Sokan a hollywoodi filmélményeikből kiindulva azt képzelik, hogy két ember ideális egymásra találása feltétlenül csak maximális szimmetriában történhet. Mi mindent foglal magába ez a hiedelem,  avagy hogyan is néz ki a bimbózó hollywoodi szerelemkép?

·      kizárólag és folyton pozitívan viszonyulhatok a másik felé

·      mindig, minden napszakban, minden szögből, minden lelkiállapotomban kell, hogy tetsszen minden, amit csinál

·      kételyek nélkül, türelemmel és feltétel nélkül kell szeretni tudnom a másik minden megnyilvánulását 

·      folyton együtt akarjak vele lenni

·      mostantól mindig BOLDOGNAK kell éreznem magam

·      az életem meg van oldva

Ha a fentiek valamelyike nem stimmel, akkor pedig sajnos megette a fene az egészet.  Csakhogy ezek az elképzelések kizárólag arra jók, hogy ne merjünk őszintén önmagunk lenni, ne akarjuk megélni valódi érzéseinket, ne merjük felvállalni magányigényünket, kritikus énünket. Továbbá ne merjük a másikkal való jogos problémáinkat kifejezni, jogtalan, de minket irritáló problémáinkat pedig legalább a magunk számára elismerni. Önmaguk felvállalása ugyanis nem azt nem jelenti, hogy a másik nem kell nekünk, hogy ha ilyen problémáink vannak, akkor szerelemesek sem vagyunk. Hanem azt jelenti, hogy két ember összecsiszolódása egy folyamat eredménye.

Persze az is lehet, hogy van bennünk egy kritikus, netalán túlzottan is kritikus vagy türelmetlen rész, akit minél inkább igyekszünk elhallgattatni, annál hangosabban fogja képviselni véleményét. Ami fontos, hogy meg tudjuk ítélni, hogy mi az egészséges kritikánk a másikkal kapcsolatban, és mi az, ami rólunk szól, ami csupán a mi türelmetlenségünk vagy hiperkritikusságunk szűrőjén át tűnik problémának.

Az összecsiszolódás hosszú munka. A szeretet és a szerelem felépül két ember között. Van amikor/akinek ez azonnal megy, de nagyon sokféle módon épülhet két ember között egy kapcsolat építménye. Hosszú egyedüllét vagy olyan kapcsolatok után, ahol nagy távolság volt a felek között, amikor hirtelen megtapasztalunk egy valódi közelséget, akkor abba bizony meg kell tanulnunk belesimulni. Mi minden lehet nehéz ilyenkor?

·      Megszokni, hogy ezúttal sok mindent együtt csinálunk: az addig kialakított napi rutinunk közben, a bambulásunk közben, a rosszkedvünk közben a másik ott van velünk. Ráadásul nem semlegesen van ott, hanem a saját személyiségével, hangulatával, ritmusával, figyelmével, figyelemigényével.

·      Nem könnyű mindig érzelmi jelenlétet adni, azaz érzelmileg nyitottnak, készenlétben állni. Megosztani aktuális gondolatainak, beavatni a másikat belső monológunkba, megindokolni éppen regnáló lelkiállapotunkat nem evidens, és eltérés lehet a felek között, hogy ezt mennyire igénylik.

·      Nem mindenkinek könnyű beállítani az énhatárait: „vajon mit fog a másik szólni, ha most egy kicsit egyedül akarok lenni?”. Kialakítani a közelség-távolság menetrendjét, ritmusát sok egyezkedést, érzelmi kompromisszumot, frusztrációtűrést igényel.

Fontos, hogy ne akarjuk kizsákmányolni a másikat: engedjünk, hogy annyit adjon, amennyit tud. Ehhez énerő és bizalom kell. Továbbá magunkat se akarjuk kizsákmányolni: vállaljuk magunkat, igényeinket. Egy kapcsolat akkor lesz jó, ha mindkét félnek jó.