TÁRSAM

Két párkapcsolati tanácsadó blogja

2016\07\23 pjn komment

A magányigény megélése a kapcsolaton belül

Kell-e egy kapcsolatban folyamatosan kapcsolódni, érzelmeket táplálni párunk iránt? Mi a megoldás, ha a feleknek eltérő kapcsolódási-, illetve magányigényük van? Ha valaki több egyedüllétre, csendre, saját magával töltött időre vágyik mint a másik? 

picturing_hopper_3.jpg

Sok kapcsolatban a pár két tagja különbözik a tekintetben, hogy mennyire szoros kapcsolódást igényelnek: gondolataik megosztását, érzelmi visszajelzést, ölelést, gesztusokat, telefon/csetkapcsolatot, együtt töltött időt. Abban is különbség adódhat, hogy együttléteik során mennyire legyenek ténylegesen együtt: kommunikációban, testi közelségben, tekintetekkel. Vannak, akik szeretik a folyamatos/gyakoribb kommunikációt, mert akkor érzik, hogy kapcsolódnak a másikhoz.

Ez úgy is megjelenhet, hogy ha nem is folyamatosan, de automatikusabban kihangosítják a belső monológjukat, mindenfélét megosztanak partnerükkel: hogy éppen mit gondolnak, terveznek, kimennek pisilni, kit kell felhívniuk. (Ez persze a szocializáció során is kialakulhat, ha például a családunk megosztós, hangosan gondolkodós, mindent megvitatós, vagy inkább egymás életébe, személyes terébe jobban belemászós volt, szemben egy izoláltabb, a tagjait magányosabban hagyó családszerkezettel).

Sokszor ez a túlcsorduló kommunikáció azonban a másik félnek, ha annak nincs ilyen igénye, sok, idegesítő. Ő ritkábban oszt meg, hangosítja ki a belső gondolatait, és ahhoz, hogy érezze a kapcsolatot, nem igényli, hogy állandó kommunikáció legyen párjával. Benne is zajlik a folyamatos belső gondolatfolyam, de megtartja magának a dilemmát, hogy melyik pulcsit válassza, vagy még hány emailt kell megválaszolnia. Ettől még ő is igényli a másik jelenlétét, ezzel párhuzamosan ugyanakkor azt is igényelné, hogy a másik jelenlétében megtehesse, hogy visszavonul belső világába: ne kelljen abba a másikat folyton beavatnia és a másikéról tájékozódnia.

Ez a különbség sokszor konfliktust szül. Vegyünk egy tipikus helyzetet! Egy hosszú, munkával töltött nap, vagy mozgalmas hétvége után a felek hazaérkeznek. Az a fél, aki jobban elvan magában, anélkül, hogy egy szót is szólna, bekapcsolja a tévét, vagy beül a kádba – így pihen, regenerálódik, élvezi, hogy nem kell senkihez sem szólnia, magában, a gondolataival akar lenni, anélkül, hogy fizikailag egyedül akarna lenni. Eközben a kapcsolódást jobban igénylő társának nincsen igénye a befelé fordulásra, ő azonnal reflektálna a nap történéseire, elmondaná, hogy milyen teendői vannak még este, vagy szorosabb testi kontaktusra vágyna, és ezt tartaná természetesnek párja részétől is. 

Ennek az lehet az eredménye, hogy amíg a nagyobb magányigénnyel bíró fél csendben hajózna gondolatai tengerén, párja azon puffog, hogy nem szólnak hozzá, elutasítva érzi magát, nem szeretve. Számára az is elég lehetne, hogy párja legalább annyit mond: „bekapcsolom egy kicsit a tévét”, „beülök a kádba, nagyon jól esne egy fürdő”. Számára ez a gesztus, az ilyen jellegű kommunikációs aktusok a kapcsolódást jelentik. A kisebb kapcsolódási igénnyel bíró fél azonban ilyenkor éppen arra vágyik, hogy kicsit magában lehessen. Így azzal, hogy szó nélkül, „mintha egyedül lenne” tevékenykedik a lakásban, megvalósítja az egyedüllétet, előzetes egyeztetés nélkül kizárja partnerét. Párja pedig minél ingerületebben/ követelőzőbben/ sértődéssel reagál erre, ő annál inkább polarizálódhat, és annál inkább (akár tudattalanul, elutasító viselkedése felerősödésével) igényli magányát, saját terét. 

Mi a megoldás? A megoldás mindent megbeszélni. Az autonómabb fél fontos, hogy elsőként a maga számára is elismerje-megengedje, hogy ő így tud kapcsolódni, úgy, hogy néha „kikapcsolódik”. Azonban az is fontos, hogy legyen tekintettel társára, és kommunikálja felé érzelmi szükségleteit: „most egy kicsit szívesen időznék a gondolataimmal/ nincs erőm beszélgetni/ jól esne egy kis csendben lét” – akár együtt is ki lehet dolgozni olyan mondatokat, egyezményes jeleket, hogy ne bántódjon meg a másik, ha éppen ezt kérjük tőle.

Ér ugyanis azt kérni a másiktól, hogy átmenetileg ne legyen kommunikáció, vagy hadd legyünk egyedül. Az erősebben kapcsolódó félnek pedig tiszteletben kell tartania, hogy párja máshogy működik mint ő, más igényei vannak. Ehhez fontos azonban tudatosítani, hogy attól, hogy partnere így működik, még szereti őt. A partner magányigénye nem a kapcsolat elutasítását jelenti, hanem személyes szükséglete, ami attól, hogy nekünk nincs ilyen, vagy kevésbé erős, még jogos.

2016\07\21 pjn komment

Aktív vs. passzív

a habitus különbségei a párkapcsolatban

„Menjünk már, nézzük meg, mozduljunk ki, csináljuk, szervezzünk programot!” – mondja a pár egyik tagja a másiknak hétvégén, esténként vagy a nyaraláson. Mire a másik a következőt gondolja vagy mondja: „lazuljunk, nem lustálkodhatnánk csak itthon, muszáj megnézni még azt a múzeumot, elmenni moziba stb, nem elég, ha csak sétálunk, vagy pihenünk?

2bfcd341850163_560709a82cead.jpg

Az ilyen habitusbeli különbségek könnyen vezetnek konfliktusokhoz egy kapcsolatban. Ha az egyik félnek nagyobb az információéhsége, mozgásigénye, vagy csak egyszerűen olyan karakter, aki állandóan be van sózva, le kell vezetnie az energiáját, akkor nagy feszültség keletkezhet benne, ha partnere nem akarja kipipálni egy nyaraláson a város összes múzeumát, látnivalóját és várromját, hanem csak andalogna a városban, vagy hűsölne a vízparton naphosszat. Hétvégén pedig inkább otthon nézne sorozatokat, amíg partnere legszívesebben a szombat-vasárnap 48 óráját betáblázná mindenféle programmal.

Az egyik fél azt érzi, hogy párja lusta, és iszonyatosan frusztrálja, hogy „nem történik semmi”, a másik pedig azt, hogy egy hajcsárral él együtt, aki „nem hagyja őt létezni”.

Szögezzük le, hogy mindkét hozzáállás jogos, tartsuk tiszteletben, hogy ki hogyan szeret kikapcsolódni, kinek mekkora ingeréhsége van. A jó hír az, hogy nem kell mindent együtt csinálnunk, érdemes ugyanakkor engedményeket tennünk egymásnak, azonban csak annyira, amennyire még jól esik. Ha ugyanis rábólintunk arra, hogy múzeum helyett csak otthon lazuljunk, közben azonban szétfeszít minket az ideg, és megmérgezzük az egész szombat délutánt az ingerültségünkkel, akkor inkább ne erőltessük a programharmonizációt. Az se jó, ha rábólintunk a múzeumra, de olyan fancsali képpel vonszoljuk magunkat végig rajta, mintha éppen fogorvoshoz rángatnának minket.

Nem kell mindent együtt csinálnia egy párnak sem hétvégén, sem a nyaraláson. Kimondottan jót tehet, ha néha pár órás szabadprogramot iktatunk be, amikor mindenki kedve szerint tölti az idejét, vagy csak a gondolataiba mélyed. Ne hagyjuk, hogy egy homályos ideálkép határozza meg, hogyan „kéne” egy nyaralásnak vagy a szabadidőnek kinéznie. Érezzünk rá, hogy nekünk mire van szükségünk, kommunikáljuk azt partnerünk felé, és igyekezzünk nem erőszakot téve magunkon úgy alakítani a programot, hogy mindkettőnk számára kellemes legyen.

2016\07\03 cs.v. komment

Nyaralás párban – hogyan kezeljük a frusztrációkat?

Óhatatlanul előállnak a közös nyaralás során kemény helyzetek. Egy-egy idegen ország kultúrája, ismeretlen nyelve, a térképen való tájékozódás, az étlap érthetetlensége, a valuta kezelése, a szálláshely megtalálása - újabb és újabb próbatétel elé állítja a párokat, melyekkel egymás szeme láttára és együtt kell megbirkózniuk. Folyamatosan döntéseket kell hozniuk, és a nem megszokott élet bizonytalanságai sok frusztrációt okozhatnak. Ilyen módon semmiképpen sem marad rejtve a másik előtt, párunk hogyan kezeli a frusztrációt. Hosszú évekig tartó együttlét után a párok már kiválóan ismerik azt, hogy a másik hogyan reagál egy-egy nehéz és frusztráló helyzetre. De a friss kapcsolatokban még okozhat meglepetést a másik a nyaralás során.

vonat_nyaralas.jpg

A frusztrációkezelést ezúttal Rosenzweig 1945-ös leírása alapján csoportosítjuk. Szerinte a frusztrációra adott reakciók három nagyobb csoportra oszthatók:

  • van, aki nem bír túllépni a frusztráción, újra és újra, döbbenten idézi fel a történteket. Nem bírja túltenni magát azon, hogy akadály elé kerül. Ezzel természetesen nem segíti a helyzet megoldását, és csak fő a levében, heves érzelmi reakciója teljesen lebénítja. Feladja, visszavonulót fúj.
  • van, aki úgy reagál, hogy azonnal hibást keres: firtatja a felelősségeket, ki és mi miatt állt elő ez a frusztráló helyzet. Muszáj „bűnöst” találnia, és ítélkezésének kereszttüzében rendszerint maga a párja áll. De lehet egy külső harmadik személy is, a lényeg, hogy akkor áll helyre (lélektanilag) a világrend, ha van oka és felelőse az akadályozottságnak.
  • van, aki pedig a megoldásra törekszik. Bárki is volt a hibás, bármennyire is bénító a helyzet: az a lényeg, hogy keressünk megoldást.

Ezek mögött a reakciók mögött a frusztráció okozta feszültség kezelésének jellegzetes személyes reakciói állnak:

“Te vagy a hibás!”

Extrapunitív=kifelé büntető reakció. Jellemző rá a felelősségre vonás, számonkérés, követelő magatartás. Akadályozottságában az ilyen ember azonnal ítélkezésbe fog, hibást keres, azzal a biztos tudattal, hogy ő maga olyan, aki sosem hibázik. Általában magas mércéket állít saját maga és mások elé is. Nem nyugszik, amíg meg nem bünteti a frusztrációja vélt okozóját.

“Én vagyok a hibás…”

Intrapunitív=befelé büntető reakció. Akadályozott helyzetben inkább minden hibát magára vállal, magára veszi a felelősséget, szidja és bünteti magát. Jellemző módon folyton bocsánatot kér, azért is, ami nem rajta múlott. A feszültségét úgy próbálja elcsitítani, hogy alárendeli magát a másiknak.

“Senki sem hibás.”

Impunitív=nem büntető reakció. Először is megadja a másiknak a felmentést: senki sem felelős, nem érdemes hibásokat keresni, „ez van, és kész”. Másodszor, el tudja fogadni a helyzetet, képes belenyugodni és elhinni, hogy túl lehet jutni az akadályozottságon; „hiszen nyaralunk!”

Ezt még eggyel kiegészíthetjük:

“Az egész világ a hibás...” 

A szemét busztársaság, a sors, a bunkó taxis, az időjárás stb. a hibás. A düh itt is kifelé irányul, de ugyanolyan értelmetlen és romboló ezen puffogni, mint a másikat vagy magunkat hibáztatni.

Párkapcsolatokban előrevivő irány, ha a felek nem büntető (impunitív) módon reagálnak a feszült helyzetekre – hiszen a nyaralást (jó esetben) úgyis együtt csinálják végig. Fontos, hogy megértsük és elismerjük a másik indulatait, és ne bagatellizáljuk a probléma frusztráló erejét. A helyzet kiértékelése, saját érzések megosztása nagyon sokat segít és építi a párkapcsolati intimitást. Magát a frusztrációt is lehet kisebbíteni, jelentéktelenné tenni, ha egy nagyobb keretbe helyezzük, komolyabb kapcsolati válságokkal arányítjuk. Sokszor az is elég, ha az egyik fél képes megőrizni ítéletmentességét, esetleg humorral tudja oldani a helyzetet. Ha a másik fél reakciója nem is tetszik, őrizzük meg a jóindulat légkörét: a másik nem ellenség, csak frusztrált és szenved.

A puffogó félnek pedig azt ajánljuk, hogy legyen nyitott párja nyugtató szavaira, ne dobja oda magát indulata martalékául, függessze tekintetét “a világegyetem gyógyító közönyére”, azaz tekintsen magára egyfajta kozmikus perspektívából: mit számít az az egy órás késés, vagy egy túlsütött marhaszelet, ha a csillagközti térre gondolunk.

2016\06\27 pjn komment

Találkozgatás az ex-szel

megéri?

Sokaknál a szakítás nem egy azonnali és éles határhúzás, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Különféle formációkban lehet levezényelni a szakítás menetrendjét, illetve a periódust, ami egy fájdalmas szakítást követ vagy egy szakítást fájdalmasan követ. Ezekbe a variációkba beletartoznak a búcsúszexek, a hosszú beszélgetések a kapcsolat elemzésétől a vádaskodásig, a közös programok, csetelés, emailezés stb. Az is lehet, hogy a közös munkahely vagy baráti kör miatt össze-összefutunk exünkkel. A kapcsolattartás lehet szimmetrikus és aszimmetrikus, tehát elképzelhető, hogy egyik fél sem akar a másiktól semmit, de az is, hogy az egyik még titkon vagy nagyon is nyíltan bízik a kapcsolat folytatásában. Érdemes ugyanakkor önvizsgálatot tartani, hogy megállapítsuk, miért is találkozunk az exünkkel: tényleg csak azért, mert „ő szeretné”, vagy, mert „értékes ember”? Sokszor ezek önigazolások, és valójában minket húz valami még a másikhoz. 

tumblr_nmht55zrfw1qd3c2yo1_1280.jpg

(Joel Meyerowitz, Fort Lauderdale, Florida, 1978)

Persze úgy is lehet találkozgatni exünkkel, hogy már nem fűznek hozzá érzelmek, elmúlt a fájdalom és nem sajogtatnak minket a nosztalgia keserédes kínjai, azonban mi most arról az esetről szólunk, amikor úgy találkozunk volt szerelmünkkel, hogy lelkünkben még valamennyire élő a fájdalom (= szerelem?) emléke. Ez még azokban az esetekben is előfordulhat, ha akár már hónapok óta valaki mással van az ember. Kötődéseink ugyanis, még ha a szerelem ki is halt belőlünk, mélyen összehuzaloznak minket a múltunkkal, akár tudattalanul is. Sokaknak, hiába élnek már valaki mással, egy régi kapcsolat múltja sajátos-különös értelemben jelen idejű marad. A reflexek, a zsigeri szintű otthonosság, az arca rezdüléseinek ismerőssége ott marad velünk. Sejtjeink átitatódnak azzal az emberrel, akivel éveket töltöttünk.

 A véletlen vagy szándékos találkozások pedig elevenen tarthatják a múlthoz kötődő érzésvilágunkat, aminek hol fájdalmas, hol nosztalgikus karaktere domborodhat elő. Ezek a találkozások tehát azzal a veszéllyel járnak, hogy irreális nosztalgiát ébresztenek fel, kiemelik a kapcsolat emlékének szép momentumait és a hiány pecsétjét ütik rá. De lehet, hogy a sérelmek és a megbántottság bugyognak fel belőlünk. Akárhogy is, a múlthoz való kötöttség így könnyebben prolongálódik, izmosodik, ami – jó esetben csak időlegesen – eltávolíthat a jelentől, a jelenbeli kapcsolattól. 

Érdemes megfigyelni magunkat, hogy jót tesz-e nekünk találkozgatni exünkkel. Nem segítene-e inkább a távolság, ami hagyja elhalkulni bennünk a szirének énekét, hogy tovább hajózhassunk a jövő irányába a nosztalgia hamis múltja helyett?

Előfordul azonban, hogy exünkkel való véletlen találkozás, bár kínos feszengés, semmiségekről való small talk vagy akár az odaszurkálás formáját ölti, végeredményben mégis az elengedéshez segít. Lehúzza ugyanis a találkozásról szőtt felkavaró vagy vágyott fantáziákat a valóságba: konszolidálja, megszelídíti. Megtapasztaljuk, hogy múltunk szerelme már csak egy másik ember, akivel össze lehet futni, majd tovább tudunk menni –  végső soron semmi végzetes nem történt. 

2016\06\02 pjn komment

Hol húzzuk meg a határt a kapcsolat körül?

 „Az anyósom folyton átjön hozzánk”, „amikor a kisfiunk megszületett, a feleségem és az anyja teljesen kizártak”, „a feleségem testvére folyton itt lóg nálunk”. Sokszor merülnek fel ilyesfajta problémák a párok életében. Ami a pár egyik tagjának természetes, a másik mintha süket lenne rá: „de hát az anyám, lehet véleménye, nem?”, „de hát ők a családom, a barátaim...”.

o-motherinlaw-facebook.jpg

Elmélyülő konfliktusok forrása lehet, ha tartósan nem születik egyezség a tekintetben, hogy egy pár hol húzza meg maga körül a határokat, tehát azt a láthatatlan demarkációs vonalat, ami szimbolikusan és a mindennapokban védi őket a külvilágtól. Védi az intimitásukat, a magánéletüket. Ez a határ sok mindent szabályoz: ki mindenki lehet jelen az életünkben, ki szólhat bele döntéseinkbe, vitáinkba, kinek a véleményét vesszük számításba, ki kinek az oldalára áll. Kettesben vagy barátokkal akarjuk eltölteni a péntek estét, a vasárnapi családi ebéd azt jelenti-e, hogy csak mi ketten, plusz a gyerekek, vagy a nagyszülőknél. Válaszolunk-e anyánk, barátaink „belemászós” kérdéseire, ha tudjuk, hogy párunk valószínűleg nem örülne. Mit jelent „mi”-ben gondolkodni.

Az egyik fél számára rendszerint sokkal kijjebb van ez a határ, vagy átjárhatóbb: „persze, lógjanak itt a haverok, persze, költözzenek anyámék a szomszédba”. A másik fél számára azonban a határok éppen arra szolgálnának, hogy gőzerővel védjék az ő intim szövetségüket, fizikailag és érzelmileg.

A határokra való igény, azok átjárhatósága szólhat a kapcsolatról, az elköteleződés mértékéről, de arról is, hogy valaki mennyire nőtt fel. Lehet, hogy valaki még nem vált le a szüleiről, és akár erősebb lojalitást érez irántuk, mint a párja iránt. Sokszor azonban számos hozott dolog, gyerekkori, kapcsolati tapasztalat sűrűsödik össze benne, ezért nem is reflektálunk rá, mert természetes: „de hát mi mindent megbeszélünk otthon, de hát nálunk mindig ott lógtak a szüleim barátai”. Lehet azonban, hogy a partner családjában a családot védő, vagy / és a családtagok körüli határ is átjárhatatlanabb volt, így ő már gyerekkorában inkább az izolációhoz, a szűkebb kapcsolati élethez szokott hozzá.

Beszélgessünk ezekről párunkkal, és keressük a kompromisszumot! 

2016\05\08 pjn komment

Ha nem hagyjuk felnőni párunkat

Sose nő fel

 „Nem számíthatok rád / Mindent nekem kell megszervezni / Semmit nem bízhatok rád / Mindig takarítanom kell utánad / Mindenről, mindig nekem kell gondoskodnom”- panaszkodik sokszor a pár egyik tagja. Mire a másik rendszerint ilyesféléket mond: „Soha sem hagyod, hogy megcsináljam / Mindig kijavítod, ha már megcsináltam / Mindig elégedetlen vagy azzal, ahogyan én csinálom / Miért nem próbálsz meg bízni bennem? / Miért nem csinálhatnám egyszer én?”

Mi történik ilyenkor? Ebben a nagyon gyakori forgatókönyvben a szerepek úgy vannak leosztva, hogy látszólag hiába két felnőtt ember házasságát látjuk, ahol akár már gyerkőcök is vannak, valójában egyikük rendszerint szigorú szülői énjét, másikuk pedig ledorongolt gyermeki énjét éli meg újra és újra a kapcsolatban.

surreal-illustrations-poland-igor-morski-20-570de2e4320fb_880.jpg

A szülőként leleledző fél azt éli meg, hogy eggyel több gyereke van, valójában a párja helyett is, mindent neki, egyedül kell a hátán vinni. Tipikus problémája a kapcsolattal, hogy a másikat nem érzi társának, felelőtlennek érzi, azt éli meg, hogy semmit nem bízhat rá, csak ő tudja elég jól megcsinálni, bármiről legyen is szó. Kontrollfüggése odáig terjedhet, hogy újratereget, újramos, újrabeágyaz párja után. Mondanunk sem kell, hogy ez elég motivációromboló.

A másik oldal pedig azt éli meg, hogy hiába szeretne felnőtt funkciókat ellátni a kapcsolatban, párja nem enged át neki felelősségi köröket, mire ő észbe kap, már minden el van intézve, ő csak a letolást kapta, hogy már megint helyette kellett megoldást találni mindenre. Ő pedig ebbe könnyen beleszokhat, belekényelmesedhet, és evidensen talál rá a panaszkodás bevett mintáira: mindent megcsinál helyettem!

Mi a megoldás? Bár a „szülői” partner azt éli meg, hogy a másik alkalmatlan, „plusz egy gyerekem” van, valójában részben éppen ő az, aki benne tartja gyerekszerepében, azzal, hogy dönt, intézkedik, mos stb. helyette. Lehet, hogy a másik tényleg nem túl jó (egyelőre) ezekben a gyakorlati dolgokban, de ha nem kezdi el próbálgatni, a helyzet nem is lesz jobb. A szülői partnernek ilyenkor valószínűleg kontrollátadási nehézségei vannak. A „gyermeki” partner pedig hozott és a kapcsolatban ráaggatott szerepe miatt előre kódoltan azt éli meg, hogy párjának kell a kontrollt, felelősséget átadni, és passzívan arra vár, hogy ez megtörténjen, valaki adjon a kezébe egy kis hatalmat. Ahelyett, hogy aktívan kezébe venné azt, proaktívan, „a saját szakállára” elvégezné a házimunkát, megszervezné a péntek esti programot.

Ne vegyük evidensnek szerepeinket, alakítsuk aktívan, és bízzunk partnerünkben!

2016\04\25 cs.v. komment

Miért marad valaki szeretői státuszban?

prolongált kapcsolatok elköteleződés nélkül

Sokan annak ellenére sem akarnak párkapcsolatot, hogy akár évekig szeretőként összejárnak valakivel, beleragadnak egy-egy viszonyba, ami ugyanakkor számukra elsősorban a testiségre épül. Ez nem jelenti, hogy nem alakul ki érzelmi kapcsolat is akár kettőjük között, azonban ez mégsem egyenlő azzal, hogy valódi, kölcsönös és felvállalt párkapcsolatot akarjon valaki.

Általában az egyedüllét oldása, a lelki támogatás vágya, az intimitás és elfogadás igénye tartja fenn ezeket a viszonyokat, ezek azonban – úgy tűnik – nem feltétlenül elegendők egy párkapcsolathoz. Ezek az emberek előre látni vélik, hogy mint párkapcsolat, ez a viszony különböző okokból nem működne: mert „nincsenek egy hullámhosszon”, vagy valójában „nem erre vágynak”, a másik „személyisége (vagy abban valami) nem szimpatikus, riasztó vagy visszás”. Így a helyzet nem jut el a felvállalásig.

Ezek a prolongált, nem felvállalt kapcsolatok mindkét félre rombolóan hatnak. Az egyik oldalon azért, mert miközben fenntartják, nem tudnak valós kapcsolatot létrehozni, és meghasonlottságban élnek, hiszen igazán nem ezt akarják. A helyzet ambivalens volta erős negatív érzelmeket gerjeszt, és saját magunkkal szemben is bűntudatot ébreszt. Egymás és önmaguk megbecsültsége csökken, azonban sem benne lenni igazán, sem kilépni nem tudnak a felek. A kiszolgáltatottabb fél hajlamos hitegeti magát, reménykedni a kapcsolat fejlődésében. Sokszor azért nem lép ki, mert azt képzeli, hogy a másik „majd megváltozik”, hogy „csak lassabb a tempója”, hogy „biztos kötődési problémái vannak”. E közben folyamatosan megéli, hogy a másik nem elérhető érzelmileg, szeretetlenségben él, ami mély sérülést tud okozni.

irving_penn_jean_patchett_telefonal_ny_1949.jpg

(foto: Irving Penn: Jean Pachett telefonal, NY, 1949)

Speciális esete ennek a történetnek, ha valamelyik fél házas, és nem is tervezi, hogy elhagyja a családját. Ez némileg legitimálja ugyan a hiányt és visszautasítottságot, érzelmileg azonban talán még inkább rombolóan hat önbecsülésünkre és személyiségünk egészére: sosem érezhetjük magunkat a „legfontosabbnak”, az „első számúnak”.

Annak, hogy valaki fenntartja szeretői státuszát, természetesen pozitív indokai is lehetnek: ha erős és megkérdőjelezhetetlen szerelmet érzünk, akkor nem engedjük el a másikat. A remény, hogy majd elválik, sokszor valóban beigazolódik: sokan hagyják el családjukat egy új és jobb kapcsolat reményében, és sokszor sikeresek is ezek az új házasságok, (sokszor azonban nem). Csakhogy előre nem lehet tudni: töretlen bizalom szükséges hozzá, hogy kibírjuk egy ilyen „ridegtartásos” kapcsolati felállásban, ami érzelmeink folyamatos megkérdőjelezésével jár: „szeretem-e ennyire?” vagy „büszkébbnek kellene lennem és lelépni?”.

Sokan azzal az alapélménnyel érkeznek bele ebbe a helyzetbe, hogy nem találtak más, megfelelő partnert, egyszerűen senki sem volt elég jó számukra, egyedül Ő, aki már foglalt. Újabb kérdésként merül fel, hogy ez valóban a realitást tükrözi-e, vagy arról van-e inkább szó, hogy valahogy az illető maga intézte úgy az életét – talán tudattalanul – hogy olyasvalakit választott, aki éppen ebbe a szerepbe teszi őt bele.

Ugyanis előfordul, hogy a saját elköteleződéssel kapcsolatos problémáink nem engedik, hogy teljes értékű és egyenrangú párkapcsolatokat alakítsunk ki. Könnyebbnek és biztonságosabbnak érezzük, ha soha nem kerül sor az együttélésre, vagy a jövő tervezésére.

Sokszor pedig a szeretők éppen olyan életvitelt folytatnak, amelybe szinte csak ez az egyetlen kapcsolódási forma fér bele: gyermekük van, vagy rengeteget dolgoznak – számukra bőven kielégítő a heti egy alkalom. Az ünnepek azonban mégis képesek megterhelni ezeket a viszonyokat, hiszen akkor válik kézzelfoghatóvá, hogy a számunkra legfontosabb személlyel nem tölthetjük együtt az ünnepek intimitását.

Önbecsülésük, önmaguk értékelése sokszor eleve sérült ezeknek az embereknek, el sem hiszik, el sem tudják képzelni, hogy jár nekik a jobb, több, hogy lehetnének ők is az első helyen valaki más életében. A házas fél pedig választásával nagyszerűen ráérez erre, és fenntartja a viszonyt, mivel számára kényelmes, ideális: több lábon áll, és sokféle szükséglete kielégül a két kapcsolaton keresztül.

Az eredeti családból hozott téves hiedelmek bevésődései is meg tudják határozni a szeretői lét vállalását: megbújhat mögötte a „második vagyok” élménye a családban vagy a testvérsorban, illetve annak a szintén gyermekkorból hozott élménye, hogy „engem nem lehet csak úgy szeretni”, „nem érdemlem meg”, „ügyeskednem kell”, „áldozatokat kell vállalnom”, másképp nem jár nekem, hogy szeressenek.

2016\04\20 pjn komment

A hollywoodi szerelemkép csapdái

Sokan a hollywoodi filmélményeikből kiindulva azt képzelik, hogy két ember ideális egymásra találása feltétlenül csak maximális szimmetriában történhet. Mi mindent foglal magába ez a hiedelem,  avagy hogyan is néz ki a bimbózó hollywoodi szerelemkép?

·      kizárólag és folyton pozitívan viszonyulhatok a másik felé

·      mindig, minden napszakban, minden szögből, minden lelkiállapotomban kell, hogy tetsszen minden, amit csinál

·      kételyek nélkül, türelemmel és feltétel nélkül kell szeretni tudnom a másik minden megnyilvánulását 

·      folyton együtt akarjak vele lenni

·      mostantól mindig BOLDOGNAK kell éreznem magam

·      az életem meg van oldva

Ha a fentiek valamelyike nem stimmel, akkor pedig sajnos megette a fene az egészet.  Csakhogy ezek az elképzelések kizárólag arra jók, hogy ne merjünk őszintén önmagunk lenni, ne akarjuk megélni valódi érzéseinket, ne merjük felvállalni magányigényünket, kritikus énünket. Továbbá ne merjük a másikkal való jogos problémáinkat kifejezni, jogtalan, de minket irritáló problémáinkat pedig legalább a magunk számára elismerni. Önmaguk felvállalása ugyanis nem azt nem jelenti, hogy a másik nem kell nekünk, hogy ha ilyen problémáink vannak, akkor szerelemesek sem vagyunk. Hanem azt jelenti, hogy két ember összecsiszolódása egy folyamat eredménye.

Persze az is lehet, hogy van bennünk egy kritikus, netalán túlzottan is kritikus vagy türelmetlen rész, akit minél inkább igyekszünk elhallgattatni, annál hangosabban fogja képviselni véleményét. Ami fontos, hogy meg tudjuk ítélni, hogy mi az egészséges kritikánk a másikkal kapcsolatban, és mi az, ami rólunk szól, ami csupán a mi türelmetlenségünk vagy hiperkritikusságunk szűrőjén át tűnik problémának.

Az összecsiszolódás hosszú munka. A szeretet és a szerelem felépül két ember között. Van amikor/akinek ez azonnal megy, de nagyon sokféle módon épülhet két ember között egy kapcsolat építménye. Hosszú egyedüllét vagy olyan kapcsolatok után, ahol nagy távolság volt a felek között, amikor hirtelen megtapasztalunk egy valódi közelséget, akkor abba bizony meg kell tanulnunk belesimulni. Mi minden lehet nehéz ilyenkor?

latirge-wc.jpg

 

·      Megszokni, hogy ezúttal sok mindent együtt csinálunk: az addig kialakított napi rutinunk közben, a bambulásunk közben, a rosszkedvünk közben a másik ott van velünk. Ráadásul nem semlegesen van ott, hanem a saját személyiségével, hangulatával, ritmusával, figyelmével, figyelemigényével.

·      Nem könnyű mindig érzelmi jelenlétet adni, azaz érzelmileg nyitottnak, készenlétben állni. Megosztani aktuális gondolatainak, beavatni a másikat belső monológunkba, megindokolni éppen regnáló lelkiállapotunkat nem evidens, és eltérés lehet a felek között, hogy ezt mennyire igénylik.

·      Nem mindenkinek könnyű beállítani az énhatárait: „vajon mit fog a másik szólni, ha most egy kicsit egyedül akarok lenni?”. Kialakítani a közelség-távolság menetrendjét, ritmusát sok egyezkedést, érzelmi kompromisszumot, frusztrációtűrést igényel.

Fontos, hogy ne akarjuk kizsákmányolni a másikat: engedjünk, hogy annyit adjon, amennyit tud. Ehhez énerő és bizalom kell. Továbbá magunkat se akarjuk kizsákmányolni: vállaljuk magunkat, igényeinket. Egy kapcsolat akkor lesz jó, ha mindkét félnek jó.

2016\04\13 cs.v. komment

(Szexuális) ámokfutás két kapcsolat között

Vajon mikor jön el az ideje, hogy lefeküdjünk valakivel? Nem állíthatunk fel erre vonatkozó szabályt, egy egyéjszakás kalandból még házasság is születhet a későbbiekben. Nők és férfiak között is vannak olyanok, akik életük során, vagy legalábbis egy-egy szakaszában nagyszámú partnerrel teremtenek szexuális kapcsolatot. Ez sokszor két tartósabb kapcsolat közötti időszakra tehető. A gyakori partnercserének most azt a válfaját vizsgáljuk meg, amikor nem áll mögötte erotománia vagy szexfüggőség, hanem sokkal inkább valamilyen érzelmi szükségleteket elégít ki a szexuális együttlét. Ennek a hátterében nemek és személyiség szerint más-más okok állhatnak.

A két kapcsolat közötti „ámokfutások” esetében jellemzően nem kizárólag a szex a lényeg, hanem – sokszor rejtett – társkeresési céllal történik, legalábbis sok esetben a kielégülés mellett meghatározó része a szeretet- és intimitásigény is.

Egy szexuális együttlétből természetesen nem mindig lesz kapcsolat, és a felek nem feltétlenül jutnak el odáig, hogy jobban meg akarják ismerni a másikat. Az ismeretlenség miatt azonban az intim szférájuk megnyitása érzelmileg nem biztonságos talajon zajlik, ezért lelki sérülésekkel járhat. Ha testi síkon könnyen közel is kerülnek ezek az emberek, fizikailag „beengedik” a másikat önmagukba, lelkileg azonban nem biztos, hogy létrejön a kapcsolódás. Mivel azonban nem csupán a testünkből állunk, testünk nem leválasztható önmagunk megéléséről, ezért sokan néznek szembe a felhőtlennek induló egyészakás légyott nem várt lélektani következményeivel is, melyek leggyakrabban utólagos szorongás, aggodalmaskodás vagy bűntudat formájában jelentkeznek.

A testi együttlét elvileg az intimitás legmagasabb fokát jelenti, ezért ha valaki nagyon közel jön hozzánk, utána fájdalmas lehet az elszakadás. Van, aki persze nem éli meg sérülésnek, vagy éppen nem akar tudomást venni megsebzettségéről, de tudatosan vagy tudattalanul mégis megérzi azt. Kevés olyan ember van ugyanis, akinek a szex önmagában kielégítő lenne. Bármilyen jó volt az aktus, ha nincs folytatás vagy akár egy elfogadható lezárás, az együttlét után sokszor könnyen valamiféle „seb” marad egyik vagy másik félben. A jó szex, a vonzerő megélése és a sikeres csábítás utáni eufória hamar elmúlik, és átveszi a helyét a hiány vagy szégyen. Ha a másik azután nem jelentkezik, negatív gondolatok törnek be –  „mit ronthattam el?” „nem vagyok elég jó”. A kör folytatásaként nagy eséllyel hamarosan újabb intim/szexuális kapcsolatba léphet az ember, hogy begyógyítsa a kapott sebet.

richard_avedon_paris_1957.jpg

Mi késztethet valakit arra, hogy minél előbb testi kapcsolatba lépjen valakivel?

Nem megfelelő énerő és énhatárok: Ha megfelelő énerővel rendelkezünk, akkor sem a külvilág, sem saját belső ösztönkésztetéseink nem tudnak megingatni saját magunk által választott viselkedésünkben. Azonban, ha valaki gyenge énerővel bír, lehet, hogy nem akar/tud annyira vigyázni magára, tudatosan nem fél a veszteségtől, könnyen fejest ugrik a kalandba, majd látszólag könnyen felejt, állandóan újra és újra megpróbálkozik. Hiába gyűjt be lelki sérüléseket, hamar felkínálja újra teljes egészében önmagát. Úgy tűnik, az élmény és az érzelmi nyereség nagyobb vonzerőt jelent számára, mint az esetleges következmények átgondolása és fájdalomtól való félelem. Az énerő és a megfelelő énhatárok kialakítása éppen azért nagyon fontos, mert ha rendelkezünk velük, akkor az egyéjszakás kalandokból is sértetlenül távozhatunk.

Örömelv és gyenge frusztrációs tolerancia: Vannak, akik elsősorban érzelem- és vágyvezérelt módon élik az életüket, és nem a racionalitás elve határozza meg viselkedésüket. Legtöbbször ez a fiatalság és éretlenség velejárója, de lehet karakterjellemző is. Sokszor nem is a belső szükségletek, hanem a külső csábító inger határozza meg a viselkedésüket. Ösztöneik és vágyaik kontrollálása nem könnyű számukra, és a frusztráció tűrése illetve a vágyaik késleltetésének képessége gyenge.

A randi-szorongás elkerülése, alkohol: Sokszor alkoholhoz kapcsolódnak az első ágyba bújások, hiszen az alkohol oldja azokat a gátlásokat, amelyek egy délutáni teázás során az izzadt tenyér és a zavart párbeszédek formájában mutatkozna meg. Az intimitás kialakulása lassú folyamat, az alkohol és a szex azonban felgyorsítja a dolgokat, egyszerűsít: nem kell végigmenni a randizás zavarán, izgalmain. A gyenge frusztrációs tolerancia miatt ebben az estben nemcsak a vágyak kielégítése, hanem a szorongás oldásának vágya is sürgetővé válik.

Külső megerősítés fontossága: Akik önbecsülésüket nagy részben mások visszajelzéséből nyerik, boldogok, hogy tetszenek és akarják őket. Kalandjaikkal megerősödik szexuális identitásuk, hiszen megélik a csábítás sikerességét. Önbecsülésüket fokozza, ha valaki közel engedi, beengedi őket, azaz elfogadja és pozitívan reagál rájuk. Csakhogy, ha a szex után a másik eltűnik, éppen az önbizalmat veszítik el újra és újra, ezért újabb megerősítés után néznek.

Önalávetés, alkalmazkodás: Van, aki valamiféle szolgálatot teljesít, a másiknak szerzett öröm fontos számára. Nehezen mondanak nemet, így a szexuális közeledésnek sem tudnak nemet mondani. Ettől még önként vesznek részt az aktusban, de nem biztos, hogy saját élvezetük megszerzése érdekében.

Téves hiedelmek a szexualitásról: Többen azzal a téves hiedelemmel érkeznek a szexuális kalandba, hogy csak akkor válthatják ki a másik szeretetét, elfogadását, figyelmét, ha lefekszenek vele. Legtöbbször az eredeti család túlszexualizáltsága tanítja őket arra, hogy a szexen keresztül kapcsolódjanak, de éppen az ellenkező családi minták is kiválthatnak ilyesmit.

Egzisztenciális szorongás oldása: Egyesek a hétköznapok szürkeségének ellenszereként, az élet értelmetlenségével szembeni küzdelemben, a kiégettség és magány oldószereként az orgazmus okozta pillanatnyi boldogság megélését keresik.

Bizonyára más meghatározókat is találhatnánk, a lényeg, hogy megértsük és megismerjük tudatos és tudattalan motivációinkat. Egyik eset sem zárja ki, hogy hosszú távú kapcsolat alakuljon ki az első együttlét után, ha azt a partnert találtuk meg, aki beleillik az életünkbe.

2016\03\31 pjn komment

Úgyanúgy vagyunk-e szerelmesek mint amikor még sose voltunk?

Valóban a Másikat látjuk-e, amikor megismerkedünk valakivel? Nem kendőzi-e el a másikra vetett pillantásunkat saját múltunk, elvárásaink, rossz és jó tapasztalataink? Át tud-e hatolni ezek szövedékén a másik ember? Lássuk, milyen rétegek is építik fel a szemüveget, amelyen át a másikra nézünk.

i-create-intimate-conceptual-portraits-of-women_880.jpg

Hasonlítgatás

Minél több élettapasztalata van valakinek, és minél népesebb elmúlt kapcsolatainak tábora, annál könnyebb a hasonlítgatás hibájába esni. A hasonlítgatásból persze jól is kijöhet partnerünk. A sok – kudarcként elkönyvelt/befejeződött – párkapcsolat jó esetben hatalamas önismereti bázist épít fel bennünk: mi kell nekem és mi nem, milyen kapcsolatban érzem jól magam és miben nem, milyen szükségleteim vannak, mit tartok értéknek egy kapcsolatban. Mi az, ami megbetegít, mi az, amiben lélegezni tudok. Persze az is előfordulhat, hogy eleddig még nem semlegesített gyerekkori mintáink jóvoltából abban tudunk lélegezni, ami megbetegít (például egy gyűlölök-szeretek, örökösen szakításokkal tűzdelt kapcsolatban), és abban fuldoklunk, ami gyógyítani tudna (például egy harmonikus együttlétben, ahol nincsenek vérre menő drámák, hanem a másik pusztán szeret minket). 

A hasonlítgatás hátulütője azonban, hogy téves elvárásokat szül. Előzetes kapcsolati tapasztalataink ugyanis kialakítanak bennünk egy vélt önismereti tudást arról, hogy milyen, amikor szerelmesek vagyunk, és milyen, amikor nem, hogyan kell kinéznie egy kapcsolat elejének, hogyan szoktunk vágyni a másikra. Ezekből magára a szerelemre/kapcsolatra vonatkozó általános igazságokat desztillálunk ki a magunk számára: a szerelem ilyen, a vágy olyan. Azonban ezen tudásaink bár értékes tapasztalatok, de a múltra vonatkoznak. Éppen azt nem tartalmazzák, amivé azóta lettünk: a változásunkat. Tartsuk tehát észben, hogy a múlt ezen „igazságai”, és a belőlük leszűrt tapasztalat nem általános- és nem örökérvényű. Érdekes visszaemlékezni, hogy tíz éve, amikor Zsoltival megismerkedtem, öt éve, amikor Gézával, 18 éves koromban, amikor Petibe beleszerettem, milyen érzés volt. De ne ez legyen az iránytűnk, hanem maradjunk nyitottak az új kapcsolat másságára, hogy meg tudjuk látni azt.

Minden találkozás új beszédhelyzetet, új lehetőségteret teremt. Új módon reagálok, máshogy élem meg a szerelmet, máshogy vágyok, máshogy élem meg magam. Amit érdemes összehasonlítani, az az, hogy melyik kapcsolatban éreztem/érzem magam valóban önmagamnak. Ez jó iránytű lehet, ha ilyen találunk, usgyi!

 Tervszövögetés

Egy kapcsolat elején két szélsőséges jövőkép közé szoríthatjuk magunkat. Az egyik, hogy ez csupán egy futó kapcsolat, nem vagyok szerelmes, nem kell komolyan venni. Majd amilyennek elkönyveljük, akként is állunk hozzá, nem engedjük bele magunkat, s ez a távolság megakadályoz abban, hogy lássuk a másikat, közel engedjük magunkhoz.

A másik, hogy ő életem párja, vele fogom/kell leélni az életemet, már 2 hét után gyermekem apját vagy anyját látom a kapcsolatban. Ez utóbbi igazán nagy terheket pakolhat ránk, mert ebben az esetben mindennek tökéletesenk kell lennie, nekünk is úgy kell éreznünk folyton magunkat, ahogyan a nagy könyvben megvan írva, különben azt érezzük, hogy valami hiba csúszik a számításainkba, és kénytelenek leszünk az elfojtáshoz folyamodni, hogy ne lássuk meg, hogy bizony a másik személyében mellénk sodródott „csomagban” mennyi minden sűrűsödik, és nem biztos, hogy az a csomag egy az egyben a mi szájízünk szerint lett összeállítva.

A legjobb, amit tehetünk, hogy lazán átadjuk magunkat a történéseknek. Lesz, ami lesz, alakul, ahogy alakul.

2016\03\05 pjn komment

Egy friss kapcsolat buktatói

Avagy mit takar a rózsaszín felhő

Számtalan romantikus filmmel megfertőzve, és a kamaszkori szerelmeink tapasztalatától fűtve azt várnánk, hogy ha beüt az életünkbe egy igazi találkozás, akkor az egyet jelent a színtiszta, tömény boldogság tapasztalatával. Aki pedig nem így érez, az hajlamos elbizonytalanodni: hoppá, én ennél sokkal komplexebb érzéseket élek át – valami baj van velem? Mégsem vagyok szerelmes? 

000_-parks2.jpg

Nézzük, mi minden is kavaroghat bennünk egy kívülről mégoly makulátlanul pozitívnak tűnő helyzetben is, mint egy ígéretes kapcsolat eleje! Mitől lehet az, hogy a boldogságon és várakozáson kívül bizony a szorongás és az aggodalmak, a kritikusság és a tüzetes önelemzés is felütheti a fejét? 

A felfokozott lelkiállapotot magát eleve könnyű félrecímkéznünk: az izgatottság, a szorongás vagy a szerelem igen hasonló vegetatív jelenségekkel jár: egyben van a gyomrunk, nem tudunk aludni, izgulunk a jövő miatt és így tovább. Ha valaki előzőleg már ismeri a szorongás állapotát, akkor könnyen lehet, hogy a szerelem felfokozott fiziológiai és mentális állapota reflexszerűen elindítja benne a szorongással kapcsolatos gondolatokat. És, ha elkezdünk tárgyat keresni (=megérteni próbálni) saját szorongásunkat, akkor könnyen találhatunk is bármit. 

Természetesen az alapbizonytalanságok mindenkit gyötörnek: ez legtöbbször abban a kérdésben csúcsosodik ki, hogy tényleg szeret? Nem fog rájönni, hogy mégsem? Igaz ez az egész egyáltalán? Az érme másik oldala azonban, hogy én szeretem-e, tudom-e  szeretni a másikat. A félreértést sokszor annak a hamis elvárása okozza, hogy azt hisszük, hogy érzeményünknek az első percektől kezdve egyértelműnek, és egy egyenes vonalban felfejlődő vagy exponenciálisan elhatalmasodó érzésnek kell lennie, különben nem az igazi. Pedig a kapcsolat elején természtes az érzelmi káosz. Egyik pillanatban életem szerelmét látom a másikban, de a következőben hirtelen nagyon idegennek tűnik – hiszen az is. Nagyon tetszik a mosolya, de milyen fura a hangja vagy az orra – tényleg ezzel az orral fogom leélni az egész életem?

Bármilyen nagy vagy evidens vonzalommal indul is egy kapcsolat, mégis, csupán később kezdjük el látni a másikat, és a kapcsolódás csak fokozatosan épül ki. Ami pedig több szinten történik: érzelmi, lelki, testi, szellemi, racionális szinteken. Könnyen lehet, hogy ezek a regiszterek nem egymással párhuzamosan fejlődnek fel, ami szintén aggodalmakat, ambivalenciát vagy önmagunkkal kapcsolatos értetlenséget válthat ki. Szexuálisan vonzó, de az érzelmeim csak kullognak a testem mögött. Vagy racionálisan jó ötletnek, szellemileg társnak tűnik, de zsigerileg még nem hangolódtunk egymásra. Ilyenkor nehéz saját magunkat is megérteni. Bizonytalanságunk azonban a másikban is bizonytalanságot ébreszthet. Érdemes tehát megfontoltan, de őszintén feltárni érzéseinket.

Ráadásul, ha megszoktuk, hogy egyedül vagyunk, akkor ha hirtelen kitárjuk valakinek a lelkünket, énhatáraink feltárása sebezhetővé tehet minket. Hogy fogok visszatalálni a harmóniához, ha ez mégsem jön össze? Hogy adjam fel független identitásomat? Megéri-e? Ráadásul a harmincas, negyvenes évekre már rengeteg tapasztalat gyűlt fel bennünk, ismerjük a szenvedést, rossz és jó kapcsolatokat, tudjuk, mi mindenen bukhat el egy kapcsolat - ez is óvatosságra int minket. Természetes, hogy féltjük magunkat - sokszor talán éppen ez távolít el a másiktól.

Nem olyan könnyű egyszer csak "mi"-ben gondolkodni, átállítani az agyunkat a társidentitásra. Megszokni nem csupán a másik jelenlétét, de a tudatot is, hogy valakivel hirtelen az életünk mélyrétegeiig hatoló relációba kerültünk.

Adjunk magunknak időt. Higgyük el, hogy tudjuk, hogy mi a jó nekünk, és képesek vagyunk úgy alakítani a dolgainkat, hogy az nekünk a legjobb legyen.  

 

2016\02\22 cs.v. komment

Hogyan bírjuk szóra a férfit?

Sok nő panaszkodik arról, hogy a férfiak a párkapcsolatban nem szeretnek beszélgetni, pláne nem az érzelmekről, nem lelkiznek. E mögött sok esetben az áll, hogy a nő számára a kommunikáció a kapcsolódás egyik eszköze, és általában közvetlenebb hozzáférése van az érzelmekhez. Érdekes módon azonban a panasz olyan kapcsolatokból is érkezik, ahol a kezdetekben a férfi is nyitott, önfeltáró volt, jókat beszélgettek, idővel azonban ez eltűnt.

ffi_beszed.jpg

Miért némul el a férfi? Hogyan segíthetünk, hogy megnyíljon?

Sokszor a nőknek kell megtanítaniuk a férfit arra, hogy megnyíljon és beszélgessen. Ehhez érdemes egy elfogadó és biztonságos hátteret adni: ha ők (a nők) magunk nem tudnak „beszélgetni”, csak vádolni, kritizálni, elvárni, vagy kiakadni, akkor nem fog sikerülni.

Lássunk néhány példát a párokkal való munkánk tapasztalataiból tanulva. Kissé talán “antigendernek” fognak hatni példáink, de természetesen megfordulhatnak a nemi szerepek: van, hogy amit lentebb nőiként azonosítunk, azt éppenséggel a férfi csinálja és fordítva. Azért osztottuk le így a nemi szerepeket, mert ez a felállás tipikusabb.

  • a nő beszél, nem hagyja szóhoz jutni: Rengeteg páros konzultáció során tapasztaljuk, hogy a férfihoz intézett kérdéseinkre a nő válaszol. Nem bírja kivárni a lassúságát, a csendjét, vagy a szavába vág, hajtogatja a saját igazát, vagy azt gondolja, hogy ő pontosan tudja, mi lenne a másik válasza. Ez jól példázza az otthoni kommunikációjukat is. A férfi el sem jut el odáig, hogy erőfeszítést tegyen és megfogalmazza a gondolatait, mert a nő helyette beszél. Erre jól rá is lehet tanulni: ha nem muszáj, minek fogalmazzon meg válaszokat? Érdemes ezt kiegyensúlyozni és kivárni a választ, kizárt dolog, hogy valaki pontosan tudja, mi van a másik fejében.
  • a „nem tudom” válasz: Ha személyes tartalmakról, érzelmekről van szó, nem fogadhatjuk el a „nem tudom” választ. Ez rendszerint azt jelenti, hogy „nem akarom” vagy „nem merem” mondani. Az is lehet, hogy csak nem tudja megfogalmazni, ezért segítsünk neki, hogy az „itt és most”-ban találjon rá választ. A legjobb gondolatok olykor beszéd közben születnek, alakulnak, és nincsenek előre készen. Ne elégedjünk meg a „nem tudom”-mal, de ne is oldjuk meg helyette, és ne hagyjuk annyiban!
  • veszekedés van abból, ha a férfi őszinte: A nyílt férfiak is bezárulnak, ha az őszinteségükre számonkérés, vád, drámai jelenetek, veszekedés és balhé lesz a reakció. Könnyen megtaníthatjuk őket ezzel arra, hogy nem érdemes önfeltárónak lenni, esetleg jobb teljesen elhallgatni vagy átírni az igazságot. Álljunk nyitottan és a jóindulat feltételezésével a párunk mondanivalója elé. Neki is vannak érzelmei, kételyei, hibái és hülyeségei.
  • „kié az utolsó szó?”: Sok férfi bele se kezd például egy probléma megbeszélésébe, mert azt tapasztalta, hogy a kialakuló vitában elsősorban a „kinek van igaza” háború zajlik, és a nő addig csűri csavarja a dolgot, hogy neki legyen igaza, övé legyen az utolsó szó. Ez nem megbeszélés és közös megoldás. Ilyen helyzetben a férfi könnyen elveszítheti a késztetést, hogy nyílttá tegye a konfliktusok rendezését, mert a másik úgysem hallja meg a szavát.
  • a beszélgetés egyenlő a problémák és feszültségek ventillálásával: ha a nő sok sérelmet és problémát felhalmozott a párkapcsolatában, egyre nehezebbé válik vele a beszélgetés, mert szinte minden téma, mint egy időzített bomba, máris berobbantja a veszekedést, vagy mint egy szelep, felgyülemlett haragja kieresztését. Elkezd a férfi félni még kettesben maradni is, pláne beszélgetni, mert nehéz elviselni a viharos érzelmeket. Érdemes finomított, megdolgozott formában eléjük tárni a témát. A ventilláció hasznos, de nem biztos, hogy a párunkat kell vele megcéloznunk, hiszen ez egyértelműen nem a megoldásra törekvés eszköze. Ne vegyük el ezzel a párunk kedvét a közös időtől.
  • „csak érzelmeket ne!”: az a férfi, aki maga is nehezen fér hozzá a saját érzéseihez, nehezen bánik velük, annak sokkoló lehet mások érzelmeivel találkoznia. Megijesztheti, elrettentheti. Tehetetlennek érezheti magát: „most mit csináljak?” „hogyan reagáljak, ha sír?” Miközben felelősnek is érezheti magát az érzelmi hullámok okozásáért, így lelkifurdalása is van, és bénítóan hat rá az egész szituáció. Érdemes inkább kisebb érzelmi amplitúdóval közelíteni a jobb megértés és együttműködés érdekében, és megtanítani párunkat, hogy mi esik jól ebben a helyzetben.
2016\02\15 pjn komment

Mi zajlik érzelmileg gátolt párunkban?

Avagy „Mondj már valamit!”

Többnyire a párok női tagja panaszkodik róla, hogy férjéből/partneréből képtelen érzelmi reakciót kicsikarni. Hiába kedveskedik, üvölt, hisztériázik vagy sértődik meg. Reakció nulla. Úgy tűnik, mintha ezek az emberek semmit nem éreznének. Persze némi feszültséget, vagy érzelmet lehet rajtuk látni, de valahogy az igazi, adekvát érzelmi reakció elmarad. Ettől – női – partnereik rendszerint még inkább felpaprikázódnak, hisz olyan „mintha a falhoz beszélnének”. „Mondj már valamit!” - hangzik el a kétségbeesett kéréstől az üvöltésig, változatosan hangszerelve a felszólítás. De semmi válasz, max valami nyugtatás: „ne idegesítsd fel magad” – ez persze csak olaj a tűzre. A nők ilyenkor idegrohamot vagy sírógörcsöt kapnak. Miközben a férfiak azt élik meg, hogy ők csak a konfliktust szeretnék elkerülni vagy csillapítani, a nők azt, hogy nem veszik őket / problémájukat / a kapcsolatot komolyan.

Milyen is az az ember, aki érzelmi gátoltsággal küzd? Mindenféle érzelmet gátol: haragja spontán, akár egészséges kifejezését, továbbá mindent, ami elárulhatja sérülékenységét: tehát gátolja vágyai, szükségletei megfogalmazását is. Mindebből következik, hogy az öröm és a pozitív érzelmei kifejezését is letiltja. Így szinte képtelen bármilyen spontán reakcióra. További következmény, hogy nagy súlyt fektet a racionalitásra: hibátlanul érvel, levezet, őrjítően logikus – nem nagyon lehet belekötni vagy meghatni. Számára az érzelmek nem racionálisak (ebben persze igaza van, de ezért érzelem az érzelem).

brandonkidwell1.JPG

Mindezzel sokszor együtt jár az a belső késztetése, hogy megfeleljen saját, internalizált etikai szabályainak, vagy teljesítményelvárásainak. Ezek természetesen nem veleszületettek, hanem a tipikusan követelő és büntető szülői bánásmód örökségei. Az ilyen szülők az élet élvezetével szemben többre értékelték a kötelességet, a szabályok követését, a hibázás elkerülését – és talán keményen büntettek is, ha mégis hibázott az illető. A perfekcionizmus tehát tanult és arra való, hogy mások előre feltételezett, belsővé tett rosszallását, így a szégyenérzetet elkerüljék.

Így érzik azt egyedül ezek az emberek, hogy kontrolljuk alatt képesek tartani magukat és a környezetüket. E nélkül szétesnének körülöttük a dolgok, hiszen a lazítás, az érzelmek szabad kifejezésre és az élet örömének a világában nem ismerik ki magukat.

Tehát, ha párunk nem reagál ránk, lássuk meg benne az érinthetetlennek tűnő fal mögött azt a kicsi saját énjét, aki nagyon is érez, csak éppen olyan tiltójelzései vannak, hogy csupán suttogni tud, vagy meg sem éli saját érzéseit.

2016\02\09 cs.v. komment

Mit ad nekünk a legrosszabb kapcsolat is?

Avagy hogyan építik párkapcsolataink személyiségünket

Párkapcsolatban kerülünk olyan közeli, intim kapcsolatba valakivel, hogy a lehető legközelebbről tükrözzön vissza minket, láttassa, hogy milyenek vagyunk „belülről”. Éppen ezért párkapcsolatokon keresztül tudjuk megtanulni a legtöbbet magunkról. Persze minden más kapcsolatban is kapunk egy-egy tükröt, ez a tükör azonban speciális. Lehetséges, hogy minden egyes párkapcsolatban a visszajelzések más-más vonásainkat emelik ki, de lehet, hogy újra és újra ugyanazt tükrözik vissza, mindaddig, amíg magunkon nem változtatunk.

A visszajelzések nemcsak szavak lehetnek, hanem párunk reakciói viselkedésünkre, amellyel elkezdhetjük magunkat egyre tudatosabban látni, pontosabban megérteni érzelmi működésünket, kötődésünk jellegét, értékeinket, világhoz való viszonyunkat.

Ha például párom elégedett a kapcsolatunkkal, és észre sem veszi, hogy én nem, akkor felmerül a kérdés: mi az oka, hogy nem kommunikálom az elégedetlenségemet, szükségleteimet? Mindez rólam szól: itt az idő, hogy konfliktuskerülésem vagy megfelelni vágyásom mélyére nézzek. Vagy ha a párom elutasító, nehezen köteleződik el, akkor az én dolgom megválaszolni a kérdést: mit keresek ebben a kapcsolatban? Milyen a számomra ideális kapcsolat?

Minél több párkapcsolatunk volt, jó esetben annál többet tanultunk meg önmagunkról. Vannak olyan kapcsolatok, amelyek hosszú távon megváltoztatnak minket, személyiségépítő, identitásformáló, értékteremtő erővel bírnak. Sok történetet lehet hallani a szerelem sorsfordító erejéről, amikor valaki abból nyer erőt, hogy abbahagyja alkohol- vagy drogfogyasztását. A szerelem és intimitás „módosult tudatállapotában” minden visszajelzés mélyebben betalál, és jóval könnyebben kezdünk el változni is. A változás jó iránya, ha egyre jobban önmagunk tudunk lenni a kapcsolatban és nem érezzük, hogy szerepeket kell játszani. Persze léteznek olyan mély személyiségdeficitek, amelyeket a legőrjöngőbb szerelem sem tud megváltoztatni.

Sérülékenység és személyiségfejlődés

Ha beleengedjük magunkat egy párkapcsolatba, akkor az önfeltárás és odaadás állapotában sérülékennyé is válunk. Sokan ezt a szeretnék elkerülni az által, hogy nem mennek bele intim kapcsolatokba. De fontos meglátni, hogy bár van kockázat, a párkapcsolatok építenek és formálnak, akkor is, ha néha sok fájdalommal és szomorúsággal is járnak. A nehéz, traumatikus kapcsolatok vagy szakítások személyiségformáló erővel bírnak, hiszen a helyzet megértéséhez és feldolgozásához komoly belső munkára van szükség.

Az egyik, talán elkerülhetetlen tapasztalat általában az első nagy szerelmi csalódás tanítása. Ez által mindenki túlesik az anya-gyermek szimbiózisból való kiszakadás traumatikus élményének újraélésén. Mikor végre feloldott énhatárral összeolvadunk egy másik emberrel, és végül mégis kiderül, hogy ő egy különálló személy, és mást akar, másfele megy. A gyermeki elhagyatottság-élmény újraélése szinte minden szakítással aktivizálódik, és azt a fejlődési lehetőséget rejti magában, hogy megtanuljuk az öngondoskodást. Arra tanít, hogy muszáj felnőnünk, hogy saját szüleink által ki nem elégített szükségleteinket ne a kapcsolatban keressük, hanem váljunk „saját magunk szülőjévé”.

onmagamolelles.jpg

A szerelmi élményeknek általában akkor van a legnagyobb szívóereje, ha ismerős mintázatra bukkanunk a másikban, olyasmire, amit gyermekként megéltünk és ismerős számunkra. Visszavágyunk abba az élményvalóságba, vagy éppenséggel újraírásra, jóvátételre szomjazunk, és a szülőkkel meg nem valósult elfogadó szeretetet a párkapcsolatban igyekszünk felépíteni. Például valaki több vonásban nagyon hasonlít az apukámra, de tőle mégis extra figyelmet kapok, nem úgy, mint aputól, akkor beleszeretek. Vagy ha valaki úgy bánik velem, mint az anyukám, legyen az kritikus vagy bántalmazó viselkedés, akkor könnyebben odatapadok, mert egyrészt otthonos az élmény, másrészt helyre akarom hozni: meg akarom élni, hogy mégis szeret és elfogad.

A másik által bennünk ébredő érzelmek, szorongások és indulatok megértése által gyarapodhatunk. Ha a kapcsolat erős negatív indulatokat hív elő, akkor hálásak lehetünk, hogy előcsalogatja egy olyan részünket, amivel érdemes foglalkoznunk és integrálnunk a személyiségünkbe. Ha erős szorongások törnek bennünk felszínre, akkor felkutathatjuk annak gyökereit, ősélményét, hogy végre feltölthessük a talán gyermekkorunkból hozott hiányokat, vagy megélhessük az addig elfojtott érzésket (haragot, szomorúságot). Minden rosszul végződő kapcsolat felhívja a figyelmet kommunikációs hiányosságainkra, sorskönyvi választásainkra vagy kötődési nehézségeinkre. Stabil tartós kapcsolatunkban is figyelhetjük magunkat: megláthatjuk ismétlődő mintázatainkat, gyenge pontjainkat, legbelső szükségleteinket.

2016\02\07 pjn komment

Melyikünk változott meg?

Avagy mitől romlik a kapcsolat

Régóta együtt élő párok gyakran számolnak be arról, hogy a másik nagyon megváltozott,„kapcsolatunk elején egyáltalán nem ilyen volt”. Az egyik ilyen tipikus változás, hogy a másik főnökösködik, mindig „leoszt”, „jobban tudja, mint én”, „mindig neki kell, hogy igaza legyen”. Vagy éppen türelmetlen, „csúnyán beszél velem, nem tisztel”.

Lássunk egy lehetséges forgatókönyvet, mi is történik ilyenkor! Hogyan vesz részt a pár mindkét tagja abban, hogy „már nem ugyanaz” a kapcsolat.

Bár azt éljük meg, hogy partnerünk változott, de sokszor bizony mi is változtunk, és változott a perspektíva is, amin keresztül a másikra nézünk. Hiszen nem nagyon jellemző, hogy az emberek felnőtt korukban „teljesen kicserélődnének”, de az sem, hogy berakják őket a frigóba, és semmit nem változnak. Tehát valószínűtlen, hogy partnerünk már egy új ember, mi viszont egy az egyben ugyanazok maradtunk.

marta_bevacqua2.jpg

(Marta Bevacqua)

Tehát a kapcsolat kezdeti szakaszában a szemüveg, amellyel párunkra néztünk, meglehetősen rózsaszín volt. Pedig valószínűleg már akkor birtokolta választottunk azon jellemvonásokat, amelyeket később felpanaszolunk. Csupán vagy nem figyeltünk fel rá, vagy akár még vonzó is volt: hirtelen haragúságát tüzességnek és szenvedélynek, türelmetlenségét pörgésnek, cifra káromkodásait felvágott nyelvűségnek vagy asszertivitásnak láttuk.

Azonban, ahogy beköszönnek a hétköznapi együttélés tipikus gondjai, ezt a szemüveget egyre jobban kiélesíti a realitás fénytörése, úgy párunkat mi is kezdjük máshogy megítélni. De mi is történik? 

Mi magunk is minimum egy árnyalattal rosszabbul tűrjük társunk megnyilvánulásait, hiszen már észleljük türelmetlenségét, indulatát, és bizony mi sem vagyunk buddhák, így nem az addigi megértéssel, feltétlen rajongással reagálunk. Ezt már párunk is érzi, de ő nem azt érzékeli, hogy ő megváltozott volna, hanem, hogy mi változtunk! Sokszor parallel, ugyanazt veszi észre rajtunk, mint mi rajta: hogy türelmetlenek vagyunk, nem értjük meg őt, eltávolodtunk tőle. Hiszen már ő sem érzi azt az elfogadást, amit a kapcsolat elején megkapott, és ami valószínűleg a legjobbat hozta ki belőle is. Így a párok könnyen arra ocsúdhatnak, hogy az a "közös hullámhossz", amin voltak, mintha elhangolódott volna.

A sok tanulság közül a legfontosabb: együtt hozzák létre a felek a párkapcsolat hangulatát, érzelmi regiszterét, együtt alakítják vitáik színvonalát stb. Még akkor is, ha – jogosan azt érezzük – hogy a másik fél jobban saras, inkább felelős (mert mondjuk kevés az önismerete, vagy indulatkezelési problémái vannak), még ekkor is megtalálhatjuk a mi részünket a folyamatban. Ez nem valami homályos kapcsolatetikai szempontból fontos, hanem mert csak így van esélyünk változtatni a helyzeten.

2016\01\18 pjn komment

A tinder játékszabályai

Ízelítő a tinder-arénából

Mivel egyre több páciensünk számol be tinderélményeiről, vagy kacérkodik a tinder gondolatával, miközben fél is tőle, elhatároztuk, hogy alámerülünk a tinder rejtelmeibe, hogy lássuk, miről is van szó. Alant személyes benyomásaink következnek.

 A belépő – avagy muszáj mindenkit végigpörgetni?

  • Minimális szűrő beállítására van lehetőség a preferenciáidat illetően: férfi vagy nő, hány km-re legyen max és hány éves legyen tól-ig. Ennyi. Ne is álmodj iskolázottságról, centikről, érdeklődési körről.
  • Azonnal döntened kell, ha meglátsz egy arcot: igen vagy nem (vagy szuperlike: IGEN!!!). Nem tudsz senkit talonba tenni, nem tudsz aludni rá egyet.
  • Magadról viszonylag sok képet feltehetsz, írhatsz pár szót, és annyit osztasz meg a facebook profilodból, amennyit akarsz, (akár semmit). Ha úgy tetszik, te lehetsz egy darab dögösnek vélt fotód alatt: „Vadócka, 27” PONT. De minél kevesebb fogódzót adsz, annál nehezebb lesz kezedményezni a másik félnek.
  • Kizárólag az kezdeményezhet veled beszélgetést, akit te is lájkoltál. Bármikor szétkapcsolódhatsz, ekkor az illető nem tud többet kapcsolatba lépni veled, ez elég megnyugtató, (persze ha nem adtad meg rögtön a számod).

 A felhozatal – avagy miért ne a motorod legyen a profilképed

Nehéz nem iróniával megemlékezni a mustra tapasztalatáról. Hogyan is lehet erről empátiával szólni? Nagyon elgondolkoztató, amit az emberek saját önreprezentációjukról gondolnak és arról, hogy mi a vonzó. Természetesen itt csak abból tudunk kiindulni, ami nekünk az, azonban talán van néhány olyan megjegyzés, ami – ízlés ide vagy oda – általános érvényű megfontolásnak mondható (férfiak számára - egyelőre csak arról az oldalról van információnk):

knight-rider.jpg

  • ha egy autót látok, kiestél,
  • ha egy motort, akkor is (mindkét esetben világos lesz, hogy valami igazán pótlandó...),
  • ha semmi mást, csak egy feszülő hasizmot/bicepszet/bukósisakot/vizisít: ezzel sem leszel befutó,
  • ha egy értelmezhetetlen tárgyat két bokor között: facepalm,
  • ha két csajjal pózolsz: ...,
  • ha 5 félmeztelen pasi közül kéne kitalálnom, melyik vagy: hagyjuk inkább,
  • ha 3 haveroddal sármosan vigyorogtok egy kocsmában....na ne,
  • ha a háttérben New York, gleccserek, vadvízi evezés stb. virít: arra fogunk gondolni némi iróniával, hogy bravó, ide is eljutottál,
  • ha egy iszonyatos grimaszt tartasz viccesnek, a nők szerint valószínűleg nem lesz az,
  • ha van 1 jó fotód, de utána csak valami vicces látszik: sajnos az sem lesz elég,
  • ha van 2 jó fotód, viszont 2 inkább ijesztő mint vicces: háát.

(Csak a jószándék vezetett minket ezek összegyűjtésében, legközelebb a nőket is kielemezzük.)

Öt perc alatt kb száz arcot végig lehet pörgetni. Utána egy napra megunja az ember, szóval nem kell félni, a tinder nem alakít ki addikciót (legalábbis esetünkben).

 A csetelés – avagy meddig szövögessük fantáziáinkat?

Sokféle stratégiát lehet a tinderen választani. Sok mindenkit bejelölsz. Csak nagyon kevés embert jelölsz be. Nem jelölsz be senkit, hanem csak arra reagálsz, ha téged bejelölnek. Mi ez utóbbi stratégiát teszteltük először. Ez is elég volt ahhoz azonban, hogy kitapasztaljuk a tinder tempót. Úgy álltunk ugyanis hozzá eleinte, hogy csak szép lassan, csetelgessünk, aztán majd alakulnak a dolgok. Azonban ez vakvágányra vezet egy idő után. Ugyanis rájöttünk, hogy hiába pár jó fotó, akár néhány napig tartó izgalmas csetelés, fölösleges túl hosszan építgetni egy fantáziát a másikról, (hisz pszichológusként és civilként is tudható, hogy az legalább annyira a mi vágyainkról/preferenciáinkról/előzetes élettapasztalatainkról szól, mint a realitásról).

Tehát jobb hamarabb valóságtesztelésbe fognia az embernek, mielőtt még nagyon beszippantják saját fantáziái. Ugyanakkor valamennyit muszáj csetelni, nem lehet minden este egy újabb tinderrandit abszolválni, (persze kinek mi). A "művészet" inkább eltalálni a kettő közötti arányt: meddig érdemes csetelni és mikor érdemes találkozni.

Még egy szubjektív tanács: hallgassunk a megérzéseinkre (amelyek sokszor nehezen elkülöníthetők szorongásainktól, illetve reményeinktől), és bátran kérdezzünk rá bármire (mit keres a másik ebben a randi arénában például). A tinder ugyanakkor olyan mint egy óriási házibuli: bárki mellé odaléphetünk, és mindenki azért van ott, hogy ismerkedjünk, tehát ezzel nem futhatunk lukra. A továbbiakkal azonban nagyon is, ezért érdemes mindaddig tartani a privacy-nkat, amíg a másik valamivel nem győz meg minket arról, hogy érdemes lehet valódi kommunikációra.

 A tinderrandi – mire készüljünk?

A legjobb, ha mindenre felkészül az ember: hogy a valóság jobb, rosszabb, kisebb, nagyobb - egész más, mint a képzeletünkben. És kereshetjük benne azt, akit beleláttunk, de akkor is más marad. Valahogyan szintetizálni kell az előzetes infókat, vágyfantáziáinkat és a szemben ülő realitást. Igazából ez nem is olyan nehéz.

Akkor tud működni ez a műfaj, ha nem igazán vár az ember semmit, és úgy áll hozzá: egy kávét vagy sört bárkivel meg lehet inni, max utána gyorsan hazamegy. Így nem ér senkit csalódás. De ha az ér, az sem tart sokáig. Elég gyorsan fel lehet vérteződni a tinder-csalódásokkal szemben.

Összegzés

Sajátos műfaj a tinder. Egy húspiac, amiből ki lehet ábrándulni, lehet benne reménykedni, bele lehet unni, lehet sérülni, lehet örömet szerezni. Mint a való életben, csak más forgatókönyvek irányítják, kicsit mások a játékszabályok, más a tempó, a mintázat, a lefutás. Függetlenül attól, hogy ki mire használja, nyitottvégű vállalkozás. 

2016\01\05 cs.v. komment

Miért krízis egy eljegyzés?

Eljegyzési- és a házassági krízisek

Krízisként élünk meg minden olyan új élethelyzetet, amelyek annyira szokatlanok, hogy a velük való megküzdéshez még nem alakultak ki stratégiáink. A „krízis” szóról leginkább a váratlan eseményekkel való szembesülés: halál, válás, megcsalás, baleset, állás elvesztése stb. jutnak eszünkbe. Krízist kiváltó új élethelyzetek adódhatnak azonban az élet természetes változásaiból, akár egy kapcsolat egyik fejlődési szakaszából a másikba lépéskor. Ezek az ún. normatív krízisek is képesek lelkileg megdolgoztatni a résztvevőket, még akkor is, ha örömteli eseményről van szó: például összeköltözés, eljegyzés, házasság, vagy gyermek születése.

Most az eljegyzés és házasság körüli krízisállapotról lesz szó. Találkoztam már két héttel a házasságkötés előtt álló férfivel, aki teljes pánikban keresett fel, és rettegett, hogy mi lesz vele, ha tényleg elveszi választottját. Beszélgettem olyan nőkkel, akikben a lánykérés óriási kapcsolati válságot indított el, továbbá saját maguk megtalálásának, személyiségük fejlesztésének igényét. Nem ritka, hogy a házasságkötés előtt megállíthatatlan sírást tapasztalunk a menyasszonynál. És van, aki a házasságkötő terem mosdójának ablakán kimászva menekül el a helyzet elől.

Mi történik ezekben az emberekben?

Az eljegyzés/házasság felhívja a figyelmet arra, hogy a kapcsolat nem játék. Komolyan kell venni: magunkat, a másikat, a kapcsolatot magát. A közös jövő kézzelfoghatóvá kezd válni, és ezzel együtt a kilépés, váltás lehetőségét is korlátozottnak érezzük. Pontosan emiatt a görgetett párkapcsolati problémák, amelyek megoldását eddig halogattuk, a kimondatlan sérelmek, a rosszul megoldott konfliktusok hirtelen benyomulnak tudatunkba, ezzel a gondolattal kísérve: „biztos, hogy ezt akarom egész életemben?”

Ha eddig hajlamosak voltunk a kapcsolat kedvéért „elviselni” azt, ami nekünk nem jó, ha többet alkalmazkodtunk a másik kedvéért, mint amennyit szívesen tettünk volna, akkor hirtelen ebből elég lesz. Ha nem csináltunk valamit meg a kapcsolat alatt, ami számunkra fontos, a kapcsolat védelme érdekében, akkor azzal a kérdéssel szembesülünk, hogy: „egész életemen korlátozni fogom magamat?” Ha nem voltunk igazán önmagunk a kapcsolatban, akkor most hirtelen felmerül az igény, hogy megmutassuk, kik vagyunk valójában, hisz jobb, ha tudja a másik, kivel akar összeházasodni.

Nem könnyű a barátok, rokonok véleményével sem szembesülni. Ha sokszor hallgattuk, hogy „nem vagytok összeillők”, vagy „nagyon megváltoztál ebben a kapcsolatban”, vagy ha mi magunk sokat panaszkodtunk a másikra barátainknak, ezek után a házasság döntésének képviselete nem könnyű előttük. Ez ugyanis azt jelenti, hogy mindennek ellenére, tényleg úgy döntöttem, hogy ebben a „rossz” kapcsolatban fogom leélni az életem. És még tanukat is hívok hozzá és mulatságot rendezek...

Akárhány évesen házasodunk, a házasság előtti élet elgyászolása nem megúszható. Búcsú a szabadságtól, a fiatalságtól, az egyedülléttől, a lehetőségtől, hogy mi lenne, ha ez a kapcsolat nem lenne. Búcsú a "vajon mennyi más életet élhetnék még" potencialitásától. Ha látszólag nem is ilyen drámai változás a házasságkötés, mert már akár évek óta tartó kapcsolatról van szó, lélektanilag akkor is el kell engednünk és meg kell gyászolnunk  a MÁS/MÁSIK lehetőségét.

eskuvo.jpg

Akkor a legnehezebb az eljegyzés és házasság elfogadása, ha az egyik félben hamarabb születik meg az igény, azonban a másik fél felkészületlen, és küzd a fenti problémák egyikével. Jó esetben egyszerre érnek meg a pár tagjai a döntésre, de még ilyenkor is érdemes a kapcsolati múlt tisztába tevése, feloldani és megbocsátani, ami a közös múlt esetleges negatívumaiból bennünk maradt (például nehezen vagy sok elutasítással indult a kapcsolat). Ha viszont az egyik fél nem áll készen, akkor elengedhetetlenül megkezdődik a belső munka. Mivel jellemzően a férfiak kérik meg a nők kezét, ezért azt gondolhatnánk, hogy ők már készen állnak. Ez azonban nem mindig van így: sokszor nyomásra, elvárások miatt cselekszenek, vagy éppen az életközépi pánik hajtja bele őket az elhatározásba. Akármelyik félben lép fel válság, itt az ideje a kapcsolat problémáinak megbeszélésére és feloldására. Ha sikerül, irány a házasságkötő terem! Ha nem, akkor szerencsések lehetünk, hogy nem kötöttük össze az életünket olyasvalakivel, akivel nem vagyunk boldogok.

2016\01\03 pjn komment

Élvezni az életet egyedül?

Avagy a veszteségből a nyitás felé

„Képtelen vagyok megszokni az egyedüllétet” – panaszkodnak sokan szakítás után, két párkapcsolat között. Az egyedüllét kezdeti szakaszában az emberek a szeparációs szorongástól szenvednek leginkább, alig elviselhetőnek írják le napjaikat. Nem is feltétlenül attól szenvednek, hogy nincsen kihez szólni, hanem az egyedüllétnek a tudatától: hogy senki nem gondol rájuk, senkinek a lelkében nincsenek benne. Mintha a kozmosz fojtogató üressége és ő közöttük nem állna semmi. Mintha csupasz bőrükkel ebbe a Semmibe lennének belevetve. A lelki otthontalanság a világban való idegenség érzés horizontján is alakot ölt. A lelki-kapcsolati otthon szétmállása otthontalanná tesz minket a külvilágban is. Ez a fázis a legnehezebb, hiszen a szorongás mellett a szomorúsággal, a fájdalommal és a gyásszal is meg kell küzdeni. 

Utána azonban egy lassú átalakulás történik. A szorongás csökkenni kezd, a fájdalom pedig kezelhető mértékűvé válik. Már nem sírunk folyton, már tudunk örülni egy-egy baráti találkozónak, tudunk a munkánkra koncentrálni. Gondolatainkat nem csupán a múlt iránti megbetegítő nosztalgia, de a jövő epizodikus ígérete is betölti. Az üresség érzés azonban még velünk van, és ez nem egy kitöltetlen vasárnap délután vagy szerda este üressége: ez még mindig kapcsolati életünk kiürülésének üressége. A veszteség üres helye.

vizbo_l_ki.jpg

Majd észrevétlenül formálódni kezd ez is. Az élet átveszi a helyét a fájdalom fölött. Azon kapjuk magunkat, hogy terveket szövögetünk, apró pislákolásokként feltűnnek számunkra érzemények. Már hétköznapi dolgok is lekötik a figyelmünket, tudunk örülni egy finom ételnek, egy jó beszélgetésnek, meleg ágyunknak, tudunk olvasni, ábrándozni. Az üresség minősége is átalakul: a múlt vesztesége helyett a jövőre való nyitottsággá válik. A üres hely betöltődését nem a múlton való nosztalgiázás utópiaként való dédelgetésétől várjuk, hanem egy egészséges hiány érzet születik, amely a múlt helyett a jelen és a jövő felé áll nyitva.

Az igazán nagy lépés pedig, amikor ezt a hiányt nem permanensen és szenvedésként éljük meg, hanem, bár időnként meglep minket, azonban inkább motiváló erővé válik, ami az élet felé terel. A társtalálás ugyanakkor megszűnik az élet vitelének vagy élvezetének garanciája lenni, és a világ egyedül is otthonunkká válik, amit saját magunkkal, hobbinkkal, menetrendünkkel, tevékenységeinkkel töltünk meg. A veszteséget elgyászoltunk. Mintha egy hosszú alámerülés után végre újra felbukkannánk a víz felszínére.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu