Írva vagy íratlanul, a párkapcsolatok mindegyike rendelkezik valamilyen „párkapcsolati szerződéssel” melyben a szerződő felek, azaz a párok meghatározzák, hogy mi fér bele és mi nem a kapcsolatukba. Ez a „szerződés” lehet, hogy minden párkapcsolatunkban másképp néz ki, hiszen a pár mindkét tagja alakítja a kapcsolat során. A szerződésben benne foglaltatik, hogy mennyi időt töltenek együtt, együtt élnek-e vagy sem, mennyi önállóság és szabadidő fér bele, milyen a viszonyuk a hűséghez-hűtlenséghez, mik az elvárásaik, mi a viszonyuk az érintéshez, mennyire nyitottak a barátok felé, és egyéb ehhez hasonló egészen konkrét dolgok.

Sokan elkövetik azt a hibát, hogy azt képzelik, nem lehetnek elvárásaik egy kapcsolatban. Ők azok, akik magukban keresik mindig a bajok forrását, és igyekeznek belesimulni párjuk kapcsolati szerződésébe, nehogy elveszítsék annak szeretetét. Csakhogy elvárások attól még mindenkiben vannak, ezzel fontos tisztában lenni.Csinálhatok úgy, mintha nem lennének, törekedhetek rá, hogy ne zavarjon a párom bizonyos viselkedése – hűtlensége, távolságtartása – ha azonban valójában belül, érzelmileg nem tudom elfogadni, akkor szenvedni fogok a kapcsolatban.

A másik oldalon, sokan már az „elvárás” szótól is megijednek, mert azonnal szabadságuk korlátozását vélik felfedezni benne. Csakhogy egy párkapcsolatban két ember szükségleteivel, ritmusával és igényeivel kell kalkulálni: ettől párkapcsolat! Nehezen elképzelhető egy olyan kapcsolat, ahol az egyik fél semmilyen elvárásnak nem felel meg, nem figyel párja szükségleteire, mert ez már nem is lenne párkapcsolat, hanem két független ember egymásmellettisége. Mégis sok hasonlóval találkozunk. Jó esetben természetesen a szükségletek találkoznak, és a párok nem élik meg elvárásnak azok kielégítését. Ilyenkor könnyeden boldogulhatunk egy kapcsolatban.

Akkor van gond, ha a pár egyik vagy másik tagja nagyon különböző párkapcsolati szerződésben gondolkodik, és túl nagy kompromisszumot jelentene a másiknak, ha ahhoz igazodna. Igen ám, de szereti a másikat, és meg akarja tartani a kapcsolatát.

Például ha valaki szeretne összeköltözni 3 év után, de a párja ragaszkodik a távolsághoz és a különéléshez. Vagy ha az egyik fél ragaszkodik a szabadságához, és másokkal is randizik, miközben a másik ettől szenved. Vagy ha nagyon különböznek a párok abban, hogy hol szeretnének élni/lakni. Vagy ha csak az egyikük vágyik gyermekre (a közeljövőben vagy egyáltalán), a másikuk nem.

Ilyenkor kellene megkezdődnie a hosszas egyeztetéseknek, hogy megfelelően és arányosan egymáshoz igazítsák az igényeiket, hogy mindkettőjük számára elfogadhatóvá váljon, amit együtt „beleírnak” abba a bizonyos kapcsolati szerződésbe. Ezt az egyezkedést heves érzelmek és ellenállások színezhetik, ezért sokan úgy döntenek, hogy inkább bele sem mennek a párbeszédbe, mert a sérüléstől vagy konfliktustól való félelem erősebb bennük. Inkább választják a belső, csendes szenvedést, a vágyak vagy az elégtelenségérzés elfojtását, mint tisztázni és kimondani azokat a különbségeket, melyek valójában kapcsolatuk végét is jelenthetik.

Hiszen ha kimondjuk, hogy az egyik fél kizártnak tartja, hogy elfogadja a másik játékszabályait, akkor maga a kapcsolat is megkérdőjeleződik. Ha pedig valaki veszélyben érzi az identitását, mert túl nagy kompromisszumot kellene kötnie, akkor szintén hajlamos kerülni a beszélgetést. Azonban egyeztetés nélkül ugyanúgy tovább szenvednek a felek, csak éppen a “színfalak mögött”. És prolongálnak egy olyan kapcsolatot, amellyel az egyik vagy másik fél nehezen tud megbékélni.

Sokszor a másik megváltozásába vetett hit tart fenn olyan kapcsolatokat, ahol a szerződés nem passzol mindkettőjükre. Persze a változás lehetséges, és bízhatunk is ebben, ám a változáshoz vezető egyik első lépés az, ha a szükségleteinket és elvárásainkat kommunikáljuk, vállalva azt a kockázatot is, hogy ezzel krízisbe sodorjuk a kapcsolatot. A krízis azonban sokszor a kapcsolat megújulását, átrendeződését hozza magával, amelyben a tagok is komolyan meg tudnak változni.