Élvezni az életet egyedül?

Avagy a veszteségből a nyitás felé

„Képtelen vagyok megszokni az egyedüllétet” – panaszkodnak sokan szakítás után, két párkapcsolat között. Az egyedüllét kezdeti szakaszában az emberek a szeparációs szorongástól szenvednek leginkább, alig elviselhetőnek írják le napjaikat. Nem is feltétlenül attól szenvednek, hogy nincsen kihez szólni, hanem az egyedüllétnek a tudatától: hogy senki nem gondol rájuk, senkinek a lelkében nincsenek benne. Mintha a kozmosz fojtogató üressége és ő közöttük nem állna semmi. Mintha csupasz bőrükkel ebbe a Semmibe lennének belevetve. A lelki otthontalanság a világban való idegenség érzés horizontján is alakot ölt. A lelki-kapcsolati otthon szétmállása otthontalanná tesz minket a külvilágban is. Ez a fázis a legnehezebb, hiszen a szorongás mellett a szomorúsággal, a fájdalommal és a gyásszal is meg kell küzdeni. 

Utána azonban egy lassú átalakulás történik. A szorongás csökkenni kezd, a fájdalom pedig kezelhető mértékűvé válik. Már nem sírunk folyton, már tudunk örülni egy-egy baráti találkozónak, tudunk a munkánkra koncentrálni. Gondolatainkat nem csupán a múlt iránti megbetegítő nosztalgia, de a jövő epizodikus ígérete is betölti. Az üresség érzés azonban még velünk van, és ez nem egy kitöltetlen vasárnap délután vagy szerda este üressége: ez még mindig kapcsolati életünk kiürülésének üressége. A veszteség üres helye.

vizbo_l_ki.jpg

Majd észrevétlenül formálódni kezd ez is. Az élet átveszi a helyét a fájdalom fölött. Azon kapjuk magunkat, hogy terveket szövögetünk, apró pislákolásokként feltűnnek számunkra érzemények. Már hétköznapi dolgok is lekötik a figyelmünket, tudunk örülni egy finom ételnek, egy jó beszélgetésnek, meleg ágyunknak, tudunk olvasni, ábrándozni. Az üresség minősége is átalakul: a múlt vesztesége helyett a jövőre való nyitottsággá válik. A üres hely betöltődését nem a múlton való nosztalgiázás utópiaként való dédelgetésétől várjuk, hanem egy egészséges hiány érzet születik, amely a múlt helyett a jelen és a jövő felé áll nyitva.

Az igazán nagy lépés pedig, amikor ezt a hiányt nem permanensen és szenvedésként éljük meg, hanem, bár időnként meglep minket, azonban inkább motiváló erővé válik, ami az élet felé terel. A társtalálás ugyanakkor megszűnik az élet vitelének vagy élvezetének garanciája lenni, és a világ egyedül is otthonunkká válik, amit saját magunkkal, hobbinkkal, menetrendünkkel, tevékenységeinkkel töltünk meg. A veszteséget elgyászoltunk. Mintha egy hosszú alámerülés után végre újra felbukkannánk a víz felszínére.