A "hogyan szakítsunk" nem csak azt jelenti, hogy hogyan mondjuk el a másiknak, és aztán mit csináljunk vagy ne csináljunk, hanem hogy a saját pszichénkben hogyan kezeljük a szakítást. Ez a bejegyzés a szakító lelkével és szemszögével foglalkozik.

A szakítást hullámvasút-szerű lelki állapotok követik: a szabadság mámorító érzésétől, a szorongáson, örömön át a depresszióig. A következőkben az élmény nehéz oldalát járjuk körbe.

Fontos belátnunk, hogy a legrosszabb kapcsolatot is gyász követi. Hiszen, bár a szenvedély vagy akár a szeretet is elmúlt, de a kötődés még akkor is megvan két ember között, ha már eljutottak a szakításig. A kötődés lassabban, észrevétlenül oldódik el, akkor is, ha akár már rég szerelmesek vagyunk valaki másba. Hiszen a kötődés egy zsigeri-szintű otthonosságérzésben gyökerezik: a másikkal való közös élet, közös hangulatok, a közös reggelek és rutinok megszokottságában, a bőre otthonos érintésében, a nevetésében, ahogyan érzetük magunkat vele. És bizony sok kapcsolat, amelyet végül otthagyunk nem fekete-fehéren, egyértelműen rossz. Ezért is szenvedjük meg annyira a szakítást, még ha mi lépünk is ki.

Ezt a gyászt tehát engedni kell magunknak megélni. Természetesként elfogadni, hogy fáj, hogy sok dolog hiányzik. Megengedni magunknak a gyász perceit, óráit, napjait, hónapjait. Aztán azt mondani: STOP (akár szó szerint alkalmazni a „gondolat-stop” technikát, hogy oké, most már egy órája szüttyögök a múlton, most megjutalmazom magam: eszem egy sütit és utána irány az életem!)

Ugyanakkor fontos, hogy ne üljünk fel a nosztalgiának: hogy talán mégis jó volt és vissza kellene csinálni. Ugyanis a nosztalgia nem a kellemességgel áll a legszorosabb kapcsolatban, hanem az otthonossággal. Olyan dolgok iránt is érezhetünk nosztalgiát, amelyek nem, vagy már nem voltak jók nekünk, mégis otthonosak. És még a legrosszabb otthonhoz is furcsamód képes nosztalgia fűzni. 

Sokszor a sajnálat érzése is képes elérni, hogy visszatáncoljunk. A sajnálat azonban nagyon félrevezető érzés. Amikor elkezdjük exünket sajnálni, mindig gondoljunk bele, hogy mit szólnánk, ha ő megsajnálna minket, és csak emiatt lenne hajlandó újrakezdeni. A sajnálat ilyenkor tehát tévút.

Sokszor, ugyan mi szakítunk, de azért, mert a másikon bár látjuk, hogy már nincs benne szívvel-lélekkel a kapcsolatban, de ő nem képes felvállalni a szakítást. Ezek a helyzetek a legfájdalmasabbak, mert a másik ilyenkor kerülőúton mindent megtesz, hogy elhagyjuk. A döntést azonban mégis nekünk kell meghozni, pedig nem mi akarjuk. Ilyenkor a kételyt nehéz elviselni: biztos, hogy ez volt az egyetlen út?

Sokszor segíthet kicsit felkorbácsolni magunkban a szomorúság helyett a dühöt. Persze nem túlzóan, de jogosan. A szomorúság passzív tapasztalata helyett a düh aktivitást kölcsönözhet nekünk és időlegesen elfordítja a tekintetünket az önsajnálatról. Sokaknak azonban nincsen „engedélye” dühösnek lenni a gyerekkori tiltások miatt. Ezek az emberek olyan helyzetekben is csak a szomorúságot éreznek, amikor pedig a düh lenne a jogos érzés.

Ne gondoljuk azt, hogy jót teszünk a másikkal, ha vígasztalni próbáljuk. Persze fontos az emberséges szakítás, az őszinte, tapintatos kommunikáció, de sokszor a másik nem látja be, hogy nem tőlünk kell a vigaszt várnia. Ezért nekünk kell erősebbnek lenni, és csínján bánni a "szakító szex" típusú akciókkal, mert csak meghosszabíthatják a szenvedést. Persze sokszor nehéz ellenállni. De a másiknak előbb-utóbb el kell fogadnia, hogy a kapcsolatnak vége.