másik fajtája, amikor elvárjuk, hogy a partnerünknek „tudnia kellene”, hogy mire vágyunk, mi esne jól. Ez tévedés. Senki nem gondolatolvasó. A felnőtt együttélés és kommunikáció alapja az, hogy megfogalmazom a vágyaimat, belső világomat.

„Nem tudom”

Nem fogadjuk el a „nem tudom” választ. Pontosan azért vagyunk a terápián, hogy együtt gondolkodjunk, megfejtsük a helyzetet. Ha valaki előszeretettel válaszol így, annak több oka lehet: nem meri mondani, nem akarja mondani, vagy gyorsan akarja mondani, úgy érzi teljesítményelvárás van, és szorongása akadályozza a hozzáférést a válaszához. Mindegyik esetben igyekszünk segíteni abban, hogy a „nem tudom” mögötti valódi válasz kijöhessen.

2016\09\29 cs.v. komment

Biztonságérzet vagy szabadság?

én-részek belső konfliktusai

Nem kell pszichiátriai esetnek lennünk ahhoz, hogy több személyiségrészt fedezzünk fel magunkban: mindannyiunkban vannak különböző működésmódú én-részek, melyeknek megvannak a maguk szükségletei. Önmagában nincs gond azzal, hogy több én-részünk van, egészen addig, amíg jó összhangban élnek egymással. Érdemes kielégíteni mindegyiket és integrálni őket, hogy harmóniában tudjunk élni önmagunkkal, a kapcsolatainkban és a mindennapi életünkben. 

Azonban nagy belső feszültséget élünk meg, ha a részeink ellentmondásba keverednek egymással.

Sokszor az egyik részünk elnyomja a másikat. Például ha valaki keményen dolgozik, teljesít és meg akar felelni, elnyomja azt a részét, amelyik szeretne pihenni és semmit tenni. Vagy ha valaki 24 órában felelősségteljes komoly felnőttként viselkedik, akkor sosem elégül ki a felszabadult, játékos gyermeki része. Ilyenkor az elnyomott rész kerülőutakon keres kielégülést: pl. baleset vagy betegség kényszeríti pihenőre, vagy éppen alkohol hatására fellazul a kontroll, őrült és felelőtlen dolgokat kezd csinálni. Életutunkat végiggondolva könnyen nyomára bukkanhatunk, hogy mikor és miért kezdtük el elhanyagolni ezeket a részeinket. Szeressük és gondozzuk inkább őket, hogy ne kelljen váratlanul teret követelniük maguknak.

Párkapcsolatokban gyakori példa, hogy a kapcsolat fenntartása érdekében az egyik fél folyton alkalmazkodik, megfelel, segít, a másikra figyel, de nem fejezi ki és nem is elégíti ki saját másik részének azt a szükségletét, hogy önmaga legyen/szabad legyen/dühös legyen, stb. Ilyenkor azt érezzük, hogy nem vagyunk igazán önmagunk, mivel egy fontos részünket elhanyagoltuk. Az elnyomott/elhanyagolt részünk időzített bombaként bármikor berobbanhat: hirtelen megcsalásban, váratlan elköltözésben, vagy dührohamban, akár testi tünetek formájában nyer teret magának, ha nem próbáljuk meg integrálni személyiségünkbe és kapcsolati működésünkbe. 

Sokszor a részek ugyanakkora erővel lehetnek jelen egymás mellett, ezzel teljesen összezavarják a viselkedést. Kapcsolati problémák esetén például sokszor találkozunk azzal, hogy egy részünk vágyik a stabil tartós párkapcsolatra, de egy másik részünk szabadságot és függetlenséget akar, és mind a kettő ugyanazzal az intenzitással, tudatosan van jelen, ezért komoly belső küzdelmet, intrapszichés konfliktust élünk meg. Lehetséges, hogy a kapcsolatot igenlő részünk mellett van egy másik részünk, aki fél az elköteleződéstől vagy az intimitástól, aki védi magát a csalódástól és a veszteségtől, vagy egyszerűen csak nehezen vesz részt a tartós kapcsolatok megszokott mindennapjaiban, mert izgalmakra és kalandokra vágyik.

Gyötrő tud lenni a kérdés: mit válasszak? A szabadság, szerelem és kaland új lehetőségét vagy a tartós biztonságos kapcsolatot? Ez esetben a szabadságra vágyó részünk azzal a hiedelemmel kapcsolódik össze, hogy a párkapcsolat leköt, korlátoz, megfoszt a szabadságunktól, és a szabadság egyedül kapcsolaton kívül valósítható meg. Ugyanakkor másik részünk vágyik a kapcsolat pozitívumaira, melyek alapvető szükségleteket elégítenek ki: biztonság, intimitás és szeretetigény, figyelem, meghittség, otthonérzés – ezek miatt nehéz lemondani is róla. Bármelyik részünkre hallgatunk, a másik részünk hiányt él meg. Ha nagyon nagy az ambivalencia, akkor kialakulhat egy „se veled se nélküled” állapot, ahol ismétlődő szakítások és kibékülések kísérik a kapcsolatot. Vagy pedig a kapcsolaton belül maradunk, de szenvedünk, mert nem tudjuk, hogyan elégítsük ki kaland és szabadságvágyunkat.

dutch_magazine_1937.jpg

Hogyan oldhatjuk fel ezt a belső konfliktust, anélkül hogy szakítanánk?

  • Ne adjuk fel a számunkra fontos dolgokat a másik kedvéért, vagy akár vonjuk be őt is.
  • A saját életünket színesítsük olyan tevékenységekkel, emberekkel, amik/akik megadják a szabadság érzését.
  • Ne várjunk mindent a párunktól: nem biztos, hogy a kapcsolaton belül kell kielégítenünk kaland, izgalom és újdonságigényünket.
  • Töltsünk külön több időt, hogy újra és újra vonzónak és izgalmasnak lássuk párunkat, és ő is minket.
  • Nézzünk szembe vele, hogy ez a probléma minden későbbi kapcsolatunkban ugyanúgy el fog kísérni minket, ha most nem oldjuk meg.
  • Tegyük mérlegre az értékeinket: biztonságérzet vagy szabadság: nem biztos, hogy a kettő teljesen kizárja egymást.
2016\08\29 cs.v. komment

Erős vagyok, vagy erősnek látszom?

Alapérzelmek és helyettesítő érzelmek

Az alapérzelmek és helyettesítő érzelmek elmélete a tranzakcióanalízisben jó iránytűként szolgál ahhoz, hogy rendbe tegyük zavaros érzelmeinket. Az alapérzelmek minden emberben univerzális módon megjelennek. Tiszta, hiteles és autentikus érzelmekről van szó: öröm, bánat, harag és félelem. Minden szituációban létezik egy oda illő érzelmi reakció:

  • ha nem tudjuk megváltoztatni a múlt történéseit (veszteség), akkor bánat,
  • ha fenyeget valami a jövőben, akkor félelem,
  • ha jól esik valami, akkor öröm,
  • és ha a jelenben frusztráció ér, akkor düh.

Alapérzelmeink az eredeti szükségleteinket képviselik, tehát konstruktívak az adott helyzetben, sokszor azonban mégsem ezeket érezzük. De vajon miért?

Bizonyos érzelmeknek lehet, hogy nem volt elfogadott a kifejezése az eredeti családban, ezért - akár indirekt módon – letiltották, például nem reagáltak megfelelően, ha sírtunk. Ilyenkor elfojtjuk ezeket az őszinte érzelmi reakciókat, és más, oda nem illő érzelemmel helyettesítjük, melyre viszont a család megerősítően reagált, azaz engedélyt ad, hogy érezhessük. Ezeket nevezzük helyettesítő- vagy parazita érzelemnek.

A saját családunkban is megkereshetjük a letiltott érzelmeket, melyeket valószínűleg számunkra is nehéz lesz kifejezni: ha átgondoljuk, hogy egy családi ebéden milyen érzelmek megengedettek és melyek nem támogattak, akkor máris jó nyomon járunk. Gyermekkorunk elemzéséből kirajzolódhat, hogy milyen érzelmi reakciót jutalmazott az édesanyánk, és mire reagált elutasítással/meg nem értéssel/bagatellizálással.

Így előfordul, hogy veszteség esetén nem szomorúak, hanem dühösek leszünk, vagy félelem helyett elszomorodunk, vagy ha jól esik valami, akkor szorongunk és bűntudatunk lesz, a düh helyett pedig szégyent érzünk stb.

A helyettesítő érzelem lehet egy másik alapérzelem is, vagy: ha nem színtiszta alapérzelemmel találkozunk, mint akár a bűntudat, szorongás, tehetetlenség, zavar, önsajnálat, elkeseredés, sértődés, akkor biztos, hogy helyettesítő érzelemről van szó. Ezek a „téves” érzelmek sok energiát emésztenek fel, mert nem visznek közelebb az eredeti szükséglet kielégítéséhez, és a problémás helyzet feloldásához. Terápiában legfőbb célunk, hogy megfejtsük a mögöttes, valós érzelmeket, a hozzá kapcsolódó szükségleteket, és engedélyt adjunk az adekvát alapérzelem megélésére.

svarci.jpg

Legtöbb esetben a negatív érzelmek, a düh, félelem és a szomorúság letiltását találjuk, de az sem ritka, hogy örülni „nem szabad”. Lássunk néhány példát a helyettesítő érzelmek működésére: 

„Nem lehetek szomorú”

Egy pár férfi tagja nemrég vesztette el édesapját. Sokszor enervált, fáradt, vagy társaságban elidegenedettséget él meg. Családi együttlétek alatt a férfi édesanyja a menye érzelmi megnyilvánulására/sírására zavart mosollyal és témaeltereléssel reagál. Valószínűsíthető, hogy a szomorúság kifejezése le van tiltva a családban. Ezért éli meg párja nehezen a szomorúságot: elidegenedettsége vagy testi fáradtsága mögött a bánat elrejtett érzelmét találjuk, és a feldolgozatlan gyászt.

Szomorúság helyett düh

Gyakori csere, hogy a szomorúság helyett dühvel reagálunk. Ismerős párterápiás helyzetekből, hogy az egyik fél folyamatosan dühös: támad vagy védekezik, kiabál, heves és elárasztó. Mögötte sokszor a gyöngédség iránti szükségletet találjuk, annak a szomorúságát, hogy nem kapta/kapja meg a párjától, amire vágyik. Mégsem képes ezt bánatként megélni, hanem haragos lesz, így a párja sem képes vigasztalóan fellépni. Így kettejük helyzete háborús övezetté változik, pedig mennyivel egyszerűbb lenne kimondani: „Nagyon hiányzol, szomorú vagyok, hogy így eltávolodtunk egymástól.”

„Nem félek!”

Az előbbi történet akkor is lejátszódhat a párok között, ha az egyik fél nagyon fél a másik elvesztésétől. A félelem érzését azonban nem engedi közel magához, mert azt a gyengeség jelének hiszi. Így a veszteségtől való félelem helyett haragját adja ki folyamatosan, minden olyan megnyilvánulástól dühös lesz, amiből ő maga arra következtet, hogy a másik fél eltávolodik. Természetesen ez sokkal közelebb is viszi a valódi szakításhoz, azaz nem oldja meg a problémát. Elég lenne annyit mondani: „Nagyon félek, hogy elveszítelek.”

Tiltott düh

Másik gyakori csere, hogy düh helyett egyéb érzelem jelentkezik, mert a düh volt letiltva az eredeti családban. A düh társadalmi szinten sem elfogadott érzelem, így nagyon gyakori mindkét nemnél, hogy már gyerekkorban a szülők leblokkolják. Nem haragudhatunk a szüleinkre, nem haragudhatunk a tesónkra, nem lehetünk mérgesek, ha oviba kell menni. Pedig a düh nem egyenlő agresszív cselekedettel, hanem egy alapérzelem, aminek létjogosultsága van, és fontos elismernünk a jelenlétét. Sok kapcsolatban látjuk, hogy zavar és tehetetlenség, önvád, szégyen, stb. tud társulni ahhoz, ha a párunk rosszul bánik velünk, megbánt, megcsal, pedig az lenne az adekvát, ha dühösek lennénk. Ilyenkor jó felcímkézni a mögöttes érzelmet, engedélyt adni: „lehetsz dühös!”, és idővel erőre kap és megjelenik az érzelem.

2016\08\22 pjn komment

Miért maradunk benne romboló kapcsolatokban?

Kiüresít vagy gazdaggá tesz a szenvedélyed?

Van, hogy képtelenek vagyunk elszakadni valakitől, hiába rombolja az életünket / hagyott el minket / árult el / mérgez szeretni nem tudásával, szavaival, tetteivel. Valami hozzáköt.

A kötelék, ami a másikhoz köt, valahogy erősebb a racionalitásnál. Olyan a másik számunkra ilyenkor mint a drog: azt éljük meg, hogy nem tudjuk nem akarni. Hiába látjuk, hogy mit tesz velünk, hiába látjuk, hogy nem jó nekünk. Igazából mégsem látjuk. Tényleges függőség köt a másikhoz, mintha heroinhoz vagy a cigarettához kötődnék. Mintha szexfüggők, szerencsejáték függők lennénk.

maryellenmark_ralph_gibson_copy.jpg

A sok fájdalom ellenére, amit a másiktól elszenvedünk, mégis a vonzalmat érezzük erősebbnek. A sok negatív érzés paradox módon csak erősíti a köteléket. Ilyenkor sokszor tudattalan, betöltetlen gyerekkori szükségleteink állnak a háttérben. Például erős korrekciós vágyunk, ami arra irányul, hogy felnőttként korrigáljuk az abuzív vagy nem kielégítő gyerekkori szülői jelenlétet felnőtt párkapcsolatainkban. Ilyenkor az a vágy mozgat minket tudattalanul, hogy majd most megkapom, majd most elérem, hogy az, aki nem szeret, egyszer mégis szeretni fog.

Nem fog. Úgy legalábbis nem, ahogyan arra mi vágynánk.

A másik iránti kiirthatatlan szenvedélyünk („de hát szeretem”) ilyenkor ebből a vágyból táplálkozik. Érzelmünk nem arról informál tehát, hogy valóban érdemes újra és újra megpróbálni helyretenni a nyilvánvalóan romboló kapcsolatot. Hanem arról, hogy saját magunkban kell helyretenni valamit. De nem a minket romboló másik kerülőútján.

A másik ilyenkor csak ideális felület, akin kiélhetjük korrekciós vágyunkat, ami eleve kudarcra van ítélve. Ha meg is kapjuk a másikat, az érzésvilág, amiben találjuk magunkat éppen az lesz, amit korrigálni szeretnénk.

Tegyük fel tehát magunknak a kérdést: kiüresít vagy gazdagabbá tesz-e szenvedélyünk? Mit ad nekünk a kapcsolat?

2016\08\15 pjn komment

Ha párunk súlyosan megbetegszik

Ha a pár egyik felénél komoly, akár gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizálnak, az súlyosan megterheli a párkapcsolatot és a másik felet is. Egy ilyen diagnózis megkapása mindig sokkolóan ér minket, még ha voltak is tünetek, a pszichének időre van szüksége, mire alkalmazkodni képes a megváltozott valósághoz: a betegség valóságához.

brandonkidwell5.JPG

Diagnózis

A diagnózis kétélű fegyver: egyrészt megkönnyebbülhetünk, mert végre értelmet kapnak az addig szorongással és értetlenséggel eltöltő tünetek, azonban a különféle betegségekhez kötödő társadalmi jelentések, netes félinformációk miatt sokszor még nagyobb ijedelmet vagy elsőre halálos ítéletet is jelenthet a számunka. Hiába tudunk meg egyre többet a rákról, SM-ről, a betegségeket körülvevő „mítoszok” továbbra is nagyon ijesztők.

Gyász

A betegség az egész család krízise: szembesülés a sérthetetlenség illuzórikus voltával. A kezdetektől hullámvasútszerű testi-lelki érzelmi reakciók jellemzők (a betegre és környezetére egyaránt), amelyek voltaképpen a gyász szakaszai: tagadás, harag, alkudozás, kilátástalanság, elfogadás. A család és a beteg gyásza ráadásul sokszor nincs szinkronban: van, hogy a beteg már az elfogadásnál tart, amíg párja még nem hajlandó szembenézni a betegséggel.

A kezdeti sokk után elindul a lelki alkalmazkodás göcsörtös útja, amelynek során számos kihívással szembesülünk: nehéz jól segíteni. A fájdalom és a betegség tapasztalata elszigetel, magányossá tesz, hiszen nem megosztható, nem átruházható: egyedül kell eltűrnöm és elszenvednem. A beteg ember testével kapcsolatban egyszerre éli meg a távolság, az idegenség és az odaláncoltság együttes tapasztalatát: úgy érzi, oda van bilincselve egy ellenséges testhez, amely az életére tör. Megszűnik az én mint hatóerő érzete: a betegek tehetetlennek érzik magukat a betegséggel szemben, úgy élik meg a betegséget, mint, ami a testükön keresztül elpusztítja őket.

Veszteség

Számos veszteséggel kell szembe nézni a betegnek az élet különböző területein:  a nyilvánvaló veszteségeken túl a betegség egzisztenciális veszteséget is jelent, amely együtt jár a megbecsültség, az önértékelés, a hatalom, a pozíció, a közösség elvesztésével és olyan pszichikus veszteségekkel, mint a remények, a bizalom, a jövőkép, az élettervek, az életcélok elvesztése. A veszteségek legnehezebbike pedig minden bizonnyal az átmeneti vagy tartós szelfvesztés, annak az egészséges énnek az elvesztése tehát, aki egykor voltam, amely átadta a helyét egy új szelfnek: „a beteg, aki vagyok és leszek”. Lényegi kérdés a megküzdés során, hogy a betegség az identitás centrumává vagy egy kezelhető, körülhatárolható elemévé válik.

Hogyan segíteni?

Az empátia és a sajnálat között nem könnyű megtalálni a helyes viszonyulást. A betegeknek sokszor a „hogy vagy” kérdés már az agyukra meg. Továbbá az egészséges partnernek sem könnyű a környezet sajnálkozásával vagy éppen a társadalmi stigmatizációval mit kezdeni. Fontos erősnek maradnunk, hogy erőt tudjunk adni partnerünknek, ahelyett, hogy kétségbeesnénk. Egyszerre kell támogatni társunkat, és valahogyan a saját negatív érzéseinkkel is küzdeni: elviselni a szorongást, megélni, de nem teljesen átadni magunkat a szomorúságnak.

További nehézség, hogy sokszor nincs racionális magyarázat a miértre. Hogy miért pont vele/velünk történt? Hogyan történhetett vagy miért nem mentünk el előbb szűrővizsgálatra? El kell fogadni, hogy nem kapunk olyan választ, ami racionálisan kielégíthetne minket. Érdemes valamifajta pozitív fatalizmussal a helyzethez állni: ha ezzel kell küzdenünk, akkor ezzel küzdünk.   Ez a hozzáállás vezet a tiltakozás, tagadás állapotából az elfogadáshoz, amikor el tudunk kezdeni szembenézni a helyzettel. A betegség ekkor kezd mumusból olyan kézzelfogható problémává válni, amivel már fel tudjuk venni a harcot. A betegség jó esetben olyan realitássá válik, amihez már lehet viszonyulni, lehet élni benne. Kimunkálódnak a partnernek való segítés gyakorlatai, megtanulunk együtt élni a betegség tudatával, annak ellenére. Ez sokszor személyiségfejlődéssel jár együtt: hiszen csak úgy lehet elviselni ezeket a terheket, ha végiggondoljuk az élethez és a halálhoz fűződő viszonyainkat, és egy új perspektívából tudunk az életre és annak értékeire tekinteni.

2016\07\23 pjn komment

A magányigény megélése a kapcsolaton belül

Kell-e egy kapcsolatban folyamatosan kapcsolódni, érzelmeket táplálni párunk iránt? Mi a megoldás, ha a feleknek eltérő kapcsolódási-, illetve magányigényük van? Ha valaki több egyedüllétre, csendre, saját magával töltött időre vágyik mint a másik? 

picturing_hopper_3.jpg

Sok kapcsolatban a pár két tagja különbözik a tekintetben, hogy mennyire szoros kapcsolódást igényelnek: gondolataik megosztását, érzelmi visszajelzést, ölelést, gesztusokat, telefon/csetkapcsolatot, együtt töltött időt. Abban is különbség adódhat, hogy együttléteik során mennyire legyenek ténylegesen együtt: kommunikációban, testi közelségben, tekintetekkel. Vannak, akik szeretik a folyamatos/gyakoribb kommunikációt, mert akkor érzik, hogy kapcsolódnak a másikhoz.

Ez úgy is megjelenhet, hogy ha nem is folyamatosan, de automatikusabban kihangosítják a belső monológjukat, mindenfélét megosztanak partnerükkel: hogy éppen mit gondolnak, terveznek, kimennek pisilni, kit kell felhívniuk. (Ez persze a szocializáció során is kialakulhat, ha például a családunk megosztós, hangosan gondolkodós, mindent megvitatós, vagy inkább egymás életébe, személyes terébe jobban belemászós volt, szemben egy izoláltabb, a tagjait magányosabban hagyó családszerkezettel).

Sokszor ez a túlcsorduló kommunikáció azonban a másik félnek, ha annak nincs ilyen igénye, sok, idegesítő. Ő ritkábban oszt meg, hangosítja ki a belső gondolatait, és ahhoz, hogy érezze a kapcsolatot, nem igényli, hogy állandó kommunikáció legyen párjával. Benne is zajlik a folyamatos belső gondolatfolyam, de megtartja magának a dilemmát, hogy melyik pulcsit válassza, vagy még hány emailt kell megválaszolnia. Ettől még ő is igényli a másik jelenlétét, ezzel párhuzamosan ugyanakkor azt is igényelné, hogy a másik jelenlétében megtehesse, hogy visszavonul belső világába: ne kelljen abba a másikat folyton beavatnia és a másikéról tájékozódnia.

Ez a különbség sokszor konfliktust szül. Vegyünk egy tipikus helyzetet! Egy hosszú, munkával töltött nap, vagy mozgalmas hétvége után a felek hazaérkeznek. Az a fél, aki jobban elvan magában, anélkül, hogy egy szót is szólna, bekapcsolja a tévét, vagy beül a kádba – így pihen, regenerálódik, élvezi, hogy nem kell senkihez sem szólnia, magában, a gondolataival akar lenni, anélkül, hogy fizikailag egyedül akarna lenni. Eközben a kapcsolódást jobban igénylő társának nincsen igénye a befelé fordulásra, ő azonnal reflektálna a nap történéseire, elmondaná, hogy milyen teendői vannak még este, vagy szorosabb testi kontaktusra vágyna, és ezt tartaná természetesnek párja részétől is. 

Ennek az lehet az eredménye, hogy amíg a nagyobb magányigénnyel bíró fél csendben hajózna gondolatai tengerén, párja azon puffog, hogy nem szólnak hozzá, elutasítva érzi magát, nem szeretve. Számára az is elég lehetne, hogy párja legalább annyit mond: „bekapcsolom egy kicsit a tévét”, „beülök a kádba, nagyon jól esne egy fürdő”. Számára ez a gesztus, az ilyen jellegű kommunikációs aktusok a kapcsolódást jelentik. A kisebb kapcsolódási igénnyel bíró fél azonban ilyenkor éppen arra vágyik, hogy kicsit magában lehessen. Így azzal, hogy szó nélkül, „mintha egyedül lenne” tevékenykedik a lakásban, megvalósítja az egyedüllétet, előzetes egyeztetés nélkül kizárja partnerét. Párja pedig minél ingerületebben/ követelőzőbben/ sértődéssel reagál erre, ő annál inkább polarizálódhat, és annál inkább (akár tudattalanul, elutasító viselkedése felerősödésével) igényli magányát, saját terét. 

Mi a megoldás? A megoldás mindent megbeszélni. Az autonómabb fél fontos, hogy elsőként a maga számára is elismerje-megengedje, hogy ő így tud kapcsolódni, úgy, hogy néha „kikapcsolódik”. Azonban az is fontos, hogy legyen tekintettel társára, és kommunikálja felé érzelmi szükségleteit: „most egy kicsit szívesen időznék a gondolataimmal/ nincs erőm beszélgetni/ jól esne egy kis csendben lét” – akár együtt is ki lehet dolgozni olyan mondatokat, egyezményes jeleket, hogy ne bántódjon meg a másik, ha éppen ezt kérjük tőle.

Ér ugyanis azt kérni a másiktól, hogy átmenetileg ne legyen kommunikáció, vagy hadd legyünk egyedül. Az erősebben kapcsolódó félnek pedig tiszteletben kell tartania, hogy párja máshogy működik mint ő, más igényei vannak. Ehhez fontos azonban tudatosítani, hogy attól, hogy partnere így működik, még szereti őt. A partner magányigénye nem a kapcsolat elutasítását jelenti, hanem személyes szükséglete, ami attól, hogy nekünk nincs ilyen, vagy kevésbé erős, még jogos.

2016\07\21 pjn komment

Aktív vs. passzív

a habitus különbségei a párkapcsolatban

„Menjünk már, nézzük meg, mozduljunk ki, csináljuk, szervezzünk programot!” – mondja a pár egyik tagja a másiknak hétvégén, esténként vagy a nyaraláson. Mire a másik a következőt gondolja vagy mondja: „lazuljunk, nem lustálkodhatnánk csak itthon, muszáj megnézni még azt a múzeumot, elmenni moziba stb, nem elég, ha csak sétálunk, vagy pihenünk?

2bfcd341850163_560709a82cead.jpg

Az ilyen habitusbeli különbségek könnyen vezetnek konfliktusokhoz egy kapcsolatban. Ha az egyik félnek nagyobb az információéhsége, mozgásigénye, vagy csak egyszerűen olyan karakter, aki állandóan be van sózva, le kell vezetnie az energiáját, akkor nagy feszültség keletkezhet benne, ha partnere nem akarja kipipálni egy nyaraláson a város összes múzeumát, látnivalóját és várromját, hanem csak andalogna a városban, vagy hűsölne a vízparton naphosszat. Hétvégén pedig inkább otthon nézne sorozatokat, amíg partnere legszívesebben a szombat-vasárnap 48 óráját betáblázná mindenféle programmal.

Az egyik fél azt érzi, hogy párja lusta, és iszonyatosan frusztrálja, hogy „nem történik semmi”, a másik pedig azt, hogy egy hajcsárral él együtt, aki „nem hagyja őt létezni”.

Szögezzük le, hogy mindkét hozzáállás jogos, tartsuk tiszteletben, hogy ki hogyan szeret kikapcsolódni, kinek mekkora ingeréhsége van. A jó hír az, hogy nem kell mindent együtt csinálnunk, érdemes ugyanakkor engedményeket tennünk egymásnak, azonban csak annyira, amennyire még jól esik. Ha ugyanis rábólintunk arra, hogy múzeum helyett csak otthon lazuljunk, közben azonban szétfeszít minket az ideg, és megmérgezzük az egész szombat délutánt az ingerültségünkkel, akkor inkább ne erőltessük a programharmonizációt. Az se jó, ha rábólintunk a múzeumra, de olyan fancsali képpel vonszoljuk magunkat végig rajta, mintha éppen fogorvoshoz rángatnának minket.

Nem kell mindent együtt csinálnia egy párnak sem hétvégén, sem a nyaraláson. Kimondottan jót tehet, ha néha pár órás szabadprogramot iktatunk be, amikor mindenki kedve szerint tölti az idejét, vagy csak a gondolataiba mélyed. Ne hagyjuk, hogy egy homályos ideálkép határozza meg, hogyan „kéne” egy nyaralásnak vagy a szabadidőnek kinéznie. Érezzünk rá, hogy nekünk mire van szükségünk, kommunikáljuk azt partnerünk felé, és igyekezzünk nem erőszakot téve magunkon úgy alakítani a programot, hogy mindkettőnk számára kellemes legyen.

2016\07\20 cs.v. komment

Csak azért sem!

polarizálódás a párkapcsolatokban

huzavona_blog.jpg 

Miért ragaszkodik egy vitában valaki mindenáron az álláspontjához? Miért hajtogatja ugyanazt, miért nem válik nyitottá a másik megoldásaira? Sokszor látjuk, hogy a párok egymással ellentétes véleményeket, meggyőződéseket hangoztatnak, és látszólag semmilyen átjárás nincs a kettőjük véleménye között: nem hajlandók meghallani, nem hajlandók elgondolkodni a másik érveinek helyességén. A párok személyiségének találkozása hosszabb távon azt idézi elő, hogy egy-egy vonás/meggyőződés egyre szélsőségesebben akar megnyilvánulni, egyre jobban megerősödik, pontosan azért, mert nagyon nagy oppozícióval áll szemben. Ha az egyikük nagyon spórolós, akkor a másikuk (már-már szándékosan) gátlástalanul költ. Ha az egyikük ragaszkodik a pontossághoz, a másikuk (szinte törvényszerűen) mindig elkésik. Ha az egyikük kiáll az egészséges étrend mellett, a másikuk (csak azért is) egyre több kólát iszik és csipszet eszik. A polarizálódás előállhat lényeges párkapcsolati kérdésekben: az anyagiak, a háztartás, a gyereknevelés, a férfi-női szerepek terén. A folyamatnak sokszor az a meggyőződés lesz a vége, hogy „nagyon különbözünk”, „semmi közös nincs bennünk”.

Az alábbi pár az együtt töltött évek során azt a meggyőződést erősítette fel magában, hogy az egyikük felelősségteljes, de képtelen élvezni az életet, a másikuk viszont könnyelmű és hedonista, nincs felelősségtudata. Pedig tudjuk, hogy létezik felelősségtudat az élet élvezetével együtt is:

Béla spórolós, táblázatban vezeti bevételeit és kiadásait. Nóra könnyedebben költ, legalábbis nehezen tesz félre, szereti élvezni az életet. Kettejük számára gondot jelent egy nyári út megszervezése: Béla egyfolytában az anyagiakra hívja fel a figyelmet, az utazás vágyáról és örömeiről nem tesz említést, hanem számokat sorol: mi mennyibe kerülne. Nóra emiatt úgy érzi, hogy a nyaralás örömét veszi el tőle, és egyre inkább azt hajtogatja, hogy „a pénz nem számít, csak menjünk, valahogy megoldjuk!” Persze ebből óriási vita lesz, hogy Nóra „milyen felelőtlen” Béla pedig „mennyire merev és képtelen élvezni az életet”.

Miért nem hallják meg a másik érveit? Miért nem gondolkodnak el rajta?

A folyamat a következő: mivel azt érezhetik, hogy lesöprik a véleményüket, hülyének nézik őket, ezért harcosan védik saját álláspontjukat. Eközben identitásukat is védik, úgy érzik a másik „meg akarja őket változtatni”. Ez a fokozódó védelem végül egyre nagyobb szakadékot hoz létre, annak ellenére, hogy eredetileg még lett volna bennük nyitottság más vélemények megfontolására. Addigra már rengeteg esetet tartanak számon emlékezetükben, ami azt bizonyítja, hogy ezen a téren különbözően működnek. Ha jobban megvizsgáljuk, kikérdezzük őket, kiderül, hogy mindkettőjük érvelése jogos és elfogadható. Sőt sokszor az is előfordul, hogy nagyjából ugyanazt gondolják a felek, csak különbözőképpen fogalmazzák meg, ezért azt hiszik, hogy a másik „ellenük van”. Ha rákérdezünk, sokszor mindkettőjükről kiderül, hogy átgondolták és megfontolták a másik szempontjait is, de erről nem jeleznek vissza, annyira el vannak foglalva saját véleményük védelmével, és annyira elhivatottá váltak annak a szempontnak a képviseletére.

Hogyan lehetne másképp? DE helyett ÉS

Ha elismerjük és elfogadjuk a másik érveit, és KIEGÉSZÍTJÜK a sajátunkkal, akkor ez a polarizálódás enyhül. Ha a DE helyett az ÉS funkcióba kapcsolunk, könnyebben jutunk el egy közös, együttműködő döntéshozatalig. Kettőnk különbözősége nem egymással SZEMBEN, hanem egymás MELLETT áll, egymást kiegészíti. Ettől válik építővé és termékennyé egy kapcsolat. Ismerjük el és építsük be, ami a másikban megvan, és belőlünk hiányzik, ezzel lesz sokkal kerekebb a közös élet. 

Hogy hangzott volna egy-egy jó mondat? „Nagyra becsülöm az életszeretetedet, én magam is nagyon vágyom egy csodás közös nyaralásra, ÉS szeretném megfontolni azt is, hogy mennyi pénzünk van rá, megengedhetjük-e magunknak.” Vagy: „Nagyra becsülöm a megfontoltságodat, igazad van abban, hogy át kell gondolnunk az anyagi lehetőségeinket, ÉS szeretném, ha valahogy megoldanánk, hogy elmenjünk a nyaralásra.”

2016\07\03 cs.v. komment

Nyaralás párban – hogyan kezeljük a frusztrációkat?

Óhatatlanul előállnak a közös nyaralás során kemény helyzetek. Egy-egy idegen ország kultúrája, ismeretlen nyelve, a térképen való tájékozódás, az étlap érthetetlensége, a valuta kezelése, a szálláshely megtalálása - újabb és újabb próbatétel elé állítja a párokat, melyekkel egymás szeme láttára és együtt kell megbirkózniuk. Folyamatosan döntéseket kell hozniuk, és a nem megszokott élet bizonytalanságai sok frusztrációt okozhatnak. Ilyen módon semmiképpen sem marad rejtve a másik előtt, párunk hogyan kezeli a frusztrációt. Hosszú évekig tartó együttlét után a párok már kiválóan ismerik azt, hogy a másik hogyan reagál egy-egy nehéz és frusztráló helyzetre. De a friss kapcsolatokban még okozhat meglepetést a másik a nyaralás során.

vonat_nyaralas.jpg

A frusztrációkezelést ezúttal Rosenzweig 1945-ös leírása alapján csoportosítjuk. Szerinte a frusztrációra adott reakciók három nagyobb csoportra oszthatók:

  • van, aki nem bír túllépni a frusztráción, újra és újra, döbbenten idézi fel a történteket. Nem bírja túltenni magát azon, hogy akadály elé kerül. Ezzel természetesen nem segíti a helyzet megoldását, és csak fő a levében, heves érzelmi reakciója teljesen lebénítja. Feladja, visszavonulót fúj.
  • van, aki úgy reagál, hogy azonnal hibást keres: firtatja a felelősségeket, ki és mi miatt állt elő ez a frusztráló helyzet. Muszáj „bűnöst” találnia, és ítélkezésének kereszttüzében rendszerint maga a párja áll. De lehet egy külső harmadik személy is, a lényeg, hogy akkor áll helyre (lélektanilag) a világrend, ha van oka és felelőse az akadályozottságnak.
  • van, aki pedig a megoldásra törekszik. Bárki is volt a hibás, bármennyire is bénító a helyzet: az a lényeg, hogy keressünk megoldást.

Ezek mögött a reakciók mögött a frusztráció okozta feszültség kezelésének jellegzetes személyes reakciói állnak:

“Te vagy a hibás!”

Extrapunitív=kifelé büntető reakció. Jellemző rá a felelősségre vonás, számonkérés, követelő magatartás. Akadályozottságában az ilyen ember azonnal ítélkezésbe fog, hibást keres, azzal a biztos tudattal, hogy ő maga olyan, aki sosem hibázik. Általában magas mércéket állít saját maga és mások elé is. Nem nyugszik, amíg meg nem bünteti a frusztrációja vélt okozóját.

“Én vagyok a hibás…”

Intrapunitív=befelé büntető reakció. Akadályozott helyzetben inkább minden hibát magára vállal, magára veszi a felelősséget, szidja és bünteti magát. Jellemző módon folyton bocsánatot kér, azért is, ami nem rajta múlott. A feszültségét úgy próbálja elcsitítani, hogy alárendeli magát a másiknak.

“Senki sem hibás.”

Impunitív=nem büntető reakció. Először is megadja a másiknak a felmentést: senki sem felelős, nem érdemes hibásokat keresni, „ez van, és kész”. Másodszor, el tudja fogadni a helyzetet, képes belenyugodni és elhinni, hogy túl lehet jutni az akadályozottságon; „hiszen nyaralunk!”

Ezt még eggyel kiegészíthetjük:

“Az egész világ a hibás...” 

A szemét busztársaság, a sors, a bunkó taxis, az időjárás stb. a hibás. A düh itt is kifelé irányul, de ugyanolyan értelmetlen és romboló ezen puffogni, mint a másikat vagy magunkat hibáztatni.

Párkapcsolatokban előrevivő irány, ha a felek nem büntető (impunitív) módon reagálnak a feszült helyzetekre – hiszen a nyaralást (jó esetben) úgyis együtt csinálják végig. Fontos, hogy megértsük és elismerjük a másik indulatait, és ne bagatellizáljuk a probléma frusztráló erejét. A helyzet kiértékelése, saját érzések megosztása nagyon sokat segít és építi a párkapcsolati intimitást. Magát a frusztrációt is lehet kisebbíteni, jelentéktelenné tenni, ha egy nagyobb keretbe helyezzük, komolyabb kapcsolati válságokkal arányítjuk. Sokszor az is elég, ha az egyik fél képes megőrizni ítéletmentességét, esetleg humorral tudja oldani a helyzetet. Ha a másik fél reakciója nem is tetszik, őrizzük meg a jóindulat légkörét: a másik nem ellenség, csak frusztrált és szenved.

A puffogó félnek pedig azt ajánljuk, hogy legyen nyitott párja nyugtató szavaira, ne dobja oda magát indulata martalékául, függessze tekintetét “a világegyetem gyógyító közönyére”, azaz tekintsen magára egyfajta kozmikus perspektívából: mit számít az az egy órás késés, vagy egy túlsütött marhaszelet, ha a csillagközti térre gondolunk.

2016\06\27 pjn komment

Találkozgatás az ex-szel

megéri?

Sokaknál a szakítás nem egy azonnali és éles határhúzás, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Különféle formációkban lehet levezényelni a szakítás menetrendjét, illetve a periódust, ami egy fájdalmas szakítást követ vagy egy szakítást fájdalmasan követ. Ezekbe a variációkba beletartoznak a búcsúszexek, a hosszú beszélgetések a kapcsolat elemzésétől a vádaskodásig, a közös programok, csetelés, emailezés stb. Az is lehet, hogy a közös munkahely vagy baráti kör miatt össze-összefutunk exünkkel. A kapcsolattartás lehet szimmetrikus és aszimmetrikus, tehát elképzelhető, hogy egyik fél sem akar a másiktól semmit, de az is, hogy az egyik még titkon vagy nagyon is nyíltan bízik a kapcsolat folytatásában. Érdemes ugyanakkor önvizsgálatot tartani, hogy megállapítsuk, miért is találkozunk az exünkkel: tényleg csak azért, mert „ő szeretné”, vagy, mert „értékes ember”? Sokszor ezek önigazolások, és valójában minket húz valami még a másikhoz. 

tumblr_nmht55zrfw1qd3c2yo1_1280.jpg

(Joel Meyerowitz, Fort Lauderdale, Florida, 1978)

Persze úgy is lehet találkozgatni exünkkel, hogy már nem fűznek hozzá érzelmek, elmúlt a fájdalom és nem sajogtatnak minket a nosztalgia keserédes kínjai, azonban mi most arról az esetről szólunk, amikor úgy találkozunk volt szerelmünkkel, hogy lelkünkben még valamennyire élő a fájdalom (= szerelem?) emléke. Ez még azokban az esetekben is előfordulhat, ha akár már hónapok óta valaki mással van az ember. Kötődéseink ugyanis, még ha a szerelem ki is halt belőlünk, mélyen összehuzaloznak minket a múltunkkal, akár tudattalanul is. Sokaknak, hiába élnek már valaki mással, egy régi kapcsolat múltja sajátos-különös értelemben jelen idejű marad. A reflexek, a zsigeri szintű otthonosság, az arca rezdüléseinek ismerőssége ott marad velünk. Sejtjeink átitatódnak azzal az emberrel, akivel éveket töltöttünk.

 A véletlen vagy szándékos találkozások pedig elevenen tarthatják a múlthoz kötődő érzésvilágunkat, aminek hol fájdalmas, hol nosztalgikus karaktere domborodhat elő. Ezek a találkozások tehát azzal a veszéllyel járnak, hogy irreális nosztalgiát ébresztenek fel, kiemelik a kapcsolat emlékének szép momentumait és a hiány pecsétjét ütik rá. De lehet, hogy a sérelmek és a megbántottság bugyognak fel belőlünk. Akárhogy is, a múlthoz való kötöttség így könnyebben prolongálódik, izmosodik, ami – jó esetben csak időlegesen – eltávolíthat a jelentől, a jelenbeli kapcsolattól. 

Érdemes megfigyelni magunkat, hogy jót tesz-e nekünk találkozgatni exünkkel. Nem segítene-e inkább a távolság, ami hagyja elhalkulni bennünk a szirének énekét, hogy tovább hajózhassunk a jövő irányába a nosztalgia hamis múltja helyett?

Előfordul azonban, hogy exünkkel való véletlen találkozás, bár kínos feszengés, semmiségekről való small talk vagy akár az odaszurkálás formáját ölti, végeredményben mégis az elengedéshez segít. Lehúzza ugyanis a találkozásról szőtt felkavaró vagy vágyott fantáziákat a valóságba: konszolidálja, megszelídíti. Megtapasztaljuk, hogy múltunk szerelme már csak egy másik ember, akivel össze lehet futni, majd tovább tudunk menni –  végső soron semmi végzetes nem történt. 

2016\06\02 pjn komment

Hol húzzuk meg a határt a kapcsolat körül?

 „Az anyósom folyton átjön hozzánk”, „amikor a kisfiunk megszületett, a feleségem és az anyja teljesen kizártak”, „a feleségem testvére folyton itt lóg nálunk”. Sokszor merülnek fel ilyesfajta problémák a párok életében. Ami a pár egyik tagjának természetes, a másik mintha süket lenne rá: „de hát az anyám, lehet véleménye, nem?”, „de hát ők a családom, a barátaim...”.

o-motherinlaw-facebook.jpg

Elmélyülő konfliktusok forrása lehet, ha tartósan nem születik egyezség a tekintetben, hogy egy pár hol húzza meg maga körül a határokat, tehát azt a láthatatlan demarkációs vonalat, ami szimbolikusan és a mindennapokban védi őket a külvilágtól. Védi az intimitásukat, a magánéletüket. Ez a határ sok mindent szabályoz: ki mindenki lehet jelen az életünkben, ki szólhat bele döntéseinkbe, vitáinkba, kinek a véleményét vesszük számításba, ki kinek az oldalára áll. Kettesben vagy barátokkal akarjuk eltölteni a péntek estét, a vasárnapi családi ebéd azt jelenti-e, hogy csak mi ketten, plusz a gyerekek, vagy a nagyszülőknél. Válaszolunk-e anyánk, barátaink „belemászós” kérdéseire, ha tudjuk, hogy párunk valószínűleg nem örülne. Mit jelent „mi”-ben gondolkodni.

Az egyik fél számára rendszerint sokkal kijjebb van ez a határ, vagy átjárhatóbb: „persze, lógjanak itt a haverok, persze, költözzenek anyámék a szomszédba”. A másik fél számára azonban a határok éppen arra szolgálnának, hogy gőzerővel védjék az ő intim szövetségüket, fizikailag és érzelmileg.

A határokra való igény, azok átjárhatósága szólhat a kapcsolatról, az elköteleződés mértékéről, de arról is, hogy valaki mennyire nőtt fel. Lehet, hogy valaki még nem vált le a szüleiről, és akár erősebb lojalitást érez irántuk, mint a párja iránt. Sokszor azonban számos hozott dolog, gyerekkori, kapcsolati tapasztalat sűrűsödik össze benne, ezért nem is reflektálunk rá, mert természetes: „de hát mi mindent megbeszélünk otthon, de hát nálunk mindig ott lógtak a szüleim barátai”. Lehet azonban, hogy a partner családjában a családot védő, vagy / és a családtagok körüli határ is átjárhatatlanabb volt, így ő már gyerekkorában inkább az izolációhoz, a szűkebb kapcsolati élethez szokott hozzá.

Beszélgessünk ezekről párunkkal, és keressük a kompromisszumot! 

2016\05\08 pjn komment

Ha nem hagyjuk felnőni párunkat

Sose nő fel

 „Nem számíthatok rád / Mindent nekem kell megszervezni / Semmit nem bízhatok rád / Mindig takarítanom kell utánad / Mindenről, mindig nekem kell gondoskodnom”- panaszkodik sokszor a pár egyik tagja. Mire a másik rendszerint ilyesféléket mond: „Soha sem hagyod, hogy megcsináljam / Mindig kijavítod, ha már megcsináltam / Mindig elégedetlen vagy azzal, ahogyan én csinálom / Miért nem próbálsz meg bízni bennem? / Miért nem csinálhatnám egyszer én?”

Mi történik ilyenkor? Ebben a nagyon gyakori forgatókönyvben a szerepek úgy vannak leosztva, hogy látszólag hiába két felnőtt ember házasságát látjuk, ahol akár már gyerkőcök is vannak, valójában egyikük rendszerint szigorú szülői énjét, másikuk pedig ledorongolt gyermeki énjét éli meg újra és újra a kapcsolatban.

surreal-illustrations-poland-igor-morski-20-570de2e4320fb_880.jpg

A szülőként leleledző fél azt éli meg, hogy eggyel több gyereke van, valójában a párja helyett is, mindent neki, egyedül kell a hátán vinni. Tipikus problémája a kapcsolattal, hogy a másikat nem érzi társának, felelőtlennek érzi, azt éli meg, hogy semmit nem bízhat rá, csak ő tudja elég jól megcsinálni, bármiről legyen is szó. Kontrollfüggése odáig terjedhet, hogy újratereget, újramos, újrabeágyaz párja után. Mondanunk sem kell, hogy ez elég motivációromboló.

A másik oldal pedig azt éli meg, hogy hiába szeretne felnőtt funkciókat ellátni a kapcsolatban, párja nem enged át neki felelősségi köröket, mire ő észbe kap, már minden el van intézve, ő csak a letolást kapta, hogy már megint helyette kellett megoldást találni mindenre. Ő pedig ebbe könnyen beleszokhat, belekényelmesedhet, és evidensen talál rá a panaszkodás bevett mintáira: mindent megcsinál helyettem!

Mi a megoldás? Bár a „szülői” partner azt éli meg, hogy a másik alkalmatlan, „plusz egy gyerekem” van, valójában részben éppen ő az, aki benne tartja gyerekszerepében, azzal, hogy dönt, intézkedik, mos stb. helyette. Lehet, hogy a másik tényleg nem túl jó (egyelőre) ezekben a gyakorlati dolgokban, de ha nem kezdi el próbálgatni, a helyzet nem is lesz jobb. A szülői partnernek ilyenkor valószínűleg kontrollátadási nehézségei vannak. A „gyermeki” partner pedig hozott és a kapcsolatban ráaggatott szerepe miatt előre kódoltan azt éli meg, hogy párjának kell a kontrollt, felelősséget átadni, és passzívan arra vár, hogy ez megtörténjen, valaki adjon a kezébe egy kis hatalmat. Ahelyett, hogy aktívan kezébe venné azt, proaktívan, „a saját szakállára” elvégezné a házimunkát, megszervezné a péntek esti programot.

Ne vegyük evidensnek szerepeinket, alakítsuk aktívan, és bízzunk partnerünkben!

2016\04\25 cs.v. komment

Miért marad valaki szeretői státuszban?

prolongált kapcsolatok elköteleződés nélkül

Sokan annak ellenére sem akarnak párkapcsolatot, hogy akár évekig szeretőként összejárnak valakivel, beleragadnak egy-egy viszonyba, ami ugyanakkor számukra elsősorban a testiségre épül. Ez nem jelenti, hogy nem alakul ki érzelmi kapcsolat is akár kettőjük között, azonban ez mégsem egyenlő azzal, hogy valódi, kölcsönös és felvállalt párkapcsolatot akarjon valaki.

Általában az egyedüllét oldása, a lelki támogatás vágya, az intimitás és elfogadás igénye tartja fenn ezeket a viszonyokat, ezek azonban – úgy tűnik – nem feltétlenül elegendők egy párkapcsolathoz. Ezek az emberek előre látni vélik, hogy mint párkapcsolat, ez a viszony különböző okokból nem működne: mert „nincsenek egy hullámhosszon”, vagy valójában „nem erre vágynak”, a másik „személyisége (vagy abban valami) nem szimpatikus, riasztó vagy visszás”. Így a helyzet nem jut el a felvállalásig.

Ezek a prolongált, nem felvállalt kapcsolatok mindkét félre rombolóan hatnak. Az egyik oldalon azért, mert miközben fenntartják, nem tudnak valós kapcsolatot létrehozni, és meghasonlottságban élnek, hiszen igazán nem ezt akarják. A helyzet ambivalens volta erős negatív érzelmeket gerjeszt, és saját magunkkal szemben is bűntudatot ébreszt. Egymás és önmaguk megbecsültsége csökken, azonban sem benne lenni igazán, sem kilépni nem tudnak a felek. A kiszolgáltatottabb fél hajlamos hitegeti magát, reménykedni a kapcsolat fejlődésében. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, hogy a másik „majd megváltozik”, hogy „csak lassabb a tempója”, hogy „biztos kötődési problémái vannak”. E közben folyamatosan megéli, hogy a másik nem elérhető érzelmileg, szeretetlenségben él, ami mély sérülést tud okozni.

irving_penn_jean_patchett_telefonal_ny_1949.jpg

(foto: Irving Penn: Jean Pachett telefonal, NY, 1949)

Speciális esete ennek a történetnek, ha valamelyik fél házas, és nem is tervezi, hogy elhagyja a családját. Ez némileg legitimálja ugyan a hiányt és visszautasítottságot, érzelmileg azonban talán még inkább rombolóan hat önbecsülésünkre és személyiségünk egészére: sosem érezhetjük magunkat a „legfontosabbnak”, az „első számúnak”.

Annak, hogy valaki fenntartja szeretői státuszát, természetesen pozitív indokai is lehetnek: ha erős és megkérdőjelezhetetlen szerelmet érzünk, akkor nem engedjük el a másikat. A remény, hogy majd elválik, sokszor valóban beigazolódik: sokan hagyják el családjukat egy új és jobb kapcsolat reményében, és sokszor sikeresek is ezek az új házasságok, (sokszor azonban nem). Csakhogy előre nem lehet tudni: töretlen bizalom szükséges hozzá, hogy kibírjuk egy ilyen „ridegtartásos” kapcsolati felállásban, ami érzelmeink folyamatos megkérdőjelezésével jár: „szeretem-e ennyire?” vagy „büszkébbnek kellene lennem és lelépni?”.

Sokan azzal az alapélménnyel érkeznek bele ebbe a helyzetbe, hogy nem találtak más, megfelelő partnert, egyszerűen senki sem volt elég jó számukra, egyedül Ő, aki már foglalt. Újabb kérdésként merül fel, hogy ez valóban a realitást tükrözi-e, vagy arról van-e inkább szó, hogy valahogy az illető maga intézte úgy az életét – talán tudattalanul – hogy olyasvalakit választott, aki éppen ebbe a szerepbe teszi őt bele.

Ugyanis előfordul, hogy a saját elköteleződéssel kapcsolatos problémáink nem engedik, hogy teljes értékű és egyenrangú párkapcsolatokat alakítsunk ki. Könnyebbnek és biztonságosabbnak érezzük, ha soha nem kerül sor az együttélésre, vagy a jövő tervezésére.

Sokszor pedig a szeretők éppen olyan életvitelt folytatnak, amelybe szinte csak ez az egyetlen kapcsolódási forma fér bele: gyermekük van, vagy rengeteget dolgoznak – számukra bőven kielégítő a heti egy alkalom. Az ünnepek azonban mégis képesek megterhelni ezeket a viszonyokat, hiszen akkor válik kézzelfoghatóvá, hogy a számunkra legfontosabb személlyel nem tölthetjük együtt az ünnepek intimitását.

Önbecsülésük, önmaguk értékelése sokszor eleve sérült ezeknek az embereknek, el sem hiszik, el sem tudják képzelni, hogy jár nekik a jobb, több, hogy lehetnének ők is az első helyen valaki más életében. A házas fél pedig választásával nagyszerűen ráérez erre, és fenntartja a viszonyt, mivel számára kényelmes, ideális: több lábon áll, és sokféle szükséglete kielégül a két kapcsolaton keresztül.

Az eredeti családból hozott téves hiedelmek bevésődései is meg tudják határozni a szeretői lét vállalását: megbújhat mögötte a „második vagyok” élménye a családban vagy a testvérsorban, illetve annak a szintén gyermekkorból hozott élménye, hogy „engem nem lehet csak úgy szeretni”, „nem érdemlem meg”, „ügyeskednem kell”, „áldozatokat kell vállalnom”, másképp nem jár nekem, hogy szeressenek.

2016\04\20 pjn komment

A hollywoodi szerelemkép csapdái

Sokan a hollywoodi filmélményeikből kiindulva azt képzelik, hogy két ember ideális egymásra találása feltétlenül csak maximális szimmetriában történhet. Mi mindent foglal magába ez a hiedelem,  avagy hogyan is néz ki a bimbózó hollywoodi szerelemkép?

·      kizárólag és folyton pozitívan viszonyulhatok a másik felé

·      mindig, minden napszakban, minden szögből, minden lelkiállapotomban kell, hogy tetsszen minden, amit csinál

·      kételyek nélkül, türelemmel és feltétel nélkül kell szeretni tudnom a másik minden megnyilvánulását 

·      folyton együtt akarjak vele lenni

·      mostantól mindig BOLDOGNAK kell éreznem magam

·      az életem meg van oldva

Ha a fentiek valamelyike nem stimmel, akkor pedig sajnos megette a fene az egészet.  Csakhogy ezek az elképzelések kizárólag arra jók, hogy ne merjünk őszintén önmagunk lenni, ne akarjuk megélni valódi érzéseinket, ne merjük felvállalni magányigényünket, kritikus énünket. Továbbá ne merjük a másikkal való jogos problémáinkat kifejezni, jogtalan, de minket irritáló problémáinkat pedig legalább a magunk számára elismerni. Önmaguk felvállalása ugyanis nem azt nem jelenti, hogy a másik nem kell nekünk, hogy ha ilyen problémáink vannak, akkor szerelemesek sem vagyunk. Hanem azt jelenti, hogy két ember összecsiszolódása egy folyamat eredménye.

Persze az is lehet, hogy van bennünk egy kritikus, netalán túlzottan is kritikus vagy türelmetlen rész, akit minél inkább igyekszünk elhallgattatni, annál hangosabban fogja képviselni véleményét. Ami fontos, hogy meg tudjuk ítélni, hogy mi az egészséges kritikánk a másikkal kapcsolatban, és mi az, ami rólunk szól, ami csupán a mi türelmetlenségünk vagy hiperkritikusságunk szűrőjén át tűnik problémának.

Az összecsiszolódás hosszú munka. A szeretet és a szerelem felépül két ember között. Van amikor/akinek ez azonnal megy, de nagyon sokféle módon épülhet két ember között egy kapcsolat építménye. Hosszú egyedüllét vagy olyan kapcsolatok után, ahol nagy távolság volt a felek között, amikor hirtelen megtapasztalunk egy valódi közelséget, akkor abba bizony meg kell tanulnunk belesimulni. Mi minden lehet nehéz ilyenkor?

latirge-wc.jpg

 

·      Megszokni, hogy ezúttal sok mindent együtt csinálunk: az addig kialakított napi rutinunk közben, a bambulásunk közben, a rosszkedvünk közben a másik ott van velünk. Ráadásul nem semlegesen van ott, hanem a saját személyiségével, hangulatával, ritmusával, figyelmével, figyelemigényével.

·      Nem könnyű mindig érzelmi jelenlétet adni, azaz érzelmileg nyitottnak, készenlétben állni. Megosztani aktuális gondolatainak, beavatni a másikat belső monológunkba, megindokolni éppen regnáló lelkiállapotunkat nem evidens, és eltérés lehet a felek között, hogy ezt mennyire igénylik.

·      Nem mindenkinek könnyű beállítani az énhatárait: „vajon mit fog a másik szólni, ha most egy kicsit egyedül akarok lenni?”. Kialakítani a közelség-távolság menetrendjét, ritmusát sok egyezkedést, érzelmi kompromisszumot, frusztrációtűrést igényel.

Fontos, hogy ne akarjuk kizsákmányolni a másikat: engedjünk, hogy annyit adjon, amennyit tud. Ehhez énerő és bizalom kell. Továbbá magunkat se akarjuk kizsákmányolni: vállaljuk magunkat, igényeinket. Egy kapcsolat akkor lesz jó, ha mindkét félnek jó.

2016\04\13 cs.v. komment

(Szexuális) ámokfutás két kapcsolat között

Vajon mikor jön el az ideje, hogy lefeküdjünk valakivel? Nem állíthatunk fel erre vonatkozó szabályt, egy egyéjszakás kalandból még házasság is születhet a későbbiekben. Nők és férfiak között is vannak olyanok, akik életük során, vagy legalábbis egy-egy szakaszában nagyszámú partnerrel teremtenek szexuális kapcsolatot. Ez sokszor két tartósabb kapcsolat közötti időszakra tehető. A gyakori partnercserének most azt a válfaját vizsgáljuk meg, amikor nem áll mögötte erotománia vagy szexfüggőség, hanem sokkal inkább valamilyen érzelmi szükségleteket elégít ki a szexuális együttlét. Ennek a hátterében nemek és személyiség szerint más-más okok állhatnak.

A két kapcsolat közötti „ámokfutások” esetében jellemzően nem kizárólag a szex a lényeg, hanem – sokszor rejtett – társkeresési céllal történik, legalábbis sok esetben a kielégülés mellett meghatározó része a szeretet- és intimitásigény is.

Egy szexuális együttlétből természetesen nem mindig lesz kapcsolat, és a felek nem feltétlenül jutnak el odáig, hogy jobban meg akarják ismerni a másikat. Az ismeretlenség miatt azonban az intim szférájuk megnyitása érzelmileg nem biztonságos talajon zajlik, ezért lelki sérülésekkel járhat. Ha testi síkon könnyen közel is kerülnek ezek az emberek, fizikailag „beengedik” a másikat önmagukba, lelkileg azonban nem biztos, hogy létrejön a kapcsolódás. Mivel azonban nem csupán a testünkből állunk, testünk nem leválasztható önmagunk megéléséről, ezért sokan néznek szembe a felhőtlennek induló egyészakás légyott nem várt lélektani következményeivel is, melyek leggyakrabban utólagos szorongás, aggodalmaskodás vagy bűntudat formájában jelentkeznek.

A testi együttlét elvileg az intimitás legmagasabb fokát jelenti, ezért ha valaki nagyon közel jön hozzánk, utána fájdalmas lehet az elszakadás. Van, aki persze nem éli meg sérülésnek, vagy éppen nem akar tudomást venni megsebzettségéről, de tudatosan vagy tudattalanul mégis megérzi azt. Kevés olyan ember van ugyanis, akinek a szex önmagában kielégítő lenne. Bármilyen jó volt az aktus, ha nincs folytatás vagy akár egy elfogadható lezárás, az együttlét után sokszor könnyen valamiféle „seb” marad egyik vagy másik félben. A jó szex, a vonzerő megélése és a sikeres csábítás utáni eufória hamar elmúlik, és átveszi a helyét a hiány vagy szégyen. Ha a másik azután nem jelentkezik, negatív gondolatok törnek be –  „mit ronthattam el?” „nem vagyok elég jó”. A kör folytatásaként nagy eséllyel hamarosan újabb intim/szexuális kapcsolatba léphet az ember, hogy begyógyítsa a kapott sebet.

richard_avedon_paris_1957.jpg

Mi késztethet valakit arra, hogy minél előbb testi kapcsolatba lépjen valakivel?

Nem megfelelő énerő és énhatárok: Ha megfelelő énerővel rendelkezünk, akkor sem a külvilág, sem saját belső ösztönkésztetéseink nem tudnak megingatni saját magunk által választott viselkedésünkben. Azonban, ha valaki gyenge énerővel bír, lehet, hogy nem akar/tud annyira vigyázni magára, tudatosan nem fél a veszteségtől, könnyen fejest ugrik a kalandba, majd látszólag könnyen felejt, állandóan újra és újra megpróbálkozik. Hiába gyűjt be lelki sérüléseket, hamar felkínálja újra teljes egészében önmagát. Úgy tűnik, az élmény és az érzelmi nyereség nagyobb vonzerőt jelent számára, mint az esetleges következmények átgondolása és fájdalomtól való félelem. Az énerő és a megfelelő énhatárok kialakítása éppen azért nagyon fontos, mert ha rendelkezünk velük, akkor az egyéjszakás kalandokból is sértetlenül távozhatunk.

Örömelv és gyenge frusztrációs tolerancia: Vannak, akik elsősorban érzelem- és vágyvezérelt módon élik az életüket, és nem a racionalitás elve határozza meg viselkedésüket. Legtöbbször ez a fiatalság és éretlenség velejárója, de lehet karakterjellemző is. Sokszor nem is a belső szükségletek, hanem a külső csábító inger határozza meg a viselkedésüket. Ösztöneik és vágyaik kontrollálása nem könnyű számukra, és a frusztráció tűrése illetve a vágyaik késleltetésének képessége gyenge.

A randi-szorongás elkerülése, alkohol: Sokszor alkoholhoz kapcsolódnak az első ágyba bújások, hiszen az alkohol oldja azokat a gátlásokat, amelyek egy délutáni teázás során az izzadt tenyér és a zavart párbeszédek formájában mutatkozna meg. Az intimitás kialakulása lassú folyamat, az alkohol és a szex azonban felgyorsítja a dolgokat, egyszerűsít: nem kell végigmenni a randizás zavarán, izgalmain. A gyenge frusztrációs tolerancia miatt ebben az estben nemcsak a vágyak kielégítése, hanem a szorongás oldásának vágya is sürgetővé válik.

Külső megerősítés fontossága: Akik önbecsülésüket nagy részben mások visszajelzéséből nyerik, boldogok, hogy tetszenek és akarják őket. Kalandjaikkal megerősödik szexuális identitásuk, hiszen megélik a csábítás sikerességét. Önbecsülésüket fokozza, ha valaki közel engedi, beengedi őket, azaz elfogadja és pozitívan reagál rájuk. Csakhogy, ha a szex után a másik eltűnik, éppen az önbizalmat veszítik el újra és újra, ezért újabb megerősítés után néznek.

Önalávetés, alkalmazkodás: Van, aki valamiféle szolgálatot teljesít, a másiknak szerzett öröm fontos számára. Nehezen mondanak nemet, így a szexuális közeledésnek sem tudnak nemet mondani. Ettől még önként vesznek részt az aktusban, de nem biztos, hogy saját élvezetük megszerzése érdekében.

Téves hiedelmek a szexualitásról: Többen azzal a téves hiedelemmel érkeznek a szexuális kalandba, hogy csak akkor válthatják ki a másik szeretetét, elfogadását, figyelmét, ha lefekszenek vele. Legtöbbször az eredeti család túlszexualizáltsága tanítja őket arra, hogy a szexen keresztül kapcsolódjanak, de éppen az ellenkező családi minták is kiválthatnak ilyesmit.

Egzisztenciális szorongás oldása: Egyesek a hétköznapok szürkeségének ellenszereként, az élet értelmetlenségével szembeni küzdelemben, a kiégettség és magány oldószereként az orgazmus okozta pillanatnyi boldogság megélését keresik.

Bizonyára más meghatározókat is találhatnánk, a lényeg, hogy megértsük és megismerjük tudatos és tudattalan motivációinkat. Egyik eset sem zárja ki, hogy hosszú távú kapcsolat alakuljon ki az első együttlét után, ha azt a partnert találtuk meg, aki beleillik az életünkbe.

2016\03\31 pjn komment

Úgyanúgy vagyunk-e szerelmesek mint amikor még sose voltunk?

Valóban a Másikat látjuk-e, amikor megismerkedünk valakivel? Nem kendőzi-e el a másikra vetett pillantásunkat saját múltunk, elvárásaink, rossz és jó tapasztalataink? Át tud-e hatolni ezek szövedékén a másik ember? Lássuk, milyen rétegek is építik fel a szemüveget, amelyen át a másikra nézünk.

i-create-intimate-conceptual-portraits-of-women_880.jpg

Hasonlítgatás

Minél több élettapasztalata van valakinek, és minél népesebb elmúlt kapcsolatainak tábora, annál könnyebb a hasonlítgatás hibájába esni. A hasonlítgatásból persze jól is kijöhet partnerünk. A sok – kudarcként elkönyvelt/befejeződött – párkapcsolat jó esetben hatalamas önismereti bázist épít fel bennünk: mi kell nekem és mi nem, milyen kapcsolatban érzem jól magam és miben nem, milyen szükségleteim vannak, mit tartok értéknek egy kapcsolatban. Mi az, ami megbetegít, mi az, amiben lélegezni tudok. Persze az is előfordulhat, hogy eleddig még nem semlegesített gyerekkori mintáink jóvoltából abban tudunk lélegezni, ami megbetegít (például egy gyűlölök-szeretek, örökösen szakításokkal tűzdelt kapcsolatban), és abban fuldoklunk, ami gyógyítani tudna (például egy harmonikus együttlétben, ahol nincsenek vérre menő drámák, hanem a másik pusztán szeret minket). 

A hasonlítgatás hátulütője azonban, hogy téves elvárásokat szül. Előzetes kapcsolati tapasztalataink ugyanis kialakítanak bennünk egy vélt önismereti tudást arról, hogy milyen, amikor szerelmesek vagyunk, és milyen, amikor nem, hogyan kell kinéznie egy kapcsolat elejének, hogyan szoktunk vágyni a másikra. Ezekből magára a szerelemre/kapcsolatra vonatkozó általános igazságokat desztillálunk ki a magunk számára: a szerelem ilyen, a vágy olyan. Azonban ezen tudásaink bár értékes tapasztalatok, de a múltra vonatkoznak. Éppen azt nem tartalmazzák, amivé azóta lettünk: a változásunkat. Tartsuk tehát észben, hogy a múlt ezen „igazságai”, és a belőlük leszűrt tapasztalat nem általános- és nem örökérvényű. Érdekes visszaemlékezni, hogy tíz éve, amikor Zsoltival megismerkedtem, öt éve, amikor Gézával, 18 éves koromban, amikor Petibe beleszerettem, milyen érzés volt. De ne ez legyen az iránytűnk, hanem maradjunk nyitottak az új kapcsolat másságára, hogy meg tudjuk látni azt.

Minden találkozás új beszédhelyzetet, új lehetőségteret teremt. Új módon reagálok, máshogy élem meg a szerelmet, máshogy vágyok, máshogy élem meg magam. Amit érdemes összehasonlítani, az az, hogy melyik kapcsolatban éreztem/érzem magam valóban önmagamnak. Ez jó iránytű lehet, ha ilyen találunk, usgyi!

 Tervszövögetés

Egy kapcsolat elején két szélsőséges jövőkép közé szoríthatjuk magunkat. Az egyik, hogy ez csupán egy futó kapcsolat, nem vagyok szerelmes, nem kell komolyan venni. Majd amilyennek elkönyveljük, akként is állunk hozzá, nem engedjük bele magunkat, s ez a távolság megakadályoz abban, hogy lássuk a másikat, közel engedjük magunkhoz.

A másik, hogy ő életem párja, vele fogom/kell leélni az életemet, már 2 hét után gyermekem apját vagy anyját látom a kapcsolatban. Ez utóbbi igazán nagy terheket pakolhat ránk, mert ebben az esetben mindennek tökéletesenk kell lennie, nekünk is úgy kell éreznünk folyton magunkat, ahogyan a nagy könyvben megvan írva, különben azt érezzük, hogy valami hiba csúszik a számításainkba, és kénytelenek leszünk az elfojtáshoz folyamodni, hogy ne lássuk meg, hogy bizony a másik személyében mellénk sodródott „csomagban” mennyi minden sűrűsödik, és nem biztos, hogy az a csomag egy az egyben a mi szájízünk szerint lett összeállítva.

A legjobb, amit tehetünk, hogy lazán átadjuk magunkat a történéseknek. Lesz, ami lesz, alakul, ahogy alakul.

2016\03\05 pjn komment

Egy friss kapcsolat buktatói

Avagy mit takar a rózsaszín felhő

Számtalan romantikus filmmel megfertőzve, és a kamaszkori szerelmeink tapasztalatától fűtve azt várnánk, hogy ha beüt az életünkbe egy igazi találkozás, akkor az egyet jelent a színtiszta, tömény boldogság tapasztalatával. Aki pedig nem így érez, az hajlamos elbizonytalanodni: hoppá, én ennél sokkal komplexebb érzéseket élek át – valami baj van velem? Mégsem vagyok szerelmes? 

000_-parks2.jpg

Nézzük, mi minden is kavaroghat bennünk egy kívülről mégoly makulátlanul pozitívnak tűnő helyzetben is, mint egy ígéretes kapcsolat eleje! Mitől lehet az, hogy a boldogságon és várakozáson kívül bizony a szorongás és az aggodalmak, a kritikusság és a tüzetes önelemzés is felütheti a fejét? 

A felfokozott lelkiállapotot magát eleve könnyű félrecímkéznünk: az izgatottság, a szorongás vagy a szerelem igen hasonló vegetatív jelenségekkel jár: egyben van a gyomrunk, nem tudunk aludni, izgulunk a jövő miatt és így tovább. Ha valaki előzőleg már ismeri a szorongás állapotát, akkor könnyen lehet, hogy a szerelem felfokozott fiziológiai és mentális állapota reflexszerűen elindítja benne a szorongással kapcsolatos gondolatokat. És, ha elkezdünk tárgyat keresni (=megérteni próbálni) saját szorongásunkat, akkor könnyen találhatunk is bármit. 

Természetesen az alapbizonytalanságok mindenkit gyötörnek: ez legtöbbször abban a kérdésben csúcsosodik ki, hogy tényleg szeret? Nem fog rájönni, hogy mégsem? Igaz ez az egész egyáltalán? Az érme másik oldala azonban, hogy én szeretem-e, tudom-e  szeretni a másikat. A félreértést sokszor annak a hamis elvárása okozza, hogy azt hisszük, hogy érzeményünknek az első percektől kezdve egyértelműnek, és egy egyenes vonalban felfejlődő vagy exponenciálisan elhatalmasodó érzésnek kell lennie, különben nem az igazi. Pedig a kapcsolat elején természtes az érzelmi káosz. Egyik pillanatban életem szerelmét látom a másikban, de a következőben hirtelen nagyon idegennek tűnik – hiszen az is. Nagyon tetszik a mosolya, de milyen fura a hangja vagy az orra – tényleg ezzel az orral fogom leélni az egész életem?

Bármilyen nagy vagy evidens vonzalommal indul is egy kapcsolat, mégis, csupán később kezdjük el látni a másikat, és a kapcsolódás csak fokozatosan épül ki. Ami pedig több szinten történik: érzelmi, lelki, testi, szellemi, racionális szinteken. Könnyen lehet, hogy ezek a regiszterek nem egymással párhuzamosan fejlődnek fel, ami szintén aggodalmakat, ambivalenciát vagy önmagunkkal kapcsolatos értetlenséget válthat ki. Szexuálisan vonzó, de az érzelmeim csak kullognak a testem mögött. Vagy racionálisan jó ötletnek, szellemileg társnak tűnik, de zsigerileg még nem hangolódtunk egymásra. Ilyenkor nehéz saját magunkat is megérteni. Bizonytalanságunk azonban a másikban is bizonytalanságot ébreszthet. Érdemes tehát megfontoltan, de őszintén feltárni érzéseinket.

Ráadásul, ha megszoktuk, hogy egyedül vagyunk, akkor ha hirtelen kitárjuk valakinek a lelkünket, énhatáraink feltárása sebezhetővé tehet minket. Hogy fogok visszatalálni a harmóniához, ha ez mégsem jön össze? Hogy adjam fel független identitásomat? Megéri-e? Ráadásul a harmincas, negyvenes évekre már rengeteg tapasztalat gyűlt fel bennünk, ismerjük a szenvedést, rossz és jó kapcsolatokat, tudjuk, mi mindenen bukhat el egy kapcsolat - ez is óvatosságra int minket. Természetes, hogy féltjük magunkat - sokszor talán éppen ez távolít el a másiktól.

Nem olyan könnyű egyszer csak "mi"-ben gondolkodni, átállítani az agyunkat a társidentitásra. Megszokni nem csupán a másik jelenlétét, de a tudatot is, hogy valakivel hirtelen az életünk mélyrétegeiig hatoló relációba kerültünk.

Adjunk magunknak időt. Higgyük el, hogy tudjuk, hogy mi a jó nekünk, és képesek vagyunk úgy alakítani a dolgainkat, hogy az nekünk a legjobb legyen.  

 

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu