Sokaknál a szakítás nem egy azonnali és éles határhúzás, hanem egy hosszú folyamat eredménye. Különféle formációkban lehet levezényelni a szakítás menetrendjét, illetve a periódust, ami egy fájdalmas szakítást követ vagy egy szakítást fájdalmasan követ. Ezekbe a variációkba beletartoznak a búcsúszexek, a hosszú beszélgetések a kapcsolat elemzésétől a vádaskodásig, a közös programok, csetelés, emailezés stb. Az is lehet, hogy a közös munkahely vagy baráti kör miatt össze-összefutunk exünkkel. A kapcsolattartás lehet szimmetrikus és aszimmetrikus, tehát elképzelhető, hogy egyik fél sem akar a másiktól semmit, de az is, hogy az egyik még titkon vagy nagyon is nyíltan bízik a kapcsolat folytatásában. Érdemes ugyanakkor önvizsgálatot tartani, hogy megállapítsuk, miért is találkozunk az exünkkel: tényleg csak azért, mert „ő szeretné”, vagy, mert „értékes ember”? Sokszor ezek önigazolások, és valójában minket húz valami még a másikhoz. 

(Joel Meyerowitz, Fort Lauderdale, Florida, 1978)

Persze úgy is lehet találkozgatni exünkkel, hogy már nem fűznek hozzá érzelmek, elmúlt a fájdalom és nem sajogtatnak minket a nosztalgia keserédes kínjai, azonban mi most arról az esetről szólunk, amikor úgy találkozunk volt szerelmünkkel, hogy lelkünkben még valamennyire élő a fájdalom (= szerelem?) emléke. Ez még azokban az esetekben is előfordulhat, ha akár már hónapok óta valaki mással van az ember. Kötődéseink ugyanis, még ha a szerelem ki is halt belőlünk, mélyen összehuzaloznak minket a múltunkkal, akár tudattalanul is. Sokaknak, hiába élnek már valaki mással, egy régi kapcsolat múltja sajátos-különös értelemben jelen idejű marad. A reflexek, a zsigeri szintű otthonosság, az arca rezdüléseinek ismerőssége ott marad velünk. Sejtjeink átitatódnak azzal az emberrel, akivel éveket töltöttünk.

 A véletlen vagy szándékos találkozások pedig elevenen tarthatják a múlthoz kötődő érzésvilágunkat, aminek hol fájdalmas, hol nosztalgikus karaktere domborodhat elő. Ezek a találkozások tehát azzal a veszéllyel járnak, hogy irreális nosztalgiát ébresztenek fel, kiemelik a kapcsolat emlékének szép momentumait és a hiány pecsétjét ütik rá. De lehet, hogy a sérelmek és a megbántottság bugyognak fel belőlünk. Akárhogy is, a múlthoz való kötöttség így könnyebben prolongálódik, izmosodik, ami – jó esetben csak időlegesen – eltávolíthat a jelentől, a jelenbeli kapcsolattól. 

Érdemes megfigyelni magunkat, hogy jót tesz-e nekünk találkozgatni exünkkel. Nem segítene-e inkább a távolság, ami hagyja elhalkulni bennünk a szirének énekét, hogy tovább hajózhassunk a jövő irányába a nosztalgia hamis múltja helyett?

Előfordul azonban, hogy exünkkel való véletlen találkozás, bár kínos feszengés, semmiségekről való small talk vagy akár az odaszurkálás formáját ölti, végeredményben mégis az elengedéshez segít. Lehúzza ugyanis a találkozásról szőtt felkavaró vagy vágyott fantáziákat a valóságba: konszolidálja, megszelídíti. Megtapasztaljuk, hogy múltunk szerelme már csak egy másik ember, akivel össze lehet futni, majd tovább tudunk menni –  végső soron semmi végzetes nem történt.