Miért rezonálnak bennünk évek múlva is a meghiúsult szerelmek?

Kapcsolatok traumatikus nosztalgiája

Mi tartja elevenen bennünk azoknak a kapcsolatoknak az emlékét, amelyek váratlanul értek véget, elhagytak minket, vagy azt éreztük közben, hogy sosem kaptuk meg igazán a másikat? 
.
Ezekre a kapcsolatokra sajátos nosztalgiával emlékezünk, amit hívhatnunk akár traumatikus nosztalgiának, ami legalább annyira fájdalmas mint amennyire vágy keltő. Ebben az érzésvilágban az elveszített boldogságot mindig átszövi a fájdalom, a harag vagy a csalódottság érzése. A legnehezebb mindig az ambivalens érzelemvilágú emlékektől, kapcsolatoktól szabadulni, mert nem csupán a pozitív, de a negatív érzéseinket is el kell engedni. Együtt megélni a haragot, a szomorúságot, ugyanakkor a vágyat és a hiányt is, olyan ellentétes lélektani műveletek, amelyek sokszor lefagyasztanak minket.
brandonkidwell6.JPG
Nárcisztikus seb
A traumatikus szakítások vagy meghiúsulások nárcisztikus sebet ejtenek az egónkon. Hisz valaki olyan utasított vissza minket, akire nagyon vágytunk. A következtetést, hogy "mi nem voltunk elég jó neki", lyukat ütnek énünk burkán, énképünk egésze meginog. Ráadásul mind a trauma, mind a nosztalgia sajátos módon identitás építő erővel bír: ezek a mély tapasztalatok írják a történetet, akik vagyunk. Egy ilyen szakítás után újra kell írni, újra kell építeni magunk.
.
Gravitáció a múlt felé
Mind a nosztalgia, mind a trauma úgy működik, hogy hozzáköt a múlthoz, akaratunk ellenére. A hiányzó és utólag illuzórikusan felértékelődő, szinte aranykorrá duzzasztott kapcsolat iránti nosztalgia, és a meghiúsulás traumatikus jellege egyszerre fejti ki hatását, és elemi erővel köt a múlthoz. Egyszerre kell a hiány érzésével, és a harag-fájdalom-elutasítottság érzésével küzdeni. A meghiúsult kapcsolat emléke olyan erő központtá válik, ami egyszerre a negatív és a pozitív póluson is fogságban tart minket.
.
Olyan ez az állapot, mint egy távoli Nap életciklusának utolsó állomása, amikor a Nap már csupán egy kihűlt, passzív „csillagtetem”, amely azonban még mindig gravitációs hatást gyakorol a környezetére. Innen, a Földről nézve mindig egy korábbi állapotot látunk, amely valójában a múlt fénye: ami csak olyan, mintha létezne, de már nincs. Így világítanak fájdalmas szerelmeink is a múltból. Érdemes azonban ellenállni az általuk kifejtett gravitációs erőnek. Nosztalgiánk illúzió, valami elérhetetlent, talán sosem voltat mutat.